• Tartalom

8/1993. (II. 27.) AB határozat

8/1993. (II. 27.) AB határozat1

1993.02.27.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság törvény alkotmányellenessége utólagos vizsgálatára irányuló indítvány alapján meghozta a következő
határozatot.
Az Alkotmánybíróság a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény 9. § (1) bekezdés a) pontja alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványt elutasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ltv.) 9. § (1) bekezdés a) pontja szerint az egyház nyilvántartásba vételének egyik feltétele, hogy ,,az egyházat leglább száz természetes személy megalapította.'' Az indítvány szerint ez a feltétel ellenkezik az Alkotmány 60. §-ának az együttes vallásgyakorlást biztosító (2) bekezdésével, illetve az állam és az egyház szétválasztását kimondó (3) bekezdésével. Az indítvány szerint ugyanis az egyház taglétszámának vizsgálata nem tartozhat az államra; a jogi személyiség elnyeréséhez nem támaszthat különös feltételeket. A száz hívőnél kisebb vallási közösségek tagjai e feltétel miatt nem élhetnek a közösségi vallásgyakorlásnak az Ltv.-ben biztosított módjaival, illetve állandóan hátrányba kerülnek a nagy, bejegyzett egyházakkal szemben.
II.
Az Alkotmány 60. § (2) bekezdése alapján a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához való jog magában foglalja, hogy vallását és meggyőződését mindenki ,,akár egyénileg, akár másokkal együttesen nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa''. Ez a rendelkezés — az ,,együttes'' és ,,nyilvános'' vallásgyakorlás szabadsága révén — felöleli a vallási gyülekezési és egyesülési szabadságot is, amelyet egyébként az Alkotmánynak a gyülekezési jogról szóló 62. §-a és az egyesülési jogról szóló 63. § (1) bekezdése általában garantál.
1. Az együttes — vagy az Ltv. szóhasználata szerint ,,közösségi'' — vallásgyakorlás szabadsága nincs kötve semmilyen szervezeti formához. A másokkal együttesen történő vallásgyakorlásnak az Alkotmány 60. § (2) bekezdésében biztosított joga mindenkit megillet arra való tekintet nélkül, hogy az együttes vallásgyakorlás jogilag szabályozott szervezeti keretek között, vagy anélkül történik-e, illetve, hogy milyen szervezeti formában folyik. Sem az egyéni, sem a közösségi vallásgyakorlás szabadsága nem tehető alkotmányosan függővé sem vallásos szervezeti tagságtól, sem a vallási közösség szervezeti formájától.
Az Ltv. megfelel ennek a követelménynek. A lelkiismereti és vallásszabadság alapvető alkotmányos jogának részletezéseként az Ltv. I. fejezetében meghatározott egyes jogok mindenkit megilletnek. Az Ltv. 6. és 7. §-ában külön kiemelt, közösségi vallásgyakorláshoz való jogokat — az indítvány állításával ellentétben — nem csakis valamely egyház tagjai gyakorolhatják, hanem mindenki, aki valamely vallási közösségben részt kíván venni. Összhangban áll az Ltv. ezen rendelkezéseivel a fogvatartottak vallásgyakorlásáról szóló 8/1990. (IV. 27.) IM rendelet is, amelynek 14. §-a szerint a rendelet alkalmazásában egyházon a vallásfelekezetet és a vallási közösséget is érteni kell. Hasonlóképpen nem függ valamely egyházhoz tartozástól a lelkiismereti okból való szolgálatmegtagadás joga sem.
Nem alkotmányossági kérdés, hogy a hosszú történelmi múltra visszatekintő, nagy létszámú egyházak ismertsége, szervezeti struktúrája és az állammal való, sok területen begyakorlott együttműködése megkönnyíti tagjai számára a vallásgyakorlást ott, ahol ehhez más (gyakran állami) intézmények közreműködésére van szükség, mint például egészségügyi vagy akár büntetésvégrehajtási intézményekben. A vallásgyakorláshoz való jog érvényesítése a gyakorlatban nehezebb vagy könnyebb lehet attól függően is, hogy az illető vallási közösség milyen jogi formában szerveződött, illetve egyáltalán öltött-e jogi formát. A vallásszabadsághoz való jog érvényesítésében meglévő gyakorlati különbségek azonban alkotmányos határok között maradnak mindaddig, amíg nem diszkriminatív jogi szabályozásból erednek, illetve amíg nem vezetnek arra, hogy bárki vallásgyakorlását megakadályozzák.
2. Az állam határozza meg, hogy magánszemélyek részére milyen feltételekkel, milyen jogi személyek létrehozását teszi lehetővé; erre nézve az Alkotmányból sem kötelezettsége, sem döntésének korlátja nem adódik.
Az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény (a továbbiakban: Egytv.) az egyesülési jog alapján létrehozható, jogi személyiséggel rendelkező szervezet alaptípusaként bevezette a ,,társadalmi szervezet'' intézményét, amelynek szabályai — néhány kivétellel — a pártokra és szakszervezetekre is vonatkoznak. A hatályos jog szerinti egységes szabályozásból azonban nem következik, hogy bármely ,,társadalmi szervezet'', illetve az egyesülési jogon vagy más alkotmányos jogon alapuló egyéb szervezet vonatkozásában ettől eltérő szabályozás alkotmányosan ne lenne lehetséges. Alkotmányossági kérdést csupán az vetne fel, ha összehasonlítható szervezetek közül a törvényhozó egyesek számára megadná a jogi személlyé válás, vagy egy adott szervezeti forma alapításának lehetőségét, míg másokat önkényesen kizárna ebből, vagy aránytalanul nehézzé tenné számukra e jogállás megszerzését.
Az állam mind az egyesülési jog, mind más alkotmányos jogok alapján létrejött szervezetek és közösségek jogi személlyé válásának feltételeit az illető szervezet vagy közösség sajátosságának megfelelően, eltérően is szabályozhatja.
A vallási közösségek belátásuk szerint igénybe vehetik a tevékenységükkel összeegyeztethető jogi szervezeti formák bármelyikét, de erre nem kötelesek. A vallási közösség az általa választott jogi szervezeti formának megfelelő jogállást nyeri el; vallási közösség voltából fakadó sajátosságait ennek keretei között érvényesítheti, azaz a vallásszabadság jogára hivatkozva nem mentesülhet az adott jogi formával járó kogens szabályok alól, másrészt nem élvez többletjogokat sem.
Nincs olyan jogi rendelkezés, amely a vallási közösségeket jogi személlyé válásuk tekintetében más szervezetekkel szemben hátrányosan megkülönböztetné.
3. Az ,,egyház'' a hatályos jogban az a szervezeti forma, amely tekintettel van a közösségi vallásgyakorlás történelmileg kialakult sajátosságaira, s lehetővé teszi, hogy a vallási közösségek e sajátos minőségükben illeszkedjenek a jogrendbe. Az Ltv. 8. §-a szerint az azonos hitelvet követők vallásuk gyakorlása céljából létrehozott önkormányzattal rendelkező vallási közösséget, vallásfelekezetet, egyházat (a továbbiakban együtt: egyház) hozhatnak létre. Egyház minden olyan vallási tevékenység végzése céljából alapítható, amely az Alkotmánnyal nem ellentétes, és amely törvénybe nem ütközik.
A vallási közösségek szabad választásuk szerint vehetik igénybe ezt a jogintézményt is. Az ,,egyház'' jogállásának elnyeréséhez azonban az Ltv. azt a feltételt szabja, hogy — eltérően a társadalmi szervezet alapításához szükséges tíz tagtól — az egyházat legalább száz természetes személy megalapította.
Ez a feltétel az Alkotmánybíróság szerint nem sérti az ezt az alapítói létszámot el nem érő vallási közösségek együttes vallásgyakorláshoz való jogát.
a) Az egyház és az állam szétválasztásának az Ltv. 15. és 16. §-ában szabályozott szervezeti következményei azokra a vallási közösségekre vonatkoznak, amelyek az Ltv. 8. §-a szerinti egyházként működnek. Az Alkotmány 60. § (3) bekezdésében kimondott szétválasztás azonban — amely a vallásszabadság jogának része — nem szűkíthető az Ltv. idézett rendelkezéseire. Az állam nemcsak az egyházakkal, de semmilyen vallással vagy vallási közösséggel nem kapcsolódhat össze intézményesen, nem azonosíthatja magát egyetlen vallás tanításával sem, nem foglalhat állást hitbéli igazságok kérdésében. A vallási közösségek önállóságába sajátosan vallási jellegüket érintő beavatkozás alkotmányosan nem lehetséges, függetlenül attól, hogy a közösségek milyen szervezeti formában működnek.
b) Az Ltv. — a nagyobb szervezeti autonómián kívül — nem biztosít az egyházak részére olyan többletjogokat, amelyekkel más vallási közösségek ne élhetnének.
Az Ltv. 17. §. (1) bekezdése szerint az egyházi jogi személy elláthat minden olyan nevelési-oktatási, kulturális, egészségügyi, sport-, illetőleg gyermek- és ifjúságvédelmi tevékenységet, amelyet törvény nem tart fenn kizárólag az állam vagy állami szerv számára. E tevékenységi körben az egyházi jogi személy intézményt létesíthet és tarthat fenn. Az Ltv. 17. § (1) bekezdésében meghatározott, nem kizárólag az állam számára fenntartott tevékenységet azonban bárki, s így a nem egyházként működő vallási közösségek is elláthatják, ha a tevékenységre előírt feltételeknek eleget tesznek.
Az indítvány állításával ellentétben tehát az Ltv. az oktatási, szociális stb. tevékenység tekintetében nem eredményez semmilyen jogi megkülönböztetést a vallási közösségek között. Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy nincs lényeges különbség az egyház, illetve a társadalmi szervezetek gazdálkodási szabályaiban sem; továbbá, hogy az oktatási, szociális stb. tevékenység normatív támogatása nem az egyházi minőséghez, hanem tényleges tevékenységhez jár.
c) Különbség az egyházak és más vallási szervezetek között annyiban van, hogy az egyházak nagyobb belső autonómiát élveznek, illetve, hogy az Ltv. 17. § (2) bekezdése ,,egyházi jogi személy'' részére ad jogot fakultatív hitoktatásra állami iskolában.
Az Egytv. kötelezően előírja a társadalmi szervezet szervezeti rendjének demokratikus minimumát (a legfelsőbb szervnek választott testületnek kell lennie, összehívása, hatásköre kötelezően szabályozott, Egytv. 11., 12. §). Ezzel szemben az egyház szervezeti felépítése teljesen az ,,alapszabályra'' van bízva, csupán a jogrendbe kapcsolódást biztosító ügyintéző és képviselő szervét kell ,,megválasztania'' (Ltv. 9. §). Ez az egyesületi jogot idéző terminológia és a ,,választás'' nem vonatkozott azonban a ,,történelmi'', és a többi, az Ltv. hatálybalépésekor ,,törvényesen elismert egyházként, bejegyzett szerzetesrendként működő szervezetre'', amelyek bejegyzése hivatalból történt (Ltv. 22. §.). Ezeknél a bejegyzett tagságot sem vizsgálták. Az egyházak szélesebb autonómiája valósul meg azáltal is, hogy míg a társadalmi szervek működése felett — a pártokat kivéve — az ügyészség törvényességi felügyeletet gyakorol, s a bíróság a törvényes működés biztosítására az egyesület működésébe beavatkozhat (Egytv. 14—16. §), az egyházakra hasonló felügyelet és beavatkozás nem vonatkozik. Kifejezetten az egyházak felügyeletére az állam nem hozhat létre szervet [Ltv. 16. § (1) bekezdés], az egyház belső törvényeinek, szabályainak érvényre juttatására állami kényszer nem alkalmazható [Ltv. 15. § (2) bekezdés].
Az állam és egyház szétválasztása nem jelenti azt, hogy az állam az egyházak sajátosságaira ne lehetne tekintettel, s minden más társadalmi szervezettel azonosan kellene szabályoznia az ,,egyház'' jogállását. Ilyen egységes szabályozási kötelessége az államnak a társadalmi szervezetekkel kapcsolatban sincs; nem lenne akadálya az Egytv. szerinti ,,társadalmi szervezettől'' eltérő szervezeti formák kialakításának. Az állam a vallási szervezetek számára nem köteles sajátos szervezeti formát létrehozni, de nincs megkötve abban sem, milyen sajátos formát vagy formákat hozhat létre. Az állam tehát — amíg ezzel a vallásszabadságot, s ezen belül az együttes vallásgyakorlás jogát nem sérti — belátása szerint határozhatja meg az ,,egyház'' alapításának feltételeit és jogállását. A fent az a) és b) pontban kifejtettek szerint bármely vallási közösség vallásgyakorláshoz való joga sértetlen marad akkor is, ha az ,,egyház'' jogállást nem nyerheti el vagy nem kívánja elnyerni.
Az Ltv.-ben szabályozott ,,egyház'' nagyobb szervezeti autonómiája az állam és az egyház szétválasztásával van összhangban, jóllehet abból nem következik kényszerítően. Tükrözi azonban azt, hogy a szétválasztás történelmi folyamatában elsősorban az államnak a ,,történelmi'' egyházaktól való elválasztásáról, és az azokhoz való viszonyáról volt szó. Az egyház alapításához szükséges legalább száz személy előírásával az Ltv. a hagyományos, nagy létszámú egyház-fogalomnak és a kisebb vallási közösségek egyházkénti elismerésének egyaránt eleget kívánt tenni. E szabályozás ellen alkotmányos kifogás nem emelhető.
Az állam és egyház szétválasztása miatt az államnak a vallási közösség önértelmezésére kell hagyatkoznia abban, hogy valóban vallást gyakorolnak [Ltv. 9. § (1) bekezdés d) pont.]. Az állami iskolában való vallásoktatás jogát az állam az illető vallási tanok kialakultságához kötheti. Ennek biztosítására nincs az államnak más eszköze, mint minimális társadalmi elfogadottság megkövetelése. Ezért nem önkényes megkülönböztetés, hogy a vallás tanításának ehhez a sajátos formájához csak a legalább száz taggal rendelkező egyházaknak van joga.
4. A fentiek alapján az Ltv. 9. § (1) bekezdése a) pontja, amely szerint az egyház nyilvántartásba vételének egyik feltétele, hogy az egyházat legalább száz természetes személy megalapította, nem sérti sem az ezt a létszámot el nem érő vallási közösségek együttes vallásgyakorláshoz való jogát, sem az egyház és állam szétválasztásának elvét. Az Alkotmánybíróság ezért az indítványt elutasította.
Dr. Sólyom László s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke,
előadó alkotmánybíró
Dr. Ádám Antal s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Herczegh Géza s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Szabó András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Vörös Imre s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Zlinszky János s. k.,
alkotmánybíró
Alkotmánybírósági ügyszám: 1281/B/1992/2.
1

A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.

  • Másolás a vágólapra
  • Nyomtatás
  • Hatályos
  • Már nem hatályos
  • Még nem hatályos
  • Módosulni fog
  • Időállapotok
  • Adott napon hatályos
  • Közlönyállapot
  • Indokolás
Jelmagyarázat Lap tetejére