PK BH 1993/162
PK BH 1993/162
1993.03.01.
Közös tulajdon megszüntetésekor forgalmi érték meghatározásának szempontjai [Ptk. 140. § (1) bek.; Csjt. 27. § (1) bek.; 1/1971. (II. 8.) Korm. r. 47. § (3) bek.].
A peres felek 1972-ben kötöttek házasságot, amelyből 1973-ban és 1977-ben két fiúgyermekük született. Házasságkötésük után rövidesen állami bérlakáshoz jutottak. Együttélésük alatt lakberendezési és felszerelési tárgyakat, gépkocsit, továbbá két garázsingatlant szereztek, majd telekingatlant vásároltak, amelyre felépítményt emeltek, s az együttélés időszakára esik egy társasház-építkezés megkezdése is. Életközösségük 1986 júliusában megszűnt.
A házasság felbontása és a járulékos kérdések elbírálása iránt indított perben az elsőfokú bíróság a részítéletével a felek házasságát felbontotta, a gyermekeket a felperesnél helyezte el, az alperest gyermektartásdíj fizetésére kötelezte, a bérlakás kizárólagos használatára az alperest jogosította fel, a felperest elhelyezési igény nélkül annak 80 nap alatti elhagyására, az alperest pedig arra kötelezte, hogy a felperesnek 90 nap alatt 65 000 Ft „kárpótlást” fizessen meg.
A Legfelsőbb Bíróság a részítélet egyes rendelkezései ellen emelt óvásnak helyt-adó határozatában - egyebek mellett - úgy rendelkezett, hogy a bíróság a kárpótlási összeget az alperes viszontkeresettel érvényesített közös vagyon megosztása iránti igényének elbírálása keretében számolja el.
A feltárt adatok szerint a felperes a házastársi közös lakást 1988 decemberében hagyta el, az alperes azonban oda a lakás állagának leromlottságára hivatkozva nem tért vissza. Peradat továbbá, hogy a házastársi közös vagyon szerzése során a társasházi lakás építéséhez kölcsön és hitel igénybevételére is sor került.
Az elsőfokú bíróság a széles körű bizonyítási eljárás lefolytatása után hozott ítéletével a felek ingó vagyonát megosztotta, a garázsingatlanok alperesi illetőségét a felperes, az üdülőingatlan felperesi illetőségét az alperes tulajdonába adta, elszámolta a közös vagyonhoz tartozó társasházingatlan-illetőség értékét, valamint a bérlakás és a garázsingatlanok többlethasználati díját, az elszámolás körébe vonta az alperest terhelő lakáshasználati jog ellenértékét, és a felperest 56 077 Ft értékkülönbözet megfizetésére kötelezte. Ítéletének indokolása szerint a házastársi közös szerzeményhez tartozó 1 699 055 Ft értékű ingó és ingatlan vagyon csaknem kizárólag a felperes használatában maradt. A szakvélemények alapján megállapított értékű vagyontárgyak megosztásán túlmenően az ingatlanok és a bérlakás többlethasználati értékét is az elszámolás körébe kellett vonni. A marasztalási összeg mindezeknek az értékeknek, valamint az alperest terhelő lakáshasználati jog ellenértékének az elszámolásán alapul.
A másodfokú bíróság ítélettel - a felperes fellebbezésének részben helyt adva - a marasztalási összeget 51 477 Ft-ra leszállította, egyebekben az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. A jogerős ítélet indokolása szerint 9200 forint értékű ingóság a gyermekek tulajdona, ezért a házastársi közös vagyon értéke és ahhoz képest a felperes fizetési kötelezettsége a rendelkező részben meghatározott összeg. Az üdülőingatlan értékére újabb szakértői vélemény beszerzése szükségtelen, mert köztudott és a megyei bíróság által más perekből szerzett hivatalos ismeretek szerint az ingatlanforgalom jelentősen csökkent. Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás - az indokolás szerint - egyébként helyes és összegszerűségében sem vitatható.
A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos. Az egységes ítélkezési gyakorlat szerint ingatlan közös tulajdonának megszüntetése esetén a megváltási ár meghatározására a tulajdonközösség megszüntetésekor forgalmi érték irányadó. Ezt az értéket a bíróság olyan ingatlanforgalmi szakvélemény alapján köteles meghatározni, amelynek beszerzésére a határozathozatalt röviddel megelőző időpontban került sor. Tévedett a másodfokú bíróság, amikor az üdülőingatlan értékmeghatározását olyan szakvéleményre alapította, amelyet a bíróság a jogerős ítélet meghozatala előtt mintegy két évvel korábban szerzett be. A másodfokú bíróság kellő alap nélkül jutott arra a következtetésre, hogy a köztudott, illetőleg az egyéb perekből szerzett hivatalos ismeretek szerint az üdülőingatlanok értékviszonyaiban az ingatlanforgalom csökkenése folytán lényeges változás nem következett be, ezért újabb szakvélemény beszerzése, illetőleg a korábbi szakvélemény kiegészítése szükségtelen. Erre, valamint arra is figyelemmel, hogy a felperes meg nem cáfolt előadása szerint az elsőfokú ítélet meghozatala óta az üdülőingatlan csatornázása és a telefonvonal kiépítése is megtörtént, s ezek a változások a forgalmi értékre az ingatlanforgalom alakulásától függetlenül is jelentősen kihatnak, megalapozatlanul mellőzte az ingatlan tulajdonközösségének megszüntetésekor forgalmi érték tisztázását.
A peres eljárás kezdetétől a jogerős ítélet meghozataláig több mint öt esztendő telt el. A jelentős időmúlás nemcsak az üdülőingatlan értékére hatott ki, hanem a közös vagyon körébe tartozó két garázsingatlan forgalmi értékét, továbbá a társasházingatlan közös ráfordításának arányos értékét is érintette. A másodfokú bíróság ezért akkor járt volna el megfelelően, ha valamennyi közös vagyoni ingatlannak a határozathozatal időpontjában fennállt forgalmi értékét tisztázza.
A fentiekkel összefüggésben a bíróságnak azt is fel kellett volna tárnia, hogy a felek az életközösség megszűnéséig milyen forrásból, milyen összegeket fordítottak a társasház-építkezés céljára. Az alperes előadása szerint 1986 júliusában ehhez az építkezéshez a közös vagyonból készpénzben és építőanyag-értékben 367 500 Ft állt rendelkezésre. A feltárt adatok szerint az építkezés kezdeti időszakában az üdülőingatlan építkezési munkálatai is folyamatban voltak. Peradat az is, hogy 1986 júniusában Ny. S. 130 000 Ft kölcsönt adott a felperesnek. A tanú ezzel kapcsolatos vallomását a felperes által felmutatott elismervény is alátámasztotta. B. S. tanú vallotta, hogy 1986 júliusában ő 110 000 Ft kölcsönt adott ugyancsak elismervény ellenében a felperesnek. Az elismervényt két tanú, köztük K. S. is aláírta. A tanúk azt is vallották, hogy a felperes a társasház-építkezéshez kért OTP-kölcsönt ekkor még nem kapta meg, s tudomásuk szerint a felperes a tőlük kölcsönkért összegeket építőanyag vásárlására fordította. A tanúvallomások szerint a baráti kölcsönök visszafizetésére egy év múlva, vagyis az életközösség megszűnése után került sor. Az elsőfokú bíróság - az ítélet indokolásából megállapíthatóan - ezeket a bizonyítékokat nem vonta vizsgálódási körébe, illetőleg azokat a per egyéb adataival nem vetette egybe. A másodfokú bíróság az elsőfokú ítélet hiányos indokolására utalva ezért kellő alap nélkül fogadta el a társasház-építkezés költségei tekintetében kizárólag a közös vagyon vélelmén alapuló alperesi előadást. A jogerős ítéletnek ez a rendelkezése tehát ugyancsak megalapozatlan.
Az üdülőingatlan területén folyó építkezés - miként az a fentiekből is kitűnik - az életközösség megszűnésének időpontjában még kezdeti szakaszban volt, az ingatlan használata ezért legfeljebb csupán korlátozott mértékben volt lehetséges. A felperest a Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése alapján az alperessel közös tulajdonú üdülőingatlan kizárólagos használata jogcímén a Ptk. 140. §-ának (1) bekezdése értelmében többlethasználatdíj-fizetési kötelezettség terheli. Ennek mértékét az elsőfokú bíróság havi 750 Ft-ban állapította meg, ítéletének indokolásából azonban nem tűnik ki, hogy döntését milyen tényekre és bizonyítékokra alapította, és - egyebek mellett - figyelembe vette-e a használat korlátozottságát. Minthogy az elsőfokú bíróság - jóllehet az a Pp. 221. §-ának (1) bekezdése értelmében kötelezettsége volt - a határozatát e tekintetben sem indokolta meg, a másodfokú bíróság pedig az elsőfokú ítéletnek ezt a rendelkezését a városi bíróság indokolására utalva helybenhagyta, ezért a jogerős ítélet ebben a vonatkozásban is megalapozatlan.
A házastársi volt közös lakást 1988 decemberéig kizárólag a felperes használta. Az alperes, akit a bíróság a részítélettel a lakás kizárólagos használatára jogosított fel, a felperessel szemben többlethasználati díj címén jogszerű követelést érvényesített, a bíróság tehát az erre irányuló viszontkeresetnek megalapozottan adott helyt. A közös lakás teljes bérleti díját és a bérlettel összefüggésben esetleg felmerült egyéb költségeket azonban a kizárólagos használat időszakában - jóllehet az 1/1971. (II. 8.) Korm. rendelet 47. §-ának (3) bekezdése alapján annak fele az alperest terhelte - teljes egészében a felperes egyenlítette ki. A bíróság akkor járt volna el megfelelően, ha a felperes terhére megítélt többlethasználati díjba az általa az alperes helyett teljesített bér- stb. fizetési kötelezettséget a Ptk. 296. §-ának (1) bekezdése alapján beszámítja, és az említett címen az alperest illető követelés mértékét a felperesi követelés beszámításával állapítja meg. Ennek hiányában a jogerős ítélet e tekintetben is megalapozatlan.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az óvással támadott jogerős ítéletet - az elsőfokú ítéletre is kiterjedően - a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján, hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (P. törv. II. 20 866/1992. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás