21/1993. (IV. 2.) AB határozat
21/1993. (IV. 2.) AB határozat1
1993.04.02.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítványok tárgyában meghozta a következő
határozatot.
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény 38—41. §-aiban, továbbá a törvényt módosító 1991. évi LXXXV. törvény 32. § (6)—(7) bekezdéseiben, illetőleg 33. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezések, valamint a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettség időpontját meghatározó 149/1992. (XI. 17.) Korm. rendelet alkotmányellenesek, ezért e rendelkezéseket megsemmisíti. A megsemmisített rendelkezéseket a határozatnak a Magyar Közlönyben való közzététele napjától nem lehet alkalmazni.
Az Alkotmánybíróság határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
1. Az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (a továbbiakban: Art.) 38—41. §-ai a jövedelemadó ellenőrzése céljából bevezették és megállapították a magánszemélyek bizonyos körét terhelő ún. vagyonnyilatkozat szabályait. Az Art. 38. § (2) bekezdése szerint az állami adóhatóság a belföldi állandó lakhellyel rendelkező magánszemélyt teljes vagyonáról vagy egyes vagyontárgyairól, más, belföldi jövedelmet szerzett magánszemélyt pedig belföldi vagyonáról vagy egyes belföldi vagyontárgyairól legfeljebb évente egy alkalommal vagyonnyilatkozat-tételére kötelezheti, ha az adózó adóbevallási kötelezettségének nem tett eleget, vagy az adóhatóság az 51. § (2) bekezdésében foglalt feladatai alapján azt egyébként indokoltnak tartja. A vagyonnyilatkozatot az adóhatóság kizárólag a jövedelemadó ellenőrzésére használhatja fel.
A 38. § (3)—(4) bekezdései a házastársak, illetőleg a kiskorú vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettségének a szabályait állapítják meg.
A 39. § arról rendelkezik, hogy a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettség a magánszemély mely vagyontárgyaira terjed ki. Eszerint vagyonnyilatkozatot kell tenni az ingatlantulajdonról és az ingatlanra vonatkozó vagyoni értékű jogosultságokról, a lakásbérleti jogról — értékmegjelölés nélkül —, a nagy értékű ingóságokról, az értékpapírokról, továbbá a vagyoni értéket megtestesítő tagsági vagy részesedési jogosultságokról — a devizaszámla kivételével —, a 200 000 Ft-ot meghaladó készpénzről, követelésről vagy tartozásról.
A 39. § (3) bekezdése a takarékbetétben levő vagyonra kivételt állapít meg, és a vagyonnyilatkozat-tételt csak lehetővé teszi. Az Art. 40. §-a a háztartási felszerelési és szokásos berendezési, személyes használati tárgyak tekintetében 200 000 Ft értékig a nyilatkozat tételre ugyanígy csak lehetőséget biztosít.
A 41. § úgy rendelkezik, hogy a vagyonnyilatkozatban nem szereplő vagyontárgyat az adózás szempontjából — az ellenkező bizonyításig — úgy kell tekinteni, mintha azt a magánszemély az utolsó vagyonnyilatkozatot követően szerezte volna meg.
2. Az Art.-ot módosító 1991. évi LXXXV. törvény (a továbbiakban: Artm.) 32. § (6) bekezdése — anélkül, hogy az Art. 38. § (2) bekezdésében írt korlátokat feloldaná — úgy rendelkezik, hogy az a belföldi állandó lakóhellyel rendelkező magánszemély, továbbá az a magánszemély, akinek belföldön az Art. 39. §-ában meghatározott vagyonnyilatkozat körébe tartozó vagyona van, vagyonnyilatkozatot tesz, ha 1988. január 1. napját követően a magánszemélyek jövedelemadójának hatálya alá tartozó adóköteles bevételt szerzett. A vagyonnyilatkozatra az Art. 38—41. §-ának rendelkezéseit kell alkalmazni. A vagyonnyilatkozatot az adóhatóság kizárólag a jövedelemadó ellenőrzésére használhatja fel. A 32. § (7) bekezdése a vagyonnyilatkozat tételét lehetővé teszi azok számára is, akiket egyébként a törvény alapján e kötelezettség nem terhel.
Az Artm. 33. § (2) bekezdésében írt rendelkezés felhatalmazza a Kormányt, hogy az Artm. 32. § (6) bekezdése szerinti vagyonnyilatkozat benyújtásának időpontját rendeletben meghatározza. Ezt az időpontot a Kormány a 149/1992. (XI. 17.) Korm. rendelettel 1993. május 31-ben állapította meg.
II.
1. A vagyonnyilatkozattal kapcsolatos ismertetett rendelkezések alkotmányossági vizsgálatára, e rendelkezések utólagos normakontrolljára számos indítvány érkezett az Alkotmánybírósághoz. Az indítványok egy csoportja az Artm. ismertetett kiterjesztő rendelkezései alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte, figyelemmel arra, hogy az eredeti szabályozással szemben az Artm. 32. § (6) bekezdése a belföldi állandó lakóhellyel rendelkező, illetőleg meghatározott vagyonnal bíró magánszemélyeket, ha ők 1988. január 1. napját követően a magánszemélyek jövedelemadójának hatálya alá tartozó adóköteles bevételt szereztek, általános érvénnyel és feltétel nélkül kötelezi vagyonnyilatkozat tételére.
Más indítványokban kifejtett álláspont szerint az adózás rendjéről szóló törvény vagyonnyilatkozattal kapcsolatos egész fejezete alkotmánysértő, ezért kérték az Art. 38—41. §-aiban írt rendelkezések egésze tekintetében az alkotmányellenesség megállapítását és a rendelkezések megsemmisítését.
További indítványok külön állították az Art. ismertetett rendelkezései közül a takarékbetétekre vonatkozó kivételes rendelkezés alkotmányellenességét, illetőleg kérték a házastársakra vonatkozó vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettség alkotmányosságának a vizsgálatát.
2. Az indítványokban kifejtett álláspont szerint a vagyonnyilatkozat általában sérti az Alkotmány 59. § (1) bekezdésében deklarált magántitokhoz és a személyes adatok védelméhez való alkotmányos jogokat. A magánszemélyek teljes vagyonára kiterjedő adatszolgáltatási kötelezettség a magánszemélyeket az állammal szemben teljesen kiszolgáltatottá teszi, s ezzel e törvényi rendelkezések sértik az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált demokratikus jogállam kritériumait is.
Több indítványban kifejtett álláspont szerint a törvényi rendelkezések ellentétesek az Alkotmánybíróság 20/1990. (X. 4.) AB határozatában, továbbá a 15/1991. (IV. 13.) AB határozatában kifejtettekkel, mert a törvényben foglalt alapjogi korlátozás nem felel meg az e határozatokban az alkotmányos korlátozhatósággal szemben támasztott követelményeknek. A támadott rendelkezések ugyanis kényszerítő ok nélkül korlátozzák az Alkotmány 59. §-ában biztosított jogokat, de a korlátozás nem felel meg az arányosság követelményének sem, mert a törvényhozó az alapjogi korlátozás során nem a cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt választotta. További indítványokban megfogalmazottak szerint az Art. 39. § (3) bekezdésében írt rendelkezések ellentétesek a takarékbetétek titkosságáról szóló 1989. évi 2. tvr. 6. § (1) bekezdésével és sértik az Alkotmány 59. § (1) bekezdését is. Az indítványok e körben utaltak arra is, hogy az Art. 41. §-ában írt rendelkezés a takarékbetét vonatkozásában a bizonyítási terhet is az állampolgárra hárítja, ez pedig a jogegyenlőség sérelmét jelenti, így a rendelkezés az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdésébe ütközik.
Egy további indítvány szerint az Art. 38. § (3) bekezdésében írt rendelkezés alkotmányossága külön is vizsgálandó, mert eszerint a házastársi életközösség fennállása alatt a házastársak együttesen kötelesek vagyonnyilatkozatot tenni. A rendelkezés a házastársi életközösség és nem a házastársi vagyonközösség fennállásához kapcsolja a közös vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettséget, ez pedig a Csjt. rendelkezéseivel és az Alkotmánynak a házasságot és a családot védő elveivel ellentétes.
III.
Az Alkotmánybíróság az indítványokat elsődlegesen általában a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettséggel összefüggésben vizsgálta meg és ezzel kapcsolatban a következőket állapítja meg:
1. Az Alkotmánybíróság álláspontjának kialakítása során az Alkotmány 59. § (1) bekezdésében írt rendelkezésből indult ki. Eszerint a Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog. E jog tartalma az — miként arra az Alkotmánybíróság a 20/1990. (X. 4.) AB határozatában rámutatott —, hogy mindenkinek szabadságában áll magántitkainak és személyes adatainak feltárásáról és felhasználásáról rendelkezni. A vagyonra vonatkozó adatok az ember magánszférájába tartoznak, magántitkot képeznek és személyes adatnak minősülnek a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény 2. § 1. pontja szerint is.
A magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog azonban — ahogy azt az Alkotmánybíróság már a 2/1990. (II. 18.) AB határozatában kifejtette — nem abszolút jog, tehát kivételesen törvény elrendelheti a magántitok és a személyes adat kötelező kiszolgáltatását és előírhatja a felhasználás módját is. A magántitok és a személyes adatok védelméhez való jognak ilyen törvényi korlátozása azonban csak abban az esetben minősíthető alkotmányosnak, ha az megfelel az Alkotmányban az alapjogi korlátozásokkal szemben támasztott követelményeknek.
Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint a Magyar Köztáraságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban törvény sem korlátozhatja. Az Alkotmánybíróság már több határozatában rámutatott arra, hogy ha a korlátozás kényszerítő ok nélkül történik, vagy egyébként az nem áll összhangban az elérni kivánt céllal, azaz nem elkerülhetetlen, akkor az alapjog lényeges tartalmát érintő sérelem megállapítható.
Az Alkotmánybíróságnak tehát elsődlegesen azt a kérdést kellett eldöntenie, hogy a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettség a magántitokhoz és a személyes adatok védelméhez fűződő alkotmányos alapjogok lényeges tartalmát érinti-e?
2. A magántitoknak, mint alkotmányos alapjognak a vagyonra vonatkozó adatok tekintetében megnyilvánuló törvényi korlátozását a támadott törvény a jövedelemadó ellenőrzésével, végső soron az arányos közteherviseléssel hozza összefüggésbe. A pénzügyminiszternek az eljárásban kifejtett álláspontja szerint a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettségnek az általános közteherviselés a célja, amely az Alkotmányban rögzített állampolgári kötelezettség.
Az Alkotmány 70/I. §-a szerint a Magyar Köztársaság minden állampolgára köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni. Ennek az alkotmányos célnak a megvalósítása már önmagában szükségképpen beavatkozást jelent a magánszférába és így bizonyos mértékig az alkotmányos alapjogok korlátozásával jár. Az Alkotmány 70/I. §-a alapján a jövedelmek állami ellenőrizhetősége és a jövedelmek adóztathatóságának alkotmányossága nem kétséges, az alapjog korlátozását itt egy másik alkotmányos cél, az arányos közteherviselés kötelezettsége elkerülhetetlenné teszi, így a korlátozás nem az alapjog lényeges tartalmára vonatkozik.
A továbbiakban ezért az Alkotmánybíróságnak azt kellett eldöntenie, hogy a vagyonnyilatkozatra kötelezés a jövedelemadó kivetése, illetőleg ellenőrzése mint alkotmányos cél elérésére szolgáló legenyhébb, a korlátozással elérni kivánt céllal arányban álló korlátozásnak minősül-e.
3. Az alkotmányossági vizsgálat e szempontok szerinti lefolytatásához az Alkotmánybíróságnak elöljáróban tisztáznia kellett az Art. és az Artm. egymáshoz való viszonyát, nemcsak mert a támadott rendelkezések egymással nincsenek összhangban, hanem mert az alapjogi korlátozás az egyes rendelkezésekben eltérő céllal jelentkezik.
a) Az Art. 38. § (2) bekezdése a vagyonnyilatkozat elrendelésére az állami adóhatóságot jogosítja fel, éspedig két esetben, jelesül, ha az adózó adóbevallási kötelezettségének nem tett eleget, vagy ha azt az adóhatóság az 51. § (2) bekezdésében foglalt feladatai alapján indokoltnak tartja.
Az első esetben a vagyonnyilatkozatra kötelezés egy adóigazgatási eszköz, amely az adófizetésre kötelezett mulasztásának, jogszabálysértésének a következménye. Ebben az esetben az adóhatóság a rendes adóbevallási eljárás keretében nem tudja az adózó jövedelemadó fizetési kötelezettségét megállapítani, az adófizetésre kötelezettel szemben tehát olyan intézkedések meghozatala válik szükségessé, amelyek alkalmasak arra, hogy az állami adóhatóság — legalább hozzávetőleges mértékben — az adózó adóköteles jövedelmét megállapítsa. A vagyonbevallás itt az adó alól ténylegesen kivont jövedelmek feltárását célozza.
b) Az Art. 38. § (2) bekezdésében írt másik esetkörben a vagyonnyilatkozatra kötelezés az állami adóhatóság szabad belátásán alapul. Eszerint ugyanis az adóhatóság a 38. § (2) bekezdésében feltüntetett jövedelemmel rendelkező magánszemélyeket vagyonnyilatkozat tételére kötelezheti ha ezt az adóellenőrzés során indokoltnak tartja. A törvényi rendelkezés utal az Art. 51. § (2) bekezdésében foglaltakra, amely az adóhatóságnak az adóellenőrzés során tehető intézkedéseit sorolja fel.
E rendelkezés alapján az adóhatóság elvileg bárkit, aki adóköteles jövedelemmel rendelkezik, kötelezhet vagyonnyilatkozat adására, éspedig függetlenül attól, hogy a hatóság az adóellenőrzés során észlelt-e a jövedelembevallással kapcsolatban valamely hibát vagy hiányosságot. A kötelezésre tehát nem az adóigazgatási eljárás keretében, hanem az adóellenőrzés során kerülhet sor, e tekintetben ezért a vagyonnyilatkozat nem a jövedelem megállapításának, hanem a jövedelem ellenőrzésének az eszköze.
A rendelkezés, miután elvileg minden jövedelemadó fizetésre kötelezettel szemben alkalmazható, lényegileg általános vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettséget hordoz, s az Artm.-ben írt általános kötelezéstől csak annyiban különbözik, hogy ott a kötelezettséget a törvény, itt pedig az állami adóhatóság állapítja meg. Ezért az Alkotmánybíróság a rendelkezés alkotmányossági vizsgálatát az Artm.-ben szabályozott és kifogásolt törvényi rendelkezéssel együttesen folytatta le.
c) Az Artm. 32. § (6) bekezdése — anélkül, hogy az Art. 38. § (2) bekezdését módosította volna — a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettséget törvényen alapuló általános kötelezettséggé tette. Az Artm. vonatkozó rendelkezésének hatálybalépésével az adózás rendjéről szóló törvény keretén belül kétféle szabályozás lenne formailag hatályban, amelyek közül az egyik szerint a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettség a törvényen, a másik szerint az adóhatóság kötelezésén alapul.
A kétféle rendelkezésben annyi a közös, hogy az Artm. 32. § (6) bekezdése és az Art. 38. § (2) bekezdés második fordulata lényegileg ugyanarra a személyi körre vonatkozik és általános vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettséget jelent. Az alapjogi korlátozás itt tehát nemcsak azokat érinti akik az adóügyi szabályok megszegésével, a jövedelem eltitkolásával jogszabálysértést követtek el, hanem minden jövedelemadó fizetésére kötelezett természetes személyt. Az Alkotmánybíróság a továbbiakban a korlátozás súlyát és kényszerítő indokát ebben az összefüggésben vizsgálta.
4. A pénzügyminiszternek az alkotmánybírósági eljárásban tett nyilatkozata szerint az adózás alól jelentős jövedelmek kerülnek ki. A különböző nyilvántartási és egyéb bizonylatolási kötelezettségek megsértésével számottevő az eltitkolt jövedelmek mennyisége. Az általános vagyonnyilatkozatra kötelezés célja a be nem vallott jövedelmek feltárása és adózhatóvá tétele. Márpedig a jövedelem-vagyon korrelációjára alapozó vagyonnyilatkozat egy megfelelő jövedelemellenőrzési módszer. A vagyonnyilatkozat segítségével tisztázható az adófizetésre kötelezettnél jelentkező vagyonszaporulat, amelynek bevallott és be nem vallott jövedelemfedezete a vagyonnyilatkozat tényein alapszik.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azonban az itt meghatározott cél elérésére a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettség nem alkalmas, így akkor, amikor a törvényalkotó kiterjesztette a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettséget gyakorlatilag minden jövedelemadó fizetésére kötelezettre, kényszerítő ok nélkül korlátozta az Alkotmány 59. §-ában biztosított jogokat és ezzel az alapjog lényeges tartalmát korlátozta.
A jövedelem-vagyon korrelációjára alapozó vagyonnyilatkozat ugyanis nem alkalmas a tényleges jövedelmek feltárására. Egyrészt azért, mert maga a törvényhozó jelentős kivételeket állapított meg a vagyonnyilatkozatra kötelezés körében. Így a kötelezettség az Art. 39. § (1) bekezdés d) pontja szerint nem terjed ki a devizaszámlára, a 49. § (3) bekezdése alapján a takarékbetétben levő vagyonra, illetőleg a 40. § (2) bekezdés a) pontja alapján — 200 000 Ft-ig — a szokásos háztartási felszerelési, berendezési és személyes használati tárgyakra. Másrészt azért, mert az elfogyasztott jövedelem nem tükröződik a felhalmozott vagyonban. Végül azért sem, mert a vagyonszaporulat megállapításának alapja ugyanúgy a bevallás, mint a jövedelemadó alapjául szolgáló jövedelemé. Az állami adóhatóság részéről tehát a vagyonnyilatkozat ugyanúgy további ellenőrzési cselekményeket tesz szükségessé, mint a megszerzett jövedelemre vonatkozó bevallás.
A Pénzügyminisztérium által az Alkotmánybíróság rendelkezésére bocsátott, továbbá az Alkotmánybíróság által vizsgált nemzetközi összehasonlító adatok is azt igazolják, hogy a fejlett adókultúrájú országokban a jövedelemadó ellenőrzési célra vagyonnyilatkozatot nem alkalmaznak. A vagyonbevallás a vagyonadó (nettó vagyonadó) megállapításához szolgáló eszköz, a jövedelemadó ellenőrzésének azonban a gyakorlatban nem alkalmazott módszere. A nemzetközi összehasonlító vizsgálat egyúttal azt is igazolja, hogy az állami adóhatóság a jövedelemadó fizetésére kötelezettekkel szemben további adminisztratív eszközöket akkor alkalmazhat csak, ha valamilyen alapos ok, vagy legalább alapos gyanú merül fel arra nézve, hogy az adózó jövedelmét eltitkolta, jövedelembevallása hiányos, kellően nem bizonylatolt, pontatlan, egyéb — legálisan nyert — információknak ellentmond stb.
Rámutat az Alkotmánybíróság arra is, hogy a támadott rendelkezések nem felelnek meg az alapjogot korlátozó normákkal szemben támasztott arányosság feltételeinek sem. Ez ugyanis megköveteli, hogy az elérni kivánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya összhangban legyen egymással. Ennek során a törvényhozó köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb korlátozó eszközt kiválasztani.
A sérelmezett törvényi rendelkezésekben alkalmazott korlátozás azonban rendkívül súlyos annak folytán, hogy nincs tekintettel a jövedelemadó-fizetési kötelezettségét maradéktalanul és pontosan teljesítő magánszemélyekre. Mindazokkal szemben, akik jövedelembevallási kötelezettségüket az állammal szemben teljesítik, a kötelező vagyonnyilatkozat végképp alkalmatlan és szükségtelen eszköz és ennyiben nem elégíti ki az arányosság követelményét sem.
5. A vagyonnyilatkozat — a kifejtettek szerint — az adófizetési kötelezettség megállapítására nem alkalmas eszköz akkor sem, ha az adózó adóbevallási kötelezettségét elmulasztotta. Mivel a vagyonnövekményből csak következtetni lehet az adózó jövedelmére, a jövedelem-vagyon korrelációja azonban csak sztochasztikusan, közelítően igaz, a ,,vagyonkataszterre'' alapított vagyonnövekmény adatai alapján az állami adóhatóságnak ugyanúgy becslési eljárással kell a jövedelmet megállapítania, mint vagyonnyilatkozat hiányában. A becslési eljárást pedig az Art. 60. §-a a kötelezettségét nem vagy hiányosan teljesítő, illetőleg mulasztó adózóval szemben általánosságban lehetővé teszi. A vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettség ezért az adóigazgatási eljárás körében is a jövedelemadó megállapításának szükségtelen és önmagában alkalmatlan eszköze, ezért alkalmazása alkotmányosan e körben is megengedhetetlen.
6. Az általános jövedelembevallási kötelezettség már magában véve a magánszférához való alkotmányos jog korlátozását jelenti. Ez a korlátozás azonban — az arányos közteherviselés alkotmányos elvére és kötelezettségére tekintettel — szükséges és arányos korlátozás, nem érinti az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján az alapjog lényegi tartalmát.
A sérelmezett törvényi rendelkezésekkel kapcsolatban azonban elvileg másról van szó. Mivel a fentiek szerint a vagyonnyilatkozat a jövedelmek kimutatásának nem adekvát eszköze, a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettséggel a törvényhozó minden jövedelemadó fizetésére kötelezettet ,,gyanússá'' avat. A céllal való ilyen aránytalanság pedig már az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság követelményével is ellentétes, mert az adózó állampolgárokat az állammal szemben teljesen kiszolgáltatottá teszi.
A vagyoni helyzetre vonatkozó személyes adatok feltárására irányuló általános kötelezettség tehát alkotmányos indokokkal nem támasztható alá. A jövedelem elhallgatása, a jövedelembevallási kötelezettség pontatlan, hibás teljesítése, a jövedelemadóra vonatkozó adóügyi előírások egyéb megsértése alkotmányosan más eszközök (becslés, ellenőrzés stb.) alkalmazását alapozhatja meg. Ezek ugyanis alapjogok lényeges tartalmának korlátozásával nem járnak. A magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog korlátozása azonban már aránytalan beavatkozást jelent az alapvető jogokba, s mint ilyen, alkotmányellenes.
IV.
1. Fentebb az Alkotmánybíróság utalt arra, hogy az Artm. hatálybalépésével, ugyanazon törvényen belül, ellentétes törvényi rendelkezések lennének hatályban. Az Alkotmánybíróság a 35/1991. (VI. 20.) AB határozatában ugyan elvi éllel arra mutatott rá, hogy meghatározott életviszonyok, illetőleg tényállások ellentétes törvényi rendezése önmagában nem jelent alkotmányellenességet. Az ilyen rendezés alkotmányellenessé csak akkor válik, ha a szabályozás alapjogi jogsértéshez vezet. A 11/1992. (III. 5.) AB határozatában viszont az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy az Alkotmánybíróság felfogásában a jogbiztonság szorosan a jogállamiság alkotmányjogi elvéhez kapcsolódik. A jogbiztonság pedig — az Alkotmánybíróság értelmezésében — az államtól és a jogalkotótól azt várja el, hogy a jog egésze, egyes részterületei és egyes szabályai is világosak, egyértelműek és a norma címzettjei számára is értelmezhetőek és követhetőek legyenek. A jogbiztonság e szempontjainak súlyos megsértése egyben az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság sérelmét is jelenti.
Az ugyanazon törvényen belüli ellentétes szabályozás — különösen ha az a címzettek, az érintettek, a kötelezettek eltérő körére vonatkozik — már olyan fokú jogbizonytalanságot jelent, amely alkotmányellenes. Az anyagi alkotmánysértés, az alapjogi jogsértés itt ugyanis önmagában annak következtében megállapítható, hogy az az érintett állampolgároknál olyan fokú jogbizonytalanságot eredményezhet, amely kötelezettségeik teljesítését kiszámíthatatlanná, félreérthetővé és bizonytalanná teszi.
A támadott törvényi rendelkezések között több ilyen, a jogállamiságot — közvetlenül a jogbiztonságot — sértő szabály van. Mindenekelőtt a címzettek kettőssége, az Artm. és az Art. közötti ellentmondás, amelynek alapján — az Artm. hatálybalépése után — aligha lenne megállapítható, hogy az adóalanyt a törvény alapján terheli-e a vagyonnyilatkozati kötelezettség, vagy azt terhére az adóhatóság írhatja elő.
Ilyen további, a jogbiztonságot súlyosan zavaró törvényi rendelkezést tartalmaz az Art. 41. §-a, amely szerint a vagyonnyilatkozatban nem szereplő vagyontárgyat az adózás szempontjából — az ellenkező bizonyításig — úgy kell tekinteni, mintha azt a magánszemély az utolsó vagyonnyilatkozatot követően szerezte volna. Mivel az ezt megelőző törvényi rendelkezések több kivételt tartalmaznak, amelyek szerint bizonyos vagyontárgyakat a vagyonnyilatkoztban nem kell szerepeltetni, az idézett törvényi rendelkezés viszont ezekre a vagyontárgyakra nézve már kivételt nem tartalmaz, a szabályozás alkalmas az adóalanyok félrevezetésére, megtévesztésére.
Bizonytalan jogi helyzetet jelent az Art. 38. § (3) bekezdése és a Csjt. 27. § (2) bekezdése közötti ütközés. A Csjt. vonatkozó rendelkezése ugyanis lehetővé teszi, hogy a házastársak a házastársi életközösség fennállására a házastársi vagyonközösséget szerződéssel kizárják, illetőleg, hogy az életközösség fennállása alatt a házastársi vagyonközösséget megszüntessék. A közös vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettséget ugyanakkor a támadott rendelkezés nem a házastársi vagyonközösség fennállásához, hanem az életközösség fennállásához köti.
Jogbizonytalanságot jelentenek a vagyonnyilatkozatba foglalási kötelezettség alóli kivételek. Ha ugyanis a törvényhozó a vagyonnyilatkozat körében a jövedelem-vagyon összefüggéséből indul ki, a vagyonnyilatkozat csak akkor lehetne — legalább hozzávetőlegesen — alkalmas a vagyonszaporulat kimutatására, ha az a vagyon teljes körére vonatkoznék.
2. Mindezekre a szempontokra figyelemmel az Alkotmánybíróság a vagyonnyilatkozatra vonatkozó és az indítványokkal támadott törvényi rendelkezéseket teljes egészében alkotmányellenesnek ítélte és az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 40. §-a alapján megsemmisítette.
Az Alkotmánybíróság határozatának közzétételét a Magyar Közlönyben az ABtv 41. §-a alapján rendelte el.
Dr. Herczegh Géza s. k.,
az Alkotmánybíróság helyettes elnöke
az Alkotmánybíróság helyettes elnöke
Dr. Ádám Antal s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.,
előadó alkotmánybíró
előadó alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Szabó András s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Vörös Imre s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Zlinszky János s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Alkotmánybírósági ügyszám: 538/B/1991/10.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás