PK BH 1993/610
PK BH 1993/610
1993.10.01.
Ha a vadászatra jogosult és a vadkárnak kitett ingatlan használója a várható vadkár megtérítése fejében éves átalány fizetésében állapodik meg, a vadászatra jogosulttal szemben további kártalanítást csak akkor lehet érvényesíteni, ha a törvény által előírt vadkár-elhárítási kötelezettségének nem tett eleget [1961. évi VII. tv. (EVT) 34. §, 36. § (3) bek.; Ptk. 340. § (1) bek.].
A felperes és a mezőgazdasági termelőszövetkezet II. r. alperes 1989. október 18. napján haszonbérleti szerződést kötött. A termelőszövetkezet 7 hektár 8283 m2 területű szántóföldjét 1990. december 31. napjáig terjedő időszakra adta haszonbérbe a felperesnek. A szerződésben kikötötték, hogy a haszonbérbe adó a vadak által okozott kárért semminemű kártalanítást nem biztosít.
A felperes - a keresetében tett előadása szerint - 300 mázsa tölgyfacsemete-makk vetőmagot szerzett be azzal a szándékkal, hogy a haszonbérelt területen 3 000 000 db tölgyfacsemetét termel. A felperes a haszonbérelt területen a csemetetermesztéshez szükséges munkákat megkezdte, a talajmunkákat elvégezte, a vetést befejezte. 1990. február második felétől azt észlelte, hogy a megművelt területen nagyobb mérvű vadkár keletkezett, és emiatt a Cs.-i Községi Közös Tanács V. B. szakigazgatási szervéhez fordult. A szakigazgatási szerv - szakértő bevonásával - határozatával a felperes tényleges kárát 901 000 forintban határozta meg. Az I. r. mezőgazdasági kombinát alperest, mint a vadászatra jogosultat - kármegosztás alkalmazásával - az általa megállapított kár fele összegének megfizetésére kötelezte.
Az államigazgatási határozatot a felperes és az I. r. alperes is keresettel támadta. A felperes a keresetében további 5 223 011 forint kára megtérítését követelte. A felperes elsődlegesen az I. r. alperestől kérte a kára megtérítését és csak utóbb - az ellenkérelem ismeretében - terjesztette ki a keresetét a II. r. alperesre. Az I. r. alperes a kereset elutasítását ugyanis elsődlegesen azért kérte, mert közte és a II. r. alperes között 1988. május 16. napján - vadkár átalányszerződés jött létre, amelynek 2. pontja szerint az I. r. alperes kötelezettséget vállalt arra, hogy 1988. január hó 1. napjától kezdődően 1992. december hó 31. napjáig évi 1 500 000 forintot fizet a mezőgazdasági ingatlan használója, a II. r. alperes részére, vadkárátalány címén. Ez a vadkárátalány-fizetési kötelezettség a mezőgazdasági ingatlan használójának mezőgazdasági kultúráiban, erdeiben, a termelőszövetkezet tagjainak háztájijában keletkezett vadkárok kiegyenlítésére szolgál, illetve a mezőgazdasági ingatlan használója részéről felmerülő vadkár elhárítási költségeket egyenlíti ki.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét az I. r. alperes vonatkozásában elutasította, ugyanakkor a II. r. alperest kötelezte arra, hogy 15 napon belül kártérítésként fizessen meg a felperesnek 1 300 000 forintot. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította. Kötelezte a felperest arra, hogy fizessen meg az I. r. alperesnek 10 000 forint perköltséget, míg a II. r. alperest arra, hogy a fizessen meg a felperesnek 65 000 forintot ugyanezen címen.
Az elsőfokú bíróság az ítéletében tényként állapította meg azt, hogy a felperest mezőgazdaságilag művelt területen, mezőgazdaságilag hasznosított földrészleten folytatott tevékenységével kapcsolatosan érte mezőgazdasági kár, a vadak károkozása folytán. Ebből következően az okozott kár megtérítéséért az 1961. évi VII. törvény (EVT) 35. §-ának (1)-(2) bekezdése szerint a vadászatra jogosult I. r. alperes felelős. Figyelembe véve azonban azt, hogy az alperesek között létrejött vadkár-átalányszerződés teljesítése folytán az I. r. alperes további vadkár viselésére nem kötelezhető, vele szemben keresetelutasító rendelkezést hozott.
A II. r. alperes jogszabályellenesen járt el akkor, amikor kikötötte: a vadak által okozott kárért semminemű kártalanítást nem biztosít a haszonbérlő felperesnek. Tudomása volt ugyanis arról, hogy a közte és az I. r. alperes között létrejött vadkár-átalányszerződés a haszonbérbe adott területre is kiterjed. A II. r. alperes a Ptk. 277. §-a (2) és (3) bekezdésében foglalt együttműködési kötelezettségét szegte meg akkor, amikor a szerződés megkötésekor a felperest a vadkár-átalányszerződés létéről nem tájékoztatta. Ez a magatartása olyan szerződésszegésnek minősül, amely megalapozza a Ptk. 310. §-a szerinti kárfelelősségét.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes és a II. r. alperes fellebbezett.
A felperes a fellebbezésében a keresetét elutasító rendelkezést támadta. Kérte, hogy a bíróság teljes egészében adjon helyt a keresetének. Elsődlegesen az I. r. alperes marasztalását kérte, másodlagosan pedig a II. r. alperesét. A II. r. alperes a fellebbezésében a rá vonatkozó ítéleti rendelkezés megváltoztatását és a kereset vele szemben történő teljes elutasítását kérte.
A fellebbezések - az alábbi indokból - annyiban alaposak, hogy az elsőfokú bíróság ítélete megalapozatlan. A felperes által haszonbérelt terület - a perben eddig rendelkezésre álló adatok szerint - olyan földrészlet, amelyre kiterjed az I. és a II. r. alperes közötti átalányszerződés, és a felperest mezőgazdasági tevékenysége kapcsán érte kár. Az I. r. alperes kárfelelőssége tekintetében az elsőfokú bíróság ezért helyesen értékelte azt a tényt, hogy amennyiben az I. r. alperes a vadkár-átalányszerződésben vállalt kötelezettségének eleget tesz, további vadkár viselésére, illetve megtérítésére nem kötelezhető, az EVT 36. §-a (3) bekezdésének helyes értelmezéséből következően. Ez a rendelkezés ugyanis kimondja: ha a vadászatra jogosult és a vadkárnak kitett ingatlan használója a várható vadkár megtérítése fejében éves átalány fizetésében állapodik meg, további kártalanítást vele szemben érvényesíteni nem lehet.
Tévedett azonban az elsőfokú bíróság, amikor nem tulajdonított jelentőséget a perben felmerült azoknak az adatoknak, amelyek arra vonatkoznak, hogy a perbeli időszakban bekövetkezett vadkár a szokottnál is nagyobb mérvű volt. Gy. Gy., a II. r. alperes alkalmazottja azt vallotta, hogy a korábbi években nem tapasztaltak olyan mérvű vadkárt, ami számottevő lett volna. Szerinte emberi ésszel nem lehetett arra gondolni, hogy a műút melletti területre is feljönnek a vadak. Dr. V. Sz. igazságügyi szakértő szakvéleményében utalt arra, a területen minden valószínűség szerint a vadeltartó képességet meghaladó vadlétszám van. Erre a perben szereplő kár mértékéből és a területen végzett szakértői felmérésekből következtetett. R. J. szakértő is tett olyan megállapítást, hogy a felperes, de az I. r. alperes is elmarasztalható amiatt, mert hosszú időn keresztül, napról napra elnézték, hogy a károkozás egyre nagyobb mérvű legyen. A kár megelőzése érdekében semmit sem tettek.
A bizonyítási eljárásnak most kiemelt adatai indokolttá tették volna annak további vizsgálatát, hogy a vadászatra jogosult eleget tett-e az EVT 34. §-a (1) és (2) bekezdésében foglalt kötelezettségének. Az említett jogszabályi rendelkezésben írt kötelezettségei teljesítése alól ugyanis abban az esetben sem mentesülhet, ha átalányszerződést köt az ingatlan használójával. Ezt erősíti meg az a körülmény is, hogy a perbeli átalányszerződés 6. pontjában a szerződő felek kölcsönösen kötelezettséget vállaltak arra: az erdőkről és vadgazdálkodásról szóló törvény által előírt vadkár-elhárítási kötelezettségeiknek eleget tesznek, illetve a vadkárok megelőzésében kölcsönösen együttműködnek.
Az előzőekben kiemelt körülmények vizsgálata azért nem mellőzhető, mert az említett kötelezettségek teljesítése elmulasztásának bizonyítása megalapozhatja az I. r., de közvetve a II. r. alperesnek a Ptk. 339. §-ára alapítható kárfelelősségét, kivéve, ha az alperesek bizonyítani tudják: úgy jártak el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható volt a jogszabályban előírt és a szerződésben vállalt kötelezettségeik teljesítése kapcsán.
A II. r. alperes kárfelelőssége vizsgálatakor helyesen jutott az elsőfokú bíróság arra a következtetésre: a szerződés megkötésekor elvárható volt tőle, hogy a felperest megfelelően tájékoztassa a vadkár-átalányszerződés létéről. Így arról a körülményről, hogy a haszonbérbe vett területen okozott vadkárért közvetlenül az I. r. alperestől megtérítést nem igényelhet, a már hivatkozott jogszabályi rendelkezésből következően. Fel kellett volna hívnia a figyelmét arra is - amint azt a fellebbezési eljárásban már a II. r. alperes sem vitatta -, hogy a fizetett vadkárátalánynak a haszonbérelt területre eső részére viszont igényt tarthat. A figyelmeztetési kötelezettség elmaradásával okozott kárért a felperes kártérítést követelhet. Mindezekből következően nem mellőzhető annak további alapos vizsgálata, hogy a szerződés megkötésekor a felperest miről tájékoztatta a II. r. alperes, és a felperes valóban megtette-e azt a nyilatkozatot, aminek bizonyítását ismételten felajánlotta a II. r. alperes a fellebbezésében is.
A II. r. alperes, de az I. r. alperes eseteges kártérítési kötelezettsége mértéke szempontjából sem érdektelen az, hogy a felperes is megtett-e mindent, ami az adott esetben általában elvárható volt a kár elhárítása érdekében. A kárenyhítési kötelezettsége megszegéséből származó kára megtérítésére ugyanis - a kárfelelősség általános szabályai szerint [Ptk. 340. § (1) bek.] - nem tarthat igényt. A fentiekben kiemelt tények bizonyítása hiányában az elsőfokú bíróság valójában nem volt abban a helyzetben, hogy a felek jogvitájában megalapozott döntést hozzon, ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 252. §-ának (3) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte. Az újabb bizonyítékoknak a per eddigi adataival való együttes mérlegelésével kell megállapítani a megismételt eljárásban a jogvita szempontjából jelentős tényeket, és azokra alapítottan kell eldönteni azt, hogy a felperes milyen összegű kártérítésre tarthat igényt, amennyiben megállapítható az alperesek együttes vagy külön-külön fennálló kárfelelőssége.
Az elsőfokú bíróságnak a megismételt eljárásban mindenekelőtt fel kell hívnia a felperest arra, hogy a kereseti kérelmét tegye határozottá. A felperes ugyanis azt állítja, hogy a megtermelni kívánt csemeték értékesítéséből nemcsak neki lett volna jövedelme, hanem a családtagjainak is, akik a perben nem vettek részt, viszont engedményező nyilatkozatot tettek a felperes javára. A peren kívül tett engedményező nyilatkozatból nem tűnik ki egyértelműen, hogy a nyilatkozatot tevők miből származtatják követelésüket, nem utalnak arra a jogviszonyra sem, amely megalapozná az alperesek velük szembeni helytállási kötelezettségét. A haszonbérleti szerződést ugyanis kizárólag a felperes kötötte meg a II. r. alperessel. A szerződésben nem utalnak arra, hogy ez másokra is kiterjed. Ezeket a tényeket is vizsgálni kell ahhoz, hogy egyértelműen eldönthető legyen: a felperes - az alperesek kárfelelőssége mellett - milyen mértékű kártérítésre tarthat igényt. (Legf. Bír. Pf. I. 21 351/1992. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás