Műveletek

Akadálymentes nézet Bezárás
  • Tartalom

9/1992. (I. 30.) AB határozat

9/1992. (I. 30.) AB határozat1

1992.03.30.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabályok alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítványok tárgyában meghozta a következő
határozatot.
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a törvényességi óvás jogintézménye alkotmányellenes. Ezért az Alkotmánybíróság a törvényességi óvás emelésére vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket 1992. december 31-i hatállyal megsemmisíti. Azokat a büntető eljárási szabályokat azonban, amelyek szerint a törvényességi óvás alapján terheltre kiható hatállyal a jogerős határozatban megállapítottnál hátrányosabb rendelkezést lehet hozni, az Alkotmánybíróság e határozat közzétételének napjától semmisíti meg.
Eszerint e határozat közzétételének napjától hatályát veszti a büntető eljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a továbbiakban: Be.)
285. §-ának második és harmadik mondata,
287. § (3) bekezdéséből a ,,megtámadott határozat jogerőre emelkedésétől számított egy év eltelte után emelt'' szövegrész,
288. § (6) bekezdése első mondata, második mondatából a ,,ha megidézték, minden esetben, ha pedig értesítették'' szövegrész, valamint harmadik mondatából a ,,vagy a törvényességi óvást a terhelt terhére jelentették be'' szövegrész,
288. § (8) bekezdéséből a ,,a megidézett fogva lévő terhelt, illetőleg'' szövegrész,
290. § (4) bekezdéséből a ,,ha a terhelt szabadlábon van, a szükséges kényszerintézkedéseket elrendelheti'' szövegrész,
290. § (5) bekezdésének első mondata, és második mondatából a ,,más esetekben'' szövegrész.
E szabályok a következő szöveggel maradnak 1992. december 31-ig hatályban:
285. § A törvényességi óvásnak nincs halasztó hatálya; elbírálásáig azonban a Legfelsőbb Bíróság elnöke, illetőleg a legfőbb ügyész a törvényességi óvással megtámadott határozat végrehajtását felfüggesztheti vagy félbeszakíthatja.
287. § (3) Törvényességi óvás alapján a terhelttel szemben a megtámadott határozatban megállapítottnál hátrányosabb rendelkezést hozni nem lehet, csak a törvénysértés állapítható meg; ez irányadó a hatályon kívül helyezés folytán megismételt eljárásra is.
288. § (6) A fogva levő terheltet a saját vagy a védő kérelmére elő kell állítani. A védőt az ülésre meg kell idézni, ha az eljárásban a védelem kötelező volt.
288. § (8) Az ülést a legfőbb ügyész vagy képviselője, továbbá a megidézett védő jelenléte nélkül nem lehet megtartani.
290. § (4) Ha a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezi és a terhelt fogva van, a fogva tartás kérdésében határoz.
290. § (5) A bűnügyi költséget az állam viseli.
Ugyancsak e határozat közzétételével veszti hatályát a Be. 284. § (2) bekezdése, a 288. § (2) bekezdés b) pontja, valamint a 290. § (2) bekezdés d) pontja.
1992. december 31-én hatályát veszti
— a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 270. §-a,
— a bíróságokról szóló 1972. évi IV. törvény 10. § (2) bekezdése,
33. § (2) bekezdése a) pontjának utolsó fordulata: a ,,bármely bíróság jogerős határozata ellen törvényességi óvást emelhet'' szövegrész.
A 33. § (2) bekezdés a) pontja az alábbi szöveggel marad hatályban: ,,(2) A Legfelsőbb Bíróság elnöke a) bármely bírósági ügy iratait az eljárás bármely szakában magához kérheti; ügyeket másodfokú elbírálásra a Legfelsőbb Bíróság hatáskörébe vonhat:'',2
— a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 284. § (1) bekezdése.
Az Alkotmánybíróság elrendeli mindazon büntetőeljárások felülvizsgálatát, amelyekben a törvényességi óvás nyomán a terheltre a jogerős határozatnál hátrványosabb határozatot hoztak, feltéve, hogy az elítélt még nem mentesült a hátrányos következmények alól.
Az Alkotmánybíróság a jogerős bírósági ítéletek megsemmisítésére irányuló kérelmet visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
Az indítványozó a törvényességi óvást szabályozó rendelkezések alkotmányellenességének megállapítását arra hivatkozva kezdeményezte, hogy e rendelkezések az Alkotmánynak a jogállamiság elvét kimondó 2. § (1) bekezdésébe ütköznek. Különösen azt tartotta alkotmányellenesnek, hogy a törvényességi óvás emelése diszkrecionális jog, mely lehetővé teszi törvénytelen ítéletek hatályban maradását, továbbá, hogy a törvényességi óvás iránti kérelem tárgyában a Legfelsőbb Bíróság elnöke, illetve a legfőbb ügyész indokolás nélküli határozattal döntsön. Az indítvány a törvényességi óvás intézményét, és így az arra vonatkozó összes jogszabályt támadja.
Az Alkotmánybíróság ehhez az indítványhoz egyesített két további indítványt. Az egyik indítványozó szerint a törvényességi óvásnak a cégbejegyzési eljárásban a felekre kiterjedő hatállyal történő alkalmazása sérti az Alkotmány 9. §-át, mert összeegyeztethetetlen a piacgazdasággal, valamint a vállalkozás jogával és a verseny szabadságával. Ezért kérte a bírósági cégnyilvántartásról szóló 1989. évi 23. tvr. 25. § (2) bekezdésének, valamint a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 273. § (1) bekezdésének megsemmisítését is. A másik indítvány a Pp. 270. § (1) bekezdésének alkotmányossági vizsgálatát kérte, amely szerint a legfőbb ügyész vagy a Legfelsőbb Bíróság elnöke bármely polgári ügyben hozott határozat ellen törvényességi óvással élhet. Álláspontja szerint ez a rendelkezés az Alkotmány 35. § (1) bekezdése a) és b) pontjába, az 50. § (1) bekezdésébe és az 51. § (1) és (3) bekezdésébe ütközik; alkotmányellenessége abban áll, hogy a jogosultak törvénysértés esetében sem kötelesek óvást emelni.
Az Alkotmánybíróság — összefüggésükre tekintettel — a három ügyet egyesítette, és az alkotmányellenesség vizsgálatát a jogintézmény egészére nézve végezte el.
II.
A törvényességi óvás hatályos szabályozásának lényege az, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnöke vagy a legfőbb ügyész törvényességi óvást emelhet bármely jogerős bírósági határozat ellen, ha az törvénysértő vagy megalapozatlan. A törvényességi óvást a Legfelsőbb Bíróság három hivatásos bíróból álló tanácsa, ha pedig az a Legfelsőbb Bíróság határozata ellen irányul, a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa bírálja el. A törvényességi óvás folytán hozott határozatban a Legfelsőbb Bíróság vagy elutasítja az alaptalan törvényességi óvást, vagy megállapítja, hogy a megtámadott határozat törvényt sért, illetőleg megalapozatlan. A törvényességi óvás benyújtása nincs határidőhöz kötve. A törvényességi óvás folytán hozott határozat hatálya a felekre azonban csak az alábbi korlátokkal terjed ki. Büntetőügyben a megtámadott határozat jogerőre emelkedésétől számított egy év eltelte után emelt törvényességi óvás alapján a terhelttel szemben a megtámadott határozatban megállapítottnál hátrányosabb rendelkezést nem lehet hozni. Polgári ügyekben csak az egy éven belül emelt óvás folytán hozott határozat hatálya terjed ki a felekre. Polgári eljárásban a megtámadott határozat — egészében vagy megfelelő részében történő — hatályon kívül helyezésére csak akkor kerül sor, ha a határozat hatálya a felekre is kiterjed, sőt ilyenkor sem, ha csupán olyan eljárási szabály megsértéséről van szó, amelynek az ügy érdemi elbírálására lényegi kihatása nem volt.
III.
Az Alkotmánybíróság jogtörténeti és jogösszehasonlító vizsgálatot végzett a törvényességi óvás hatályos szabályozásának megalapozott értékelése érdekében.
Elsőként a francia forradalmi törvényhozás vezette be a már jogerős bírósági határozatok felülvizsgálatát. Az intézmény elvi indoka az államhatalmi ágak szigorúbb elválasztása, a bíróságok túlkapásainak megakadályozása volt, a gyakorlatban pedig azt kívánták ellenőrizhetővé tenni, hogy az új jogrendet a bíróságok megfelelően alkalmazzák-e. Az 1808. évi francia büntető perrendtartás az intézmény kétféle formáját tartalmazza: az egyik törvénysértő jogerős ítéletek megsemmisítését tette lehetővé, a felekre kiható hatály nélkül, míg a másik a bíróságok által elkövetett hatásköri túllépés orvoslását szolgálta, kivételes esetben felekre is kiható hatállyal. A francia példa nyomán a 19. században néhány más ország (Belgium, Ausztria, Olaszország) is bevezetett hasonló jogintézményt.
Magyarországon az 1896. évi XXXIII. tc. a büntető perrendtartásról vezette be e jogintézményt (441—442. §) perorvoslat a jogegység érdekében néven. E perorvoslattal a legfőbb vádhatóság, a koronaügyész élhetett a legfőbb bíróság, a Kúria előtt a büntetőbíróságok olyan törvénysértő határozatai ellen, melyek más úton már nem voltak megtámadhatók. A királyi kúria érdemi határozata ellen ilyen perorvoslatnak már nem volt helye. A Kúria, ha a perorvoslatot alaposnak találta, kimondta, hogy a megtámadott határozat vagy intézkedés a törvényt megsértette. A törvény megsértését kimondó határozat a felekre nézve rendszerint nem bírt hatállyal, ha azonban a vádlott a törvény megsértésével volt elítélve, a Kúria őt felmenthette, vagy büntetését enyhíthette. E jogintézmény célja nem a felek esetleges jogsérelmének orvoslása, hanem a jogegység, különösen a bírói gyakorlat egységének, egyöntetűségének biztosítása volt. 1911-ben a Polgári perrendtartás életbeléptető törvénye kiszélesítette e perorvoslat alkalmazási körét. Ettől kezdve a jogegységi perorvoslatot a Kúria különleges, ún. jogegységi tanácsa bírálta el.
A jogintézmény döntő módosítására — a szovjet eljárásjog másolásával — 1949-ben került sor. ,,A népnek a büntető igazságszolgáltatásban való részvételéről és a fellebbvitel egyszerűsítéséről'' szóló 1949. évi XI. törvényben a jogintézmény új neve: perorvoslat a törvényesség érdekében. Ez kifejezte, hogy e perorvoslat fő célja nem a jogegység, hanem a törvényesség biztosítása, míg a jogegység megóvására a döntvény hívatott. E törvény tette először lehetővé a jogerős ítélet utólagos súlyosbítását is. 1950-ben a 210/1950. (VIII. 20.) MT rendelet polgári ügyekben is bevezette a törvényesség érdekében használható perorvoslatot a felekre is kiterjedő hatállyal. A Bp. (1951. évi III. tv.) és a Pp. (1952. évi III. tv.) által egyaránt intézményesített rendkívüli perorvoslat neve a bírósági szervezet reformja, a Bp. és a Pp. novellája révén 1954-ben a törvényességi óvás nevet kapta, és annak emelésére a Legfelsőbb Bíróság elnöke is jogot kapott. Ezzel lényegében kialakult a jogintézmény ma is hatályos szabályozása.
IV.
A törvényességi óvás gyakorlati alkalmazása során ez az elvileg csak rendkívüli esetben alkalmazható jogintézmény szinte harmadfokká vált az elvileg egyfokú perorvoslati rendszer ,,biztonsági szelepeként'', vagy egy másodszori fellebbvitel be nem vallott pótlékaként. Az eredetileg csupán kiegészítő, és nem is rendszeresen érvényesülő egyéni jogvédelem vált a gyakorlatban elsődlegessé. Igazolja ezt a törvényességi óvások iránti kérelmek száma, a megemelt óvások abszolút száma, és a jogerősen befejezett ügyekhez viszonyított aránya is, továbbá az a tény, hogy a jogegység biztosítása érdekében a megtámadott határozat jogerőre emelkedésétől számított egy éven túl emelt törvényességi óvások száma elenyésző, csak ezrelékben fejezhető ki, s az ún. ,,elvi irányú'', az érdemi döntést nem érintő egy éven belüli óvás csupán az elméletben létezik. A törvényességi óvás tényleges megvalósulásánál fogva jogorvoslati természetű.
Az Alkotmánybíróság — összhangban az 57/1991. (XI. 8.) AB határozat indokolásában kifejtett álláspontjával — a törvényességi óvás esetében sem önmagában vizsgálta a normaszöveget, hanem tényként fogadta el a normának a bírói gyakorlatban állandóan és egységesen tulajdonított tartalmát, és ezt az ,,élő'' normatartalmat vetette össze az Alkotmánnyal. Ezért a törvényességi óvás alkotmányosságának vizsgálatában az Alkotmánybíróság súlyának megfelelően értékelte azt a tényt, hogy ez az intézmény a töretlen bírósági gyakorlatban jogorvoslati funkciót is ellát.
V.
1. A törvényességi óvás intézményében úgy vegyül a jogegységi és jogorvoslati funkció, hogy egyiknek sincsenek meg az alkotmányos feltételei, sőt az egyik feladathoz szükséges alkotmányos feltételek megvalósulását a másik feladat nem teszi lehetővé. Ahhoz, hogy a tövényességi óvás jogorvoslati funkcióját alkotmányosan lássa el, a feleknek meghatározott, feltételekhez kötött alanyi joggal kellene rendelkezniük arra, hogy az általuk állított jogsérelmet a Legfelsőbb Bíróság érdemben és rájuk kiható hatállyal elbírálja. Ezzel szemben a feleknek egyáltalán nincs joguk arra, hogy a legfőbb ügyész, illetve a Legfelsőbb Bíróság elnöke óvást emeljen. E jogosítottak belátásuk szerint választják ki azokat az eseteket, amelyben óvást emelnek, zömében azonban olyan ügyek közül, amelyekben a felek kérik a jogerőre emelkedett határozat újabb felülvizsgálatát, s rájuk kiható megváltozatatását. Az óvás folytán hozott határozat azonban csak akkor hat ki a felekre, ha az óvásra a jogerőre emelkedés után egy éven belül került sor, s az óvás idejének kiválasztása szintén a jogosult belátásától függ. A jogorvoslathoz fogalmilag is szükséges garanciák bevezetését viszont a törvényességi óvás jogegységi feladata kizárja. A jogegységi döntéshez — az éppen időszerűnek talált elvi iránymutatáshoz — ugyanis szükséges az esetek kiválasztásának joga. Elvileg sem láthatna el ilyen funkciót a fél kérésére kötelező felülvizsgálat. A jogegységi döntés természete szerint nem töri meg a jogerőt, s nem változtat meg a tárgykörébe tartozó esetek közül véletlenszerűen csupán egyet, amely kapcsán ti. az állásfoglalás szükségességét eldöntötték. Az egységes joggyakorlat kialakításához általában nincs köze a megalapozatlanság miatti óvásnak. Sőt, a törvénysértő ítéletek orvoslása is független lehet bármely jogegységi problémától. A jogegységi döntés célja nem az egyedi ügyben nyújtott jogorvoslat, s nem is lehet tekintettel az utóbbi alkotmányos szempontjaira. Ha viszont az óvás a — mind a jogegységtől, mind pedig a jogorvoslattól különböző célként felfogott — ,,törvényesség biztosítására'' szolgál, ez sem hozza a fent vázolt, az intézmény története során ténylegesen betöltött feladatokat közös nevezőre, s nem pótolja a hiányzó feltételeiket, hanem egy harmadik szempontból is akadályozza bármelyik feladathoz szükséges garanciák kialakítását. Önmagának mond ellent ugyanis az intézmény, ha a törvénysértés orvoslása és ennek a felekre kiható hatálya is két jogosított diszkrecionális döntésétől függ, s nyilvánvaló — és adott büntető ítéletben a vádlott kárára szóló — törvénysértés esetében sem kötelező.
A törvényességi óvás intézménye ellentétes a jogállamiság elvének [Alkotmány 2. § (1) bekezdés] tartalmát alkotó jogbiztonság követelményével, a jogerő intézményével, s polgári ügyekben a felek rendelkezési jogával is.
2. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdése kimondja, hogy ,,a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam''. Az Alkotmánynak ez az általános rendelkezése a köztársaság alapértékeit nyilvánítja ki: a függetlenséget, a demokráciát és a jogállamiságot. A jogállamiság elvét az alaptörvény további rendelkezései részletezik, e szabályok ugyanakkor nem töltik ki teljes egészében ezen alapérték tartalmát, ezért a jogállam fogalom értelmezése az Alkotmánybíróság egyik fontos feladata. A jogállamiság alapértékét kitöltő elveket az Alkotmánybíróság egy-egy konkrét ügy kapcsán, fokozatosan fejti ki. Noha az Alkotmánybíróság a jogszabályok alkotmányossági felülvizsgálata során a vizsgált rendelkezésnek elsősorban az Alkotmány valamely konkrét rendelkezésével való összhangját vizsgálja, ez nem jelenti azt, hogy az általános rendelkezéseket formális deklarációnak tekinti, s az alapelveknek pusztán kisegítő, másodlagos szerepet szánna. Az Alkotmányban tételesen szereplő jogállam alapértékének sérelme önmagában is megalapozza valamely jogszabály alkotmányellenességét.
3. A jogállam nélkülözhetetlen eleme a jogbiztonság. A jogbiztonság az állam — s elsősorban a jogalkotó — kötelességévé teszi annak biztosítását, hogy a jog egésze, egyes részterületei és az egyes jogszabályok is világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és előreláthatóak legyenek a norma címzettjei számára. Vagyis a jogbiztonság nem csupán az egyes normák egyértelműségét követeli meg, de az egyes jogintézmények működésének kiszámíthatóságát is. Ezért alapvetőek a jogbiztonság szempontjából az eljárási garanciák. Csak formalizált eljárás szabályainak követésével keletkezhet érvényes jogszabály, csak az eljárási normák betartásával működnek alkotmányosan a jogintézmények.
4. A jogbiztonság elve mindemellett tág mérlegelési és döntési lehetőséget hagy nyitva a jogalkotó számára, hiszen a jogállamiság más elvek érvényesülését is megköveteli, s ezek a jogbiztonság követelményével ütközhetnek. Például az igazságosság egyedi esetekben való megvalósulását elősegítő méltányosság intézménye a jogbiztonsággal elvileg ellentétes. A jogbiztonság azonban mégsem szenved csorbát, mert a konkrét kivételek érvényesülési körét és feltételeit a jog előre tisztázza. Vonatkozik ez mind a méltányosság egyes jogintézményeire [mint például a méltányosság alapján történő kártérítésre a Polgári Törvényköny 347. § (2) szerint], mind az olyan fogalmakra, amelyek széles bírói mérlegelést tesznek lehetővé. (Az utóbbiak tartalmi kiszámíthatóságát a jogállamban különféle — többek között jogegységi — intézmények szolgálják.) Az anyagi igazságosság jogállami követelménye a jogbiztonságot szolgáló intézményeken és garanciákon belül maradva valósulhat meg. ,,Az anyagi igazság érvényesülésére'' éppúgy nem biztosít (nem biztosíhat) alanyi jogot az Alkotmány, mint ahogy arra sem, hogy egyetlen bírósági ítélet se legyen törvénysértő. Ezek a jogállam céljai és feladatai, amelyek megvalósulása érdekében megfelelő — elsősorban eljárási garanciákat nyújtó — intézményeket kell létrehoznia, és az érintett alanyi jogokat garantálnia. Az Alkotmány tehát az anyagi igazság érvényrejuttatásához szükséges és az esetek többségében alkalmas eljárásra ad jogot. Az 57. § a bírósági eljáráshoz biztosít alanyi jogot, s nem azt garantálja, hogy annak eredménye minden esetben helyes lesz. Az igazságos és törvényes bírósági döntés érdekében azonban további eljárási garanciát tartalmaz az Alkotmány: alkotmányos jogot a jogorvoslathoz. Ha egy, az anyagi igazságosság érvényesítésére vagy a törvényben való tévedés kiküszöbölésére szolgáló jogintézmény a rendes és rendkívüli jogorvoslatok feltételeihez hasonlíthatóan pontos eljárási garanciák nélkül működik, akkor a jogbiztonság sérelmet szenved.
Az anyagi igazságosság és a jogbiztonság követelményét a jogerő intézménye hozza összhangba — megint csak a jogbiztonság elsődlegessége alapján. A jogerő intézménye, alaki és anyagi jogerőként való pontos meghatározottsága a jogállamiság részeként alkotmányos követelmény. Az Alkotmánynak megfelelően biztosított jogorvoslati lehetőségek mellett beállott jogerő tiszteletben tartása a jogrend egészének biztonságát szolgálja. A jogerős határozatok megváltoztathatatlanságához és irányadó voltához alapvető alkotmányos érdek fűződik. A jogállamiság lényeges eleme, hogy a törvénynek egyértelműen meg kell határoznia, mikor támadható meg egy bírósági határozat rendes fellebbviteli jogorvoslattal, illetve, hogy a jogerőssé vált határozat megtámadására milyen feltételek alapján van lehetőség, s hogy mikor következik be az az állapot, amikor a jogerős határozat már semmiféle jogorvoslattal nem támadható. A jogbiztonság megköveteli, hogy a jogerős határozat — az eldöntött kérdés személyi és tárgyi keretei között — irányadóvá váljék mind az eljárásban résztvevőkre, mind a később eljáró bíróságra, illetőleg más hatóságra. Ha a jogerő beálltához előírt feltételek teljesültek, akkor annak hatálya a határozat tartalmi helyességétől függetlenül beáll.
5. A törvényességi óvás sérti a jogbiztonság követelményét, mert a bírósági eljárás egésze biztonytalanná válik azáltal, hogy a jogerős határozatot a legfőbb ügyész, illetve a Legfelsőbb Bíróság elnöke objektív korlátok nélküli, s a felek akaratától független mérlegelése szerint emelt óvás megváltozatathatja. Az — esetleges jogorvoslat után — jogerősen eldöntött kérdésekben adott esetben újra kezdődik az eljárás, sőt az ismételten emelt óvások nyomán, illetve a ,,szuperóvás'' gyakorlata folytán akár többször is. A jog érvényesülésének kiszámíthatósága magában foglalja a jogalkalmazás, így a bírósági eljárások kiszámíthatóságát is, a törvényességi óvás pedig ezt alapvetően bizonytalanná teszi.
Különösen ellentétes a törvényességi óvás a jogerő intézményével. A jogerő áttörésének szükséges (de nem elégséges) alkotmányossági feltétele, hogy ismérveit törvény pontosan meghatározza, s így kiszámítható legyen. E követelményeknek megfelel például a perújítás intézménye, ahol előre tudható, hogy milyen esetekben és időbeli határok között van helye a bíróság jogerős ítéletével elbírált cselekmény vagy jogvita ügyében perújításnak. A törvényességi óvás esetében hasonló előreláthatóságról és bizonyosságról szó sincs: a törvénysértés és a megalapozatlanság önmagukban is tágan értelmezhető, sőt bizonytalan fogalmak (melyek nem állíthatók párhuzamba például az új bizonyíték felmerülésének objektív követelményével). Az óvás intézményét mindemellett az teszi alapvetően bizonytalanná, hogy a jogosítottak még az általuk értelmezett megalapozatlanság vagy törvénysértés esetén sem kötelesek óvást emelni. Teljesen bizonytalan, mely ügyekben kerül sor végül óvásra. Mivel a félnek nincs alanyi joga az óvás emelésére, kérelme elutasítását nem kell indokolni. Ez az önmagában okszerű körülmény azonban rávilágít arra, hogy az óvás jogorvoslatként való tényleges működtetése milyen súlyosan ellenkezik a jogbiztonság minimális követelményeivel is. Az óvás emelésének diszkrecionális joga — tekintettel arra, hogy a törvényességi óvást egyéni jogvédelmre használják — sérti a törvény előtti egyenlőséget is, amikor az arra feljogosított két személy valamelyike az egyik esetben óvást emel, s hasonló másik esetben az óvás emelését mellőzi; vagy ha az egyik fél javára óvással él, míg a másik fél kérelmét indokolás nélkül figyelmen kívül hagyja.
A legfőbb ügyész, illetve a Legfelsőbb Bíróság elnöke a nyilvánvaló törvénysértés észlelése esetén sem köteles óvást emelni. Az óvás szabályozása lehetővé teszi az akár olyan ügyek közötti bármilyen szempontú válogatást is, amikor a bírósági határozat eljárási alapelvet vagy a terhelt és a védelem alkotmányos jogait sértette. Lehetséges az is, hogy a legsúlyosabb büntető anyagi jogi törvénysértést feltáró óvás folytán is csupán a törvénysértést megállapító határozat szülessen; másrészt lehetséges a jogerős ítéletet a terhelt terhére megváltoztató határozat.
6. Polgári ügyekben az óvás sérti a felek rendelkezési jogát is, mert az ügy jellegére tekintet nélkül, bármely ügyben lehetséges óvást emelni, s óvás folytán a jogerős ítélet a fél akaratától függetlenül, sőt annak ellenére, a felekre kihatóan megváltoztatható. A polgári per ezen alapelvének sérelme egyben az önrendelkezés alkotmányos jogának sérelme. (Lásd a 8/1990. (IV. 23.) AB határozatot.] Az önrendelkezés joga az állandó alkotmánybírósági gyakorlat szerint az emberi méltósághoz való jog tartalmi eleme, a törvényességi óvás tehát az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe ütközik. A felek rendelkezési jogának elvonása sérti az Alkotmány 57. § (1) bekezdését is. A jogvitában érdekelt fél alkotmányos joga arra, hogy ügyét bíróság elé vigye — hasonlóan a többi szabadságjoghoz —, magában foglalja ugyanis annak szabadságát, hogy e jogával ne éljen. Egy olyan szabály, amely mindkét fél akaratától függetlenül és minden ügyben lehetővé teszi az eljárás folytatását és a határozat felekre kiható megváltoztatását, eleve nem lehet e jog sem szükségszerű, sem arányos korlátozása.
A törvényességi óvás alkotmányellenességének gyökere az óvás emelésére jogosultak diszkrecionális jogköre. Ez a jellemző megoldás azonban nem változtatható meg az intézmény keretein belül, mert a törvényességi óvást más részről legitimáló jogegységi funkcióval a válogatás nélküli, adott szempontok alapján kötelező óvásemelés — s még kevésbé az óvásra a feleknek adott alanyi jog — nem fér össze.
7. Összefoglalva megállapítható, hogy a törvényességi óvás jogintézménye ellentétes a jogállamhoz tartozó jogbiztonsággal és az annak érvényesülését szolgáló jogerő intézményével. Noha ténylegesen jogorvoslati feladatkörben használják, nélkülözi a jogorvoslathoz való jog elemi alkotmányos garanciáit. E jogok sérelme nem igazolható azzal, hogy a korlátozás más alkotmányos jogok érvényesülése érdekében kikerülhetetlenül szükséges és a sérelem mértéke arányos lenne. Ellenkezőleg: diszkrecionális jogosítvány eleve nem lehet kényszerítően szükséges módja akár a törvényesség, akár az anyagi igazságosság megvalósításának a jogállam stabilitást adó alapértékei kárára. A törvényesség vagy az anyagi igazságosság önkényes válogatás szerinti érvényesülése nem alkotmányos.
8. A törvényességi óvás hatályos szabályozása sérti a bíróságok és a bírák függetlenségének elvét is [Alkotmány 50. § (3) és 57. § (1) bekezdés]. Noha a törvényességi óvás elbírálása bíróság útján történik, maga az óvásemelés súlyos beavatkozás a bírósági döntésbe, mert a feljogosított személy diszkrecionális elhatározása alapján egy már jogerősen lezárt ügyet bolygat meg. A legfőbb ügyész nem pusztán a jogerősen lezárt eljárás újrafelvételét rendelheti el belátása szerint, hanem egyéb, komoly jogkövetkezményekkel járó döntést is hozhat: felfüggesztheti vagy félbeszakíthatja a megtámadott határozat végrehajtását, biztonsági intézkedéseket rendelhet el [Be. 285. §3, Ütv. 5. § (2) bekezdés g) pont].
A Legfelsőbb Bíróság elnökének óvásemelési jogosultsága más vonatkozásban vet fel alkotmányossági aggályokat. Nem egyeztethető össze a bírói függetlenség elvével, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnöke által emelt óvást a saját vezetése alatt álló testület bírálja el. Különösen aggályos az, hogy a Legfelsőbb Bíróság határozata ellen benyújtott törvényességi óvást a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa bírálja el, az Elnökségi Tanács elnöke pedig a Legfelsőbb Bíróság elnöke.
Az Alkotmánybíróság nem talált olyan kényszerítő állami érdeket, amely e megoldás alkotmányossága melletti érvként mérlegelhető lett volna. Az elterjedt magyarázatok — az alsóbíróságok ítélkezésének színvonala, az ítélkezési gyakorlat hibáinak szervezeten belüli gyors kiküszöbölése és a bírói gyakorlat központi irányítása — gyakorlati szempontok, s nem alkotmányos érvek. E szempontokat az Alkotmánybíróság figyelembe vette, amikor a törvényességi óvás szabályai megsemmisítésének időpontját meghatározta.
9. Az Alkotmánybíróság számot vetett a törvényességi óvás jogintézményét szabályozó rendelkezések megsemmisítésének következményeivel is, tekintettel arra, hogy e döntés a bírósági eljárást és a bírói szervezetrendszert egyaránt jelentősen érinti. Az eljárásjog újrakodifikálása, ezen belül a jelenleginél megfelelőbb jogorvoslati rendszer kialakítása jogalkotást igényel, így a törvényhozás feladata. A törvénysértő vagy megalapozatlan határozatok orvoslását a fellebbviteli és a perújítási rendszeren belül is meg lehet oldani. Az Alkotmány 57. § (5) bekezdése szerint a jogorvoslathoz való jog követelményét az egyfokú fellebbezési rendszer is kielégíti, de a törvényhozó ezen túlmenő jogorvoslati lehetőséget is adhat.
Az eljárásjogi rendszer megbontása mindig nagy kockázattal jár; a törvényességi óvás azonban nem alapeleme ennek a rendszernek, legfeljebb a rendszerben rejlő hibák vezettek oda, hogy a törvényességi óvást rendszeresen alkalmazták a hibák és hiányosságok kiküszöbölésére vagy csökkentésére.
Az Alkotmánybíróság felhívja a figyelmet arra is, hogy a törvényességi óvás megszűnése esetén számos lehetősége marad a Legfelsőbb Bíróságnak arra, hogy a jogegység érdekében előmozdítsa a bíróságok egységes ítélkezését: minden ügyet másodfokon magához vonhat, általános jellegű határozatot (testületi állásfoglalást) hozhat.
10. Az Alkotmánybíróság a törvényességi óvás mint intézmény alkotmányossága elbírálásánál az óvásra vonatkozó összes hatályos jogszabályt megvizsgálta, de csak a törvényességi óvás emelését lehetővé tévő rendelkezéseket semmisítette meg, az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 43. § (4) bekezdése alapján, 1992. december 31-i határidővel. Az Alkotmánybíróság ugyanis tekintettel volt arra, hogy azok az okok, amelyek a törvényességi óvás egyéni jogvédelemre való és mintegy harmadfokú elbíráláskénti használatára vezettek, az óvás alkotmányellenessége kimondása után is fennmaradnak. A törvényhozónak ez év végéig kellő ideje van arrra, hogy a már megindult eljárásjogi és bírósági szervezeti törvényalkotással ezekre a problémákra alkotmányos megoldást adjon. A törvényességi óvás megszűnése különösen sürgetővé teszi, hogy a törvényhozó kiküszöbölje a jelenlegi egyfokú jogorvoslati rendszer és a másodfokú eljárás szabályaiból adódó olyan helyzeteket, amelyek — elsősorban a büntetőeljárásban — a fellebbezéssel nem teszik megoldhatóvá bizonyos törvénysértések orvoslását. Az Alkotmánybíróság felhívja ezzel kapcsolatban a törvényhozó figyelmét arra, hogy Magyarország azzal, hogy részese lett a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának, kötelezettséget vállalt annak biztosítására, hogy ,,fejlessze a bírói jogorvoslat lehetőségeit'' [2. Cikk 3. b) pont]. Az Alkotmánybíróság nem látott okot arra, hogy a törvényességi óvás nyomán megindult eljárások befejezését — amennyiben azok nem az elítélt hátrányára folynak — az eljárási szabályok megsemmisítésével lehetetlenné tegye. Ezért csak az óvás emelésére vonatkozó szabályokat semmisítette meg; a többi szabály hatályon kívül helyezése a jogalkotó, illetve a kibocsátó szervek feladata lesz, ha már az összes, óvás folytán indult eljárás befejeződött. A törvényességi óvás emelésére vonatkozó rendelkezések megszűnésével természetesen megszűnik az óvás lehetőséges az ingatlannyilvántartás, a védjegy- és a mintaoltalom, valamint a cégnyilvántartás területén is. Az ezekre a területekre vonatkozó sajátos rendelkezések hatályon kívül helyezése szintén az eljárások befejezése után lesz esedékes.
Nem teszi szükségessé az egyéni jogvédelem a törvényességi óvás átmeneti fenntartását azokra a büntető ügyekre nézve, amelyekben a terhelt hátrányára emelnek óvást. Ezért az Alkotmánybíróság a terhelt hátrányára emelt óvásra vonatkozó szabályokat az Abtv. 42. § (1) bekezdésében foglalt főszabály szerint, a határozat közzétételének napjával semmisítette meg.
A terhelt hátrányára emelt óvás — és a vádelejtés miatti óvás — különösen súlyosan sérti a jogbiztonság alkotmányos elvét, valamint a jogállam büntető hatalmát jellemző azt az elvet, hogy a bűnüldözésnek szigorú anyagi jogi és eljárási korlátok és feltételek között kell folynia, s hogy a bűnüldözés sikertelenségének kockázatát az állam viseli. Ezt a kockázatelosztást az ártatlanság vélelmének alkotmányos garanciája [57. § (2) bekezdés] külön szabályként is kifejezésre juttatja. A jogerős ítélet az eljárásnak azt az eredményét teszi a jogerő végső szakaszában megtámadhatatlanná és mindenki számára irányadóvá, amelyet az ártatlanság vélelmével szemben, az összes eljárási garancia betartásával a bűnüldöző hatóságoknak és a bíróságnak sikerült elérniük. A bizonyítás sikertelensége éppúgy az állam kockázati körébe tartozik, mint az eljárás során elkövetett hibák, sőt — eltérő törvényi rendelkezés hiányában — az eljárást akadályozó bármely körülmény is, amely folytán a büntető eljárás ideális célja, az igazságos és célját betöltő büntetés kiszabása nem teljesülhetett. Ha tehát a jogerős ítélet — a terheltnek kedvezően — törvényt sért, vagy egyébként igazságtalanul enyhe, ennek következményét nem viselheti a terhelt, annál kevésbé, mert a hatóságok hibáinak kijavítására nyitva álló és alkotmányos garanciákkal ellátott jogorvoslatokat, amelyek lehetőségével a terheltnek is számolnia kellett, már kimerítették. A törvényességi óvás az Alkotmánybíróság e határozata szerint eleve nem tartozik az alkotmányos jogorvoslatok közé. Különösen súlyosan sérti a jogbiztonságot, s a jogállami bűnüldözés kockázatmegosztási elvét, hogy a diszkrecionális jogkörben a terhelt hátrányára emelt óvás az elítéltek véletlenszerű körére nézve megfordítja a bűnüldözés kockázatát. Az eljárás sikertelenségének vagy hibás voltának kockázata ugyanis, amelyet a jogerősen befejezett eljárásban a bűnüldöző viselt, az óvás folytán a terheltre fordul át, s megnyitja annak lehetőségét, hogy súlyosabb büntetést kap. Mindezek a szempontok különösen indokolttá teszik a terhelt terhére való törvényességi óvás szabályainak azonnali megsemmisítését.
11. Az Abtv. 43. § (3) bekezdése alapján az Alkotmánybíróságnak el kellett rendelnie mindazon bűntetőeljárások felülvizsgálatát, amelyekben törvényességi óvás nyomán a terheltre a jogerős határozatnál hátrányosabb határozatot hoztak, feltéve, hogy az elítélt még nem mentesült a hátrányos következmények alól. Az ügyészségről szóló 1972. évi V. törvény 5. § (2) bekezdés f) pontja a legfőbb ügyész kötelességévé teszi, hogy az Alkotmánybíróság által felülvizsgált és alkotmányellenesnek nyilvánított jogszabály alapján jogerős határozattal lezárt büntetőeljárásban törvényességi óvást emeljen az elítélt javára. A jelen határozat folytán az Abtv. 43. § (3) bekezdése szerinti felülvizsgálat megindítására a törvényességi óvás 1992. december 31. után többé nem alkalmazható. A törvényhozó feladata, hogy szabályozza a büntetőeljárások az Abtv. 43. § (3) bekezdése alapján az Alkotmánybíróság által elrendelt felülvizsgálatának eljárását.
VI.
A harmadik indítványozó a jogszabály alkotmányellenességének vizsgálatára irányuló indítvány mellett kérte két jogerős ítélet megsemmisítését is. Az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz vagy bíró által, előtte folyamatban lévő ügy elbírálása során indítványozott alkotmányellenességi vizsgálat eredményeként azt is megállapíthatja, hogy az alkotmányellenes jogszabályt konkrét esetben — nevezetesen az eljárásra okot adó ügyben — nem lehet alkalmazni. Jelen esetben az indítványok nem feleltek meg az alkotmányjogi panasz törvényi feltételeinek (1989. évi XXXII. törvény 48. §). Az ítéletek ugyanis már 1988-ban, illetve 1989-ben jogerőssé váltak, az indítvány pedig 1991. március 1-jén érkezett az Alkotmánybíróságra. Ezért az Alkotmánybíróság az indítványokat visszautasította.
Dr. Sólyom László s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke, előadó alkotmánybíró
Dr. Ádám Antal s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Herczegh Géza s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Szabó András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Vörös Imre s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Zlinszky János s. k.,
alkotmánybíró
Alkotmánybíróság ügyszáma: 381/B/1990/12.
1

A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.

2

A 15/1992. (III.30.) AB határozat 2. pontjának a) alpontja a 9/1992. (I.30.)AB határozat rendelkező részéből a bíróságokról szóló 1972: IV. törvény 67.§ (2) bekezdésének hatályon kivül helyezésére vonatkozó szövegrészt törölte.

3

A 15/1992. (III.30.) AB határozat 2/b) alpontjával a 9/1992. (I.30.) AB határozat indoklása V/8. pontjában a Be. 358.§-ára való utalást a Be 285.§-ára való utalásra javítja.

  • Másolás a vágólapra
  • Nyomtatás
  • Hatályos
  • Már nem hatályos
  • Még nem hatályos
  • Módosulni fog
  • Időállapotok
  • Adott napon hatályos
  • Közlönyállapot
  • Indokolás
Jelmagyarázat Lap tetejére