GK BH 1992/777
GK BH 1992/777
1992.12.01.
A váltóban tett feltétlen fizetési ígéretre és az igényérvényesítés módjában is privilegizált kötelezettségvállalásra tekintettel a váltóadós és a váltóbirtokos közötti - nem váltójogi jogviszonyból eredő - kifogás általában nem fogadható el. Ha a kötelezett valószínűsíti olyan - a váltóbirtokossal létrejött - alapügylet meglétét, amely kifogás alapjául szolgálhat a váltóval szemben, ezt a kifogást a bíróságnak vizsgálnia kell [1/1965. (1. 24.) IM. r. 17. §, 28. § (1) bek., 43. §, 78. § (1) bek.].
Az elsőfokú bíróság kötelezte az alperest a felperes javára 62 192 660 Ft váltótartozás, ennek évi 6% kamata és 3% váltódíj, valamint 340 000 Ft perköltség megfizetésére. Ítéletének indokolása szerint az alperes az iratokhoz becsatolt váltó alapján kötelezettséget vállalt arra, hogy a felperesnek vagy rendeletére 62 192 660 Ft-ot megfizet. A váltó kiállításának napja 1991. március 13-a, esedékessége pedig 1991. április 30-a volt, fizetési helyként Budapestet jelölte meg. A váltó kiállítása szabályszerűen történt, a kiállító aláírása hiteles. A lejáratkor történt „óvás” a váltó hátoldalára feljegyzésre került, a Budapest Bank azonban fedezethiány miatt a hozzá benyújtott váltóra nem tudott kifizetést teljesíteni. A váltó az 1/1965. (I. 24.) IM rendelet 1-3. §-aiban foglalt kellékeknek megfelelt, a 33. §-ban megjelölt esedékességi időpont lejárt, s miután a váltóbirtokos a váltó alapján követeléséhez nem jutott hozzá, a 43. §-ának (1) bekezdése értelmében megtérítési igényét jogszerűen érvényesítheti, mely a 48. §-a alapján tartalmazza a váltó ki nem fizetett összegét, valamint kamatot és váltódíjat.
Az elsőfokú bíróság a Pp. 78. §-ának (1) bekezdése alapján kötelezte a pervesztes alperest, a lerótt illetékből és ügyvédi munkadíjból összetevődő perköltség megfizetésére is. Nem foglalkozott érdemben a váltó mögöttes jogviszonyának tisztázására irányuló alperesi ellenkérelemmel, mert álláspontja szerint a váltó lényege, hogy a mögöttes jogviszonyt nem kell vizsgálni, csupán az alaki kellékek megfelelőségét.
Az ítélet ellen az alperes nyújtott be fellebbezést, melyben az ítélet hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróságnak a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasítását kérte. Álláspontja szerint tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a váltó mögöttes jogviszonyát nem vizsgálta. Állította, hogy a felperessel szemben ennek alapján fennálló követelése legalábbis eléri a váltóval ellene érvényesített követelést. A felperes visszaélt monopolhelyzetével, amikor az alperessel szemben fennálló viszontkövetelést váltóval biztosította.
A Legfelsőbb Bíróság felhívására ezzel kapcsolatban azt adta elő, hogy az alperes részére a N. Külkereskedelmi Vállalat vámkezelt számítógép-alkatrész árukat. Az okmányokon ugyan az alperes szerepelt, ezeket azonban a vámszabad területről a felperes szállította el. Az áru kifizetésekor az alperes nem rendelkezett az ehhez szükséges 40 000 000 Ft-tal, melyet a felperes váltófedezettel bocsátott az alperes rendelkezésére. A vételárat az alperes így tudta a N. Külkereskedelmi Vállalat részére megfizetni. Annak ellenére, hogy a teljes vételárat így az alperes kiegyenlítette, a felperes területéről csak 1 200 000 USD értékű árut hozott el, míg 800 000 USD értékűvel a felperes sajátjaként rendelkezett. A vámolással kapcsolatos iratok azonban az alperesnek nem állnak rendelkezésére, mert azokat a felperes ismételt kérésére sem adta ki részére. Kérte ezek kiadására a felperest kötelezni.
További bizonyítási indítványt is előterjesztett a vámhivatal megkeresésére, mert állítása szerint az ott lévő bevételi naplóból megállapítható, hogy a hivatkozott áruk tekintetében a felperes volt a vámkezeltető és átvevő, így neki kellene bizonyítania: a birtokába került anyagoknak mi lett a további sorsa.
A felperes fellebbezési ellenkérelmében az ítélet helybenhagyását kérte helyes indokai alapján. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helyesen járt el, amikor az alapjogviszony vizsgálatát mellőzte. A váltó aláírása ugyanis önmagában elismerést jelent az alperes fizetési kötelezettségét illetően, mely a felperes számára is garanciát tartalmaz az összeg behajtására; amennyiben a kötelezett nem tud fizetni, és a jogosult a váltót óvatoltatta, pert indíthat az összeg behajtása iránt. E perben a kötelezett csak alakilag vitathatja a váltót, tartalmát azonban nem, tekintettel arra, hogy azt saját akarat-elhatározásából állította ki. Az alapjogviszony vizsgálata a váltóval történő fizetés helyénvalóságát kérdőjelezné meg, tehát a jogosult számára biztosított garanciális jelleget.
Érdemben is tagadta a váltó mögöttes jogviszonyára vonatkozó alperesi tényállítások helytállóságát. Állította, hogy az alperes célja a további időnyerés, mert fizetésképtelen; magatartása a rosszhiszemű pervitelhez közel eső magatartás.
A fellebbezés nem alapos.
Az elsőfokú bíróság a váltóköveteléssel kapcsolatos ügyben a tényállást helyesen állapította meg, és érdemben helytálló az arra alapított jogi döntése is, annak indokaival azonban a Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet.
A Genfben 1930. június 7-én megkötött váltójogi egyezmény közzétételéről szóló 1/1965. (1. 24.) IM rendelet (a továbbiakban: Vt.) 17. §-a értelmében váltón alapuló keresettel megtámadott személy a váltóbirtokossal szemben nem hivatkozhat olyan kifogásra, amely a kibocsátóval vagy valamelyik előbbi váltóbirtokossal szemben fennálló személyes viszonyán alapul, kivéve, ha a váltóbirtokos a váltó megszerzésével tudatosan az adós hátrányára cselekedett. A fenti törvényhely tehát a váltókötelezett által emelhető kifogások körét negatívan szabályozza, nem rendelkezik azonban arról, hogy melyek azok a nem váltójogi kifogások, amelyek a váltóperben felhozhatók. A váltójog irodalmából ismert, hogy ebben a kérdésben a genfi váltójogi egyezményt létrehozó konferencián a szerződő felek nem tudtak megállapodni, a belső jogi szabályozás viszont elmaradt. A kérdés eldöntésénél a bírói gyakorlatnak figyelemmel kell lennie a váltó forgalomképességének megőrzésére, de arra is, hogy a váltó absztrakt jellege nem indokolhatja tartozatlan fizetés kikényszerítését. A váltóban tett feltétlen fizetési ígéretre és az érvényesítés módjában is privilegizált kötelezettségvállalásra tekintettel azonban nem fogadható el korlátlanul minden kifogás, amely a váltóadós és a váltóbirtokos közötti nem váltójogi jogviszonyból ered.
Abban az esetben, ha az alapügy jogosultja és kötelezettje kerül szembe egymással a váltójogviszonyban, a bíróság bizonyos feltételek esetében vizsgálhatja a mögöttes ügyletet annak érdekében, hogy tartozatlan fizetés ne történjék pusztán a váltóval történő fizetés miatt. Ehhez azonban szükséges, hogy a kötelezett legalábbis valószínűsítse olyan alapügylet meglétét, amelyből eredően a felperessel szemben olyan ellenkövetelése áll fenn, amely alkalmas a váltóval szemben annak kifogás útján történő érvényesítésére.
Az alperesnek az alapügylettel kapcsolatos előadása oly mértékben ellentmondásos, hogy annak alapján további vizsgálódás eredményeként sem lenne megállapítható - a felperes tagadása ellenében - olyan alapügylet megléte, amely kétséget kizáró módon igazolná: alperes ennek kapcsán állította ki a váltót, kifogása a váltóval kapcsolatos alapügyletből, vagy attól eltérő más jogviszonyból ered. Az alperes egyértelmű tényállást erre nézve nem tudott előterjeszteni, még kevésbé hivatkozott bizonyítékokra, sőt maga utalt rá, hogy az alperesnél bekövetkezett személyi változásokra tekintettel képtelen bizonyítékot felajánlani.
Ilyen körülmények között a felperes alappal hivatkozik arra, hogy a felek közötti váltójogviszonyból eredő követeléssel szemben az alperes bizonytalan tényállításaira és a bizonyítékainak hiányára tekintettel a bíróság nem vizsgálhatja az alperesi kifogást.
A per előzményei adataiból megállapítható, hogy az alperes eredetileg három db váltót bocsátott ki, melyet a feleknek a per során tartott egyezségi tárgyalásai eredményeként 1991. március 13-án újabb váltóba foglalt, amely a korábbi váltótartozását, annak kamatait és költségeit is tartalmazta. Ekkor az alperes saját nyilatkozata szerint is már minden, perben is felhozott kifogásai ismeretében erősítette meg tartozását, így ma már alapos igénye a váltóval szemben kifogás útján nem lehet.
Helyesen marasztalta tehát az alsó fokú bíróság az alperest, de tévesen hivatkozott a Vt. 43. §-ára. E jogszabályhelyben felsorolt váltókötelezettek az ún. megtérítési (visszkereseti) váltóadósok. A perbeli esetben a felperes a váltó fő adósa (egyenes adósa) ellen érvényesített keresetet. A Vt. 78. §-ának (1) bekezdése szerint a saját váltó kiállítóját ugyanolyan kötelezettség terheli, mint az idegen váltó elfogadóját. A 28. § (1) bekezdés értelmében, fizetés hiányában az elfogadóval szemben közvetlen kereseti jog illeti meg a váltóbirtokost, tehát a felperesnek nem térítési igénye, hanem közvetlen kereseti igénye lehet az elfogadóval, illetve a saját váltó kiállítójával szemben.
A fentiekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság érdemben helyes ítéletét - az indokolás megfelelő kiegészítésével - a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. Az alperes nincs azonban elzárva attól, hogy az alapügyletből eredő esetleges jogszerű igényét külön perben megfelelő tényállás és erre vonatkozó bizonyítékai megjelölésével érvényesítse. (Legf. Bír. Gf. I. 31 919/1991. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás