66/1992. (XII. 17.) AB határozat
66/1992. (XII. 17.) AB határozat1
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
1992.12.17.
Az Alkotmánybíróság jogszabályok alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára, valamint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására vonatkozó indítványok alapján meghozta az alábbi
határozatot.
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az 1945. évi VI. törvénycikkel törvényerőre emelt, a nagybirtokrendszer megszüntetése és a földműves nép földhöz juttatása tárgyában kiadott 600/1945. ME rendelet 4—7 §-aiban foglalt rendelkezések, valamint a 11. § és 17. §-ai alkotmányellenesek és azokat megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság az elmaradt kártalanítások miatt mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértés megállapítására irányuló indítványok tekintetében az eljárást megszünteti.
3. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az 1947. évi V. törvénycikk 8. §-ának az 1957. évi 11. törvényerejű rendelet 3. §-ára figyelemmel még hatályos rendelkezése, továbbá az 1957. évi 11. törvényerejű rendelet 3. §-a alkotmányellenes.
Ezért az Alkotmánybíróság ezeket a rendelkezéseket határozata közzétételének napjával megsemmisíti.
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy nem alkotmányellenes, ha a jogalkotó a házhely és közcélú igénybevételek esetében a kártalanítás mértékét a jogszabály az 1949. évi XXIV. törvény módosításával rendezi.
Egyidejűleg az Alkotmánybíróság a tulajdonviszonyok rendezése érdekében az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról szóló 1991. évi XXV. törvény (a továbbiakban: kárpótlási törvény) 1. számú mellékletének 12. pontja, a 2. számú melléklet 1. pontja elleni indítványt elutasítja.
4. Az Alkotmánybíróság a 600/1945. ME rendelet III. sz. végrehajtási rendelete: az 5600/1945. FM rendelet 70. §-a elleni indítvány, valamint a mezőgazdasági ingatlanok tulajdoni és használati viszonyairól szóló 1957. évi 10. törvényerejű rendelet, továbbá a mezőgazdasági ingatlanok és felszerelések az állam részére történő felajánlásáról szóló 4091/1949. (VI. 16.) Korm. rendelet elleni, alkotmányellenességük utólagos megállapítására vonatkozó indítványokat visszautasítja.
5. Azokat a konkrét kártalanítási kérelmeket, amelyek földek, ingatlanok, felszerelések visszaadására, az elvont javakért konkrét kártalanítás nyújtására, a privatizáció felfüggesztésére, továbbá népbírósági eljárásban elvont vagyonért, elhagyott javakként elvont tulajdonért járó konkrét kártalanítást igényeltek az Alkotmánybíróságtól, illetőleg a törvények megszegésével történt egyedi államosítások felülvizsgálatát kérték, az Alkotmánybíróság, mint hatáskörébe nem tartozó kérelmeket visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
Az indítványozók a nagybirtokrendszer megszüntetése és a földműves nép földhöz juttatása tárgyában kiadott és az 1945. évi VI. törvénycikkel törvényerőre emelt 600/1945. ME rendeletnek a mezőgazdasági föld, ingatlan és egyéb vagyontárgyak kártalanítás mellett történő igénybevételéről szóló szabályai, így elsősorban a törvény kártalanításra vonatkozó rendelkezései alkotmányellenességének megállapítását kérték az Alkotmánybíróságtól.
Az indítványok az igénybevételek esetén járó kártalanítások felfüggesztéséről, majd elhalasztásáról szóló rendelkezések alkotmányellenességének, illetve a jogszabályok hiányában a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására is irányultak.
Más indítványok a mezőgazdasági földek és felszerelések állam részére történő felajánlásáról szóló 4091/1949. (VI. 16.) Korm. rendelet alkotmányosságát vonták kétségbe.
Külön csoportot képeznek azok az indítványok, amelyek a házhely és közcélra történő igénybevételről szóló 2400/1945. FM rendeletet, az 1949. évi XXIV. törvényt és végrehajtási rendeleteit, így az 1957. évi 11. törvény 3. §-át tartották alkotmányellenesnek. Az indítványozók tulajdonosi jogaik sérelmének tartják azt, hogy az e jogszabályokban meghatározott, számukra járó kártalanításokat visszatartották.
A mezőgazdasági ingatlanok tulajdoni és használati viszonyai rendezéséről szóló 1957. évi 10. törvényerejű rendelet elleni indítványok azokat a rendelkezéseket sérelmezik, amelyek alapján még 1958-ban is mód volt földek elvételére.
Néhány indítvány sérelmezte az 1945. évi VI. törvénycikkel törvényerőre emelt 600/1945. ME rendeletet azért is, mert hátrányos megkülönböztetést tartalmaz a német nemzetiségű állampolgárokkal szemben. A rendelet ugyanis a hazaáruló és népellenes bűnösök körébe vonta, és kártalanítás nélkül állami tulajdonba vette azok vagyonát is, akik ismét felvették német hangzású családi nevüket.
A zsidó származású lakosság képviselői azt kérték megállapítani, hogy alkotmányellenes a 600/1945. ME rendelet végrehajtási szabálya, az 5600/1945. FM rendelet, mert az az örökléshez való alkotmányos jogaikat sérti azáltal, hogy csak az elhalt tulajdonos köteles részre josogult gyermekét és házastársát tekinti jogutódnak a birtok visszaigénylése során, a többi örököst elzárja jogai érvényesítésétől.
Az indítványok között olyan is szerepel, amely az 1945. és 1948. között meghozott összes államosítási jogszabály alkotmányellenességét kérte megállapítani.
Mind az 1945. évi VI. törvénycikkel törvényerőre emelt 600/1945. ME rendelet és végrehajtási szabályaival, mind a házhely és közcélú igénybevétellel kapcsolatos 1949. évi XXIV. törvény és az 1957. évi 11. törvényerejű rendelet vonatkozásában kérték az indítványozók, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg a mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértést is. E rendeletekben az állam vállalta az érintettek kártalanítását, de vagy eleve meg sem alkotta a kártalanítás szabályait, vagy pedig a benyújtott igények rendezését felfüggesztette, illetőleg a későbbiekben kizárta. Kiegészített indítvány érkezett az Alkotmánybírósághoz, amely szerint a törvényhozó a jogalkotói kötelezettségének az úgynevezett kárpótlási törvény megalkotásával sem tett eleget. Kérte a mulasztás megállapítását, és kérte a kárpótlási törvény 1. számú mellékletéből a 2400/1945. FM rendeletre, míg a 2. számú mellékletből az 1949. évi XXIV. tv-re való utalást, annak alkotmányellenessége folytán megsemmisíteni.
Végezetül csaknem minden indítványozó kérte az Alkotmánybíróságtól konkrét igénye rendezését, az elmaradt kártalanítást, a népbírósági ítélet alapján elvett vagyon, az elhagyott javakként kezelt, kártalanítás nélkül elvett ingatlanok visszaadását, a törvénybe ütköző államosítási eljárások felülvizsgálatát.
II.
Az Alkotmánybíróság a reá vonatkozó 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: ABtv.) értelmében csak a hatályos jogszabályok alkotmányellenességének utólagos vizsgálatát végezheti el, mégpedig csak a jelenleg hatályos Alkotmány rendelkezéseivel összefüggésben.
Az indítványokkal támadott jogszabályok közül ma már csak a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földműves nép földhöz juttatásáról szóló, az 1945. évi VI. törvénycikkel törvényerőre emelt 600/1945. ME rendelet, a földreform befejezése érdekében szükséges egyes rendelkezésekről szóló 1947. évi V. törvény, a földreform és a telepítés befejezésével összefüggő egyes kérdések rendezéséről (házhely és közcélú igénybevételekről) szóló 1949. évi XXIV. törvény, a földreformmal és telepítésekkel kapcsolatos korlátozások megszüntetéséről és megváltási ár megállapításáról szóló 1957. évi 11. törvényerejű rendelet van hatályban.
Az alkotmányellenesség utólagos megállapítására és a jogszabályok megsemmisítésére irányuló indítványokkal kapcsolatosan tehát csak e jogszabályok tekintetében hozhatott döntést az Alkotmánybíróság.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy az indítványokkal támadott jogszabályok vizsgálata során figyelmen kívül hagyhatta a már nem hatályos, de az alaprendelkezések végrehajtását szolgáló joganyag vizsgálatát. Ez már csak azért is mellőzhetetlen volt, mert esetenként az időközben hatályon kívül helyezett végrehajtási jogszabályok foglaltak magukban az alaprendelet értelmezésére vonatkozó fontos szabályokat. Megállapításai kialakításánál tehát az Alkotmánybíróság a teljes joganyag összefüggéseiből vonta le következtetéseit.
III.
1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány első jelentős jogalkotása a nagybirtokrendszer megszüntetése és a földműves nép földhöz juttatása tárgyában kibocsátott 600/1945. miniszterelnöki rendelet volt.
E rendelettel megteremtődött a mezőgazdasági tulajdonviszonyoknak a korábbitól gyökeresen eltérő új struktúrája jogi alapja: a ,,kisbirtokok'' és a ,,birtokosok telekkönyvileg bejegyzett magántulajdonán nyugvó gazdaság'' létrehozásával.
1945. szeptemberében a parlament megerősítette ezt a rendelkezést azzal, hogy az 1945. évi VI. törvénycikkel e rendeletet törvényerőre emelte.
Az ME rendelet egyrészt állami földalap létrehozására irányult. Ennek eszköze a háborús és népellenes bűnösöktől kártalanítás nélkül elkobzott mezőgazdasági földek és birtokok állami tulajdonba vétele, illetve a földek a kártalanítás mellett történő igénybevétele volt.
A rendelet másrészt az állami földalapból kívánta földhöz juttatni a kisembereket és a dolgozó paraszti réteget.
De ugyanezen jogszabály kívánta rendezni a zsidó lakosságtól 1938—1944 között elvett földek és vagyon visszaadását is.
A tulajdonelvonás két útja tehát az elkobzás és az igénybevétel volt.
Az előbbi esetében a rendelet 4—6. §-aiban felsoroltak: a hazaárulók, nyilasok, Volksbund tagok, háborús és népellenes bűnösök — de ilyennek minősült az is, aki ismét felvette német hangzású nevét —, továbbá fasiszta vezetők tulajdonát képező minden földbirtok, a megművelésére szolgáló eszközökkel, élő és holt felszerelésekkel, az ingatlanok álló valamennyi épülettel együtt az államra szállt át, mégpedig ellenérték, vagyis bárminemű kártalanítás nélkül (7. §).
Az utóbbi — az igénybevétel — esetében állami tulajdonba került a földtulajdon 100 katasztrális holdon felüli (Budapest 30 km-es körzetében az 50 kh-on felüli) része, és az 1000 kh-on felüli birtokok egésze. Más vonatkozásban bizonyos, mezőgazdasági rendeltetésük szerint megjelölt ingatlanok nagyságra tekintet nélkül is: halastavak, rizsföldek, szőlők, legelők stb. Ekkor történt az erdők, illetőleg a kereskedelmi törvény és más törvények alapján létesült összes társas vállalkozások, elismert nyugdíjpénztárak, társadalombiztosító intézetek, alapítványok, egyházak földbirtokai egy részének vagy egészének igénybevétele is.
Az igénybevétel kiterjedt az igénybevétellel érintett birtokhoz tartozó élő és holt felszerelésekre, berendezésekre, belsőségekre és gazdasági épületekre is.
Az igénybe vett ingatlanok egy része szövetkezeti vagy községi tulajdonba is kerülhetett, de a jelentős hányaduk az állami földalap részévé vált, és juttatással kiosztásra került.
Az igénybevétel tehát intézményesen történt, az igénybe vett birtokért, vagyonért a jogszabály szerint kártalanítás járt.
Az ME rendelet 39. §-a szerint:
,,Az igénybe vett földbirtok, ingó és ingatlan felszerelés, üzemek tulajdonosának kártalanítás jár, a földhöz juttatottak pedig megváltási árat tartoznak fizetni. Az igénybe vett földbirtokok tulajdonosainak kártalanítása, illetve a kártalanítás erejéig a telekkönyvi hitelezők kielégítése az állam feladata.
A földhöz juttatottak által fizetett megváltási összegből Földbirtokrendező Alap létesül, amelyből az állam teherbíróképessége szerint kártalanítja a megváltást szenvedőket.''
A rendelet és végrehajtási szabályai felsorolták az igénybevétel alól mentes területeket, földméreteket is. E mentességi szabályozás azonban viszonylagos volt, minthogy házhely és közérdek céljából történt igénybevétel esetében az ilyen, mentesség alá eső földek, mezőgazdasági rendeltetésű birtokok is igénybe vehetők voltak. Az ilyen esetre a jogszabályok meghatározhatják a kártalanítás módját és kártalanítás esetén annak mértékét is.
A miniszterelnöki rendelet és három végrehajtási rendelete megállapította mind az elkobzás, mind az igénybevétel, vagy a közérdekű igantlanelvétel szabályait és — az utóbb említett jogintézmények tekintetében — előírta a kártalanítást is, az állam kifejezett kötelezettségvállalása mellett.
A földreform megindításakor a kártalanítás mellett történő igénybevételt a jogalkotó megfelelő garanciákkal kívánta végrehajtani.
Ez az elgondolás azonban a tényleges végrehajtás során később formálissá vált.
A garanciául szolgáló jogszabályi rendelkezések hiányosságait nem pótolták részletszabályok. Így megállapítható, hogy bár a jogszabály felállította a földbirtokrendező testületeket, a hatásköri szabályok között nem rendezte a kártalanítás eljárási szabályait.
Sem maga a rendelet, sem pedig a III. végrehajtási szabálya, az 5600/1945. FM rendelet nem mondta meg, milyen mértékű a kártalanítás, és hogy a kártalanítási igényeket hol és miként érvényesíthetik a jogosultak. E jogszabályok csupán a juttatottak által fizetendő megváltási ár mértékét, fizetési feltételeit és a kedvezményeket szabályozták.
A juttatás ellenértékeként fizetett megváltási összegek a földrendezési alap feltöltését célozták. A részletfizetés és az egyéb kedvezmények miatt azonban a megváltási összegek nem jelenthettek kellő biztosítékot a kártalanítás pénzügyi fedezetéhez.
Az igénybevételt szenvedők nem közvetlenül azt az összeget voltak jogosultak igényelni, amit igénybe vett földjükért a juttatottak megváltási összegként fizettek meg, hanem kártalanításuk az említett földrendezési alapból történhetett meg.
A földrendezési alap vázolt helyzete miatt viszont az 1946. évi IX. törvénycikk, majd az 1947. évi V. törvénycikk kimondta, hogy a törvény hatálybalépésének napjától a minisztérium rendelkezéséig a földreform lebonyolításából származó bármely jogviszonyból eredő igényt bírói uton érvényesíteni nem lehet.
A minisztérium kilátásba helyezett feloldó rendelkezése azonban nem jelent meg.
A földrendezés 1949. évben deklarált befejezése után megjelent későbbi jogszabályok — így a mezőgazdasági ingatlanok tulajdoni és használati viszonyairól szóló 1957. évi 10. törvényerejű rendelet — sem rendezték a földreform végrehajtása során keletkezett, függőben maradt kártalanítási igényeket.
Az 1957. évi 10. törvényerejű rendelet ugyan 1957. október 1-jéig tervezte rendezni a földreformmal kapcsolatos kérdéseket, de e rendezés körébe nem vonta be az összes addig keletkezett igények érvényesítését.
Az igényérvényesítésre csak a dolgozó parasztok és a dolgozó kisemberek kategóriájába soroltak voltak jogosultak.
A kártalanítás elsősorban csereingatlannal történhetett. Csak az 1949. szeptember 1-je után kárt szenvedettekre vonatkoztak a kártalanítási rendelkezések, éspedig a földbirtokpolitikai intézkedésből (tagosítás, földrendezés, közérdekű igénybevétel/, a tsz megszűnéséből, a tsz-tagság megszűnéséből eredően a tsz-szel vagy más személyekkel szembeni igényekre.
A többi, a korábban és más tulajdonosi körben keletkezett, pénzben járó és felfüggesztett igényekre e rendelet nem vonatkozott, illetőleg a 7. § az igények érvényesítését véglegesen kizárta.
A 600/1945. ME rendelet II. végrehajtási rendelete (a 2400/1945. FM rendelet) céljaként a házhelyek és a közérdekű intézmények céljára telkek igénybevétel útján történő biztosítását jelölte meg.
Ezen a címen történt igénybevétel a jogszabály szerint csak lehetőség volt, s a jogszabály csak abban az esetben engedte meg az egyébként igénybevétel alól mentes, a dolgozó paraszti réteg, illetve a hivatásos földművesek tulajdonában álló ingatlanok egy részének vagy egészének igénybevételét, ha ,,nincs elkobzás vagy megváltás alá kerülő ingatlan, vagy abból nem áll rendelkezésre házhely, illetve a megváltott ingatlan nem alkalmas házhelyül''. Ez az igénybevétel is kártalanítás mellett történt, ám a kártalanítás mértékének és a fizetés leghosszabb idejének meghatározásával. A főszabály a csereingatlan nyújtása volt. Más esetben ,,a valóságos becsértéken alapuló teljes kártalanítás'' vagy a kateszteri tiszta jövedelem hatvanszoros szorzata illette meg az igénybevételt szenvedőt. Az ún. belsőség vagy park igénybevételéért a tulajdonosnak ,,a forgalmi árnak megfelelő'' kártalanítást biztosított a rendelkezés. A rendelet 1 év, az 1946. IX. törvénycikk 5 év, az 1949. évi XXIV. törvény 10 év alatt írta elő a kártalanítás megfizetését. A törvénycikk 4. § (4) bekezdése módosította és egységesen rendezte a 2400/1945. FM rendeletben és végrehajtási rendelkezéseiben addig megjelent kártalanítási szabályokat úgy, hogy kimondta: mind a cserekártalanításra jogosultaknak, mind pedig azoknak, akik részére a korábbi jogszabályok az ingatlan valóságos és teljes becsértékének megfelelő kártalanítását írták elő, pénzbeli kártalanítást kell adni. E kógens szabály a ,,kártalanítási ár'' mértékét ,,az ingatlan koronában kifejezett kataszteri tisztajövedelme alapulvételével, annak legfeljebb negyvenötszörös forint szorzatáig terjedő összegében'' határozta meg, amelyet 10 év alatt rendelt el kifizetni. Az igények érvényesítését azonban már korábban az 1947. V. tvc. felfüggesztette. Az 1957. évi 11. törvényerejű rendelet 3. §-a a házhely céljára igénybe vett területért járó kártalanítási ár kifizetésére megállapított ezen határidőt a ,,törvényhozás további rendelkezéséig'' meghosszabbította.
IV.
Az Alkotmánybíróság az indítványokkal érintett jogszabályokat a hatályos Alkotmánnyal összefüggésben vizsgálva a következőket állapította meg:
1. Az Alkotmánybíróság megalapozottnak találta azokat az indítványokat, amelyek a 600/1945. ME rendelet 4—7. §-aiban foglalt rendelkezések alkotmányellenességének megállapítására irányultak.
A földreform végrehajtásának, az állami földalap megteremtésének egyik eszköze a földbirtokok elkobzása volt. Erről az ME rendelet 4. §-a kimondta ,,teljes egészében és nagyságra való tekintet nélkül el kell kobozni a hazaárulók, a nyilas, nemzeti szocialista és egyéb fasiszta vezetők, a Volksbund tagok, továbbá a háborús és népellenes bűnösök földbirtokait. Majd megfogalmazta (5. §), ki a hazaáruló és népellenes bűnös, s ide sorolta azokat is, akik felvették német hangzású családi nevüket. Ugyanígy fogalmazta meg (6. §), hogy ki a nyilas és fasiszta vezető. De nem rendelkezett az elkobzás alapjául szolgáló okok felderítésére, egyedi kivizsgálásukra vonatkozó eljárás feltételeiről, hanem (7. §) ex lege, büntető eljárástól függetlenül lehetővé tette a megjelölt állampolgári kör vagyonának, a földbirtokának, a megművelésre szolgáló összes eszközökkel, élő- és holt felszerelésekkel és a rajta levő épületekkel együtt történő kártalanítás nélküli elkobzását.
Maga e törvényi szintű rendelkezés elégséges alapot jelentett az elkobzásra. Ezzel a lebonyolítás egésze államigazgatási útra kerülhetett, a büntető eljárás megindulása előtt vagy esetleg anélkül is.
Az államnak nemzetközi szerződésen is alapuló kötelezettsége a háborús és az emberiség elleni bűncselekmények üldözése, konkrét gyanú esetén a bűnösök vád alá helyezése, és bírói eljárásban azok elítélése. Ellentétes és összeegyeztethetetlen az Alkotmánnyal azonban az a szabályozás, amely a törvény erejénél fogva teljes vagyonelkobzással sújt egyes magatartásokat és szervezetekhez tartozást akként, hogy az érintettek egyéni felelősségének vizsgálatára nem is kerül sor.
Az Alkotmány alapján mindenki igényt tarthat arra, hogy ügyében független és pártatlan bíróság nyilvános tárgyaláson, igazságos ítéletet hozzon.
E jogok biztosítására Magyarország már az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel beiktatott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában, valamint az 1950. évi római Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok Védelméről szóló egyezmény 6. cikkében foglaltak szerint kötelezettséget vállalt.
Az Alkotmánybíróság megállapította tehát, hogy az 1945. évi VI. törvénycikkel törvényerőre emelt a 600/1945. ME rendelet 4—7. §-ai alkotmányellenesek. Épp ezért az Alkotmánybíróság határozata közzététele napjával, a jövőre nézve megsemmisítette azokat.
Az Alkotmánybíróság több határozatában, így a 21/1990. (X. 4.) AB és a 27/1991. (V. 20.) AB határozataiban is kifejtette a tulajdonnal, mint alkotmányos alapjoggal kapcsolatos álláspontját. Megfogalmazta azt a lényeges — az Alkotmány 13. §-ából levezethető — alapelvet, hogy az állami beavatkozás,vagyis a tulajdon korlátozása lehetséges ugyan, de csak akkor, ha az közérdekből szükséges, és ha az elvonással arányos garanciák a törvényben biztosítottak. Megállapította továbbá azt is, hogy az állam hatalmi poziciója alapján nem juthat úgy tulajdonhoz, hogy azért ellenszolgáltatást nem nyújt.
Amikor tehát az Alkotmánybíróság az un. földreformintézkedéseket, közelebbről a hatályos, az 1945. évi VI. törvénycikkel törvényerőre emelt 600/1945. ME rendeletnek a magántulajdon elvonására vonatkozó rendelkezései alkotmányosságát vizsgálta, akkor a már ismert állásfoglalásaiból indult ki.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy elfogadható, és nem alkotmányellenes a földtulajdoni viszonyok társadalmi méretű átalakítása, birtokmaximumok megállapítása abból a társadalmi érdekből, hogy földtulajdonnal nem rendelkező földműveseket vagy mezőgazdasági kistulajdonosokat tulajdonhoz juttasson vagy egyéb közösségi célokat megvalósítson.
Még a piacgazdaságon alapuló demokratikus jogállamok életében is jelentkezhetnek olyan társadalmi, gazdasági célok — mint a monopóliumok korlátozása, vagy ellenkezőleg az állami tulajdon privatizálása —, amelyek megvalósítása érdekében a meglevő tulajdonosi struktúrák átrendeződnek. E folyamatokba az állami beavatkozás azonban csak a szükséges mértékű és a tulajdonos számára biztosítékokat nyújtó intézkedéssel történhet meg.
Az 1945-ös földreform körébe tartozó ama rendelkezések, amelyek kártalanítás, megváltás ellenében rendelték el bizonyos nagyság fölötti ingatlantulajdonnak az állam részéről történő igénybevételét annak érdekében, hogy azt más társadalmi csoportok részére kiosszák, az Alkotmánybíróság álláspontja szerint közérdekből szükségesnek minősültek.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint tehát önmagában a megváltás mellett történő igénybevétel, mint a gazdasági átrendezés eszköze nem tekinthető alkotmányellenesnek.
Alkotmánysértő viszont az a rendelkezés, amely az 1000 katasztrális holdon felüli ingatlanok egészét rendelte el — bár kártalanítás mellett — állami tulajdonba venni. Ez ugyanis alkotmányellenes megkülönböztetést jelent az érintettek csoportjára nézve, szemben a kisebb birtokkal rendelkezőkkel. Ez utóbbiak esetében csak a jogszabályban meghatározott tulajdoni mérték feletti rész került igénybevételre, míg az 1000 holdnál többel rendelkezőktől a tulajdon egészét vonták el.
Alkotmányellenesek tehát a 600/1945. ME rendelet 11. és 17. §-ának rendelkezései, amelyek az 1000 holdon felüli földtulajdonosokat érintik.
Az 1000 hold feletti tulajdonnal rendelkezők esetében ugyanis maga a birtok nagysága az, amelyet hátrányos megkülönböztetés alapjává nyilvánít a jogszabály. E tulajdonosok számára semmilyen mértékű tulajdont nem mentesít az igénybevétel alól, míg a többi érintettnél csak a megjelölt mérték feletti rész került igénybevétellel állami tulajdonba.
Az ilyen megkülönböztetés az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésébe ütközik. Ugyanígy alkotmányellenes, ha a jogszabály az igénybevételnél a tulajdonosok személye szerint tesz megkülönböztetést és alkalmaz joghátrányt. Ilyen az a rendelkezés, amely a teljes tulajdon igénybevételét írta elő a kereskedelmi törvény és más kereskedelmi vonatkozású törvények alapján létesült társas vállalkozások, vállalati nyugdíjpénztárak és társadalombiztosító intézetek vagy nem közérdekűnek minősülő alapítványok esetében.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy ezek a jogszabályi rendelkezések alkotmányellenesek. Ezért azokat határozata kihirdetése napjától kezdődően a jövőre nézve megsemmisítette.
2. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a megváltás melletti igénybevétel, mint a magántulajdonnal szembeni megengedett állami beavatkozás, alkotmányellenes, ha a beavatkozó állam nem biztosítja a kártalanítást. A ma is hatályos 600/1945. ME rendelet 39. §-ában az állam vállalta a kártalanítási kötelezettséget.
A miniszterelnöki rendelet azonban nem rendelkezett az érintetteknek járó kártalanítás mértékéről, az igényérvényesítés módjáról. A pénzügyi alapként megjelölt földrendezési alap nem jelentett kellő fedezetet a kártalanításhoz. 1946-ban, illetve 1947-ben törvényi rendelkezéssel további intézkedésig felfüggesztették a kártalanítási igények érvényesíthetőségét. Végül az 1957. évi 10. tvr. a dolgozó parasztok és dolgozó kisemberek kivételével — akik számára jogvesztő határidő melletti igényérvényesítést engedélyezett — minden más érintettet kizárt a kártalanításból.
Az 1957. évi 52. tvr. néhány kivételes esettől eltekintve, a lezárt igényérvényesítések után minden közületi használatban levő föld állami tulajdonbavételét mondta ki. Ezekért az ex lege államosításokért kártalanítást nem nyújtott.
Az a szabályozás, amely az elvont tulajdonért állami helytállást igért, majd az erre vonatkozó jogszabályi rendezést mellőzte, végül e kötelezettségvállalást a jogosulti igényérvényesítés kizárásával visszavonta, az állam ellenérték nélküli tulajdonszerzéséhez vezetett.
Az így kialakult helyzet — azon túlmenően, hogy ellentétben áll az Alkotmány 13. § (2) bekezdésével — azért is alkotmányellenes, mert összeegyeztethetetlen a jogállamisággal.
Az alkotmányellenes helyzet mindaddig fennállott, amíg az állam meg nem alkotta ,,a tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról'' szóló 1991. évi XXV. törvényt. Ebben az Alkotmánnyal összhangban, eredeti kötelezettsége megújításával szüntette meg az említett alkotmányellenes helyzetet.
Ezért az indítványok benyújtása óta eltelt időben meghozott törvényi rendelkezésekre figyelemmel az Alkotmánybíróság az elmaradt kártalanítások miatt, mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértés megállapítására irányuló indítványok ügyében az eljárást megszüntette.
3. Az Alkotmánybíróság az indítványok alapján külön vizsgálta a 600/1945. ME rendelet II. sz. végrehajtási rendelete, a 2400/1945. FM rendelettel szabályozott házhely és közcélra történő igénybevételek rendelkezéseit. Az e célokra történt igénybevételek ugyanis mindvégig külön jogi szabályozással elkülönültek az általánosan elrendelt, kártalanítás mellett történt igénybevételektől.
Az eljárás kivételes volt, az érintettek a dolgozó parasztok, kisemberek, élethivatásszerű földművelők voltak, akiknek a földjei egyébként a 600/1945. ME rendelet szerint mentességet élveztek. A jogintézmény tehát valójában a kisajátításnak egy sajátos, egyszerűsített eljárás keretében lebonyolított válfaja volt. A kártalanítás sem csupán egy későbbi jogszabályi rendezésre utalt igéret volt, hanem kógens rendelkezések szabályozták, a kártalanítás pontos mértékét és kifizetési idejét is megállapítva. Számos esetben — igénybevételi határozatok alapján — polgári jogi kártalanítási igények is megnyíltak. Az alkotmányellenes helyzet azáltal alakult ki, hogy az 1947. évi V. törvénycikk 8. §-a ezen igények érvényesítését is felfüggesztette további rendelkezésig. Időközben az 1949. évi XXIV. törvény 4. § (4) bekezdése a valóságos és teljes becsértéken való kártalanítás mértékét maximálta, a kifizetésre pedig 10 éves időhatárt állapított meg. Az 1957. évi 11. törvényerejű rendelet 3. § (1) és (2) bekezdése e határidőt a további törvényhozási rendelkezésig bizonytalan időre elhalasztotta.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Alkotmány 13. §-ában foglalt tulajdon védelmét, továbbá a jogbiztonság alkotmányos elvét sérti, ha az állampolgárok polgári jogi követelése évtizedekig függőben marad. E mulasztást kívánta a jelenlegi parlament pótolni az időközben megalkotott 1991. évi XXV., ún. kárpótlási törvénnyel, amikor a kárpótlási törvény hatálya alá vonta a 2400/1945. FM rendelettel, valamint az 1949. évi XXIV. törvénnyel érintetteket is.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy nem alkotmányellenes a törvényhozásnak az az intézkedése, hogy ezt a függő helyzetet a hatályos jogszabály módosításával rendezte, vagyis, hogy a házhely és közcélú igénybevételek esetére az 1949. évi XXIV. törvény 4. § (4) bekezdésében írtakat a kárpótlási törvény 13. §-ában foglaltak szerint módosította. Az 1949. évi XXIV. törvény 4. § (4) bekezdése szerint ugyanis az ingatlan koronában kifejezett kataszteri tiszta jövedelme alapulvételével, annak legfeljebb negyvenötszörös forint szorzatáig terjedhet a kártalanítás mértéke, addig a Kpt. 13. §-a szerint kár mértékét a termőföld kataszteri tisztajövedelme (a továbbiakban: AK érték) alapján kell megállapítani úgy, hogy egy AK ezer forint. Az így meghatározott kár értéke után pedig a törvény 4. § (2) bekezdése szerint kiszámított kárpótlást kell fizetni a jogosultnak.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint, a két számítási mód összevetéséből általában megállapítható, hogy a 2400/1945. FM rendeleten, illetve az 1949. évi XXIV. törvényen alapuló, függőben levő ügyekben a kárpótlási törvény kedvezőbb rendelkezéseket hozott. A jogalkotónak pedig jogában áll hatályos rendelkezéseket — akár visszamenőleges hatállyal is — az érintettekre nézve nem hátrányosabban módosítani.
Minthogy ezzel a jogszabállyal a kifizetések módja és időpontja is szabályozásra került, az 1957. évi 11. törvényerejű rendelet alkotmányellenes 3. §-ának rendelkezéseit az Alkotmánybíróság egyidejűleg megsemmisítette.
Mindezekre tekintettel a kárpótlási törvény 1. számú mellékletének 12. pontjára és a 2. számú melléklet 1. pontjára vonatkozó indítványt az Alkotmánybíróság elutasította.
4. Az Alkotmánybíróság az indítványok alapján nem foglalkozott a mezőgazdasági ingatlanok és felszerelések felajánlásáról szóló 4091/1949. (VI. 16.) Korm.rendelet alkotmányellenességének vizsgálatával. Az indítványozók azért kérték e jogszabály alkotmányellenességének megállapítását, mert álláspontjuk szerint azok, akiket megfenyegettek a kuláklistára kerülés lehetőségével, vagy már kulákká nyilvánítottak, e jogszabály alapján kényszerből ajánlották fel földjeiket, vagyonukat kártalanítás nélkül az államnak. De ezen az alapon egyes kisbirtokosok is kényszerből adták vissza földjeiket a rájuk kivetett magas adók és beszolgáltatási terheik miatt.
A sérelmezett 4091/1949. Korm.rendelet ma már nem hatályos. Az Alkotmánybíróság ezért e jogszabályra vonatkozó indítványt visszautasította.
A 600/1945. ME rendeletet és a végrehajtása tárgyában kiadott ún. III. Vhr., az 5600/1945. FM rendelet 70. §-a alkotmányellenességét kérték az indítványozók megállapítani, arra hivatkozással, hogy a zsidó tulajdonosoktól elvett ingatlanok és vagyon visszaigénylésére jogosítottak körét e szabály leszűkíti. Ez sérti az Alkotmány 19. §-ában biztosított örökléshez való jogaikat és az 1947-ben aláírt párizsi békeszerződést.
Az Alkotmánybíróság ezen indítványok ügyében az eljárást megszüntette. A sérelmezett jogszabály, az 5600/1945. FM rendelet ui. a Kormány közigazgatási deregulációs intézkedésekről szóló 1143/1989. (XI. 26.) MT határozat végrehajtásaként kiadott tájékoztató szerint már nincs hatályban. Így az ABtv. rendelkezései szerint e jogszabály alkotmányosságának utólagos vizsgálatára az Alkotmánybíróságnak nincs felhatalmazása.
Ugyanígy visszautasította az Alkotmánybíróság azon indítványokat is, amelyek a szintén már hatályon kívül helyezett 1957. évi 10. törvényerejű rendelet alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányultak.
5. Az Alkotmánybíróság hatáskörének hiányát megállapítva visszautasította azokat a kérelmeket, amelyek a vizsgált jogszabályok vagy más rendelkezések alapján konkrét kártalanítást vagy intézkedést kértek az Alkotmánybíróságtól.
Dr. Sólyom László s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Herczegh Géza s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza s. k.,
előadó alkotmánybíró
előadó alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Szabó András s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr.Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Zlinszky János s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Alkotmánybírósági ügyszám: 1259/E/1990.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás