BK BH 1993/655
BK BH 1993/655
1993.11.01.
I. A Btk. hatálybalépése (1979. július 1. napja) előtt bekövetkezett mentesítés alá esett elítélés ma már nem értékelhető súlyosbító körülményként, sőt a büntetlen előélet enyhítő körülményként vehető figyelembe [Btk. 83. §, Btké. 9. § (2) bek.].
II. A tartás elmulasztásának vétsége szempontjából az önhiba megállapítását nem alapozza meg az a körülmény, hogy a terhelt munkaviszonya azért szűnt meg, mivel a munkahelyi felettesével összeütközésbe került;
a munkaviszony megszűnése után az alkalmi munkavégzés hiánya pedig csak akkor róható a terhelt terhére az önhiba megállapíthatósága szempontjából, ha bizonyítottan az ilyen munkalehetőséget visszautasította [Btk. 196. § (1) bek.].
A megyei bíróság ítéletében a vádlott bűnösségét életveszélyt okozó testi sértés bűntettében, 2 rb. kiskorú veszélyeztetésének bűntettében és tartás elmulasztásának vétségében állapította meg, és ezért - halmazati büntetésként - 2 év 4 hónapi börtönbüntetésre és a közügyektől 2 évi eltiltásra ítélte. A megállapított tényállás lényege a következő.
A 35 éves, lakatos szakképzettséggel rendelkező vádlott házasságát a bíróság 1991. március 21. napján jogerőre emelkedett határozatával felbontotta, a feleségével közös, tanácsi bérlakás kizárólagos használatára a vádlott házastársát jogosította fel azzal, hogy a vádlott az elhelyezéséről maga köteles gondoskodni, és a két kiskorú gyermekének tartása fejében - gyakorlatilag 1991. március 1. napjától kezdődően - havi 3000 forint tartásdíj megfizetésére kötelezte.
A vádlott 1991. augusztus 30. napjáig a tartásdíj-fizetési kötelezettségének nem tett eleget, s miután a büntetőeljárás megindulását követően munkaviszonyt létesített, az elsőfokú bíróság ítéletének a meghozataláig (1991. október 3. napja) több részletben összesen 15 000 forintot fizetett, így az önhibájából keletkezett tartásdíjhátralék összege - az elsőfokú bíróság ítéletének a meghozataláig - 6000 forintot tett ki.
A vádlott 1983. évtől kezdődően rendszeresen, az utóbbi években pedig nagyobb mértékben fogyaszt szeszes italt, bár az igazságügyi elmeorvos szakértői vélemény szerint nem tekinthető alkoholistának, és az alkoholfüggősége orvosilag nem igazolt.
A vádlott szeszes ital hatása alatt a feleségét a kiskorú gyermekei előtt gyakran szidalmazta és bántalmazta, emiatt több ízben is rendőri beavatkozás vált szükségessé. Előfordult, hogy a felesége a gyermekekkel együtt éjszakára a szomszédoknál keresett menedéket. Különösen a nagyobb gyermeket többször bántalmazta az iskolai rossz eredménye miatt, a tanulásban nem segítette, és volt eset, hogy addig a gyermeket nem engedte az iskolába, amíg neki szeszes italt nem hoz, a kisebb gyermekért pedig a bölcsődében ittasan jelent meg.
A vádlott magatartása miatt mindkét gyermek kifejezetten félt tőle, mindketten, mint veszélyeztetett gyermekek olyan személyiségtorzulást szenvedtek, amely miatt az ideggondozói terápiás kezelés szükségessége merült fel. A vádlott magatartásával a két kiskorú gyermek értelmi és erkölcsi fejlődését súlyosan veszélyeztette.
A vádbeli napon este a vádlott újból szeszes italt fogyasztott, majd a házastársak között az aznap megérkezett bontóperi határozat miatt szóváltás alakult ki. Ennek során keletkezett indulatában a vádlott a feleségét egy 14,3 cm pengehosszúságú, hegyes konyhakéssel - a kisebbik gyermekének a jelenlétében - közepes erővel hasba szúrta, amely a vastagbelet is sértve, közvetett életveszélyes állapotot eredményezett. A sértetten a kórházban életmentő műtétet hajtottak végre. A vádlott által okozott sérülés gyógytartama 3-4 hónap volt.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a vádlott és védője részbeni felmentésért, valamint enyhítésért fellebbezett; a felmentésért bejelentett fellebbezés a kiskorú veszélyeztetésének bűntettében, valamint a tartás elmulasztásának vétségében való bűnösség megállapítása ellen irányult.
Az elsőfokú bíróság a büntetőeljárást az eljárási szabályok megtartásával folytatta le, és az ügy helyes jogi megítélése szempontjából valamennyi lényeges bizonyítékot a tárgyalás anyagává tette, azokat egyenként és összefüggéseikben értékelte, és a törvényben megkívánt mértékben az indokolási kötelezettségének is eleget tett. Az életveszélyt okozó testi sértési cselekmény tekintetében - a vádlott és a sértett eltérő tartalmú vallomására tekintettel - az elsőfokú bíróság kizárólag annak megállapítására szorítkozott, hogy az eset alkalmával a vádlott szeszes italtól befolyásolt állapotban volt, a szúrás leadását megelőzően közöttük a válóperben hozott bírósági határozat miatt szóváltás alakult ki anélkül, hogy ennek részletei tisztázhatók lettek volna. Ugyanakkor mellőzte annak a megállapítását, hogy a szúrás előtt a vádlott tettlegesen is bántalmazta a sértettet.
Megalapozott a tényállás a kiskorú veszélyeztetésének bűntettével kapcsolatos részében is. Az elsőfokú bíróság a helyes jogi álláspont kialakítása érdekében igen széleskörű bizonyítást folytatott le, amelynek során nemcsak a házastársak közvetlen szomszédságában lakó személyeket hallgatta ki tanúként, hanem meghallgatta a két gyermek gondozásával és tanításával megbízott pedagógusokat, sőt az igazságügyi pszichológus szakértőt is. A vádlott tagadásával szemben a fentiekben említett egybehangzó adatok alapján megalapozott az a következtetés, hogy a két kiskorú gyermek testi, értelmi és erkölcsi fejlődése konkrét veszélynek volt kitéve a vádlott nevelésből folyó feladatának és kötelezettségének a súlyos megszegése folytán. Az adott esetben ugyanis a vádlott nemcsak szórványosan, egy-egy alkalommal, a szülőt egyébként megillető fenyítő jog eltúlzott mértékű alkalmazásával járt el a gyermekekkel szemben, hanem olyan huzamos ideig tartó folyamat állott fenn, amelynek hatása alatt a kiskorúak pszichés károsodást szenvedtek, s ezek az ideggondozói terápia alkalmazásának a szükségességét is felvetették.
Tévedett azonban az elsőfokú bíróság, amikor a vádlott személyi viszonyainak a megállapítása során olyan elítélésről is számot adott, amely mint fiatalkorúval szemben 1973. évben történt. A Legfelsőbb Bíróság a tényállásból ennek az elítéltetésnek a feltüntetését mellőzte. A büntető törvénykönyv (1978. évi IV. törvény) hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 1979. évi 5. törvényerejű rendelet (Btké.) 9. §-ának (2) bekezdése értelmében a Btk. hatálybalépése előtt már beállott mentesítés hatálya változatlan marad; az 1961. évi V. törvény 102. §-ának (1) bekezdése értelmében pedig az egy évet meg nem haladó tartamú, végrehajtandó szabadságvesztés esetén a fiatalkorú a büntetés végrehajtásának a befejezése, illetőleg a végrehajthatóságának a megszűnése napjával mentesül a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól.
Minthogy a vádlott, mint fiatalkorú, a vele szemben csak nem húsz évvel korábban kiszabott szabadságvesztés hátrányos következményei alól még a jelenleg hatályos Btk. életbelépése előtt mentesült, ennek az elítélésnek az ítélet tényállásában való feltüntetése és ebből bármilyen jogi következmény alkalmazása nemcsak szükségtelen, hanem téves is. Az elsőfokú bíróság annyiban tulajdonított jelentőséget az említett elítélésnek, hogy bár azt nem értékelte súlyosító körülményként, de enyhítő körülményként sem vette figyelembe a vádlott büntetlen előéletét. A Legfelsőbb Bíróság a bűnösségi körülmények értékelése során a vádlott javára jelentkező enyhítő körülményként tekintette a büntetlen előéletét.
Az elsőfokú bíróság az egyéb vonatkozásban megalapozott tényekből helyes jogi következtetést vont le a vádlott bűnösségére az életveszélyt okozó testi sértés és a kiskorú veszélyeztetésének bűntette vonatkozásában, tévedett azonban, amikor a vádlott bűnösségét a tartás elmulasztásának a vétségében is megállapította. Ez utóbb említett bűncselekménnyel kapcsolatban irányadó tények szerint a vádlott 1990. október 27. napjától 1991. július 4. napjáig nem dolgozott. Utolsó munkahelyén a munkaviszonya azért szűnt meg, mert a munkahelyi felettesével összeveszett.
Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásából kitűnően az "önhiba" megállapítását egyrészt arra alapította, hogy a munkaviszonyának megszűnése a terhére felróható említett okra vezethető vissza, másrészt pedig egészséges és munkaképes volta ellenére alkalmi munka végzésével nem teremtette elő a gyermekek tartásához szükséges összegeket.
Az elsőfokú bíróság ítéletében említett érvek tévesek. Az a körülmény, hogy a vádlott munkaviszonya azáltal szűnt meg, hogy a munkahelyi felettesével összeütközésbe került: a tartás elmulasztásának vétsége - az önhiba megléte - szempontjából nem jelentős körülmény. Ami az alkalmi munka végzésének a hiányát illeti, ezzel kapcsolatban az eljárás adatai nem cáfolták meg a vádlottnak azt az előadását, hogy a munkaviszonyának megszűnése után igyekezett megfelelő munkahelyet találni, a megye területén levő munkaerőhelyzetre tekintettel azonban ez nyomban nem vezetett sikerre. Tényként állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy miután a vádlottnak 1991. július 4. napján sikerült elhelyezkednie, nemcsak az ezt követően esedékes, hanem az 1991. március 1. napjától járó és hátralékként jelentkező tartásdíjösszegeket is visszamenőleg igyekezett az elsőfokú bíróság ítéletének a keltéig csaknem hiánytalanul megfizetni.
Mindezekre tekintettel nincs alap annak a megállapítására, hogy a vádlott a tartási kötelezettségének a teljesítését önhibájából nem teljesítette, ennek a törvényi tényállási elemnek a hiányában ezért a Legfelsőbb Bíróság a vádlottat a Btk. 196. §-ának (1) bekezdésébe ütköző tartás elmulasztásának vétsége miatt ellene emelt vád alól a Be. 214. §-a (3) bekezdésének a) pontja alapján - bűncselekmény hiányában - felmentette.
A vádlott terhére fennmaradó egyéb bűncselekmények tekintetében a bűncselekmények jogi minősítése törvényes. A kiskorú gyermekeivel szemben őt - mint szülőt - terhelő nevelési kötelezettségét súlyos fokban szegte meg, és a gyermekei testi, értelmi és erkölcsi fejlődését ténylegesen veszélyeztette, így a 2 rb., a Btk. 195. §-ának (1) bekezdésébe ütköző bűntettet megvalósította. Megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy a Csjt. 88. §-ának (1) bekezdésében foglaltak értelmében a szülői felügyeleti jog megszüntetésének a feltételei is fennállottak, a Be. 215/A. §-ának a) pontja szerinti rendelkezés meghozatalát azonban kizárttá tette az erre vonatkozó ügyészi indítvány hiánya.
Ugyancsak törvényes a Btk. 170. §-a (5) bekezdésének első fordulata szerinti életveszélyt okozó testi sértés bűntettében való bűnösség megállapítása is.
A büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezések felülbírálata során az elsőfokú bíróság helyesen értékelte a vádlott által elkövetett bűncselekmények társadalomra veszélyességét. A részbeni beismerésnek enyhítő körülményként értékelése csupán az életveszélyt okozó testi sértés bűntette vonatkozásában állapítható meg. A tartás elmulasztásának vétségével kapcsolatban a beismerésnek enyhítőkénti értékelése a felmentő rendelkezés folytán mellőzendő volt, egyébként ez ténybelileg is alaptalan volt, mivel a vádlott a szóban forgó bűncselekménnyel kapcsolatban mindvégig tagadta a bűnösségét. További enyhítő körülmény a vádlott büntetlen előélete.
A különösen veszélyes eszköznek súlyosítókénti értékelése volt indokolt a testi sértési cselekmény tekintetében. A bűnösség körének szűkülése ellenére is úgy találta a Legfelsőbb Bíróság, hogy az elsőfokú bíróság által a vádlottra kiszabott halmazati büntetés enyhítésére nincs törvényes alap, különösen nem kerülhet sor a szabadságvesztés enyhítése mellett a kiszabott főbüntetés végrehajtásának a felfüggesztésére, mert a Btk. 89. §-ának (1), illetőleg (2) bekezdésében foglalt feltételek egyike sem áll fenn. A cselekmény tárgyi súlyához és a bűnösség fokához mérten - figyelemmel a büntetés kiszabásánál figyelembe jövő egyéb körülményekre is - az elsőfokú bíróság ítéletében kiszabott fő- és mellékbüntetés mértéke nem tekinthető eltúlzottnak.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét egyebekben helybenhagyta (Legf. Bír. Bf. II. 214/1992. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás