PK BH 1994/139
PK BH 1994/139
1994.03.01.
Ügyvédi irodából kiváló tag vagyonrészének kiadása iránti igény esetén közbenső ítélet téves hozatala [1991. évi XXIII. tv. 39. § (2) bek.; Pp. 213. § (3) bek.].
Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletében azt állapította meg, hogy az ügyvédi irodából kivált I., II. és III. rendű felperesek igényelhetik az I. rendű alperesi iroda vagyonából rájuk eső rész kiadását, amit a II-XII. rendű alperesek - az iroda tagjai - tűrni tartoznak. Az elsőfokú bíróság határozata indokolásában megállapította, hogy a felek eltérő jogi álláspontjára figyelemmel, a rendelkezésre álló adatok alapján, a keresettel érvényesített jog fennállása és a felpereseket ennek alapján megillető követelés összege tekintetében a vita elkülöníthető, így a bíróság a jog fennállását ítélettel előzetesen megállapította a Pp. 213. §-ának (3) bekezdésére utalással. Az elsőfokú bíróság az ítélete indokolásában kiemelte: nem volt akadálya annak, hogy a felek 1990. május 25-én az ügyvédi munkaközösség vagyonára szerződést kössenek, amely szerződés nem vitatottan azt a célt tűzte ki, hogy a szerződést aláíró tagok együtt maradjanak. Az 1991. évi XXIII. törvény lehetővé tette, hogy 1991. október 1. napjával a korábban jogi személyként működő ügyvédi munkaközösségből kilépve, egyéni ügyvédként működjön a munkaközösség bármelyik tagja. A törvény egyidejűleg azt is biztosítja a kilépő ügyvéd részére, hogy igényelhesse az ügyvédi iroda vagyonából rá eső részt. A hivatkozott törvényi rendelkezések alapján a felperesek jogosan igénylik vagyoni részüket az I. rendű alperes vagyonából. Ezt a vagyont - a felperesek kilépését követően - a II-XII. rendű alperesek szerződéssel rendezték egymás között, ezért jogos a felperesek tűrésre irányuló kereseti kérelme az említett alperesek vonatkozásában is. A jogszabály rendelkezése miatt okafogyottá vált az érdekeltek közötti, előzőekben említett szerződés, s miután a jogszabály a szerződéstől eltérően rendelkezik, ezt kell alkalmazni a felek vonatkozásában. Egyébként a bíróság eltérő jogi álláspontja miatt nem foglalkozott a szerződés semmisségével, annak a felperesek által megjelölt okaival.
A közbenső ítélet ellen az alperesek fellebbeztek. Határozott kérelmük az volt, hogy a közbenső ítélet megváltoztatásával a Legfelsőbb Bíróság érdemi határozatot hozzon, ítéletével a felperesek keresetét utasítsa el, és kötelezze őket az alpereseknek okozott perköltség megfizetésére.
A felperesek fellebbezési ellenkérelmükben az elsőfokú bíróság közbenső ítéletének a helybenhagyását kérték. Az alperesek fellebbezése annyiban alapos, hogy az elsőfokú bíróság eljárási szabályt sértett, amikor közbenső ítéletet hozott, megakasztva a per tárgyalását.
A peres felek között nem volt vitás az a tény, hogy a felperesek közölték a kiválási szándékukat 1991. október 1-jei hatállyal, egyben az 1991. évi XXIII. törvény 39. §-ának (2) bekezdésére alapítottan kérték a vagyonból rájuk eső rész kiadását. A perben kifejtett álláspontjuk szerint a kilépéskor meglevő tagi vagyon egyenlő arányú felosztásával kell megállapítani az őket megillető vagyonrész mértékét. Az 1991. október 11-i taggyűlési határozat szerint a felperesek kiválási szándékát tudomásul vették, a vagyonrészük kiadása tekintetében „a számok közvetlen tükrében” arra a következtetésre jutottak, hogy a kiváló ügyvédek működési eredménye nem járult hozzá az iroda vagyonának keletkezéséhez; ha a képződött vagyonból részesednének, jogalap nélkül gazdagodnának. Az irodával szemben érvényesített vagyoni igényüket ezért, mint alaptalant elutasították.
Az I. rendű alperesnek az volt a jogi álláspontja, hogy a felperesek valóságos vagyoni igénye kielégítéséért csak maga az I. rendű alperes tehető felelőssé. Kiadási kötelezettsége azonban azért nem állapítható meg, mert a hivatkozott szerződés értelmében a tagsági viszonynak saját elhatározásból történő megszüntetése esetén úgynevezett tényszámokra épülő elszámolás irányadó, aminek alkalmazása azt eredményezi, hogy a felpereseknek nincs olyan vagyoni részesedése a közös vagyonból, aminek a kiadását jogszerűen igényelhetnék.
A fentiekben kiemelt tényekből egyértelműen következik az, hogy a felek között nem az volt a vitás, hogy a felperesek a kiválásuk folytán támaszthatnak-e vagyoni igényt az I. rendű alperessel, illetőleg az alperesekkel szemben, hanem az, hogy van-e olyan valóságos vagyoni követelésük, aminek a kiadására kötelezhetők az alperesek. Az elsőfokú bíróság szükségtelenül állapította meg közbenső ítéletében azt az egyébként jogszabályban rögzített jogosultságot, hogy a felperesek az I. rendű alperes vagyonából a rájuk eső rész kiadását igényelhetik, mert ezt a jogosultságukat valójában az alperesek sohasem tették vitássá. Annak a vitának a jogalapját, hogy van-e a felpereseket megillető vagyonrész az alperesek birtokában, a jelen közbenső ítélet nem dönti el, ezért nincs létjogosultsága [Pp. 213. § (3) bek.]. Az ilyen módon az elsőfokú bíróság által eljárási szabálysértéssel meghozott közbenső ítéletet a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 252. §-ának (2) bekezdése alapján, hatályon kívül helyezte. Egyben az 1992. évi LXVIII. törvény 29. §-ának (3) bekezdése alapján, az új hatásköri szabályok szerint eljárásra jogosult Pesti Központi Kerületi Bíróságot utasította az új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára. (Legf. Bír. Pf. I. 20 865/1993. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás