KK BH 1993/649
KK BH 1993/649
1993.10.01.
A nyugdíjemelésre jogosító hatósági bizonyítványra való jogosultságot nem alapozza meg a Szovjetunióban történt törvénysértő elítélés, ha az érintett személy maga hagyta el — bár politikai okból — az országot [93/1990. (XI. 21.) Korm. r. 1. § (2) bek. c) pont].
A felperes 1940. november 21-én Magyarországról eltávozott, és a volt Szovjetunióba menekült az erősödő faji üldözés és személyes szabadságában történő veszélyeztetés miatt. A Szovjetunióban katonai bíróság tiltott határátlépés bűncselekménye miatt elítélte, és a büntetés végrehajtásának helyéül Vorkuta nevű várost jelölte ki. A felperes a kijelölt településben út-, vasút- és repülőtér-építkezésekben dolgozott, majd bányába került, 1943-tól 1947-ig pedig a helyi színház zenekarának tagja volt és más feladatokat is ellátott. 1947. február elején tért vissza hazájába a Moszkvai Magyar Nagykövetség által kiadott útlevéllel.
A felperes 1990. november 26-án kérte az alperestől hatósági bizonyítvány kiadását, amely alkalmas volna az őt megillető nyugdíjemelés igazolására. Az alperes a kérelmet elutasította 1992. február 11-én kelt határozatával. A felperes keresetet nyújtott be az alperes határozatának megváltoztatása érdekében, és kérte a Fővárosi Bíróságtól: állapítsa meg, hogy 1940-től 1947-ig személyes szabadságában korlátozva, a Szovjetunió területén politikai elítéltetés folytán büntetésének végrehajtása miatt tartózkodott. Keresetében előadta, hogy a háborús körülmények miatt elítéltetését és fogvatartását iratokkal nem tudja bizonyítani, de megnevezte tanúit, akik a politikai elítéltetésben és annak végrehajtásában is sorstársai voltak.
A Fővárosi Bíróság a felperes keresetét elutasította. Döntését arra alapozta, hogy a 93/1990. (XI. 21.) Korm. rendelet 1. §-a (2) bekezdésének c) pontja nem teszi lehetővé olyan személyek személyes szabadságában való korlátozásának megállapítását, akik nem kényszer hatására, elhurcolva, hanem önként távoztak a Szovjetunióba, annak ellenére, hogy ott szovjet katonai bíróság politikai okokból elítélte, és büntetésüket a Szovjetunióban töltötték le. A Fővárosi Bíróság jogszabálysértés hiányában indokoltnak tartotta az alperes elutasító határozatát.
A felperes fellebbezést nyújtott be a Fővárosi Bíróság elsőfokú ítélete ellen. Fellebbezésében előadta, hogy 1940-től 1947-ig személyes szabadságát a Szovjetunióban korlátozták, Vorkuta városban kényszermunkára ítélték. 1940 novemberében azért hagyta el Magyarországot, mert nemcsak személyes biztonsága, hanem élete is veszélyben forgott a Magyarországon akkor meginduló faji üldöztetések miatt. A fellebbezésben előadott felperesi álláspont szerint a kárpótlásnak nem lehet az a célja, hogy csupán a Szovjetunióba kerülés módja szerint különböztessen meg kárpótlásra jogosultak és nem jogosultak között. A felperes fellebbezésében bejelentette, hogy M. B. és N. S. tanúk igazolhatják, hogyan került a Szovjetunióba, milyen módon ítélték el politikai okból, és hol töltötte le büntetését. A felperes előadta, hogy megfelelő módon megkísérelte beszerezni elítéltetéséről a hivatalos iratokat, ezek azonban még a jelen per időtartama alatt sem érkeztek meg számára. A fellebbezési eljárás során azonban benyújtotta a tanúként bejelentett N. S. hivatalos igazolását arról, hogy az Ivano-Frankovszki Területi Bíróság 1973. március 31-i határozatával N. S.-sel szemben meghozott ítéletet hatályon kívül helyezte és az eljárás bűncselekmény hiányában megszüntette. A felperes tanúval kívánta igazolni, hogy N. S.-sel azonos eljárás alá vonták őt is.
A fellebbezést a Legfelsőbb Bíróság az alábbiak miatt nem találta alaposnak.
A fellebbezési eljárás során a Legfelsőbb Bíróság tanúként hallgatta meg M. B. budapesti lakost, aki tanúvallomásában előadta, hogy a felperessel közös indokból a faji üldöztetés és a munkaszolgálatos behívó miatt hagyta el az országot 1940 novemberében. Ezt követően a felperessel együtt állt katonai bíróság előtt, majd a súlyos ítéletet követően együtt kerültek el Vorkuta községbe, ahol a büntetés végrehajtását is közösen szenvedték el. A tanú előadta, hogy az akkori szovjet viszonyok között lehetetlen és elképzelhetetlen élethelyzet, hogy a sarkkör környékén fekvő Vorkuta városba önként kerüljön magyar állampolgár, és vállaljon embertelen körülmények között munkát. A tanú vallomása szerint a felperessel az elítéltetés, a büntetés-végrehajtás helyére szállítás és a büntetés-végrehajtás időtartama alatt is együtt volt.
A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezési eljárás során a becsatolt iratok és az írásban, valamint a fellebbezési tárgyaláson szóban megtett tanúvallomások alapján megállapította, hogy bár a felperes 1940 novemberétől 1947 februárjáig szovjet katonai bíróság ítéletének hatálya alatt büntetését a volt Szovjetunió területén töltötte, a nyugdíjemelésre jogosító hatósági bizonyítvány kiadására az alperesnek jogszabályi lehetősége nem volt.
Az 1938-1945 közötti időszakban faji vagy nemzetiségi hovatartozás, illetőleg a nácizmus elleni magatartásuk miatt deportált, munkaszolgálatot teljesített vagy egyéb személyes szabadság korlátozása alatt állt személyek társadalombiztosítási és munkajogi helyzetének rendezéséről szól a 74/1991. (VI. 10.) Korm. rendelet. Az 1945 és 1963 között törvénysértő módon elítéltek, az 1956-os forradalommal és szabadságharccal összefüggésben elítéltek, valamint a korábbi nyugdíjcsökkentés megszüntetéséről, továbbá az egyes személyes szabadságot korlátozó intézkedések hatálya alatt állt személyek társadalombiztosítási és munkajogi helyzetének rendezéséről rendelkezik a 93/1990. (XI. 21.) Korm. rendelet. E rendeletekben meghatározott feltételeknek azok a körülmények, amelyek során a felperes a személyes szabadságát korlátozó intézkedéseket elszenvedte, nem feleltek meg.
A 93/1990. (XI. 21.) Korm. rendelet 1. §-a (2) bekezdésének c) pontja szerint kárpótlás illeti meg azt, akit Magyarországon, illetőleg onnan elhurcolva a szovjet katonai bíróság politikai okból elítélt, és aki a büntetését részben vagy egészben a Szovjetunióban töltötte le. E jogi rendezés kettős feltételhez köti a kárpótlás jogalapját, egyrészről Magyarországon, illetőleg onnan elhurcolva szovjet katonai bíróság politikai okból történő elítélését állapítja meg, mint feltételt, más részről pedig a büntetés Szovjetunióban történő eltöltését köti ki. A magyar állam kárpótlást kíván nyújtani állampolgárai részére azért a cselekményért, amellyel idegen hatalom büntetőbíráskodása alá vetette Magyarország területén tartózkodó vagy onnan elhurcolt állampolgárait. A felperes azonban önmaga került olyan helyzetbe, hogy idegen hatalom politikai büntetőbíráskodását kellett elszenvednie az ország határán való átlépés folytán.
A Legfelsőbb Bíróság elismeri azt a tényt, hogy a felperes a faji hovatartozása miatt joggal érezte magát veszélyeztetve, és a munkaszolgálattal való fenyegetettség kényszerítette az ország elhagyására, a nyugdíjemelést kárpótlás címen megállapító kormányrendeletek azonban nem térnek ki arra az esetre, amikor a fenyegetettség miatt a magyar állam polgárai az országot elhagyni kényszerültek. Jogi rendezés hiányában a Legfelsőbb Bíróságnak meg kellett állapítania, hogy az alperes a jogszabályoknak megfelelően járt el, és ennek következtében a Fővárosi Bíróságnak a felperes keresetét elutasító ítélete is törvényes és megalapozott. A Legfelsőbb Bíróság ezért az érdemben helyes elsőfokú ítéletet a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta.
A felperes méltánytalanul elszenvedett sérelmeire és a személyes szabadságát igen hosszú ideig korlátozó politikai elítéltetés miatt az 1992. évi XXXII. törvény rendelkezései alapján kaphat egyösszegű kárpótlást az erre irányuló kérelme alapján, mivel e törvény 3. §-a (1) bekezdésének d) pontja nem tartalmazza a felperes számára kedvezőtlen megszorító rendelkezést. (Legf. Bír. Kf. 11. 25 016/1993. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás