GK BH 1993/751
GK BH 1993/751
1993.12.01.
Hibás teljesítésből eredő kártérítési követelés esetén a kár egy részének megtérítésére kötelezés mellőzése annak folytán, hogy az élelmiszer előállítója nem tett eleget az élelmiszer minőségének megvizsgálására vonatkozó kötelezettségének [Ptk. 305. § (1) bek., 310. §, 318. § (1) bek., 340. § (1) bek.; 1976. évi IV. tv. 30. §; 10/1988. (VI. 30.) MÉM-SZEM r. 45. § (1) bek.].
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy haladéktalanul fizessen meg a felperesnek 335 743 Ft-ot és ennek 1991. év szeptember hó 20. napjától a kifizetésig járó évi 44%-os késedelmi kamatát. Tényként állapította meg, hogy 1991. szeptember 11-én a felperes 200 kg étkezési sót vásárolt az alperes raktárházából. A felperes a só egy részét más fűszerekkel keverve sütőkolbász és csabai vastag kolbász ízesítésére használta fel. A felperes dolgozói a harmadik zsák felbontásánál észlelték, hogy a só szennyezett, abban fadarabok és drótdarabok vannak. A só szennyezettségének észleléséig az már felhasználásra került 88 kg sütőkolbászba, valamint 29 kg nyers csabai vastag kolbászba és 10 kg bekevert fűszerbe. A sót a felperes kirendeltség-vezető fő-állatorvosa, valamint az Állategészségügyi és Élelmiszerellenőrző Állomás is megvizsgálta, amely vizsgálatok eredményeként megállapítható volt, hogy a beküldött minta szemmel látható szennyeződött tartalma nem felel meg a szabvány előírásainak. Szemmel látható szennyeződéseket, fadarabokat és drótdarabokat is tartalmaz.
Az így megállapított tényállás alapján az elsőfokú bíróság a felperesnek a kártérítésre alapított keresetét alaposnak találta. A felperes által felvett jegyzőkönyvek és a só minőségéről készült szakértői vélemények alátámasztották azt az alperes által sem vitatott tényt, hogy az alperes szennyezett, emberi fogyasztásra alkalmatlan sót hozott forgalomba, ezáltal hibásan teljesített. Ennek folytán a Ptk. 305. §-ának (1) bekezdése, illetve a 310. §-a alapján az alperes által összegszerűségében nem kifogásolt kártérítés megfizetésére köteles, annak kamataival együtt. Az ítélet szerint az a körülmény, hogy a felperes az esetleges további bizonyítás megkönnyítése érdekében a terméket a peres eljárás befejezéséig nem semmisítette meg, nem jelenti, hogy kára idő előtti lenne. Kára ugyanis már azzal bekövetkezett, hogy emberi fogyasztásra alkalmatlan terméket állított elő szennyezett só felhasználásával.
Az ítélet ellen az alperes nyújtott be fellebbezést, amelyben annak hatályon kívül helyezését, az elsőfokú bíróságnak a per újabb tárgyalásra és újabb határozat hozatalára utasítását kérte. Fellebbezésében megismételté azt az elsőfokú eljárásban kifejtett álláspontját, hogy a kereset idő előtti, mert a felperes a nem vitásan szennyezett só felhasználásával előállított terméket még nem semmisítette meg. Másodlagosan arra hivatkozott, hogy az esetleges károkozás nem kizárólag az alperes magatartására vezethető vissza. A felperes 1991. október 18-án kelt kártérítést igénylő levélből ugyanis az tűnik ki, hogy a vásárolt só felhasználása során már a zsák felbontásánál észlelték: abban drótdarabok vannak. Ennek ellenére a felperes dolgozói figyelmetlenül jártak el, mégis felhasználták a sót, és abból különféle élelmiszereket készítettek. Ezzel az esetlegesen bekövetkező kárnak maguk váltak okozójává, így az alperest felelősség nem terheli. Az alperes hivatkozott arra is, hogy a fel nem használt két zsák sót kicserélte és így járt volna el a harmadik zsákkal is, ha azt a felperes dogozói fel nem használják. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a tényállást nem derítette fel kellőképpen, ezért kérte Cs. M. és V. J. tanúk meghallgatását. A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását, annak helyes indokaira tekintettel kérte.
A fellebbezés részben alapos.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság által egyébként helyesen megállapított tényállást azzal egészíti ki, hogy az alperes - a másodfokú eljárásban felmutatott szállítólevél tanúsága szerint - étkezési sót szállított a felperes részére. A másodfokú eljárásban tanúként meghallgatott Cs. M. gyártásvezető és V. J. töltőcsoport-vezető tanúvallomása alapján pedig azzal, hogy a felperes üzemében a felhasználás előtt a sót nem vetik alá az élelmiszertörvényben megkívánt vizsgálatnak. Az élelmiszerekről szóló 1976. évi IV. törvény 30. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az élelmiszer-előállító az élelmiszer minőségét az előállítás teljes folyamata alatt ellenőrizni köteles. A (2) bekezdés pedig azt tartalmazza, hogy az élelmiszer-előállító köteles a minőség ellenőrzésére belső szervet működtetni, vagy erre külső szervnek megbízást adni. A törvény végrehajtási rendelete, a 10/1988. (VI. 30.) MÉM-SZEM együttes rendelet 45. §-a (1) bekezdésének a) pontja pedig követelményként tartalmazza, hogy az élelmiszer belső minőség-ellenőrzése keretében el kell látni az adalékanyag folyamatos ellenőrzését is.
Az alperes nem vitásan olyan minőségű sót szállított a felperes élelmiszer-feldolgozó üzemébe, amely a szabvány előírásainak nem felelt meg, és emberi fogyasztásra - a benne található fa- és drótdarabkák miatt - teljesen alkalmatlan volt. Az alperes a Ptk. 305. §-ának (1) bekezdése szerint hibásan teljesített, az általa szolgáltatott étkezési só nem felelt meg a teljesítéskor sem a törvényes, sem a szerződésben meghatározott tulajdonságoknak. Ennek folytán a Ptk. 310. §-a alapján a felperes a szavatossági jogainak érvényesítésén kívül a hibás teljesítésből eredő kárának a megtérítését is követelheti, kivéve, ha a kötelezett bizonyítja, hogy a hibátlan teljesítés érdekében úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Az alperes a felelőssége kimentésére alkalmas okra nem tudott hivatkozni, ezért a Ptk. 318. §-ának (1) bekezdése alapján, a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályai szerint köteles a felperes kárát megtéríteni. Az alperes a másodfokú eljárásban visszavonta azt a tényállítását, hogy két zsák sót kicserélt, így a követelés összegszerűsége nem volt vitás.
Arra a körülményre tekintettel, hogy a felperes elmulasztotta a törvény szerint őt terhelő folyamatos ellenőrzési kötelezettségét, a Legfelsőbb Bíróság a Ptk. 340. §-a (1) bekezdésének alkalmazásával kármegosztást alkalmazott, az alperesre terhesebb 80-20%-os arányban. Az étkezési só ugyanis szemmel is látható szennyezettségű volt, amelyet figyelmes vizsgálattal a felperes dolgozói észlelhettek volna, annál is inkább, mert a tanúvallomásokból megállapítható, hogy napi 4-6 zsák, azaz 2-3 q mennyiségű só került felhasználásra az adott üzemben. Ennek pontos megvizsgálása az adalékanyagok bekeverése során a felperes részéről elvárható és megvalósítható követelmény.
A fentiekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján a per főtárgya tekintetében részben megváltoztatta, és az alperest terhelő marasztalás összegét 268 595 Ft-ra és kamatára leszállította. (Legf. Bír. Gf. VI. 32 298/1992. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás