BK BH 1992/288
BK BH 92/05/288
1992.05.01.
A törvényességi óvás alapján hozott határozat visszamenőleges (ex tunc) hatálya folytán valamely korábban hozott ítélet törvénysértő volta megállapításának csak akkor van helye, ha a jogerős határozat a meghozatalának idején hatályban volt törvény és az ennek értelmezése tárgyában kialakult ítélkezési gyakorlat alapján megítélve is ellentétben állt a törvény rendelkezéseivel [Be. 287. § (1) bek.].
A járásbíróság az 1976. december 21. napján kelt ítéletében bűnösnek mondotta ki az I. r. terheltet társtettesként, üzletszerűen, jelentős értékű áruval elkövetett üzérkedés bűntettében, és társtettesként, folytatólagosan magánokirat-hamisítással elkövetett sikkasztás bűntettében; míg a II. r. és a III. r. terheltet társtettesként, üzletszerűen és jelentős értékű áruval elkövetett üzérkedés bűntettében, és ezért velük szemben büntetést szabott ki.
A megyei bíróság, mint másodfokú bíróság, az 1977. május 17. napján kelt ítéletével a járásbíróság ítéletét megváltoztatta, és az I. r., a II. r. és a III. r. terhelteket az üzletszerűen, jelentős értékű árura nézve elkövetett üzérkedés bűntette miatt emelt vád alól felmentette.
A járásbíróság, valamint a megyei bíróság mint másodfokú bíróság ítélete ellen a felmentő ítéleti rendelkezés, és az ítéletek részbeni megalapozottsága miatt emelt törvényességi óvást a Legfelsőbb Bíróság az 1977. október 31. napján kelt határozatában alaposnak találta, és megállapította, hogy a járásbíróság ítélete az I. r., a II. r. és a III. r. terheltek tekintetében az üzletszerű, jelentős értékű árura elkövetett üzérkedés bűntettével kapcsolatos rendelkezése megalapozatlan és törvénysértő; míg a megyei bíróság mint másodfokú bíróság ítélete - az említett terheltek tekintetében - az üzletszerűen, jelentős értékű árura elkövetett üzérkedés bűntettével kapcsolatos felmentő rendelkezése törvénysértő. Ezért az említett ítéleteket hatályon kívül helyezte és az ügyet új eljárásra a járásbírósághoz visszaküldte.
A megismételt eljárás során a járásbíróság az 1978. július 6. napján kelt ítéletében az I. r., a II. r. és a III. r. terhelt bűnösségét üzletszerűen, bűnszövetségben és jelentős értékű árura elkövetett üzérkedés bűntettében; ezenfelül az I. r. terhelt bűnösségét folytatólagosan, részben magánokirat-hamisítással elkövetett sikkasztás bűntettében állapította meg, és ezért az I. r. terheltet 1 év 4 hónapi szabadságvesztésre és a közügyektől 2 évi eltiltásra; a II. r. terheltet 10 hónapi; a III. r. terheltet pedig 8 hónapi szabadságvesztésre ítélte; a II. r. és a III. r. terheltekre kiszabott szabadságvesztés végrehajtását 2 évi próbaidőre felfüggesztette;
kötelezte az I. r. terheltet 25 000 forint; a II. r. terheltet 15 000 forint, míg a III. r. terheltet 6000 forint elkobzás alá eső érték megfizetésére.
A megismételt eljárásban megállapított tényállás lényege a következő.
Az I. r., a II. r. és a III. r. terheltek a vállalat üzemigazgatóságának felelős beosztású dolgozói voltak: az I. r. terhelt szakszolgálati csoportvezető, a II. r. terhelt a beruházási és a tervezési osztály vezetője, míg a III. r. terhelt az üzemgazdasági osztály vezetője volt.
A Műszaki és Természettudományi Egyesület (MTESZ) tagegyesülete volt a Magyar Elektrotechnikai Egyesület (továbbiakban: MEE), amelynek 1967. évben, a megyében egyesületi csoportja létesült. A csoport elnöki tisztét a II. r. terhelt, a titkári teendőket az I. r. terhelt, míg a gazdasági ügyeket a III. r. terhelt látta el.
Az MEE - mint tudományos egyesület - feladatául tűzte ki a tudomány és a népgazdaság fejlesztésének, műszaki haladásának társadalmi úton való megvalósítását. Mindhárom terhelt felelős volt az egyesületi csoport alapszabályában előírt működéséért. A csoport anyagi alapját a tagdíjak, az egyesületi rendezvényekhez való hozzájárulások, az ellátmány, valamint az alapszabályban engedélyezett egyéb összegek teremtették meg.
Az I. r. terhelt az MEE megyei csoportját a személyes jövedelmük biztosítása érdekében kívánta felhasználni, ennek érdekében az 1968. július 18. napján tartott közgyűlésen felvetődött a jelentősebb pénzbevétellel járó tevékenység folytatásának az igénye, ezért az I. r. és a III. r. terhelt megbízást kapott arra, hogy vizsgálják meg ennek a törvényes lehetőségeit. Ezek a terheltek tudomást szereztek arról, hogy részletes villamos hálózati és kiviteli tervek készítését a hatályos jogszabályi rendelkezések nem teszik lehetővé, mégis a vezetőséget ezzel ellentétesen tájékoztatták. Mindhárom terhelt tudta, hogy a 24/1965. (NIM. É. 17.) NIM utasítás az egyesületi csoport részére a részletes kiviteli tervek készítését, valamint a villamos-ipari mérési munkálatok elvégzését nem teszi lehetővé (az említett utasítás ugyanis taxatív felsorolást tartalmaz arra nézve, hogy mely vállalatokat illeti meg ez a jog), és az ilyen tevékenység az MEE alapszabályában foglaltakkal is ellentétes, mégis úgy döntöttek, hogy a csoport nevében és nagyrészt a csoport tagjainak bevonásával elvégzik a villamos hálózatokra vonatkozó kiviteli tervek készítését, továbbá az érintésvédelmi méréseknek az elvégzését, mégpedig a vonatkozó árhatósági előírások szerint járó összeg 60%-áért, ekként a megrendelők számára is előnyössé kívánták tenni, hogy ezeket a munkálatokat az MEE-csoport végezze el.
A terheltek 1969. október 9. napja és 1972. január 18. napja közötti időben 58 állami vállalat, közület és intézmény részére készíttettek részletes kiviteli terveket, ezenfelül 14 megrendelő részére végeztettek villamos-ipari mérési munkákat, amelyeknek értéke 1 373 527 forint volt, és az árengedmény folytán 860 865 forint került átutalásra az MEE központjának kiiktatásával nyitott OTP-számlára.
A megrendeléseket legnagyobbrészt az I. r. terhelt irányította és osztotta el, és a csoport 140 tagjából kb. 50 személyt vont be a munka végzésébe, akik az OTP-folyószámlára átutalt összegeknek mintegy 50-60%-át kapták kézhez „jutalmazás” címén, míg a fennmaradó összegeket az egyesületi csoport folyószámláján kezelték. Az I. r. terhelt ilyen címen 55 000 forintot; a II. r. terhelt 19 000 forintot, míg a III. r. terhelt 6-8000 forintot vett kézhez.
A jogellenes tevékenység folytatásával a csoport is jelentős bevételhez jutott, ezért 1971. évben két faházat vásároltak, összesen 94 961 forintért, és megvásárolták az azokhoz szükséges berendezési tárgyakat is. A faházak felállításában az egyesület tagjai is jelentős értékű társadalmi munkát végeztek, és ezenfelül a vállalat is térítés nélkül végzett szállítási és egyéb munkálatokat, így azok tényleges értéke közel 200 000 forintot tett ki.
Miután a MEE központja 1971. szeptember 7. napján kelt körlevelében megtiltotta az egyesületi csoportoknak az alapszabállyal és a jogszabályokkal ellentétes kiviteli tervezési tevékenységét és a méréssel kapcsolatos munkák elvégzését, megszűnt a faházak üzemeltetésének a lehetővé tételét biztosító bázis is. Ezért az MEE-csoport az I. r. terhelt javaslatára olyan döntést hozott, hogy a faházakat értékesítsék, és az ellenértéket a tagok - mint résztulajdonosok - között osszák szét. A 160 000 forintért értékesített faházak ellenértékéből az I. r. terhelt 24 000 forinthoz, míg a II. r. és a III. r. terhelt fejenként 4500 forinthoz jutott, jóllehet a vállalat vezetője figyelmeztette a terhelteket a cselekményük jogellenességére. A vállalat vezetőjének a felszólítása után a terheltek a kiosztott pénzt utóbb összegyűjtve, az MEE központjához átutalták.
A MEE megyei csoportja - az alapszabály szerint - jogosult volt szakmai továbbképző tanfolyamok rendezésére, amelyeket a vállalattal közösen szervezett. A tanfolyami díjakkal és az előadók munkadíjával kapcsolatos feladatokat az I. r. terhelt végezte, aki - a pénzügyi szabályok megszegésével - kisebb-nagyobb összegű előlegeket vett fel a pénztárból, amelyeknek egy részét a maga részére fordította, és az így hiányként jelentkező összegeket utólagosan ún. „alkalmi munkavállalói lap” meghamisításával igyekezett eltüntetni, ekként 20 903 forinttal rendelkezett sajátjaként.
A járásbíróság ítéletének az indokolásában kifejtettek szerint a terheltek mintegy 50 személy bevonásával - akik tervezői képesítéssel és jogosultsággal nem rendelkeztek - szolgáltató vállalkozást hoztak létre rendszeres személyi jövedelmük biztosítása érdekében, amely üzérkedésként minősül. A cselekmény ugyanakkor a rendszeres haszonszerzésre törekvést célozta, ezért üzletszerűen megvalósított, a szervezett elkövetésben való előzetes megállapodás folytán pedig bűnszövetségben elkövetettként; végül az 1 393 527 forint értéket megtestesítő és 860 865 forint tényleges pénzbevételt eredményező tevékenységre tekintettel a cselekmény jelentős értékre elkövetettként is minősül. Erre tekintettel a járásbíróság az I. r., a II. r. és a III. r. terhelt cselekményét az 1961. évi V. törvény (Btk.) 236. §-a (1) bekezdése a) pontjának 2. fordulatában meghatározott és a (2) bekezdésének a), c) és d) pontja szerinti üzérkedés bűntettének minősítette;
az I. r. terheltnek azt a cselekményét pedig, hogy az előlegek felvétele után a munkabérek és előadói díjak kifizetésénél az MTESZ pénzügyi előírásainak megszegésével maga látta el az utalványozó és a meghatalmazott feladatát és így 20 903 forintot eltulajdonított, az 1961. évi V. törvény (Btk.) 292. §-ába ütköző és a 296. §-a (2) bekezdésének g) pontja szerint minősülő magánokirat-hamisítással elkövetett sikkasztás bűntetteként értékelte.
A megyei bíróság, mint másodfokú bíróság az 1978. szeptember 20. napján kelt ítéletével az első fokon eljárt járásbíróság ítéletét annyiban változtatta meg, hogy az üzérkedés bűntette tekintetében a II. r. és a III. r. terheltek elkövetői minőségét is társtettesként jelölte meg.
A másodfokon eljárt megyei bíróság megállapította azt is, hogy az I. r. terhelt tekintetében a 20 903 forintra nézve megvalósított sikkasztási cselekmény megállapítása a rendelkezésre álló bizonyítékok perrendszerű mérlegelésén alapult, amelyeket mindenben alátámasztottak a tárgyaláson megvizsgált okirati bizonyítékok is.
A másodfokon eljárt megyei bíróság ítéletének indokolása szerint a kellő egyéniesítés figyelembevételével járt el az elsőfokú bíróság, amikor a büntetések mértékét megállapította, ezért az első fokon eljárt járásbíróság ítéletét helybenhagyta.
A Legfelsőbb Bíróság határozata, és a járásbíróság, valamint a megyei bíróság, mint másodfokú bíróság ítélete ellen, az üzérkedés bűntettében bűnösséget megállapító és emiatt büntetést kiszabó rendelkezések miatt törvényességi óvás emelésére került sor.
A törvényességi óvásban kifejtettek szerint az eljárt bíróságok tévesen helyezkedtek arra az álláspontra, hogy az I. r., a II. r. és a III. r. terheltek cselekménye az 1961. évi V. törvény 236. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerinti üzérkedést valósítja meg. Az említett törvényhely szerint a szóban forgó bűncselekményt az valósítja meg, „aki megfelelő jogosítvány nélkül... ipari vállalkozást tart fenn”. A vállalkozás - a kifejezés közgazdasági tartalma szerint - a befektetés kockázatát vállaló, nyereségre törekvő gazdasági tevékenység, ennek jogi kereteit pedig a gazdaságirányítási szabályok határozzák meg. Önmagában az ipari tevékenységnek megfelelő jogosultság hiányában végzése legfeljebb szabálysértés megállapítását eredményezheti.
A törvényességi óvás idézi a Legfelsőbb Bíróság XXVI. számú Büntető Elvi Döntése I. pontjában foglaltakat, amely szerint ipari vállalkozásnak kell tekinteni a haszonszerzésre irányuló olyan tevékenységet, amikor az elkövető - amellett, hogy maga is részt vesz a munkában - az általa vállalt ipari vagy egyéb gazdasági jellegű szolgáltatást nagyobb részben és rendszeresen idegen munkaerő igénybevételével végezteti.
A törvényességi óvás álláspontja szerint a terheltek magatartása még az említett iránymutatás tükrében sem volt alkalmas az ipari vállalkozással megvalósított üzérkedés megállapítására. A terheltek ugyanis mint az MEE megyei csoportjának a tagjai, maguk is részt vettek a tervezési munkákban, sem ők, sem pedig a tervezésben részt vett 47 személy nem volt „idegen” munkaerőnek tekinthető.
A kiviteli terveknek magántervezési jogosultság hiányában való készítése az egyes szabálysértésekről szóló 17/1968. (IV. 14.) Korm. rendelet 135. §-a szerinti magántervezés jogosulatlan vállalásával elkövetett szabálysértés megállapítására volt alkalmas, amely azonban - a szabálysértések elévülésére vonatkozó rendelkezések folytán - már a büntetőeljárás megindításakor is elévült.
Mindezekre tekintettel - a törvényességi óvásban kifejtett álláspont szerint - a terhelteknek az üzérkedés bűntette miatt emelt vád alól bűncselekmény hiányában való felmentése lett volna törvényes.
Rámutatott a törvényességi óvás arra is, hogy az I. r. terhelt terhére megállapított, az 1961. évi V. törvény 292. §-ába ütköző és a 296. §-a (2) bekezdésének g) pontja szerint minősülő magánokirat-hamisítással elkövetett sikkasztás bűntettére a törvényben írt büntetési tétel 1 évtől 5 évig terjedő szabadságvesztés, és minthogy ennek a bűncselekménynek a tárgyi súlya jelentős, ugyanis a cselekményt hosszabb időn át, vezetői beosztásával visszaélve követte el, és nem állottak fenn az enyhítő rendelkezés (68. §) alkalmazásának a feltételei, tartamában lényegesen enyhébb, de végrehajtandó szabadságvesztés szolgálta volna a büntetés célját; ugyanakkor a közügyektől eltiltás mellékbüntetés kiszabása és annak tartama helyes.
A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa elöljáróban - elvi éllel - az alábbiakra mutat rá.
A törvényességi óvás alapján hozott legfelsőbb bírósági határozatok visszamenő (ex tunc) hatályára tekintettel a törvényességi óvás elbírálása során azt kell vizsgálni, hogy a rendkívüli perorvoslattal megtámadott határozat a jogerőre emelkedése időpontjában, ellentétben állott-e az akkor hatályos törvényi rendelkezésekkel. Ennek a kérdésnek a megítélésénél nem kizárólag a törvény szövege, hanem az annak helyes értelmezése kérdésében kialakult ítélkezési gyakorlat, a Legfelsőbb Bíróság magasabb szintű és a bíróságokra kötelező elvi iránymutatásaira is figyelemmel kell lenni, és mindezek együttes értékelésével kell állást foglalni abban a kérdésben, hogy valamely korábban hozott - törvényességi óvással megtámadott - bírósági határozat törvénysértő-e vagy sem, függetlenül attól, hogy a törvényességi óvás elbírálása idején hatályos törvények milyen rendelkezéseket tartalmaznak, illetőleg a jelenlegi ítélkezési gyakorlat hogyan ítéli meg a cselekményt.
Vonatkozik ez a megállapítás az 1961. évi V. törvény XIII. Fejezetében szabályozott „népgazdaság elleni bűncselekmények” tárgyában hozott bírósági határozatok megítélésére is. Amennyiben a bírósági határozat megfelelt az akkor hatályos jogszabály rendelkezéseinek és az ehhez kapcsolódó, a törvény értelmezése kérdésében kialakult ítélkezési gyakorlatnak: nincs helye olyan megállapításnak, hogy a meghozott bírósági határozat törvénysértő.
Az adott esetben a jogerős ítélet meghozatalának időpontjában - 1978. szeptember 20. napján - az 1961. évi V. törvény 236. §-a szabályozta az üzérkedést, az ipari vállalkozás fogalmára nézve pedig - egyebek között - a Legfelsőbb Bíróságnak a XXXI. számú Büntető Elvi Döntésével módosított, 1962. június 22. napján meghozott XXVI. számú Büntető Elvi Döntése adott a bíróságokra nézve kötelező iránymutatást. Ezért a törvényességi óvással megtámadott bírósági határozatokat a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa annak tükrében vizsgálta, hogy azok a meghozataluk időpontjában a hatályos törvényi rendelkezéseknek megfeleltek-e.
A Legfelsőbb Bíróság a törvényességi óvással megtámadott határozatában a törvény rendelkezéseinek megfelelően fejtette ki, hogy az MEE megyei csoportjának a kivitelezési tervek készítésére és a mérési tevékenység folytatására - amelyek az 1961. évi V. törvény 252. §-ának 2. pontjában foglalt értelmező rendelkezés szerinti gazdasági jellegű szolgáltatások, és mint ilyenek, az „áru” fogalma alá esnek - nem volt jogosultsága. Az elkövetés idején hatályban volt 24/1965. (NIM. É. 17.) NIM utasítás 2. §-ának (1) bekezdése ugyanis taxatíve felsorolta az erre feljogosított szerveket, ezen túlmenően a terheltek, valamint a tervezési munkálatokban részt vett személyek magántervezési jogosultsággal sem rendelkeztek.
Az eljárás adataiból nyilvánvaló, hogy a terheltek által végzett tevékenység nemcsak a hatályos jogszabályok előírásaival állt ellentétben, hanem ennek folytatására nem jogosítottak fel őket az MEE alapszabályában foglaltak sem.
Így nem vitatható az ügyben hozott jogerős ítéletben foglalt annak a ténymegállapításnak a helyessége, mely szerint a terheltek, valamint a csoporthoz tartozó személyek határozottan tudták azt, hogy magatartásuk jogellenes, így a tévedésre - mint büntetőlehetőséget kizáró körülményre - való hivatkozásuk merőben alaptalan.
Ugyanakkor az eljárt bíróságok helyesen jutottak arra a felismerésre, hogy a terheltek tudata átfogta azt is, mely szerint a hatályos törvény szerint meg nem engedett tevékenységük az ipari vállalkozás fogalma alá esik.
A törvényességi óvás a „vállalkozás” fogalmának a közgazdasági tartalmára utal, megjegyzendő azonban, hogy a kifejezés köznapi, illetőleg közgazdaságtani fogalma élesen eltér annak a büntetőjogi fogalmától, és az utóbbira vonatkozóan - a cselekmény elkövetése és az ügy elbírálása idején - a Legfelsőbb Bíróságnak a XXVI. számú Büntető Elvi Döntése adott értelmezést, és ez az irányadó a cselekmény büntetőjogi megítélése szempontjából is.
Eszerint pedig - amint erre egyébként a törvényességi óvás is helyesen utal - „ipari vállalkozásnak kell tekinteni a haszonszerzésre irányuló minden olyan tevékenységet, amikor az elkövetők - amellett, hogy maguk is részt vesznek a munkában - az általuk vállalt ipari vagy egyéb gazdasági jellegű szolgáltatásokat nagyobb részben és rendszeresen idegen munkaerők igénybevételével végeztetik”.
A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsának álláspontja szerint a terhelteknek a vád tárgyává tett cselekménye alkalmas volt a megfelelő jogosultság hiányában végzett ipari vállalkozás - következésképpen az üzérkedés bűntette - megállapítására.
Az eljárás során könyvszakértői bizonyossággal nem volt megállapítható, hogy a kiviteli tervek és a mérési munkák ellenértékeként befolyt összegekből - jutalom címén - ki, milyen összegeket vett fel, mert az erre vonatkozó pénztári bizonylatok, a pénztárnapló - az alapbizonylataikkal együtt - eltűnt, és ez a körülmény kizárttá tette a csoport pénzügyi tevékenységének a teljes ellenőrzését.
A II. r. terhelt vallomásából kitűnően az említett okmányok 1972. évben a hivatali szobájából tűntek el, így kizárólag a terheltek beismerő vallomásán alapszik az az ítéleti ténymegállapítás, hogy jutalom címén milyen összegeket vettek kézhez a kiviteli tervekből és a mérési munkákból befolyt pénzből. A II. r. terhelt tárgyaláson tett vallomása szerint a csoport OTP-számlájára befolyt összegből 441 000 forint került - jutalom címén - felosztásra. Önmagában ez a tény is megalapozza annak a jogerős ítéletben foglalt ténymegállapításnak a helyességét, hogy a terhelteknek jutott összegek - csakúgy, mint a faházak eladásából befolyt vételárból kapott tulajdoni hányadok forintösszege - a munkában részt vett személyek javadalmazásához képest jelentős aránytalanságot mutat: a három terhelt a kiosztásra került összegek csaknem az egyhatod részét kapta kézhez, míg a csoport további 47 tagja azoknak az öthatodából részesülhetett.
A terhelteknek a munkákban való személyes részvételét vizsgálva, az eljárás adataiból is egyértelműen kitűnik ez az aránytalanság. Az I. r. terhelt a járásbíróság előtt tett vallomásában azt adta elő, hogy kiviteli terv elkészítésében egy esetben sem vett részt, csupán a jelentőségében csökkentebb mérési munkákba folyt bele; a II. r. terhelt vallomása szerint ő sem készített nagyobb munka-igényességű kiviteli tervet, és csupán két esetben vett részt érintésvédelmi mérési munkában; a III. r. terhelt pedig úgy nyilatkozott, hogy műszaki képzettségének a hiánya folytán nem folyt be a tervek készítésébe, sem pedig az érintésvédelmi mérésekbe, hanem 10-11 esetben a számszaki ellenőrzésre kérték fel. A III. r. terhelt egyébként a nyomozás során történt kihallgatása alkalmával előadta, hogy az I. r. terhelt irányítólag vett részt a csoport munkájában: hozzá futottak be a megrendelések, ő választotta ki a tervező személyét, levelezéseket folytatott, megkötötte a megállapodásokat a megrendelőkkel, végezte a postabontás munkáját, aláírta a terveket, és a pénzösszegek átutalását követően intézkedett azok kifizetése iránt.
Ezek a tények kellően megalapozzák a jogerős ítéletben tett annak a ténybeli következtetésnek a helyességét, mely szerint a terhelteknek a felosztásra került összegekből való részesedése nem a személyesen végzett munkájuk arányos ellenértéke volt, hanem a szervező-irányító tevékenység honorálásaként jelentkező vállalkozói nyereségként volt értékelhető.
A megfelelő jogosultság hiányában olyan csoportnak az életre hívása és működtetése, hogy a kiviteli tervek készítését és az érintésvédelmi mérések elvégzését egy kb. 50 főből álló csoport végzi, míg a terheltek legnagyobbrészt a szervezési és irányítási feladatokat ellátva jutnak hozzá az anyagi juttatásokhoz: következtetési alapot nyújt a nyerészkedő jelleg megállapítására. Minthogy pedig ez a nagy volumenű és az egymillió forintot meghaladó értékű tevékenység több mint két és fél éven át folyt: a rendszeresség ismérveit viseli magán.
Ugyanakkor nem kétséges az sem, hogy a terhelteknek a vállalatnál betöltött, vezető jellegű munkaköre, beosztása, az ebből fakadó tájékozottsága, és azok a személyes kapcsolataik, amelyek részben az MEE-tagságból is adódtak: megteremtették annak a lehetőségét, hogy külső szervek részéről jelentős számú megrendelésekhez jussanak.
Az anyagi haszonszerzésre irányuló célzat realizálására irányuló törekvés mutatkozott meg abban, hogy a terheltek az MEE központjának a kiiktatásával OTP-folyószámlát nyitottak, amelybe való betekintés lehetősége is kizárt volt kívülállók részéről. Mindez arra a célzatra utal, hogy a jogellenes tevékenység folytán jelentkező anyagi hasznot kizárólagosan a maguk, illetőleg az általuk létrehozott csoport tagjai körében oszthassák szét.
Ennek érdekében határozták el azt is, hogy faházakat vásárolnak, majd ezek értékesítése után igyekeztek a tulajdonosokat megillető jogokat érvényesíteni.
Ez arra is rávilágít, hogy a terheltek az MEE megyei csoportját kizárólag, mint „társadalmi fedőszervet” használták fel, vagyis a tudományos önképzés céljára alakult társadalmi szervezettel leplezték a jogellenes tevékenységüket.
Téves a törvényességi óvásnak az az álláspontja is, hogy a terheltek cselekménye legfeljebb a magántervezés jogosulatlan vállalásával elkövetett szabálysértést valósítja meg. Az egyes szabálysértésekről szóló 17/1968. (IV. 14.) Korm. rendelet 135. §-a szabálysértést az valósítja meg, „aki anélkül, hogy arra jogosult volna - építkezés körében - magántervezést vállal, úgyszintén aki más által készített tervet sajátjaként igazol”. Nem igényel bővebb indokolást, hogy a terheltek cselekménye nem ezt - az eljárás megindításának időpontjában is elévült - szabálysértést, hanem az üzérkedés bűncselekményét valósítja meg.
Mindezek folytán a Legfelsőbb Bíróság a törvényességi óvás alapján hozott határozatában, továbbá a megismételt eljárás során eljárt első- és másodfokú bíróság a bizonyítás anyagának helyes értékelésével jutott arra a jogi következtetésre, hogy a terheltek az MEE megyei csoportja nevének a felhasználásával, az MEE központjának teljes megkerülésével és a pénzügyi ellenőrzés célzatos kizárásával olyan jogosultság nélküli ipari vállalkozást hoztak létre, amely elsődlegesen a vagyoni haszonszerzést célozta, a terheltek által kézhez vett összeg pedig nem a személyesen végzett munkájuk ellenértékét, hanem a vállalkozási nyereségként értékelhető haszonként jelentkezett.
A Legfelsőbb Bíróság végül nem értett egyet a törvényességi óvásban kifejtett azzal az állásponttal sem, hogy a terheltek szempontjából a kivitelezési tervek és az érintésvédelmi munkálatok elvégzésénél foglalkoztatott mintegy 47 személy - a Legfelsőbb Bíróság XXVI. számú Büntető Elvi Döntése szempontjából - nem volt „idegen” munkaerőként értékelhető. Ebből a szempontból a vonatkozó elvi döntés az elkövető és a más által végzett munkája arányának a megítélését tartotta szem előtt, nem annak van tehát meghatározó jelentősége, hogy az elkövető az ipari munkát ténylegesen végző személlyel ténylegesen ismeretségi viszonyban áll-e vagy sem.
A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsának álláspontja szerint a terheltek cselekményét a gazdasági hasznosság - a jogerős büntetés kiszabásának időpontjában - nem a bűnösség megállapítása, hanem csupán a büntetés kiszabása szempontjából jutott jelentőséghez, ezeket a körülményeket azonban a megismételt eljárásban eljárt első- és másodfokú bíróság jelentős méretekben értékelte, amikor a II. r. és a III. r. terheltekkel szemben - azóta már a törvényi mentesítés hatálya alá esett - végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztést szabott ki.
Az I. r. terhelt esetében a kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának a felfüggesztését kizárttá tette az a körülmény, hogy ez a terhelt - az üzérkedés bűncselekményén túlmenően - olyan, szándékosan és folytatólagosan megvalósított vagyon elleni bűncselekményt is elkövetett, amelyre a törvény 1 évtől 5 évig terjedő szabadságvesztés kiszabását rendelte, és ez a cselekmény - az elkövetés módjára is tekintettel - erkölcsileg és jogilag is nagymértékben rosszallást érdemlő. Téves tehát a törvényességi óvásnak az az indítványa, hogy az I. r. terhelt esetében az eljárt bíróságok a szabadságvesztés főbüntetés mértékét eltúlzottan magas tartamban állapították meg.
Minthogy tehát a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa megállapította, hogy nem tévedett a Legfelsőbb Bíróság, amikor a törvényességi óvás elbírálása során, alapeljárás során eljárt járásbíróságot, illetőleg a megyei bíróságot új eljárás lefolytatására utasította, továbbá nem volt törvénysértő a megismételt eljárásban hozott első- és másodfokú bíróság határozata: a törvényességi óvást - ezért, mint alaptalant - a Be. 291. §-ának (1) bekezdése alapján elutasította. (Eln. Tan. B. törv. 1674/1991. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás