• Tartalom
Oldalmenü

1992. évi LXVI. törvény indokolása

a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról

1992.11.30.
I.
ÁLTALÁNOS INDOKOLÁS
Az államszervezet kialakulásával és fejlődésével párhuzamosan már az 1500-as években felvetődött a személyek hivatalos nyilvántartásba vételének, illetve nyomon követésének igénye. Az ilyen jellegű nyilvántartások közül a legrégebbi hagyományokra az anyakönyvek tekinthetnek vissza; ezeket az egyházak a tridenti zsinat (1542.) óta kötelezően vezetik. Egyes európai országokban – pl. Svédországban – az állampolgárok nyilvántartása ma is az egyházi nyilvántartásokon alapul. E nyilvántartások kialakításának elsődleges célja – az egyházi jellegű feladatok és a vagyoni jellegű érdekek (öröklés) mellett – már kezdettől szoros kapcsolatban volt az állami feladatok ellátásával, illetve az ezzel összefüggő állampolgári kötelezettségekkel (elsősorban az adóztatással és a honvédelemmel).
Magyarországon – az állam és az egyház szétválasztásának folyamatában – 1895. október 1-jei hatállyal az 1894. évi XXXIII. törvénycikk kötelezővé tette az állami anyakönyvezést. Azóta is ez az elsődleges olyan nyilvántartás, amely közhitelszerűen tartalmazza a polgárok alapvető személyi adatait.
A személyi igazolvány az állampolgárok azonosítására szolgáló olyan hatósági igazolvány, amelynek adattartalmát a jogszabály erejénél fogva kellett közhitelűnek elfogadni. Valódi közhitele és személyazonosító jellege azonban csak az anyakönyvön alapuló, alapvető személyi adatoknak volt és maradt. Egyéb adatai azonban egyre inkább elvesztették közhitelű jellegüket, bejegyzésük esetlegessé vált. Ezért – közelítve az európai szabványhoz – az 1991-ben bevezetett személyi igazolvány adattartalma lényegesen csökkent. A csökkentett adattartalmat e törvény is fenn kívánja tartani.
A személyi igazolvány tartalmazza tulajdonosának lakcímét. Bejegyzésének alapja a lakcímbejelentkezés, melynek során az állampolgár – a lakónyilvántartó könyvek megszüntetése óta – szinte ellenőrizhetetlenül jelenti be lakcímét, illetve annak változását. Ugyanakkor a lakcímbejelentkezéshez egyes jogszabályok, – esetenként a joggyakorlat – olyan következményeket fűz (pl. lakásbérleti jogviszony), amely ellentétes annak deklaratív jellegével. Ezért a törvény erősíteni kívánja azt, hogy a bejelentkezés csupán nyilvántartási célt szolgáljon és egyéb jogkövetkezmény minél kevésbé fűződjék hozzá.
Az állampolgárok bejelentett lakcímét és az ahhoz kapcsolódó személyi adatait (a lakcímbejelentő lapok alapján) jelenleg két országos nyilvántartó rendszer tartalmazza párhuzamosan. Ezek: a Belügyminisztérium Adatfeldolgozó Hivatala és a népességnyilvántartás. Emellett a kiadott személyi igazolványokról és azok adattartalmáról a rendőrség nyilvántartást vezet.
A népességnyilvántartási rendszer kialakítása 1974-ben kezdődött meg. Végső célja – az európai (elsősorban a skandináv) rendszerek mintájára – egy olyan országos számítógépes nyilvántartó rendszer kiépítése volt, amely – az állam működését korszerű módon kiszolgálva – elsősorban államigazgatási és igazságszolgáltatási jellegű adatigényeket elégít ki. A népességnyilvántartási rendszer az előbbiekben már említett alapvető személyazonosító és lakcímadatokat tartalmazza. Adatforrását az anyakönyv és a lakcímbejelentés képezi. A népességnyilvántartás technikai segédeszköze a személyi szám, amely matematikai módszerrel kialakított kóddal teszi lehetővé az állampolgárok egyedi azonosítását. E módszer egyrészről minden más azonosítási módnál biztonságosabbnak és egyszerűbbnek tűnt (más adatok kiadását nem igényli és egyedi volta miatt biztonságos), másrészről azonban már bevezetésekor felvetődött az, hogy a személyes adatokhoz fűződő jogot sértheti „beszélő jellege” (a nemre és a születési időpontra utalás).
Az elmúlt időben a számítástechnika fejlődésével egyre erősödött az a félelem, hogy amennyiben a személyi szám használatát törvényben és technikai eszközökkel nem korlátozzuk, alkalmassá válhat a személyekkel kapcsolatos összes adat összekapcsolására és ellenőrizhetetlen felhasználására.
Amellett, hogy a magyar közigazgatás ma még nem rendelkezik olyan technikai felkészültséggel, amely lehetővé teszi ennek az összekapcsolásnak a megvalósulását, a jogi szabályozás hiányossága (esetenként kijátszása) következtében egyre inkább elterjedt a személyi szám használata (kérése) olyan esetekben is, amikor felhasználásának célja nem volt alkotmányos. Ennek – valamint az európai jogfejlődésnek – lett a következménye az Alkotmánybíróság 15/1991. (IV. 13.) AB határozata, amely 1991. december 31-ével megsemmisítette a népességnyilvántartásról szóló jogszabályokat, egyben irányt mutatott egy új, alkotmányos személyi adatnyilvántartási rendszer törvényi hátterének megteremtéséhez.
Mindezekből megállapítható tehát, hogy jelenleg négy egymástól elkülönült, de adattartalmában egymást átfedő országos személyi adatnyilvántartás működik. Az ezekben a nyilvántartásokban vezetett alapvető adatok minden esetben visszavezethetők az anyakönyvre, ugyanakkor a legátfogóbb és legkorszerűbb rendszer a népességnyilvántartási. Kézenfekvőnek látszik ezért egy olyan nyilvántartási rendszer törvényi feltételeinek megteremtése, amely a személyes adatokhoz fűződő alkotmányos jog védelmének szem előtt tartásával e rendszereket egységbe foglalja és alkalmassá teszi az alkotmányos adatigények kielégítésére.
Az anyakönyvi nyilvántartás azonban olyan eljárás részét képezi, amely alapvetően családjogi szabályokon alapul és célja elsődlegesen magánjogi jellegű (pl. öröklés, vagyoni jogok). Ezért – bár alapvető adatforrását képezi az említett egyéb nyilvántartásoknak – jellegét tekintve nem illik bele az alapvetően közigazgatási célú személyi adat és lakcímnyilvántartást szabályozó törvénybe.
A törvény elsősorban a fejlődés irányát kívánja meghatározni és biztosítani az átmenetet a jelenleg működő rendszer és az európai adatvédelem legkorszerűbb követelményeinek és technikai feltételeinek megfelelő új rendszer kialakítása felé. Ezért a személyi számot (személyazonosító jelet) mint azonosítót átmenetileg, és már most szűk körre korlátozva javasolja fenntartani, előírja ugyanakkor, hogy meg kell teremteni az új azonosítási rendszerre történő átállás feltételeit.
A kialakítandó új rendszer nem határozott célok nélküli, „készletre” való adatgyűjtést és adatfeldolgozást kíván végezni, hanem a törvényben rögzített adatokat konkrét – elsősorban államigazgatási és igazságszolgáltatási – feladatok ellátásához, illetve az állampolgárok jogai és kötelezettségei érvényesítéséhez szükséges adatszolgáltatás céljából kívánja gyűjteni és kezelni.
Jelenleg az állampolgároktól személyes adataikat – az előbbiekben említett négy rendszeren kívül – a legkülönbözőbb államigazgatási, igazságszolgáltatási szervek, állami és nem állami intézmények és szervezetek kérik és tartják nyilván. E törvény rendszerbe foglalja azokat az adatigényeket (és biztosítja azok kielégítését), amelyek az alkotmányon alapuló államigazgatási és igazságszolgáltaltási feladatok ellátásához szükségesek. Ezzel egyrészről törvényes korlátokat szab az adatok gyűjtésének és tárolásának, másrészről mentesíti az állampolgárokat a fölösleges adatszolgáltatási kötelezettségek alól.
II.
RÉSZLETES INDOKOLÁS
Az 1–3. §-hoz
E törvény célja – az Európa Tanács adatvédelmi konvenciójában, az OECD ajánlásaiban, valamint az Alkotmánybíróság 15/1991. (IV. 13.) AB határozatának indokolásában foglaltak figyelembevételével – egy olyan személyi és lakcímadatokat nyilvántartó rendszer törvényi feltételeinek megteremtése, amely a személyes adatok védelméhez fűződő alkotmányos jog tiszteletben tartása mellett biztosítja – elsősorban az államigazgatási és az igazságszolgáltatási szervek részére – a polgárok ügyeiben történő gyors és zökkenőmentes eljáráshoz szükséges adatok jogszerű gyűjtését és szolgáltatását.
A törvény alapelvei a személyes adatok védelméhez fűződő alkotmányos jog elsődlegességéből indulnak ki, és megfogalmazzák érvényesülésének alapvető feltételeit. Ezek: a személyes adatokkal való önrendelkezési jog, az adatkezelés célhozkötöttsége, az adatok körének pontos meghatározása, az adattárolás megosztottsága és az adatkezelés időbeli korlátozása.
A személyes adatok védelméhez fűződő alkotmányos jog biztosításának alapvető anyagi és eljárási jogi szabályait a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvény (adatvédelmi törvény), mint a személyes adatok kezelésére vonatkozó általános szabály határozza meg. A jelen törvény – az adatvédelmi törvényben foglalt felhatalmazások által korlátozott körben – a szabályozott területre vonatkozó speciális adatvédelmi követelményeket határozza meg.
A törvény által létrehozni és szabályozni kívánt rendszer olyan országos hatósági nyilvántartás, amely a hatálya alá tartozó polgároknak kizárólag, e törvényben meghatározott személyi adatait és lakcímét tartalmazza.
A 4–5. §-hoz
A törvény meghatározza annak személyi és tárgyi hatályát. A személyi hatály a Magyar Köztársaság területén élő magyar állampolgárokra, bevándorolt és menekültként elismert polgárokra terjed ki.
Alapvetően új rendelkezése a törvénynek, hogy – saját elhatározásukból, kérelmükre – a nem Magyarországon élő magyar állampolgárok adatai is felvehetők a nyilvántartásba. Ez azokra a magyar állampolgárokra vonatkozik, akik a népességnyilvántartás felállítása (1975.) előtt hagyták el az országot, vagy magyar állampolgár gyermekeként külföldön születtek, tehát sohasem szerepeltek a népességnyilvántartásban, de kiterjed azokra a személyekre is, akik később hagyták el az országot; ez utóbbi esetben a népességnyilvántartás archív állományában jelenleg is szereplő adataik ismét aktivizálhatók és aktualizálhatók. E nyilvántartás célja, hogy a Magyarországon valamilyen jogot gyakorolni kívánók részére ehhez segítséget nyújtson, és számukra az itthon élőkkel azonos elbírálást biztosítson.
A törvény tárgyi hatálya átfedi mindazon résznyilvántartásokat (személyi adat nyilvántartás, lakcímbejelentkezés és személyaznosító igazolvány nyilvántartás), az azokba felvett adatok kezelését és az ezzel kapcsolatos eljárási szabályokat, amelyek egységbe foglalásával az új rendszert létrehozza.
A törvény összefoglalva tartalmazza mindazon fogalmakhoz, illetve jogintézményekhez kapcsolódó értelmező rendelkezéseket, amelyeknek egyértelmű megfogalmazása e törvény gyakorlati alkalmazása szempontjából elengedhetetlenül szükséges.
A nyilvántartás szervezete;
hatásköri és illetékességi szabályai
A 6–10. §-hoz
A törvényben meghatározott feladatok ellátása négy különböző szintű szerv hatáskörébe tartozik. Speciális szabályozási teendőt jelent, hogy míg a központi és területi feladatokat a belügyminiszter irányítása alatt működő Országos Személyi Adat és Lakcímnyilvántartó Hivatal, illetve a köztársasági megbízott látja el, addig a helyi feladatok a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény hatálya alá eső jegyző hatáskörének része, aki nem illeszkedik bele az előbbiek által meghatározott hierarchikus rendszerbe.
Helyi szinten a települési önkormányzatok jegyzőjének feladat- és hatáskörébe tartozik a település közigazgatási területén lakó minden, a törvény hatálya alá tartozó polgár személyes adatainak kezelése, illetve az ezzel kapcsolatos eljárások lefolytatása.
A köztársasági megbízott feladata és hatásköre kétfelé válik. Egyrészt törvényességi felügyeletet gyakorol a helyi népességnyilvántartási feladatok ellátása felett, másrészt működteti a területi népességnyilvántartás számítógépes rendszerét és felelős annak törvényességéért.
Az Országos Személyi Adat és Lakcímnyilvántartó Hivatal olyan központi államigazgatási szerv, amely magas szintű jogszabálynál fogva elsődlegesen rendelkezik feladat- és hatáskörrel. Felügyeletét azonban a belügyminiszter látja el, így tevékenysége része a miniszteri felelősségi körbe tartozó államigazgatási tevékenységnek. A belügyminiszter szabályozási hatásköre kiterjed tehát a nyilvántartó rendszer szakmai kérdéseire is.
A Hivatal egyedi hatósági ügyekben (pl. a személyazonosító jel képzése vagy egyedi adatszolgáltatás) elsőfokú hatóságként is eljár. A feladat sajátos voltára való tekintettel a hatáskörébe tartozik a nyilvántartó rendszer működtetésével és üzemeltetésével kapcsolatos technikai feladatok ellátása is.
A személyes adatokhoz fűződő állampolgári jogok védelmének speciális biztosítékát az jelenti, hogy e szabályok betartásának biztosításáért a törvény minden szinten személyes felelőst nevez meg.
A nyilvántartás adatai
A 11–16. §-hoz
A nyilvántartás által kezelt adatok köre: az anyakönyvön alapuló személyi adatok, a személyazonosító jel és a lakcímadatok nyilvántartása, valamint a személyi igazolványhoz (1996. január 1-je után a személyazonosító igazolványhoz) kapcsolódóan a fényképet és az aláírást tartalmazó igénylőlap nyilvántartása.
A népességnyilvántartási rendszer jelenleg a helyi, a területi és a központi szinten azonos adattartalommal működik. A központi és a területi szerveknél az adatok számítógépes úton kerülnek feldolgozásra, helyi szinten azonban a számítógépes rendszer most van kiépítés alatt. A technikai fejlődés következtében a különböző szintek szerepe és feladata az adatkezelésben folyamatosan változik. A jövőben – amennyiben a pénzügyi és technikai feltételek ezt lehetővé teszik – az országos számítógépes adatátviteli hálózat kiépítésével a területi szinten az adattárolási funkció meg fog szűnni, és e szint csak adatáramoltatási feladatokat fog ellátni.
A központi nyilvántartás feladata a személyazonosító jel képzése, az adatok áramoltatása, az országos rendszer bármely szintjén kezelt adatok biztonságának fenntartása és az adatszolgáltatás lesz. Alapvető cél, hogy az adatok legaktuálisabban a helyi szinten legyenek nyilvántartva, ez azonban – az anyakönyvi, illetve a személyi adat és lakcímnyilvántartás eltérő illetékességi szabályai miatt – csak úgy oldható meg, ha a különböző forrásból származó adatok a területi vagy a központi rendszeren keresztül jutnak el a polgár teljes körű adatait kezelő helyi nyilvántartáshoz.
A nyilvántartás a folyamatosan változó adatok közül csak a legkésőbbi adatot tekinti irányadónak, adattartalma tehát dinamikusan változik. Az adatbiztonság, az adatvédelem és bizonyos adatszolgáltatási célok szempontjából azonban jelentősége van a korábbi adatok és az azokat tartalmazó alapiratok megőrzésének is, ezért a törvény ezen adatok archiválásának határidejét is meghatározza.
A személyazonosító jel (a korábbi személyi szám) olyan, a nyilvántartás számítógépes rendszerében használt technikai segédeszköz, amely a személyek egyedi azonosítását szolgálja. A kódjel képzésének technikai szabályait a törvény nem kívánja meghatározni, hanem ezt átmenetileg a kormány hatáskörébe utalja azzal, hogy 1996. január 1-jétől új azonosító módszer bevezetését írja elő.
A személyazonosító jel felhasználását a törvény szigorúan korlátozza azzal, hogy erre csak a nyilvántartás szerveit, valamint – átmenetileg – a törvényben meghatározott körben azokat az államigazgatási és igazságszolgáltatási szerveket hatalmazza fel, amelyek ennek segítségével kapnak adatokat a nyilvántartásból. (Az adóhatóságnak és a társadalombiztosításnak történő, törvényben előírt adatszolgáltatási kötelezettség teljesítése céljából – kivételesen – a munkáltatók és kifizetők is felhasználhatják a személyazonosító jelet.) A törvény kimondja, hogy a kódjel más szervek részére nem adható ki és nem használható fel (tehát pl. az OTP vagy a biztosító nem kérheti és nem tarthatja nyilván). Biztosítja egyszersmind a személynek a saját adataival való rendelkezési jogát, amikor előírja, hogy a személyazonosító jelet az érintettel közölni kell.
A törvény meghatározza a polgár személyazonosító adatainak körét abból a célból, hogy a személyazonosító jel hiányában is biztosítható legyen a polgár személyazonosságának egyértelmű megállapítása.
A törvény rendezi, hogy a benne meghatározott szervek és a polgárok milyen alapadatokat kötelesek a nyilvántartás részére átadni. E szabályozás garantálja azt is, hogy a nyilvántartás egyéb forrásokból nem szerezhet be adatokat.
Adatszolgáltatás
A 17–24. §-hoz
A törvény feladata azoknak a feltételeknek és korlátoknak a meghatározása, amelyek fennállása esetén a nyilvántartásból adatok szolgáltathatók.
A törvény az adatszolgáltatás eltérő szabályait fogalmazza meg attól függően, hogy ki, milyen célból és az adatok milyen körét jogosult igényelni. A polgárok és jogi személyek részére alapvető személyi és lakcímadatok kiadását csak akkor nem köti az érintett hozzájárulásához, ha ezen adatok felhasználásához a harmadik személynek joga fűződik; a személyazonosító jel kiadása azonban ekkor sem lehetséges. Ezen túlmenően e körben lehetővé teszi az érintett részére adatai kiszolgáltatásának letiltását.
A törvényben konkrétan meghatározott államigazgatási és igazságszolgáltatási szervek az alkotmányon alapuló feladataik ellátása céljából jogosultak adatszolgáltatást igénybe venni. Azonban még ebben az esetben is – a bűnüldözési és a nemzetbiztonsági feladatok ellátásának kivételével – csak a feladat teljesítéséhez közvetlenül szükséges, a törvényben meghatározott adatokhoz juthatnak hozzá.
A törvény meghatározza az adatszolgáltatás formáit, és konkrét szabályozással garantálja azt, hogy csak kérelemre, az abban meghatározott személyi körre vonatkozóan adhatók át adatok.
Az adatszolgáltatás technikai lebonyolítása kétféleképp történhet: vagy a személyazonosító jellel, vagy a nélkül. Az előbbi esetben az adatigénylő szerv is jogosult a személyazonosító jelet belső azonosítóként nyilvántartásában használni, illetve annak kiadását az ügyféltől kérni.
Az önkormányzatok vonatkozásában a szabályozás abból indul ki, hogy a településen lakók adatait maga az önkormányzat jegyzője kezeli, ezért munkájuk segítése és az ügyintézés egyszerűsítése (az ügyfeleknek az ismételt adatszolgáltatás alóli mentesítése) céljából lehetővé teszi, hogy az önkormányzat szerve a helyben nyilvántartott adatokat saját – törvény, illetve önkormányzati rendelet alapján vezetett – hatósági nyilvántartásaihoz felhasználhassa, illetve abból egyéb, törvényes célokra adatokat vegyen igénybe.
A nyilvántartási eljárás
A 25. §-hoz
A törvény e fejezetben a polgár és a nyilvántartó szerv kapcsolatrendszerét szabályozza. E paragrafusban tételesen felsorolja azokat a szerveket, amelyeknek a polgár köteles személyazonosító jelét kiadni. E szervek két meghatározott körre korlátozódnak, egyrészt a nyilvántartás részére alapadatot szolgáltató szervek (input oldal), másrészt azok a szervek, amelyek átmenetileg jogosultak a személyazonosító jel használatával a nyilvántartásból adatszolgáltatást igénybe venni (output oldal).
A lakóhely és a tartózkodási hely bejelentése és nyilvántartása
A 26–28. §-hoz
(A törvényjavaslat 26. § (2) bekezdés „A” változatának elfogadása esetén.)
A törvény erősíti a lakcímbejelentés tényének deklaratív jellegét, és arra kívánja ösztönözni a jogalkotó és jogalkalmazó szerveket, hogy e tényhez ne fűzzenek jogkövetkezményeket, illetve egyéb jogi hatásokat. Miután az oktatás és az egészségügy strukturális átalakulása következtében e jogi hatások (pl. körzetbe tartozás) fokozatosan elhalnak, ezt nem kívánja a törvény külön nevesíteni. Ki kell azonban emelni azt, hogy a bejelentés ténye önmagában a lakáshasználathoz fűződő jogot nem érinti.
A tartózkodási hely fogalma lényegében megfelel a korábbi ideiglenes lakcímnek, azzal az eltéréssel, hogy fenntartását határidőhöz köti. Ennek a bevezetésére azért került sor, mert az ideiglenes lakcímek eddigi nyilvántartásának adattartalma nem valós (az állampolgárok nagy része ugyanis elmulasztja bejelenteni ideiglenes lakcímének megszűnését).
Új hatásköri szabály, hogy a jövőben minden lakcímbejelentés – függetlenül attól, hogy arra milyen okból kerül sor – a polgármesteri hivatal jegyzőjénél történik (tehát az igazgatásrendészet ezzel kapcsolatos hatásköre megszűnik). Kivételt képez ez alól az az eset, ha a polgár kivándorol vagy magyar állampolgársága megszűnik.
A külföldön tartózkodás korlátozásának megszüntetése következtében egyre többen töltenek hosszabb időt külföldön. Azonban – miután erről általában egyetlen hatóság sem tud – ezeknek a polgároknak a hollétét, ha valamely szerv kapcsolatba kíván lépni velük (akár jogaik gyakorlásának biztosítása, akár kötelezettségük teljesítése érdekében) esetenként hosszadalmas eljárással kell felkutatni. Ennek elkerülése érdekében a törvény előírja, hogy a polgár hosszabb idejű külföldi tartózkodásának tényét bejelentse. E bejelentés a polgár egyéb adatainak nyilvántartását nem érinti. E bejelentés azt a célt szolgálja, hogy a különböző adatszolgáltatások erre a körülményre való tekintettel történjenek (pl. tankötelezettség, szűrővizsgálat), és így az állampolgárt a hatóságok feleslegesen ne keressék magyarországi lakóhelyén.
A lakóhely és a tartózkodási hely bejelentése és nyilvántartása
A 26–28. §-hoz
(A törvényjavaslat 26. § (2) bekezdés „B” változatának elfogadása esetén.)
A törvény erősíti a lakcímbejelentés tényének deklaratív jellegét, és arra kívánja ösztönözni a jogalkotó és jogalkalmazó szerveket, hogy e tényhez ne fűzzenek jogkövetkezményeket, illetve egyéb jogi hatásokat. Miután az oktatás és az egészségügy strukturális átalakulása következtében e jogi hatások (pl. körzetbe tartozás) fokozatosan elhalnak, ezt nem kívánja a törvény külön nevesíteni. Ki kell azonban emelni azt, hogy a bejelentés ténye önmagában a lakáshasználathoz fűződő jogot nem érinti.
A tartózkodási hely fogalma lényegében megfelel a korábbi ideiglenes lakcímnek, azzal az eltéréssel, hogy fenntartását határidőhöz köti. Ennek a bevezetésére azért került sor, mert az ideiglenes lakcímek eddigi nyilvántartásának adattartalma nem valós (az állampolgárok nagy része ugyanis elmulasztja bejelenteni ideiglenes lakcímének megszűnését).
Új hatásköri szabály, hogy a jövőben minden lakcímbejelentés – függetlenül attól, hogy arra milyen okból kerül sor – a polgármesteri hivatal jegyzőjénél történik (tehát az igazgatásrendészet ezzel kapcsolatos hatásköre megszűnik). Kivételt képez ez alól az az eset, ha a polgár kivándorol vagy magyar állampolgársága megszűnik.
A 29. §-hoz
A hatósági igazolványok közül a legjelentősebb a személyazonosító igazolvány. Ennek kiadása és nyilvántartása 1996. január 1-jétől a nyilvántartó rendszer szerves részét fogja képezni. E határidő megállapítására azért van szükség, mert erre az időpontra lesz megteremthető a technikai feltétele az ún. kártyaigazolvány kiállításának és helyben történő naprakész nyilvántartásának. Addig azonban kiadására és nyilvántartására – a fényképet és az aláírást tartalmazó igénylőlap központi tárolása kivételével – a jelenlegi hatásköri és illetékességi szabályok az irányadóak. Ez utóbbi azonnali átvételére azért van szükség, mert ezeknek az igénylőlapoknak (mint alapiratoknak) a nyilvántartása szerves részét képezi a lakcímbejelentő lapok nyilvántartásának, melyeknek egységes rendszerben történő kezelését a törvény célozza.
A törvény alapvető változást jelent abban is, hogy cselekvőképességétől függetlenül minden magyar állampolgár rendelkezni fog személyazonosító igazolvánnyal. Ez megszünteti az eddigi diszkriminatív szabályozást és lehetővé teszi minden polgár azonosítását.
Az európai szokásoknak megfelelően a törvény tartalmazza, hogy a személyazonosság igazolására – kivételes esetektől eltekintve – a gépjárművezetői engedély és az útlevél is elfogadható. Ilyen kivételes esetnek kell tekinteni pl. a választójog gyakorlását vagy bűncselekmény gyanúja esetén folytatandó eljárást, amikor a lakóhely ellenőrzésének van jelentősége.
Adatvédelem
A 30–33. §-hoz
A szabályozás abból indul ki, hogy az adatvédelem általános szabályai a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvényen alapulnak. Ezért a jelen törvény nem rendelkezik külön pl. a bírói út igénybevételének lehetőségéről.
A törvény olyan sajátos adatvédelmi követelményeket ír elő, amelyek biztosítják, hogy az adatszolgáltatás minden esetben megfelelően dokumentálva legyen, és így a polgár tájékozódhasson arról, hogy adatait mely szerv részére és milyen céllal adták át. Az adatvédelem követelményei betartásának ellenőrzésére garanciális szabály, hogy a törvény a központi és a területi szinten adatvédelmi felelős kinevezését írja elő.
A 34–36. §-hoz
A nyilvántartó rendszer működtetése, fejlesztése, valamint az abból államigazgatási és igazságszolgáltatási szervek részére történő rendszeres adatszolgáltatás állami feladata, ezért költségeit a költségvetésben indokolt megtervezni, illetve biztosítani. Annak érdekében, hogy az adatszolgáltatás költsége tervezhető és reális legyen, indokolt, hogy a belügyminiszter normatív alapon egységes igazgatási szolgáltatási díjat állapítson meg.
Átmeneti rendelkezések
A 37–39. §-hoz
(A törvényjavaslat 37. § „A” változatának elfogadása esetén)
A törvény – figyelemmel az Alkotmánybíróság iránymutatására – a személyi szám helyébe lépő személyazonosító jelet is csak ideiglenesen, 1995. december 31-éig kívánja fenntartani. Az ezen időpont után a személyi szám „beszélő” jellegének megszüntetését és ennek következtében új azonosítási módot javasolunk bevezetni. Az új azonosítási módot és a hozzá kapcsolódó adatszolgáltatási rendet, illetve az új rendszer bevezetésének időbeni ütemezését szintén törvényben kell majd meghatározni.
Az azonban már ma is eldöntött, hogy az adóigazgatás és a társadalombiztosítás 1996. január 1-jétől az új azonosító jellel nem kapcsolódhat a személyi adat és lakcímnyilvántartáshoz (azt nem használhatja), tehát rendszerét önálló „szakazonosító” jel alkalmazásával kell kiépítenie.
A törvény azonban átmenetileg lehetővé teszi a személyazonosító jel alkalmazását az adóigazgatás és a társadalombiztosítás (valamint ehhez kapcsolódóan az egészségügy, szociális és munkaügyi igazgatás) részére történő adatszolgáltatás területén is, annak érdekében, hogy az új rendszerre történő átállás e két nagy igazgatási nyilvántartásban zökkenőmentesebb és költségkímélőbb legyen.
Ez a meggondolás vonatkozik a családi állapot ideiglenes nyilvántartására is, amelyre addig van szükség, amíg a társadalombiztosítás saját önálló nyilvántartási rendszerét ki nem építi.
A nyilvántartási rendszer strukturális átalakítása szintén hosszabb időt vesz igénybe, ezért – az adatbiztonság fenntartása érdekében – a területi nyilvántartásban 1994. december 31-éig indokolt megtartani a teljes adatkört, azzal, hogy ezen időpont után ez csak a helyi és a központi szinten lesz kezelve.
Átmeneti rendelkezések
A 37–39. §-hoz
(A törvényjavaslat 37. § „B” változatának elfogadása esetén)
A törvény – figyelemmel az Alkotmánybíróság iránymutatására – a személyi szám helyébe lépő személyazonosító jelet is csak ideiglenesen, 1995. december 31-éig kívánja fenntartani. Az ezen időpont után a személyi szám „beszélő” jellegének megszüntetését és ennek következtében új azonosítási módot javasolunk bevezetni. Az új azonosítási módot és a hozzá kapcsolódó adatszolgáltatási rendet, illetve az új rendszer bevezetésének időbeni ütemezését szintén törvényben kell majd meghatározni.
Az azonban már ma is eldöntött, hogy az adóigazgatás és a társadalombiztosítás 1996. január 1-jétől az új azonosító jellel nem kapcsolódhat a személyi adat és lakcímnyilvántartáshoz (azt nem használhatja), tehát rendszerét önálló „szakazonosító” jel alkalmazásával kell kiépítenie.
A törvény azonban átmenetileg lehetővé teszi a személyazonosító jel alkalmazását az adóigazgatás és a társadalombiztosítás (és ehhez kapcsolódóan az egészségügy, szociális és munkaügyi igazgatás) részére történő adatszolgáltatás területén is, annak érdekében, hogy az új rendszerre történő átállás e két nagy igazgatási nyilvántartásban zökkenőmentesebb és költségkímélőbb legyen.
Ez a meggondolás vonatkozik a családi állapot ideiglenes nyilvántartására is, amelyre addig van szükség, amíg a társadalombiztosítás saját önálló nyilvántartási rendszerét ki nem építi.
A nyilvántartási rendszer strukturális átalakítása szintén hosszabb időt vesz igénybe, ezért – az adatbiztonság fenntartása érdekében – a területi nyilvántartásban 1994. december 31-éig indokolt megtartani a teljes adatkört, azzal, hogy ezen időpont után ez csak a helyi és a központi szinten lesz kezelve.
Záró és hatályba léptető rendelkezések
A 40–48. §-hoz
A törvény hatálybalépése időpontjának meghatározásakor figyelemmel voltunk arra, hogy – elsősorban a lakcímbejelentés vonatkozásában – a lakosságot is érintő változásokat fog jelenteni, ezért végrehajtására felkészülési időt kell biztosítani.
Az új személyazonosító igazolvány kiállítási rendszerére történő átállás technikai és pénzügyi feltételei azonban csak 1996. január 1-jével teremthetők meg, ezért az erre vonatkozó rendelkezések ekkor léphetnek hatályba.
A jelen törvény összefüggésben van számos más ágazati törvénnyel egyrészt a személyi számmal (személyazonsoító jellel) kapcsolatos rendelkezések, másrészt az adatszolgáltatási rend alapvető változása miatt. Ezért indokolt e törvények egyidejű módosítása.
A törvény különböző új fogalmakat vezet be, ezek változása miatt azonban nem szükséges minden jogszabályt módosítani, mert az átmeneti rendelkezések tartalmazzák azok megfeleltetését. Ennek elsősorban a különböző jogszabályokban meghatározott hatásköri és illetékességi szabályok értelmezésénél van jelentősége, ugyanis hangsúlyozni kell, hogy a fogalmak változása önmagában nem érinti a hatásköri és illetékességi szabályokat (pl. bírósági, államigazgatási eljárásokban).
A törvény az általa szabályozott nyilvántartásokkal kapcsolatos részletes eljárási szabályok megállapítására a kormányt hatalmazza fel. E szabályok eddig igen különböző szintű rendelkezésekben jelentek meg (pl. a lakcímbejelentés belügyminiszteri rendeletben és utasításban). Célszerű a kormányszintű végrehajtást igénylő eljárási és nyilvántartási kérdéseket is egységesen szabályozni, azzal azonban, hogy az új személyazonosító igazolvány bevezetésével kapcsolatos végrehajtási rendelkezést csak 1995-ben indokolt megalkotni. Szükséges egyidejűleg felhatalmazni a belügyminisztert a rendszer üzemeltetésével és belső adatszolgáltatási rendjével kapcsolatos szabályok megalkotására.
_