PK BH 1992/457
PK BH 1992/457
1992.07.01.
A szerzőidíj-fizetési kötelezettség mértéke szempontjából az üdülő, kempingtábor, csónakház akkor sem minősül vendéglátó-ipari üzemnek, ha a létesítmény egy helyiségében vendéglátó-ipari jellegű szolgáltatást nyújtó büfé is üzemel [1969: III. törvény 13. §, (1) és (3) bek., 21. § (2) bek., 40. § (1) bek.; 9/1969. (XII. 29.) MM r. 29. §; 33/1989. (XII. 29.) MM r. 1. sz. mell. I. fej., II. fej. 16. a) pont].
Az alperes üzemeltette az 1990-es évben - és jelenleg is - a csónakházat. A hatályos házirend szerint a csónakház egész évben nyitva tart, mégpedig május 1-jétől szeptember 30-ig, de. 10 órától este 20 óráig, egyébként pedig du. 14 órától 20 óráig. A létesítményt az alperes dolgozói, nyugdíjasai, sportkörének, horgászegyesületének tagjai, valamint ezek hozzátartozói és meghívott személyes ismerősei, illetve a vállalat sportrendezvényeire meghívott egyéb személyek látogathatták. Az igényjogosultságot a létesítmény alkalmazottjai ellenőrizték és betartották, oda az utcáról idegen személy nem mehetett be.
A csónakház egyik helyiségében, amely közös használatra szolgált, hét asztal van elhelyezve, negyven székkel. A helyiség közepén van egy vendéglátópult, amelyen a vendéglátó vállalat üzemeltet. E helyiségben működött a vendégek részére szolgáló hifitorony és televízió, amely az alperes tulajdonában áll. Az 1990-es évben a csónakházba több ízben betörtek, esetenként onnan zeneeszközöket eltulajdonítottak, de vagy a lemezjátszó vagy a televízió mindig, folyamatosan rendelkezésre állt és működött.
Az alperes az 1989-es évre a felperes felhívására 5000 Ft szerzői jogdíjat megfizetett, az 1990-es évre járó jogdíj megfizetése elöl azonban elzárkózott.
A felperes keresetében az 1990-es évre járó 12 775 forint szerzői jogdíj, ennek 1990. szeptember 16-tól járó kamatai és a jogdíjjal azonos összegű bírság megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Keresetét arra alapította, hogy a csónakházban működő büfé olyan vendéglátó-ipari üzem, amelyben a gépzenei szolgáltatás után a 33/1990. (XII. 9.) MM rendelet 1. számú mellékletének I. fejezete szerint jogdíjat köteles a nyilvános zeneszolgáltatást nyújtó alperes megtéríteni.
Az alperes arra hivatkozással kérte a kereset elutasítását, hogy a csónakház zártkörű üdülő, így az ott nyújtott zeneszolgáltatás nem nyilvános.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította, és kötelezte a felperest, hogy 15 napon belül fizessen meg az alperesnek 1000 forint perköltséget. Megállapította, hogy a följegyzett illetéket az állam viseli. Az ítélet indokolása szerint az alperes által a zártkörű csónakházban nyújtott zeneszolgáltatás szerzőijogdíj-fizetési kötelezettséggel nem járó szabad felhasználás, amit az 1969. évi III. tv. (Szjt.) 21. §-ának (2) bekezdése lehetővé tesz.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, kérte az ítélet megváltoztatása mellett a keresetének való helyt-adást. A felperes álláspontja szerint a csónakházban a büfé folyamatosan üzemel, a zeneszolgáltatás a büfé vendégeinek nyilvánossága előtt történik, így téves az az első fokú ítéleti megállapítás, amely a keresetet az Szjt. 21. §-ának (2) bekezdésére alapítva utasította el. Eszerint ugyanis csak az alkalomszerűen tartott zártkörű felhasználás, illetve a tömegmegmozdulások alkalmával előadott mű felhasználása esik a szabad felhasználás körébe.
Az alperes az ítélet helybenhagyását kérte. A fellebbezés az alábbiak szerint részben alapos. Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, abból azonban tévesen vonta le azt a jogi következtetést, hogy a perbeli esetben az alperes által nyújtott zeneszolgáltatás a szabad felhasználás körébe esik, így jogdíjfizetési kötelezettséget nem von maga után. Az elsőfokú bíróság által hivatkozott Szjt. 21. §-ának (2) bekezdése az alkalomszerű és zártkörű felhasználás esetében engedi meg a már nyilvánosságra hozott zenemű felhasználását díjazás nélkül.
Az alperes által üzemeltetett csónakház a dolgozók pihenését, szórakozását biztosító, lényegét tekintve üdülőnek minősülő létesítmény, amely egész évben folyamatosan működik. Az üdülést és pihenést teljessé tevő szórakozást biztosítják az üdülőhelyiségekben elhelyezett és állandóan a vendégek részére igénybe vehető zeneszolgáltató eszközök is. A zeneszolgáltatás tehát nem egy rendezvényhez kötött, alkalomszerű zenefelhasználás, hanem folyamatos, állandó jellegű szolgáltatás az üdülőt igénybe vevő vendégek részére. A vendégek köre valóban a házirend szerint behatárolt, a csónakházat a szabadon bárki nem látogathatja. Ebből azonban nem következik, hogy a hivatkozott jogszabályi rendelkezés alkalmazása szempontjából a csónakház működése zártkörű, alkalomszerű működésnek lenne tekinthető. A nyilvános zenefelhasználás megállapíthatóságát pedig nem érinti az, hogy a hallgatóság csak meghatározott személyi körből tevődhet össze, a zenét nyilvánosan szolgáltató helyiséget csak belépővel vagy meghívóval látogathatják és élvezhetik a zenét a vendégek. Ezért a perbeli esetben az alperes a csónakházban úgy szolgáltat a tulajdonában álló eszközök útján zenét, hogy az az Szjt. 40. §-ának (1) bekezdése alapján nyilvános előadásnak minősül, amely kívül esik az Szjt. 16-21. §-aiban biztosított szabad felhasználás körén.
Az Szjt. 13. §-ának (1) bekezdése alapján a mű bármilyen felhasználásához a szerző hozzájárulása szükséges, és a szerzőt a (3) bekezdés értelmében a mű felhasználása ellenében díjazás illeti meg.
Az Szjt. 40. §-ának (1) bekezdése alapján a már nyilvánosságra hozott zenemű nyilvános előadásához a szerző hozzájárulását megadottnak kell tekinteni, ha a szerzői jogok védelmére hivatott szerv által a művelődési miniszter jóváhagyásával megállapított díjat lerótták. Ezt a díjat a 9/1969. (XII. 29.) MM rendelet (Vhr.) 29. §-a alapján a felperes a szerzők javára a saját nevében jogosult beszedni.
A fentiek értelmében a felperes jogosan követeli az alperes által nyújtott nyilvános zenefelhasználás után a szerzői jogdíj megfizetését.
Nem értett egyet azonban a Legfelsőbb Bíróság a felperesnek a jogdíj számításával kapcsolatos álláspontjával. A 33/1989. (XII. 9.) MM rendelet 1. számú mellékletének I. fejezete a vendéglátó-ipari üzemekben technikai eszköz útján szolgáltatott zene utáni díjak mértékét határozza meg. A csónakház, amely a dolgozók és hozzátartozók üdülését, pihenését hivatott szolgálni, nem minősül a fentiek szerinti vendéglátó-ipari üzemnek, még akkor sem, ha a létesítmény egy helyiségében vendéglátói-ipari jellegű szolgáltatást nyújtó büfé üzemel. Ezért az alperes által fizetendő jogdíj megállapításának alapjául az ott feltüntetett összegek nem vehetők alapul. Az 1. számú melléklet II. fejezetének 16. a) pontja szerint az üdülőben, kempingtáborokban stb. (a vendéglátó-ipari kiszolgálás keretein kívül) központi készülékkel vagy egyéb módon szolgáltatott zene után 100 fő befogadóképességig havi 100 forint jogdíjat kell fizetni.
Az alperes által fenntartott létesítmény az e pontban szabályozott üdülőnek felel meg, és a nem vitás tényállás szerint a zeneszolgáltatás a vendéglátó-ipari kiszolgálás keretein kívül történik, hiszen a zenét nem a büfé szolgáltatja, hanem abban a helyiségben működik a büfé is, amelyben az alperes az üdülők részére zenét szolgáltat. Ezt a felperes által felvett adatkérő lap is megerősíti, mely szerint „a zenét nem a büfében szolgáltatják”. Mindezek alapján az alperes jogdíjfizetési kötelezettsége havi 100 Ft, az 1990-es évre pedig 12×100 Ft, összesen 1200 Ft, amelynek a megfizetésére az alperest kötelezte a bíróság. Az alperes a Ptk. 301. §-a alapján köteles a felperes által kért időponttól kezdődően késedelmi kamatot is fizetni.
Az alperes azáltal, hogy az általa nyújtott zenefelhasználás díját nem fizette meg, szerzői jogsértést követett el az Szjt. 40. §-ának (1) bekezdése értelmében. Az Szjt. 53. §-ának (2) bekezdése szerint, ha a jogsértés a felhasználónak felróható, a szerzőt megillető díjon felül, a szerzői díjnak megfelelő összeget bírságként is meg kell ítélni. Ezt az összeget a bíróság csak méltánylást érdemlő körülmények alapján mérsékelheti. A fentiek alapján kötelezte a Legfelsőbb Bíróság az alperest a jogdíj összegével azonos bírság megfizetésére is, amelynek mérséklésére méltánylást érdemlő körülményt nem talált.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján részben megváltoztatta.
Az alperes részben pervesztes lett. A pervesztesség és pernyertesség aránya nagyjából azonos, ezért a bíróság a Pp. 81. §-ának (1) bekezdés II. mondata értelmében úgy rendelkezett, hogy a felek első és másodfokú perköltségeiket maguk viseljék. A felperes személyes illetékmentessége folytán le nem rótt kereseti és fellebbezési illetékből a pervesztessége utáni részt az alperes köteles a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. §-ának (2) bekezdése alapján az államnak megfizetni, míg a fennmaradó illetéket a 14. § alapján az állam viseli. (Legf. Bír. Pf. IV. 21 304/1991/2. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás