PK BH 1992/19
PK BH 1992/19
1992.01.01.
A biztatási kárért való felelősség, kérdései a szerzői jog körében [Ptk. 6. §; 1969. évi III. tv. (Szjt.) 3. §, 26-27. §; 6/1970. (VI. 24.) MM r. 3. §.].
A felperesek a módosított keresetükben 188 320 Ft szerzői díj megfizetésére kérték kötelezni az alperest. Követelésüket arra alapították, hogy az alperes megbízása alapján elkészítették a vámszabályzatot ismertető prospektusok grafikai munkáit, melyeket az alperes átvett, a díj megfizetését azonban megtagadta.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Azt elismerte, hogy a felperesek a vámszabályzatot ismertető grafikákat a megállapodásuk értelmében elkészítették, és azokat az alperes a vámhivatalhoz, mint a leendő felhasználóhoz szerződéskötési ajánlattal együtt továbbította. A vámhivatal azonban nem kötött szerződést az alperessel, nem tartott igényt a grafikákra, ezért az alperes sem tartozik az alkotást díjazni. Az alperes utalt arra, hogy az 1989. január 31-én készült jegyzőkönyv tartalma szerint is (melyet a II. r. felperes aláírt) a felperesek csak a vámhivatallal kötendő szerződéstől függően tarthatnak igényt díjazásra. Erre utal a jegyzőkönyvnek az a kitétele, amely szerint „amennyiben a vámhivatal nem rendeli meg a kérdéses munkát, úgy a grafikusok és a kisszövetkezetek munkája is fedezet nélkül marad”.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperest 117 700 Ft és ennek 1989. január 31-től járó törvényes mértékű kamata, valamint perköltség megfizetésére kötelezte a felperesek javára. Az ezt meghaladó keresetet elutasította. Az elsőfokú ítélet indokolása szerint a felek vállalkozói elemeket is magában foglaló szerződést kötöttek képgrafikai alkotások elkészítésére és közös értékesítésére. Az 1969. évi III. tv. (Szjt.) 3. §-a folytán alkalmazandó Ptk. 205. §-a értelmében pedig nem volt akadálya annak, hogy olyan tartalmú megállapodást kössenek, amely szerint a kockázatviselést egymás között megosztják. A felpereseket megillető díjazás mértéke a felek között nem volt vitás, a díjazás csökkentése a szolgáltatás minősége miatt a Szerzői Jogi Szakértő Testület véleménye alapján sem volt indokolt, ezért a felpereseket a közös kockázatviselésre tekintettel az egyébként érvényesíthető szerzői díj fele megilleti.
Az elsőfokú ítélet megváltoztatása és a kereset elutasítása érdekében az alperes fellebbezett.
A fellebbezés alaptalan.
A szerzői jogról szóló 1969. évi III. tv. (Szjt.) 26. és 27. §-ai értelmében a felhasználási szerződés feltételeit - törvényben megszabott korlátok között - a felek állapítják meg. A felhasználási szerződést - ha jogszabály másképp nem rendelkezik - írásban kell megkötni. Az alkalmazott grafikai művek felhasználási szerződéseinek feltételeiről és a szerzői díjakról szóló 6/1970. (VI. 24.) MM rendelet (továbbiakban: R.) 3. §-ának (1) és (2) bekezdései értelmében a mű felhasználására vonatkozó szerződésnek tartalmaznia kell a mű faját, felhasználásának módját és mértékét, az elkészítés technikai módozataira vonatkozó kikötéseket, a mű átadásának határidejét, valamint a díjazással kapcsolatos megállapodást. A felhasználási szerződés írásba foglalásán felül írásban kell megtenni a feleknek a szerződés alapján vagy annak folytán szükséges további jognyilatkozataikat is.
A rendelkezésre álló adatok alapján megállapítható, hogy a felperesek az alperes elnökének és az alperes megbízottjának, Cs. T.-nek szóbeli megbízása alapján, későbbi szerződéskötés reményében készítették el a vámszabályzatot ismertető grafikákat. A művek elkészítése után azonban az alperes a szerződéskötést attól tette függővé, hogy a művek felhasználására a vámhivatal igényt tart-e, fog-e szerződést kötni az alperessel. Az alperes ezért a fellebbezésében helytállóan hivatkozik arra, hogy a felperesekkel szerződést nem kötött, a felek szóbeli megállapodása ugyanis nem felelt meg az Szjt. 26. és 27. §, valamint az R. 3. §-ában előírt alaki és tartalmi követelményeknek. Az elsőfokú bíróságnak az ettől eltérő jogi álláspontja ezért téves. A felperesek alkotásait azonban az alperes átvette, és a vámhivatal részére tett szerződéskötési ajánlatnál felhasználta. A felperesekkel való szerződéskötés és kártérítési felelősség hiányában ezért az alperes megtérítési kötelezettségének jogi alapja a Ptk. 6. §-a.
A Ptk. 6. §-a értelmében a bíróság a kárnak egészben vagy részben való megtérítésére kötelezheti azt, akinek szándékos magatartása más jóhiszemű személyt alapos okkal olyan magatartásra indított, amelyből őt önhibáján kívül károsodás érte. Miután a felperesek az alperes késztetésére a szerzői jogi törvény hatálya alá tartozó olyan alkotásokat készítettek, amelyeknek alkalmasságát az alperes sem cáfolta, sőt kidolgozottságuk színvonalát, mennyiségét és minőségét magasra értékelte, és amelyekkel kapcsolatos szerzői díjigényt (szerződéskötés és kisebb kiegészítő munkák elvégzése esetén) 234 400 Ft-ban az alperes is elismerte, a Szerzői Jogi Szakértő Testület pedig a szakvéleményben ezt megerősítette, a felpereseket a felhasználási szerződés megkötésének elmaradása miatt ilyen összegű kár érte.
Tekintettel azonban arra, hogy a vámhivatal részére való szerződéskötési ajánlattételhez kevesebb mennyiségű és kevésbé kidolgozott grafika is elégséges lett volna, és az alperesnek a vámhivatallal való szerződéskötése a felperesek számára is ismert, a velük való szerződéskötést is érintő olyan bizonytalansági tényező volt, amelyet a mű elkészítésére irányuló alperesi késztetés (bíztatás) mellett sem lehet figyelmen kívül hagyni, mindennek a szándékos magatartás mértéke körében való értékelése nem indokolja a kár egészének megtérítését. Tekintettel arra is, hogy a felpereseknek a nyomdai előkészítéshez még befejező munkákat is el kellett volna végezniük, ezért a Legfelsőbb Bíróság a Ptk. 6. §-a alapján a felpereseknek járó kárösszeget az elsőfokú bírósággal egyezően 117 700 Ft-ban állapította meg.
Az alperes fellebbezési érvei szerint a felperesek az 1989. január 31-én készült jegyzőkönyv tartalma szerint lemondtak a szerzői díjigényükről arra az esetre, ha nem jön létre szerződés az alperes és a vámhivatal között, tehát ezért sem alapos a felperesek követelése. Az alperes ezzel kapcsolatos álláspontja a következők miatt téves.
A Ptk. 207. §-ának (1) és (2) bekezdése értelmében a szerződési nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint érteni kellett. Ha valaki jogáról lemond, vagy abból enged, nyilatkozatát nem lehet kiterjesztően értelmezni.
Az 1989. január 31-i jegyzőkönyvben a II. r. felperes és az alperes azt rögzítették, hogy „amennyiben a vámhivatal nem rendeli meg a kérdéses munkát, úgy a grafikusok és a kisszövetkezet munkája is fedezet nélkül marad”. A vámhivatal nem adott megrendelést az alperesnek, a II. r. felperes jegyzőkönyvi nyilatkozatának azonban nem tulajdonítható az a tartalom, hogy ebben az esetben a saját és az I. r. felperes nevében is lemond mindennemű ellenszolgáltatás iránti igényéről az alperessel szemben. Ez ugyanis a nyilatkozat olyan kiterjesztő értelmezését jelentené, amely ellentétes a Ptk. 207. §-a (2) bekezdésében foglalt rendelkezésekkel.
A Legfelsőbb Bíróság ezért a kifejtettek alapján az alperes fellebbezését alaptalannak találta, és az elsőfokú bíróság ítéletét a fenti indokolásbeli kiegészítéssel a Pp. 254. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. (Legf. Bír. Pf. IV. 20. 560/1991. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás