PK BH 1992/762
PK BH 1992/762
1992.12.01.
A feltételek vizsgálata szóbeli végrendeletnél [Ptk. 634. §.; PK 88. sz.; PK 86. sz.].
Az elsőfokú bíróság az ítéletében megállapította, hogy az 1899. november 6-án született és 1989. november 13-án elhunyt A. Gy. örökhagyó 1989. november 8-án tett szóbeli végrendelete érvényes. Kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 30 000 forint perköltséget, és úgy rendelkezett, hogy a felperes költségmentessége folytán le nem rótt kereseti illeték az államot terheli.
Az ítélet megváltoztatása, a kereset elutasítása érdekében az alperes fellebbezett.
A felperes ellenkérelme az első fokú ítélet helybenhagyására irányult.
A Legfelsőbb Bíróság a Pp. 249. §-ának (2) bekezdése alapján részbizonyítás keretében ismételten kihallgatta tanúként dr. K. M.-et az örökhagyó kórházi kezelőorvosát. A lefolytatott részbizonyítás eredményét is figyelembe véve az alperes fellebbezése alaptalan.
A fellebbezési eljárás során a szóbeli végrendelkezés ténye, továbbá az, hogy az örökhagyó - egészségi állapotánál fogva - írásbeli végrendeletet nem, vagy csak jelentékeny nehézséggel tehetett volna, nem volt vitás. Az alperes szerint azonban a végrendelkezéskor az életet fenyegető rendkívüli helyzet nem állt fenn, a jelenlevő két tanú közül Cs. B. az örökhagyót korábbról egyáltalán nem ismerte, így személyazonosságának tanúsítására nem volt képes, végül ellentmondás mutatkozik a felperes előadása és a végrendeleti tanúk vallomása között a végrendelet tartalma tekintetében, nevezetesen abban, hogy az örökhagyó általánosságban rendelkezett-e a vagyonáról, vagy részletezte a hagyatékhoz tartozó vagyontárgyakat.
A PK 88. számú állásfoglalásban rögzített állandó bírói gyakorlat szerint az életet fenyegető rendkívüli helyzet - mint a szóbeli végrendelkezés egyik nélkülözhetetlen feltétele - megvalósulhat akár olyan váratlan hirtelenséggel fellépő okok alapján, amelyek kívülről közvetlenül fenyegetik a végrendelkező életét, akár pedig a végrendelkező személyében rejlő olyan belső, élettani okok alapján, amelyek az életét a halál közvetlen bekövetkezésével fenyegetik. Ez utóbbi esetben az életet fenyegető helyzet (a közvetlen életveszély fennállása) elsősorban orvosi szakkérdés, a helyzet rendkívülisége azonban már elsődlegesen jogi fogalom. A rendkívülisége azonban már elsődlegesen jogi fogalom. A rendkívüliség előállhat a végrendelkező állapotában bekövetkezett ugrásszerű, súlyos hanyatlás következtében, de előfordulhat az is, hogy az örökhagyó - egészségi állapotánál fogva - ilyen ugrásszerű hanyatlás nélkül is, folyamatosan életveszélyes állapotban van (BH 1982/11. 465. eseti határozat). Ennek az állapotnak azonban objektíve (valóságosan) kell meglennie, hiányát az örökhagyó szubjektív képzete nem pótolja.
Az adott esetben az első fokú eljárás során kirendelt igazságügyi szakértő a rendelkezésre álló orvosi adatok alapján arra az álláspontra helyezkedett, hogy az örökhagyó a végrendelkezéskor nem volt az életét fenyegető rendkívüli helyzetben. Ezt a véleményét arra alapította, hogy a kórházi felvételkor (1989. november 1-jén) súlyosan leromlott általános egészségi állapotban levő, idős, magatehetetlen beteg állapota a kezelések hatására fokozatosan javult, ilyen javuló állapotban került sor november 8-án a szóbeli végrendelet tételére, és csak halálának napján következett be állapotának olyan hirtelen romlása, amely közvetlenül a halálához vezetett.
Ezzel szemben azonban - a kifejtettek értelmében - a helyzet rendkívüliségének megítélése nem orvos szakértői kérdés, az életveszély fennállása tekintetében pedig az előterjesztett véleménynek az orvosi adatok és különösen dr. K. M. kezelőorvos vallomása ellentmondanak. Az orvosnő ugyanis kifejtette, hogy bár az örökhagyó állapotában a kórházi kezelés hatására valóban jelentkezett átmeneti, kisebb javulás a felvételkori súlyos állapotához képest, felismert alapbetegségei (általános, főleg a koszorúerekre lokalizálódott érelmeszesedés és idült keringési elégtelenség) mellett a kórházi kezelés alatt mindvégig olyan állapotban volt, hogy 90 éves korára is tekintettel, a halálát közvetlenül kiváltó és az alapbetegséggel okozati összefüggésben levő embólia kialakulásával bármikor számolni lehetett. Ez pedig az örökhagyónál meglevő tüdőgyulladás mellett azt jelenti, hogy halálával a beszállításától kezdve végig számolni kellett. Az életveszély tehát az örökhagyó kórházi kezelése alatt és a végrendelkezéskor is fennállt.
Ami a helyzet rendkívüliséget illeti, e vonatkozásban nem lehet eltekinteni az örökhagyó pszichikai állapotától sem. Az örökhagyó azt követően került kórházba, hogy feleségét a lakásukon, mellette érte a halál, a végrendelkezés napját megelőzően került sor az asszony temetésére, és ezen tényezők hatására az örökhagyó - saját kijelentései szerint is - lelkileg is olyan állapotban volt, amely fizikai állapotával együtt objektíve az életveszélyes helyzetének a rendkívüliséget eredményezte. Mindezekre tekintettel a szóbeli végrendelkezés Ptk. 634. §-ában rögzített mindkét feltételének a fennállását megvalósultnak kell tekinteni.
Alaptalanul hivatkozik az alperes arra, hogy a végrendeleti tanúk közül Cs. B. nem volt alkalmas a végrendelkező személyazonosságának tanúsítására. A PK 86. számú állásfoglalásában a Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy a végrendelkező személyazonosságának tanúsítására nemcsak az a végrendeleti tanú alkalmas, aki az örökhagyót előzőleg személyesen ismerte, hanem az is, aki a személyazonosságát kétségtelen bizonyossággal, tehát hitelt érdemlően megállapította. Mégpedig Cs. B. tanúvallomásából (7. jkv. 8. old.) kétségtelenül megállapítható, hogy a tanú, aki a felperest a kérdéses napon a kórházba szállította, tudott arról, hogy "A. Gy. bácsit" látogatják meg, és ő az, aki a tanúk jelenlétében szóbeli végrendeletet tesz. Mindez pedig elegendő annak a megállapításához, hogy az örökhagyó személyében csalás vagy tévedés nem történt.
Nem áll fenn ellentmondás a végrendelet tartalma tekintetében a felperes és a tanúk vallomása között sem. Mindkét tanú szerint ugyanis kétségkívül elhangzott az örökhagyó részéről: "fiam, mindenemet rád hagyom, ez a végakaratom", ami a végakarat teljes terjedelmű közlésének minősül. Az, hogy ezt követően az örökhagyó, a további beszélgetés során a felperesnek részletezte-e a hagyatéki vagyont vagy sem, ilyen előzmények után közömbös, és nem teszi a végintézkedést tartalmilag aggályossá.
A kifejtettekre tekintettel helyesen döntött az elsőfokú bíróság, amikor a szóbeli végrendelet érvényes létrejöttét megállapította. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét - a fentiekben kiegészített indokokkal - a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. (Legf. Bír. Pf. II. 20 315/1992. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás