BK BH 1993/417
BK BH 1993/417
1993.07.01.
A visszatérítésnek helye van a terhelt tulajdonában volt azokra a vagyontárgyakra nézve is, amelyeket a terhelt letartóztatása és családtagjai ugyanakkor történt kitelepítése időpontjában a hatóság lefoglalt, majd elszállított; megalapozatlan a bíróság határozata, ha nem derítette fel, hogy mely vagyontárgyak voltak a terhelt, illetőleg a hozzátartozói tulajdonban [Be. 386. §, 66/1991. (XII. 21.) AB hat.].
A terheltet az állam elleni bűntettek miatt az 1950. évben történt törvénysértő elítélésével kapcsolatos vádak alól a bíróság részben az 1954. évben, majd teljes egészében 1990. évben felmentette. Erre figyelemmel gyermeke kártalanítási igényt és visszatérítési kérelmet terjesztett elő. Az elsőfokú bíróság katonai tanácsa végzésével a kártalanítási igényt és a visszatérítés megállapítását elutasította. A végzés ellen a védő útján a kérelmező fellebbezett az elutasítása miatt, részletesen megindokolva álláspontját, amely szerint mind a kártalanításnak, mind a visszatérítésnek helye van.
A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezést a kártalanítási igényt illetően alaptalannak, míg a visszatérítés vonatkozásában megalapozottnak találta.
A kártalanítási igény elutasításánál a katonai tanács a Be. hatályos kártalanítási szabályainak megfelelően járt el. Az általa helyesen felhívott jogi indokok alapján okszerűen fejtette ki, hogy kártalanítás megállapítására nem kerülhet sor.
Tévedett azonban a visszatérítést illetően. A Be. 386. §-a szerinti visszatérítés tekintetében a Legfelsőbb Bíróság már több határozatában is rámutatott - és az Alkotmánybíróság is arra az álláspontra helyezkedett [66/1991. (XII. 21.) AB határozat] -, hogy a visszatérítés és az ahhoz kapcsolódó pénzbeli juttatás azt a tulajdoni joghátrányt hivatott a büntetőeljárás eszközeivel kiküszöbölni, amely az állam vagyonelkobzáson alapuló és később törvénytelennek bizonyult tulajdonszerzése folytán következett be. Éppen ezért a visszatérítés iránti eljárásnak a lefolytatás indokoltságára utaló adatok esetén hivatalból is helye van [Be. 356. § (2) bek. a) pont].
A visszatérítés vonatkozásában a katonai tanács figyelmen kívül hagyta, hogy a bizonyítás adatai arra utalnak, a terhelt letartóztatása után a családját kitelepítették, és ezzel összefüggően a lakásukban levő összes ingóságot lefoglalták. Ez akkor sem kétséges, ha a korabeli iratok ma már nem találhatók fel. A Legfelsőbb Bíróság határozatában már korábban rámutatott, hogy a kitelepítés foganatosításával - a 6000/1948. (V. 16.) Korm. rendelet előírásai szerint - a kitelepítendők által lakásukban kötelezően visszahagyott vagyontárgyak a kitelepítést foganatosító állami szerv megőrzésébe kerültek, ám azokon az állam a kitelepítéssel tulajdonjogot nem szerezhetett.
A vagyonelkobzásra vonatkozó rendelkezésekből következően [Btá. 38. §-a] az ekként lefoglalt vagyontárgyakból azok, amelyek valamely büntetőügy terheltjének tulajdonában voltak, a vagyonelkobzás jogerőre emelkedésével az állam tulajdonába kerültek. Amennyiben tehát már állami szerv birtokában voltak, a továbbiakban az érintett szervnek, mint az állam vagyonát kellett kezelnie, ezért azok további sorsáért az államot terheli a felelősség. Ugyanakkor a büntetőítélettel, a terhelttel szemben elrendelt vagyonelkobzás a törvény rendelkezéseinek megfelelően nem terjedhetett ki a házastárs különvagyonát és a más hozzátartozó vagyonát képező dolgokra. Így ezeknél vagyonelkobzás címén az állam tulajdonába kerülés a fenti esetben sem állapítható meg, s az örökösök igénye, mint a kitelepítéssel összefüggő igény más - polgári, illetve kárpótlási - eljárásban érvényesíthető.
Ezért a terhelttel szemben törvénysértően kiszabott teljes vagyonelkobzásra tekintettel az adott körülmények között a Be. 386. §-a szerinti visszatérítés és az azzal összefüggő pénzbeli juttatás alkalmazásának helye van. Mindezek a körülmények pedig - amelyekre az elsőfokú bíróság, mint az ügy felderítését "lehetetlenné" tevő tényezőkre hivatkozott - a visszatérítendő összeg meghatározása során értékelhetők.
Az elsőfokú bíróság ezért a visszatérítés elbírálásához alapul szolgáló tényállást nem derítette fel maradéktalanul, nem állapította meg, hogy a megjelölt értékek közül a terhelt tulajdonában volt, és az özvegye által 1956. évben vissza nem kapott ingóságok körébe ténylegesen milyen tárgyak tartoztak, illetve, hogy azok a lefoglaláskor és jelenleg milyen értéket képviseltek, illetve képviselnek. A kifejtetteknek megfelelően a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését a visszatérítéssel kapcsolatos rendelkezés tekintetében hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a visszatérítési eljárás újabb lefolytatására utasította.
A megismételt eljárás során a bizonyítékok mérlegelésével kell az elsőfokú bíróságnak abban állást foglalnia, hogy a terhelttel szemben elrendelt vagyonelkobzás milyen - a kitelepítés során lefoglalt - ingóságokra terjedt ki. Igazságügyi szakértők bevonásával kell tehát tisztáznia, hogy ezek milyen értéket képviseltek, illetve képviselnek. Tisztázni kell azt is, hogy a terheltnek kik az örökösei. A visszatérítésre, majd a pénzbeli juttatásra ugyanis ilyen esetekben hivatalból az örökösök - és nem csupán a bejelentést tevő valamelyik örökös - javára kell, hogy sor kerüljön.
Mivel a kártalanítás iránti igény elutasítására vonatkozó rendelkezés törvényesnek bizonyult, e részében a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta. (Legf. Bír. Bf. V. 2047/1992. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás