34/1992. (VI. 1.) AB határozat
34/1992. (VI. 1.) AB határozat1
1992.06.01.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabályok alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítvány tárgyában meghozta az alábbi
határozatot.
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 354. §-ának: ,,...ha a károkozás a károsultnak a társadalmi életben való részvételét, vagy egyébként életét tartósan vagy súlyosan megnehezíti, illetőleg a jogi személynek a gazdasági forgalomban való részvételét hátrányosan befolyásolja.'' szövegrészében foglalt rendelkezés alkotmányellenes, ezért azt megsemmisíti.
A részbeni megsemmisítés folytán a törvény 354. §-a a következő szöveggel marad hatályban: ,,A károkozó köteles megtéríteni a károsult nem vagyoni kárát.''
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Munka Törvénykönyvéről szóló 1967. évi II. törvény végrehajtásáról rendelkező 48/1979. (XII. 1.) MT rendelet 83. § (5) bekezdésének, továbbá a fegyveres erők, a fegyveres testületek és a rendészeti szervek kártérítési felelősségéről szóló 16/1978. (III. 1.) MT rendelet végrehajtásáról rendelkező 4/1978. (III. 5.) HM rendelet 6. § (4) bekezdésének: ,,...ha a károkozás a károsultnak a társadalmi életben való részvételét vagy egyébként életét tartósan vagy súlyosan megnehezíti.'' szövegrészeiben foglalt rendelkezések alkotmányellenesek, ezért azokat megsemmisíti. A részbeni megsemmisítés folytán a 48/1979. (XII. 1.) MT rendelet 83. § (5) bekezdése a következő szöveggel marad hatályban: ,,A munkáltató köteles megtéríteni a dolgozó nem vagyoni kárát.'', míg a 4/1978. (III. 5.) HM rendelet 6. § (4) bekezdésének hatályos szövege a következő: ,,A testület köteles megtéríteni a károsult nem vagyoni kárát.''
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 177. § (2) bekezdésének ,,...azzal összefüggésben merül fel, hogy a károkozás nyomán a munkavállaló társadalmi életben való részvétele vagy egyébként élete tartósan vagy súlyosan megnehezül'' szövegrészében foglalt rendelkezés alkotmányellenes, ezért azt megsemmisíti.
A részbeni megsemmisítés folytán a törvény 177. § (2) bekezdése a következő szöveggel lép hatályba: ,,Meg kell téríteni a munkavállalónak azt a kárát is, amely nem vagyoni kár.''
Az Alkotmánybíróság határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvénynek (a továbbiakban: Ptk.) az indítványozó által sérelmezett 354. §-a szerint: ,,A károkozó köteles megtéríteni a károsult nem vagyoni kárát, ha a károkozás a károsultnak a társadalmi életben való részvételét, vagy egyébként életét tartósan vagy súlyosan megnehezíti, illetőleg a jogi személynek a gazdasági forgalomban való részvételét hátrányosan befolyásolja.''
Az indítványozó álláspontja szerint az idézett szabályozás a felelősséget korlátozó részében alkotmányellenes, mert sérti az Alkotmány 7. § (1), 8. § (1), 54. § (1)—(2), 55. § (1) és (3), 58. § (1)—(2), 60. § (1)—(2) továbbá a 70/A. § (1) bekezdésében írt rendelkezéseit. Kérte ezért ,,A károkozó köteles megtéríteni a károsult nem vagyoni kárát'' szövegrészt követő szűkítő tartalmú törvényi rendelkezés alkotmányellenességének a megállapítását és megsemmisítését.
Az indítványozó nézete szerint a nem vagyoni kártérítés a személyiséget és a személyiségi értékeket oltalmazó jogvédelmi eszköz. Márpedig ilyen összefüggésben nem lehet a személyiséget ért sérelmeket kisebb súlyúnak tekinteni mint a vagyoni érdeksérelmeket. Ez a kívánalom szükségessé teszi, hogy a kártérítési igény érvényesítésének ne legyenek szigorúbb feltételei nem vagyoni személyiségi érdeksérelem esetében mint vagyoni károsodásnál. Rámutatott arra is, hogy a jogegyenlőség alkotmányos elvével áll ellentétben az a szabályozás, amely a gazdasági forgalomban részt nem vevő jogi személyeket teljesen elzárja nem vagyoni kárigényük érvényesítésétől.
II.
Az Alkotmánybíróság a szoros tartalmi összefüggés okán kiterjesztette az alkotmányossági vizsgálatot a más jogágakban szabályozott, illetőleg más jogszabályokban foglalt nem vagyoni kártérítéssel kapcsolatos rendelkezésekre is.
Az 1992. évi június 30-ig hatályos, a Munka Törvénykönyvéről szóló 1967. évi II. törvény végrehajtása tárgyában alkotott 48/1979. (XII. 1.) MT rendelet (a továbbiakban: Mt V) 83. § (5) bekezdése szerint: ,,A munkáltató köteles megtéríteni a dolgozó nem vagyoni kárát, ha a károkozás a társadalmi életben való részvételét vagy egyébként életét tartósan vagy súlyosan megnehezíti.''
Az 1992. évi július 1-jétől hatályos új Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 177. § (2) bekezdése szerint: ,,Meg kell térítenie a munkavállalónak azt a kárát is, amely azzal összefüggésben merül fel, hogy a károkozás nyomán a munkavállaló társadalmi életben való részvétele vagy egyébként élete tartósan vagy súlyosan megnehezül (nem vagyoni kár).''
A fegyveres erők, a fegyveres testületek és a rendészeti szervek kártérítési felelősségéről szóló 16/1978. (III. 1.) MT rendelet végrehajtása tárgyában alkotott 4/1978. (III. 5.) HM rendelet 6. § (4) bekezdése szerint: ,,A testület köteles megtéríteni a károsult nem vagyoni kárát, ha a károkozás a károsultnak a társadalmi életben való részvételét vagy egyébként életét tartósan vagy súlyosan megnehezíti.''
A szellemi alkotásokkal kapcsolatos törvényi rendelkezések, illetőleg a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény a jogintézményt önállóan nem szabályozzák, ezek a Ptk. szabályára tartalmaznak utaló rendelkezést.
III.
Az Alkotmánybíróság felfogásában a nem vagyoni kártérítés a polgári jog intézménye, ezért az alkotmányossági vizsgálatot a jogintézmény polgári jogi összefüggései tekintetében folytatta le. Megállapításait irányadónak tekinti az egyéb jogszabályokban foglalt rendelkezésekre is, figyelemmel arra, hogy e külön jogszabályokban az intézmény az ,,anyajogi'' polgári jogi szabályokból csak átvételre került.
1. Jogösszehasonlító vizsgálatok igazolják, hogy a polgári jog, mint a polgárok autonómiájának elsődleges jogága, egyre inkább túlmegy a tiszta vagyoni viszonyok szabályozásán és a személyek személyhez fűződő jogait is — vagyoni jogaikkal egy sorban — védelem alá helyezi. A nem vagyoni kártérítés jogintézményében, amely a polgári jogi jogellenes cselekményekért való helytállás körébe tartozik, a felelősség a személyiségi jogok megsértésére reagál. Az autonómia biztosítását szolgáló személyiségi jogok viszont elválaszthatatlanok az alkotmányos szabadságjogoktól, így az Alkotmánybíróság az indítvány elbírálása során ebből a szoros összefüggésből indult ki és ezt vizsgálta.
2. A nem vagyoni kárért való felelősséget a Ptk. 1977. évi reformja iktatta be (hozta vissza) a polgári jogba, mégpedig meghatározott tényállásokhoz kötött felelősségként, egyszersmind a Ptk. 84. § (1) bekezdésének e) pontja alapján a személyhez fűződő jogok vagyoni szankciójaként. Ennek nyomán — némi késéssel — került sor az intézmény bevezetésére más jogterületeken is. Az 1977. évi IV. törvényjavaslathoz fűzött miniszteri indokolás szerint nem korlátozza a javaslat a felelősséget a testi épség és egészség sérelmének eseteire, bár a körülírt következmények jellegüknél fogva elsősorban a testi épség és egészség károsodásához tapadnak, de egyéb személyhez fűződő jogoknak (pl. a jó hírnévnek) megsértése is maga után vonhatja a javaslatban írt következményeket.
A nem vagyoni kártérítés tehát a polgári jogban nem keletkeztetett új felelősségi tényállást, hanem az a személyhez fűződő jogok megsértéséért járó felelősség alakzata, amelynek körében a jogellenesség a személyhez fűződő valamely jog megsértésében áll.
Ez azért lényeges, mert a nem vagyoni kártérítés jogintézménye egyébként olyan belső ellentmondásoktól és feszültségektől terhes, hogy az alkotmányossági kérdések a polgári jogi felelősségi rendszer kontextusában — az indítvánnyal ellentétben — csak kevéssé vizsgálhatók. A nem vagyoni károk ugyanis vagyoni mércével megmérhetetlenek, így a polgári jogi védelem módja — a kártérítés — a sérelemhez képest valójában inadekvát. A nem vagyoni károknak pénzbeli egyenértékük voltaképpen nincs is, így azok szoros értelemben vett megtérítéséről nem is lehet szó. Ezekhez az ellentmondásokhoz járul az a körülmény, hogy az intézmény történetileg büntetőjogi gyökerű.
A pénzbeli kártérítésnek a nem vagyoni károknál az a funkciója, hogy az elszenvedett sérelem hozzávetőleges kiegyensúlyozásáról olyan vagyoni szolgáltatás nyújtásával gondoskodjon, amely az elszenvedett sérelemért körülbelül egyenértékű másnemű előnyt nyújt. Így a polgári jogi felelősség szempontjából a nem vagyoni kártérítés legfeljebb a vagyoni kár fikciós esete; ezért törekszik azt a jogalkotó meghatározott tényálláshoz kötött felelősségként szabályozni és ezzel objektívnek megtartani (élet, társadalmi életben való részvétel megnehezülése).
A nem vagyoni kártérítés felelősségi alakzatkénti meghatározásában — mindezekre a szempontokra figyelemmel — a jogalkotó nagyfokú szabadsággal rendelkezik. E szabadság alkotmányos határait csak az jelenti, hogy a felelősségi szabály nem vezethet személyek közötti megkülönböztetésre. Az ezen belül maradó célszerűségi-méltányossági, vagy szakmai-technikai megoldások nem vetnek fel alkotmányossági kérdéseket. Felelősségi szabályként nem alkotmányellenes tehát az a konstrukció, amely — a jogintézmény szerkezeti ellentmondásaira is figyelemmel — a károsultnál jelentkező következményeket írja elő a nem vagyoni kártérítés feltételéül.
3. Az Alkotmánybíróság azonban — összhangban az 57/1991. (XI. 8.) AB és a 9/1992. (I. 30.) AB határozatainak indokolásaiban kifejtett állásponttal — a nem vagyoni kártérítés esetében sem pusztán önmagában vizsgálta a normaszöveget, hanem tényként fogadta el a normának a bírói gyakorlat által tulajdonított tartalmát, s ezt az ,,élő'' normatartalmat vetette össze az Alkotmánnyal. E jogintézmény tekintetében különösen indokolta ezt a vizsgálatot az a tény, hogy a nem vagyoni kártérítéssel összefüggésben a Legfelsőbb Bíróság Irányelvben foglalt megállapításokat tett, márpedig az Alkotmány 47. §-a értelmében a Legfelsőbb Bíróság irányelvei és elvi döntései a bíróságok számára kötelezők.
3.1. A Legfelsőbb Bíróság a 21. számú Irányelvében pedig — amellyel a törvény rendelkezését nyelvtani értelemben megszorító korábbi 16. számú Irányelvét hatályon kívül helyezte — kifejtette, hogy az Irányelv hatályon kívül helyezésével lehetőséget kell adni — a jogszabály esetleges módosítása előtt is — a személyiség minden oldalú védelmét szolgáló, az erkölcsi értékeket szem előtt tartó, jogfejlesztő bírói gyakorlat kialakítására.
Az Irányelv e rendelkezésével — figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság és más bíróságok eseti döntéseiben már kifejezésre jutott törekvésre is — az általános személyiségvédelem a nem vagyoni kártérítés intézményének ,,élő'' normatartalmává vált.
3.2. A nemzetközi jogösszehasonlítás is azt mutatja, hogy a modern jogokban a nem vagyoni kártérítés a személyiség növekvő jogi (polgári jogi) elismerésén nyugszik, s hogy a jogintézmény az általános személyiségvédelem eszköze. A személyiség ellen elkövetett sérelemokozások (az ún. iniuriák) történetileg is a bíró szabad belátásán alapuló, becsült összegű ,,büntetést'' vontak maguk után a modern jogokat megelőző abban a korban, amikor a büntetés és a kártérítés éles megkülönböztetése még hiányzott. A klasszikus liberális kor a polgári jogot tiszta vagyoni jognak fogta ugyan föl, de már a századforduló idején a polgári jogban az autonómia biztosítását egyre erőteljesebben látták el a személyiségjogok is. Az ezekkel általánosodott személyiségvédelem a személyiség sérelmére a polgári jogon belül az erkölcsi kártérítéssel reagált, s ma már az egész világon megfigyelhető, hogy a nem vagyoni kártérítés — kifejezetten erkölcsi értékalkotó feladatot is ellátva, összhangban a magyar Legfelsőbb Bíróság Irányelvében kifejtettekkel — a személyiségvédelmet szolgálja.
Az Alkotmánybíróság ezért a nem vagyoni kártérítés polgári jogi szabályozása alkotmányosságának a vizsgálatánál súlyának megfelelően értékelte a jogtörténeti és jogösszehasonlító vizsgálattal és tudományosan is igazolta azt a tényt, hogy az intézmény a személyiséget ért sérelmek esetére rendelt polgári jogi jogvédelmi eszköz. Így az Alkotmánybíróság értelmezésében is a nem vagyoni kártérítés alkalmazásának feltétele, az erre vonatkozó igény jogalapja valamely személyiségi jog megsértése.
4. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében megfogalmazott diszkrimináció tilalma arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként, azaz egyenlő méltóságú személyként kell kezelnie, vagyis az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és a kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni [9/1990. (V. 25.) AB határozat]. Más helyen az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy az emberi méltósághoz való, az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében deklarált jogot az Alkotmánybíróság az ún. ,,általános személyiségi jog'' egyik megfogalmazásának tekinti. Rámutatott arra, hogy az általános személyiségi jog ,,anyajog'', amely forrása az egyéb, nevesített és nem nevesített személyiségi jogoknak [8/1990. (IV. 23.) AB, 23/1990. (X. 31.) AB határozatok].
4.1. Az általános személyiségi jog alkotmányos összefüggésében a jognak (így a polgári jognak is) nemcsak az egyes (egyedi) személyeket kell egyenlő méltóságú személynek tekinteni és kezelni, hanem magának a személyiségnek a különböző szintjeit és tartalmi vonatkozásait tekintve sem lehet különbséget tenni.
A személy általános személyiségi joggal védett meghatározott dimenzióit illetően sem nyugodhat tehát a jogok elosztása olyan szempontokon, amelyek a személyeket mint tulajdonosokat, mint vagyoni jogok alanyait, mint névvel, küllemmel, személyes adatokkal, nem nevesített személyiségi jogokkal stb. rendelkező személyeket nem egyenlőként kezelik. Az egyenlő méltóság alapjogán esik csorba, s ezért alkotmányellenes, ha a jog (itt a polgári jog) a személyiség valamely (jogi értelemben strukturált) rétegét, tartalmi vonatkozását kedvezményezi, fölébe helyezi egy másiknak, illetőleg, ha egyes személyhez fűződő jogok tekintetében tartalmilag kirekesztő szabályozással él.
4.2. Az azonos személyi méltóság alkotmányos jogából az következnék, hogy a polgári jog a személyek személyhez fűződő jogait a személyek tulajdonosi és egyéb vagyoni jogaival egy sorban (egyenlő súllyal) védje, mert a Ptk. 75. § (1) bekezdése mindenkit arra kötelez, hogy a személyhez füződő jogokat tiszteletben tartsa, s kimondja, hogy e jogok a törvény védelme alatt állnak. A Ptk. 2. § (1) bekezdése pedig a generálklauzula szintjén határozza meg, hogy a törvény védi a személyek vagyoni és személyhez fűződő jogait, továbbá törvényes érdekeit.
A támadott törvényi szabályozásból azonban az egyenlő súlyú védelem nem következik. A tulajdonosi és egyéb vagyoni jogokat ugyanis a polgári jog azzal, hogy minden jogellenes károkozást szankcionál — azaz a károkozás általános tilalmát mondja ki — a teljes kártérítés elvével védi (és nem különböztet aszerint, hogy a kár jelentős, avagy bagatell összegű).
A nem vagyoni kártérítés intézményénél viszont a helyzet egészen más, ez a jogintézmény a kártérítési jogon belül nem értelmezhető. Itt ugyanis nincs vagyoni kár, és ezért nem lehet szó ,,teljes'', illetőleg ,,nem teljes'' kártérítésről sem. A jogellenesség alapja ennélfogva itt nem is a károkozás, hanem a személyhez fűződő jogsértés. A nem vagyoni kártérítés követelhetőségét ugyanakkor a polgári jog a jogsértés következményei szerint differenciálja, azaz a személyek személyhez fűződő jogait csak a jogsértés hatása szerint részesíti vagyoni védelemben, s a nem vagyoni kártérítést a jogi szabályozásban — a következményeket tekintve — a súlyosabb estekre korlátozza. Ez a szabályozás az egyenlő méltóságra vonatkozó megkülönböztetés tilalmába ütközik, azaz személyek közötti egyéb helyzet szerinti diszkriminációt valósít meg azáltal, hogy az általános személyiségi joggal védett személyek között olyan ismérvek alapján differenciál, amelyek a személyiségi jogsértésnek nem szükségszerű feltételei.
A társadalmi életben való részvétel, vagy egyébként az élet tartós vagy súlyos megnehezülésének a nem vagyoni kártérítés alapjakénti feltétele önkényes határvonal. Mivel a nem vagyoni kártérítés a személyiség megsértését hivatott szankcionálni, azok az ismérvek, amelyek alkalmazhatóságát külső jelekhez kapcsolják, a személyiségvédelem alkalmatlan kritériumai és szükségtelen korlátai. Ezek a törvényi feltételek olyan látszólagos külső jelek, amelyek nem alkalmasak az intézményt objektívnek megtartani; ezek alapján tehát nem lehet a nem vagyoni sérelem fennállása vagy elutasítása között alkotmányosan különböztetni. Ha a polgári jog elismeri a nem vagyoni kártérítést a személyiségvédelem eszközeként — mivel annak alkalmazásához objektív kritériumokat nem lehet felállítani —, azt nem kötheti olyan külső feltételekhez, amelyek szükségtelenek és önkényesek. Nemcsak a kár nagysága, de maga a személyi kár bekövetkezte is becslésen alapul, amelynek objektív mércéje nincs, s amelyet éppen ezért a jogi szabályozásban alkotmányosan nem lehet a következményekhez igazítani. Ebben egyedül a bíróságok józanságának, személyes elkötelezettségének és mértéktartásának lehet meghatározó szerepe.
A jognak azonban egyenlően — és nem a jogsértés súlya szerint — kell minden személyiségi jogot védelmeznie, s ha a személyiséget a kártérítés szankciójával védi, akkor annak a következményekhez igazodó megszorításával a személyeket már nem egyenlő méltóságú személyként kezeli, következésképpen az ilyen önkényes határvonal az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében deklarált ,,általános személyiségi jog'' alkotmányos értékét sérti. A jogkorlátozás egyben ellentétes az Alkotmánynak a jogok egyenlő elosztását rendelő 70/A. § (1) bekezdésében írt rendelkezésével és ezért is alkotmányellenes.
4.3. Személyek közötti megkülönböztetést jelent különösen, hogy a nem vagyoni kártérítés ,,élő'' jogként szinte kizárólag csak az egészséghez és testi épséghez való alkotmányos jogok védelmére szolgál; a becsület, a jó hírnév sérelme és más hasonló hagyományos iniuriák, a szabadságjogok vagy akár a modern információs önrendelkezési jog, továbbá az egyéb nevesített és nem nevesített személyiségi jogok megsértése esetére azonban — a törvényi szűkítés folytán — nem vagy csak kivételesen alkalmazható, annak ellenére, hogy a Legfelsőbb Bíróság Irányelve szerint is az intézmény a személyiségi jogok — napjainkban egyre hangsúlyozottabban jelentkező — védelmét hivatott biztosítani.
Azzal, hogy a támadott törvény a társadalmi életben való részvétel vagy egyébként az élet tartós vagy súlyos megnehezítését alkalmazhatósági feltételként írja elő, a sérelmet szenvedett személy testét, egészségét, illetőleg a testi épséghez, egészséghez való alkotmányos jogait nagyobb védelem alá helyezi, mint magát a tulajdonképpeni személyiséget. Minthogy a személyiségi jogok elválaszthatatlan összefüggésben vannak az alkotmányos alapjogokkal, a személyiség értékességében jelentkező ez a törvényi megkülönböztetés az alapjogok védelmét tekintve is különbségtételhez vezet. Márpedig az általános személyiségi jog, mint az ember értékminőségének a kifejeződése, olyan általános értéket testesít meg, amelynek garanciális védelmét alkotmányosan nem lehet e személyiséget alkotó egyes vonatkozások értékelésétől függővé tenni, hanem annak védelmét (az állammal, illetőleg másokkal szemben) általánosan, s a személyiség tartalmi elveit tekintve egyenlően (egyenlő feltételekkel) kell a törvényi szabályozás szintjén biztosítani. Az egyenlő, teljes és korlátozhatatlan jogképesség (Ptk. 8. §-a) elvéből az következik, hogy a személyiség jogi védelme — a jogkövetkezmények között különböztetve — jogalkotási úton nem korlátozható csak az ún. súlyosabb esetekre.
Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében deklarált méltósághoz való jog egyik funkciója az egyenlőség biztosítása. Ez történetileg kezdetben csak az egyenlő jogképességet jelentette, a modern alkotmányokban és alkotmánybírósági gyakorlatban azonban már a méltóságban foglalt egyenlőség kifejeződik az abból eredő további jogokban is. Ennek az egyenlőségnek pedig érvényesülnie kell az alkotmányos jogvédelem síkján. A testi épség és egészség joga nem értékesebb vagy védelemre érdemesebb jog az individuális szabadságjogoknál vagy például az önrendelkezési jognál. Az egyenlő védelemre való jogot az emberi méltósághoz való jogban bennefoglalt egyenlőség garantálja. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében írt egyenlő méltóságból folyó egyenlőség alkotmányos elvét ezért is sérti az a jogszabályi rendelkezés, amely a nem vagyoni kártérítést csak a tartós vagy súlyos következményekkel járó személyiségi jogsértésekre korlátozza.
Ez a fajta szabályozás egyben diszkriminatív is, mert a megrágalmazottat, a becsületében, személyes vagy lelkiismereti szabadságában megsértettet stb. annak bizonyítására kényszeríti, hogy élete, társadalmi életben való részvétele tartósan vagy súlyosan megnehezült, míg a testi épségét elvesztett, a ,,testi'' jogában megsértett károsult esetében a társadalmi élet, vagy egyébként az élet elnehezülésének a közönséges élettapasztalatokból is nyilvánvaló tényét többnyire nem is kell külön bizonyítani. Hiányzik tehát a személyiségi jogvédelem ott, ahol az elnehezülés nem bizonyítható vagy be sem következett. A jogi szabályozás tehát e vonatkozásban is egyéb helyzet szerint diszkriminál, ez pedig az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése szerint megengedhetetlen, ezért alkotmányellenes.
5. A jogi személy gazdasági forgalomban való részvételét hátrányosan befolyásoló károkozásnak a nem vagyoni kártérítés feltételéül szabó törvényi előírása két összefüggésben is érintkezik a jogegyenlőség alkotmányos elvével. A meg nem engedett megkülönböztetés egyfelől a természetes személyek és jogi személyek szélesebb összefüggésében, másfelől a jogi személyek közötti különbségtételben nyilvánul meg.
5.1. Az Alkotmánybíróság — többek között — a 18/1992. (III. 30.) AB határozatában kifejtette, hogy az Alkotmány 70/A. §-a az emberi, illetve állampolgári jogok tekintetében tíltja ugyan a megkülönböztetést, ez azonban nem jelenti azt, hogy kellő súlyú alkotmányos indokok hiányában — ugyanazon tárgyi összefüggésben — akár a magánszemélyek, akár a jogi személyek kedvezményezésének a másikkal szemben alkotmányos alapja lenne (lehetne). Ez tehát azt is jelenti, hogy a szabályozásban az azonos tényállás lényeges elemére nézve — a diszkrimináció tilalma folytán — a magánszemélyekre és jogi személyekre nézve is egyenlőségnek kell fennállnia.
Az egyenlőségnek ezt az alkotmányos követelményét sérti, hogy a jogi személyek nem vagyoni kára dogmatikailag is, de a normának a bírói gyakorlatban állandóan és egységesen tulajdonított ,,élő'' normatartalmát tekintve is ,,üres'' tényállás, amelynek alkalmazási területet azért nem lehet találni, mert a gazdasági forgalomban való hátrány olyan (többnyire általános) vagyoni kár, amely a személyiségi jogok körén kívül esik.
Más lenne természetesen a tényállás alkotmányos megítélése, ha itt is társadalmi életről szólna a törvény. A gazdasági forgalom hátránya azonban fogalmilag vagyoni kár, így a jogalkotó a magánszemélyekkel szemben minden jogi személyt kizár a nem vagyoni kár intézményéből. De ha nem is így lenne, a támadott törvényi rendelkezés, mivel a nem vagyoni kártérítés feltételeit a magánszemélyek és a jogi személyek vonatkozásában eltérő ismérvek szerint határozza meg, ebben az alanyi és tárgyi összefüggésben személyek közötti olyan megkülönböztetést jelent, amely alkotmányosan megengedhetetlen. Az eltérő szabályozásnak nincs kellő súlyú alkotmányos indoka, így az sérti a diszkrimináció tilalmára vonatkozó alkotmányi rendelkezést (Alkotmány 70/A. §), ezért az alkotmányellenes.
5.2. Az Alkotmánybíróság már a 21/1990. (X. 4.) AB határozatában kifejtette, hogy az Alkotmány 70/A. §-ának jogegyenlőségi tétele nemcsak a magánszemélyek viszonyaira, hanem a jogoknak a jogi személyek közötti elosztására is vonatkozik. Következésképpen az a szabályozás, amely csak a gazdasági forgalomban résztvevő jogi személyek tekintetében ismeri el a nem vagyoni kárt, alanyok közötti diszkriminatív megkülönböztetést jelent, s ezért alkotmányellenes. A támadott törvényi rendezéssel a gazdasági forgalomban részt nem vevő jogi személyek ki vannak zárva a nem vagyoni kárból. A gazdaság alanyai és a gazdasági tevékenységet nem folytató szervezetek (egyházak, karitatív, politikai stb. szervezetek) közötti megkülönböztetésnek a személyiségi jogokat védő nem vagyoni kártérítés intézményét tekintve alkotmányos alapja nincs, mert az adott tényállás lényeges elemére nézve — a személyiségi jogok védelmét illetően — az Alkotmány 70/A. §-a alapján egyenlőségnek kell fennállnia.
Arra is utal az Alkotmánybíróság, hogy ha fogalmilag létezne a gazdasági forgalomban nem vagyoni kár — ami a kifejtettek alapján nem igazolható — akkor a különböző monopolszervezetek (MÁV, Posta, nemzeti légitársaság stb.) kirekesztése is megállapítható lenne, mert ezek a szervezetek se tudnának — bármilyen jogsértéssel összefüggésben — gazdasági forgalomban való elnehezülést bizonyítani.
A gazdasági forgalomban részt vevő és monopolszervezetnek nem minősülő jogi személyek tekintetében a kedvezményezésnek — az egyéb jogi személyekkel szemben — alkotmányos alapja nincs, így a szabályozásnak ez a szűkebb összefüggése is tartalmilag meg nem engedett diszkriminációt valósít meg, ezért alkotmányellenes.
6. Az Alkotmánybíróság a 64/1991. (XII. 17.) AB határozatában (abortusz-határozat) kifejtette, hogy az Alkotmány 8. § (1) bekezdésében az alapvető jogok tiszteletben tartására és védelmére vonatkozó állami kötelezettség nem merül ki abban, hogy az államnak tartózkodnia kell a jogok megsértésétől, hanem magában foglalja azt is, hogy gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről. Az államnak az alapjogok biztosítása mellett az azokkal kapcsolatos értékeket és élethelyzeteket valamennyi alapjoggal összefüggésben kell kezelnie és védenie. Ennek során az államnak az alapjogok összhangját is elő kell mozdítania.
Az Alkotmány ún. alapjogi fejezetében foglalt alapvető szabadságjogok — a szoros összefüggés folytán — magukba foglalják a polgári jogi személyiségi jogokat. A személyiségi jogok a nem vagyoni kártérítés szankciója révén nyilvánvalóan nagyobb súlyt kapnak, általa az alkotmányos alapjogok védelme is kiteljesedik. Az államnak tehát úgy kell kialakítania az egyes alapjogok megvalósításához és védelméhez szükséges jogszabályi feltételeket, hogy ezzel az Alkotmány 8. § (1) bekezdésében foglalt elsőrendű kötelességének eleget tegyen. Ez a szerep felel meg a nemzetközi standardra való átállás követelményének és annak — az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált — jogállamisági kivánalomnak is, hogy az állam a jogi szabályozásban az alapjogok legkedvezőbb érvényesülését tegye lehetővé. Az alanyi alapjogok biztosításának és érvényesülésének pedig garanciális feltétele azok kiterjedt, hatékony és intézményes védelme. Az állam tehát az Alkotmány 8. § (1) bekezdésében rendelt alkotmányos kötelezettség alapján köteles a személyiségvédelem teljeskörű — és az alapjogok oltalmazásának lehető összhangját is biztosító — jogszabályi feltételeit megteremteni. Az e kötelezettséget csak részben teljesítő, s az alapjogok védelmét illetően megkülönböztetésre is vezető szabályozás az Alkotmány 8. § (1) bekezdésének rendelkezését sérti, s ezért alkotmányellenes.
7. Az Alkotmánybíróság a 12/1991. (IV. 11.) AB határozatában — más összefüggésben ugyan, de ugyancsak a nem vagyoni kártérítéssel kapcsolatban — kimondta, hogy a kártérítési rendszert a károsult szempontjából egységes rendszerként kell kezelni és e rendszeren belül a jogi szabályozás nem járhat azzal a következménnyel, hogy a károsult véletlenszerű körülmények miatt kerülhessen előnyösebb vagy hátrányosabb helyzetbe. A nem vagyoni és a vagyoni kártérítés szabályai között, továbbá a nem vagyoni kártérítés szabályozási koncepcióján belül — a kifejtettek szerint — különbségtétel érvényesül, így a hatályos jogi megoldás az Alkotmánybíróság által korábban kidolgozott ezen elvekre tekintettel is alkotmányellenes. A nem vagyoni kártérítés feltételeinek fennállása, a személyiségi jogsértés — e jogkövetkezményt is kiváltó — súlyossága és komolysága kérdésében a törvényhozó különbségtételt alkotmányosan nem tehet. Mindezeknek a kérdéseknek az eldöntése — az egyedi tényállások elbírálása során — a bíróságok jogalkalmazási tevékenységére tartozik.
IV.
Az Alkotmánybíróság a kifejtett indokokra figyelemmel az indítványt alaposnak találta és a támadott jogszabályi rendelkezést — annak alkotmányellenessége megállapítása mellett — az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 40. §-a alapján megsemmisítette. A nyilvánvaló összefüggés folytán vizsgált egyéb törvényi rendelkezések korlátozó, megszorító tartalma tekintetében ugyancsak alkotmányellenességet állapított meg és döntött e jogszabályhelyek megsemmisítéséről is.
A törvényhozó a Munka Törvénykönyvéről új törvényt alkotott, amely 1992. évi XXII. törvény csak 1992. július 1-jével lép hatályba, a törvényt azonban a törvényhozó a Magyar Közlönyben kihirdette. A még nem hatályos törvény 177. § (2) bekezdése a nem vagyoni kártérítést a megsemmisített többi jogszabályi rendelkezéssel tartalmilag azonosan szabályozza. A részbeni megsemmisítés folytán a törvény érintett rendelkezése a határozatban megállapított szöveggel lép hatályba.
Az Alkotmánybíróság az ABtv 41. §-a alapján rendelte el határozatának a Magyar Közlönyben való közzétételét.
Dr. Sólyom László s. k,.
az Alkotmánybíróság elnöke
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Herczegh Géza s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.
előadó alkotmánybíró
előadó alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Szabó András s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Zlinszky János s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Alkotmánybírósági ügyszám: 1556/B/1990/3.
1
A határozat az Alapörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás