20/1994. (IV. 16.) AB határozat
20/1994. (IV. 16.) AB határozat1
1994.04.16.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában — dr. Lábady Tamás, dr. Sólyom László, dr. Szabó András és dr. Vörös Imre alkotmánybírák különvéleményével — meghozta a következő
határozatot.
Az Alkotmánybíróság a bírósági végrehajtásról szóló 1979. évi 18. törvényerejű rendelet 28. § (1) és (3) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
1. A bírósági végrehajtásról szóló 1979. évi 18. törvényerejű rendelet (Vht.) 22. §-a a következőket tartalmazza:
,,Közvetlen bírósági letiltás végrehajtási lap helyett
22. § (1) A bíróság a végrehajtási lap kiállítása helyett közvetlenül letiltó végzést hoz, ha kizárólag az adós munkabéréből kell behajtani a követelést. A letiltó végzést az a bíróság hozza, amelynek a hatáskörébe tartozik a végrehajtási lap kiállítása.
(2) A letiltó végzésben a bíróság az adós munkáltatóját arra hívja fel, hogy — a letiltó végzés jogerőre emelkedésének bevárása nélkül — az adós munkabéréből a végzésben feltüntetett összeget vonja le, és haladéktalanul fizesse ki a végrehajtást kérőnek.
(3) A bíróság a letiltó végzést a munkáltatónak és a feleknek kézbesítteti. A felek a végzés ellen fellebbezhetnek. A fellebbezésnek a letiltott összeg levonására és kifizetésére nézve nincs halasztó hatálya.''
A Vht. 28. §-ának rendelkezése a következő:
,,Tartásdíj behajtása közvetlen bírósági felhívással
28. § (1) A bíróság az olyan határozatában, amellyel a munkaviszonyban álló dolgozót, szövetkezeti tagot, időszakonként visszatérő járandóságban részesülő más személyt tartásdíj megfizetésére kötelezi, a munkáltatót egyúttal közvetlenül felhívja arra, hogy a határozatban megállapított összeget vonja le, és fizesse ki a jogosultnak. A bíróság a tartásdíjat megállapító határozat rendelkező részét a határozat meghozatalától számított három napon belül megküldi a munkáltatónak.
(2) A másodfokú bíróság közvetlen felhívást akkor bocsát ki, ha az elsőfokú bíróság elutasító határozatával ellentétben tartásdíjat állapít meg, illetőleg ha az elsőfokú bíróság által megállapított tartásdíj összegét vagy a teljesítésre vonatkozó rendelkezést módosítja.
(3) E § szerinti eljárásnak akkor van helye, ha azt a jogosult kéri. E kérelem lehetőségéről a bíróság köteles a jogosultat tájékoztatni.''
2. Az indítványozó a Vht. 28. §-ának azt a rendelkezését tartja alkotmányellenesnek, amely a gyermeket megillető tartásdíj megfizetésére való kötelezéssel kapcsolatban — anélkül is, hogy a kötelezett magatartása erre okot adna — lehetővé teszi bírósági felhívás kibocsátását. A letiltás szabályait az indítvány nem kifogásolja.
Érvelése szerint a köztudatban az a tisztességes, becsületes állampolgár, aki a hatósági határozatokat önként teljesíti. A nem jogvégzett állampolgárok nem tesznek különbséget a bírósági felhívás és a bírósági letiltás között. A munkáltató részére kiadott felhívás az adott dolgozó jó hírnevét — különösen, ha tartásdíj-kötelezett a gyermek anyja, tehát nő — gyakorlatilag minden esetben sérti.
Az állampolgár általában a családi állapotával, az anyagi helyzetével kapcsolatosan senkinek sem köteles felvilágosítást adni. Az indítványozó szerint az ehhez fűződő állampolgári jogokat is sérti a munkáltatóhoz intézett felhívás.
Azzal is érvelt az indítványozó, hogy a felhívás alkalmazása a gazdasági életben is nehézséget okoz, mert a bankok általában nem folyósítanak kölcsönt olyan állampolgárnak, akitől bírósági határozat alapján meghatározott összeget munkabérből vonnak le.
Utalt arra a tapasztalatra, amely szerint házassági vagyonközösséget megszüntető és a bontás összes járulékos kérdéseire kiterjedő megállapodásoknál gyakran előfordul, hogy a kötelezetti pozícióban lévő személy anyagi áldozatot hoz annak érdekében, hogy a jogosult ne éljen a bírósági felhívás kibocsátásának kezdeményezésére vonatkozó jogával.
Jogi álláspontja szerint a kifogásolt rendelkezés sérti az Alkotmány
— 8. § (2) bekezdését, mert a jó hírnévhez való jogra vonatkozó, korlátozó tartalmú szabályt nem törvény, hanem törvényerejű rendelet állapítja meg;
— 54. § (1) bekezdését, mert jogállamban az emberi méltósághoz való jogra tekintettel senkiről nem szabad eleve feltételezni, hogy egy kötelező határozatot nem tart be;
— 57. § (5) bekezdését, mert a kifogásolt rendelkezés szövegéből adódóan a bíróság a felhívást kérelemre köteles elrendelni; a határozat e része ellen tehát nem lehet eredményesen jogorvoslattal élni;
— 70/A. §-át, mert a kötelezetti pozíciót diszkriminatív módon hátrányosabbá teszi.
3. Az igazságügy-miniszter észrevételében előadta, hogy a jogintézményt a gyermekek és az anyák fokozottabb bírói jogvédelméről szóló 7/1953. (II. 8.) MT rendelet vezette be. Ennek az volt az indoka, hogy a tapasztalat szerint a gyermektartásra kötelezettek nagy része kivonta magát a tartási kötelezettség teljesítése alól. Szükséges volt, hogy a jog a lehető leggyorsabb intézkedést tegye lehetővé a tartásra jogosultak elemi életfeltételeinek biztosítása érdekében.
Az igazságszolgáltatási adatok szerint napjainkban is sokan vannak, akik nem fizetik meg a tartásdíjat, és ennek érdekében munkahelyet is változtatnak. Az utóbbi években évente mintegy 30 000 tartási per indult, ennek 99%-a gyermektartásdíj megfizetésére irányul.
A bíróságok által előlegezett gyermektartásdíjak összege évről évre emelkedik: 1992-ben 98,5 millió Ft, 1993-ban 108,5 millió Ft volt. A behajtási százalék aránya egyre csökken, jelenleg alig éri el a kifizetett összeg 11%-át.
A polgári eljárásjog a tartásdíj fizetésére irányuló kötelezettség teljesítését számos más sajátos rendelkezéssel is elősegíti. Ilyen célt szolgál — egyebek között — az ideiglenes intézkedés, az előzetes végrehajthatóság is.
II.
Az indítvány nem megalapozott.
1. Az Alkotmány 67. § (1) bekezdése szerint minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges.
Ezzel az alapvető joggal van összhangban az Alkotmány 15. §-a, amely szerint a házasság és a család intézményének védelme az állam kötelezettsége, és 16. §-a, amely kimondja, hogy az államnak különös gondot kell fordítania az ifjúság létbiztonságára és nevelésére, védelmeznie kell az ifjúság érdekeit, továbbá a 70/J. §-a is: a szülők, gondviselők kötelesek kiskorú gyermekük taníttatásáról gondoskodni.
A gyermekek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény kihirdetéséről szóló 1991. évi LXIV. törvény is számos rendelkezésében ,,a gyermek mindenek felett álló érdekének'' kötelező figyelembevételét írja elő.
2. A házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) a szülőknek az Alkotmányból folyó gondoskodási kötelezettsége egyik elemét egyebek között így fogalmazza meg: ,,a szülő a saját szükséges tartásának rovására is köteles megosztani kiskorú gyermekével azt, ami közös eltartásukra rendelkezésre áll''.
A tartás a testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges gondoskodás egyik formája. Ezt az alapvető kötelességét a gyermekétől külön élő szülő elsősorban pénzben, tartásdíjfizetés formájában teljesíti. A gyermektartásdíjról a szülők megegyezésének hiányában a bíróság dönt. A tartásdíjat a bíróság a jövedelem százalékos arányában és/vagy határozott összegben állapíthatja meg (Csjt. 69/A.—69/E. §-ai).
A tartásdíjfizetés teljesítése a gyermek létfontosságú érdekét és az Alkotmányban védett alapvető jogának megvalósulását szolgálja.
Az Alkotmánybíróság 995/B/1990/3. sz. AB határozata (ABK 1993. október, 406., 411—412.) egyebek között az alábbiakra mutatott rá: ,,...a tartásra vonatkozó szabályokat nem elsősorban a tartásra kötelezettek jogai, hanem a tartásra jogosultak, elsődlegesen a gyermek alapvető alkotmányos jogaiból kiindulva kell vizsgálni. ... A tartás, a testi fejlődéshez szükséges gondoskodás a szülők alkotmányos alapvető kötelezettsége, és annak biztosítása a jogosult gyermeket szolgálja. A tartásra vonatkozó törvényes rendelkezések mindaddig alkotmányosak, amíg a tartásra kötelezettek, elsősorban a szülők jogai a gyermek érdekében nyernek korlátozást, helyesebben alkotmányos kötelezettségük megvalósítását biztosítják.''
Az Alkotmánybíróság e megállapításokat a jelen ügyben is irányadónak tekinti.
III.
1. A Vht. 28. §-a nem tartalmaz olyan rendelkezést, amelynek alkalmazása okozati kapcsolatba lenne hozható bárki jó hírnevének sérelmével, emberi méltóságával. A kifogásolt szabály alapján kibocsátott bírósági felhívás tartalmát maga a jogszabály határozza meg. E jogszabály mindenki számára megismerhető. Ezáltal a foganatosítással kapcsolatban érintett személyek számára is felismerhetők a jogintézmény lényeges vonásai; köztük az, hogy a felhívás kibocsátására — a jogszabály szövegéből kétségtelenül kitűnően — a jogosult egyoldalú nyilatkozata alapján, a kötelezett teljesítési készségétől függetlenül is sor kerülhet.
Az alkotmányellenesség megítélésénél a vizsgált jogszabályi rendelkezésből és nem a jogszabály téves ismeretén alapuló feltételezett vélekedésből kell kiindulni.
A támadott rendelkezés nem áll kapcsolatban és így ellentétben sem a kötelezett önkéntes jogkövető magatartásával, arra nézve önmagában a bírósági felhívás kibocsátásából okszerűen következtetés nem vonható le.
Mind a tartásdíj behajtására irányuló bírósági letiltás, mind a bírósági felhívás jellemzője az, hogy a jövőben lejáró részleteket illetően alkalmazásukra a kötelezett korábbi önkéntes teljesítése esetén is sor kerülhet. Mindkét jogintézmény célja a folyamatos és zavartalan teljesítés biztosítása. A bírósági felhívás azonnali végrehajtást tesz lehetővé, kibocsátása a tartásdíj-fizetési kötelezettség kimondásával (a marasztalással) egyidejűleg történik.
A végrehajtás lényege itt az, hogy a határozatban foglaltaknak állami kényszer útján szereznek érvényt. Nem minden kényszer jelent szankciót. Az állami kényszer jogellenes magatartás hiányában is számos esetben alkalmazható (pl. védőintézkedésként).
A bírósági végrehajtás szabályai között — a bírósági felhíváson kívül is — több olyan van, amely nem szankció-jellegű végrehajtási aktusokra vonatkozik (Vht. 93. §, 108. §, 109. §, 110. §).
Nem szankciós jellegű végrehajtási aktusokra az államigazgatási eljárás végrehajtással összefüggő rendelkezései is lehetőséget adnak. Az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (Áe.) alapján meghatározott esetekben — életveszély miatt, közbiztonság érdekében, illetőleg, ha a késedelem jelentős vagy helyrehozhatatlan kárral járna; ha tartásról, gondozásról rendelkeznek; illetve jogszabályban meghatározott más fontos ok miatt — azonnali végrehajtásra kerülhet sor [Áe. 63. § (2) bek. a)—c) pontok]. Az azonnali végrehajtás pedig azt jelenti, hogy a végrehajtható határozat kibocsátása és a végrehajtás megkezdése időbelileg egybeesik.
A Vht. 28. §-a alapján a felhívás kibocsátása elvileg egyetlen személyre nézve sem jelenthet sértő vagy valótlan tényállítást, s a kötelezettet sem tünteti fel hamis színben. Nem nyilvánítja valamely személy magatartását jogellenessé, és önmagában nem jelenti jogellenes magatartás szankcionálását sem.
A közvetlen bírósági felhívás intézménye a közigazgatási jogban általánosan ismert azonnali végrehajtást teszi lehetővé a családjog területén a tartásdíj behajtásának fontos célja miatt. Ez összhangban áll az Európa Tanács Miniszterek Bizottságának a családjogi ügyekre vonatkozó szükségintézkedésekről szóló R (91) 9. sz. Ajánlása 3. Alapelv 4. pontjával, amely szerint ,,a bíróságoknak és hatáskörrel bíró más hatóságoknak olyan hatalommal kell rendelkezniük, hogy azonnal végrehajtandó határozatokat hozhassanak''.
2. A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (Mt.) 103. § (3) bekezdése értelmében a munkavállaló nem közölhet illetéktelen személlyel olyan adatot, amely munkaköre betöltésével összefüggésben jutott tudomására, és amelynek közlése más személyre hátrányos következménnyel járna. Az Mt. e szabályát alkalmazni kell a közalkalmazotti jogviszonyra is [lásd: a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (Kjt.) 2. § (3) bek. és 54. § (1) bek.]. Az idézett rendelkezéshez hasonlót tartalmaz a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény (Ktv.) 37. § (3) bekezdése.
A közlési tilalomra vonatkozó rendelkezés célja megakadályozni azt, hogy a munkahelyen (vagy azon kívül) a kötelezettről a bírósági felhívás vagy letiltás foganatosításával kapcsolatban bármiféle közvélekedés alakulhasson ki. Mindazok, akik jogszerűen tudomást szerezhetnek a végrehajtási cselekményről, csak jogellenesen hozhatják ezt az információt a nyilvánosság tudomására.
3. A Vht. támadott 28. §-a értelmében a bíróság a megállapított tartásdíj levonása érdekében a fizetésre kötelező határozat rendelkező részét a kötelezett munkáltatójának megküldi. A jogszabályból értelemszerűen következik, hogy sem a határozat egyéb rendelkezései, sem indokolása nem küldhető meg. A dolgozóra vonatkozó személyes adatot azonban — tartásdíj fizetésére való kötelezését — a bíróság a dolgozó beleegyezése és akár mulasztása nélkül is harmadik személy tudomására hozza. Ezzel a Vht. 28. §-a korlátozza a tartásdíj fizetésére kötelezett személynek az Alkotmány 59. § (1) bekezdésében biztosított jogát a magántitokra és a személyes adatok védelmére.
A jogalkotót a tartásdíj közvetlen bírósági felhívással történő behajtása intézményesítésekor a tartásdíjnak a jogosult élete fenntartásában, szükségleteinek kielégítésében betöltött szerepe motiválta. (Vö. az 1979. évi 18. törvényerejű rendelet 28. §-ához fűzött miniszteri indokolással.) A jogosultak körében különös súllyal esnek latba az eltartandó gyermekek.
A gyermektartásdíjnak a bírósági úton érvényesíthető követelések között kiemelt alkotmányos jelentősége van. A Vht. 28. §-a azoknak a rendelkezéseknek a sorába illeszkedik, amelyeknek célja az, hogy a tartásdíjat a kötelezett a lehető legnagyobb bizonyossággal teljesítse. Az általánostól eltérő különös szabályok vonatkoznak a keresetindításra [lásd: a Polgári Perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 122. § (2) bek.], az előzetes végrehajthatóságra [Pp. 232. § (1) bek.] és a végrehajtási eljárás egyéb cselekményeire is [Vht. 13. §, Vht. 22. § (3) bek.].
Az egyéb jogszabályok a bírósági felhívás esetkörén kívül is egyedül a tartásdíjra jogosult szabad belátására bízzák a választást abban a kérdésben, hogy a tartásdíj teljesítését végrehajtási cselekmény útján kívánja-e. Mindez a kötelezettség jellegéből értelemszerűen és kényszerítően következik. A tartásra irányuló minden járadékszerű szolgáltatást időszakonként előre kell teljesíteni, elvileg bármilyen késedelem a tartásra jogosult Alkotmány-védte érdekeit — még életét is — veszélyeztetheti.
Az Alkotmánybíróság állandó joggyakorlata szerint az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem biztosítható [pl. 30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABK 1992. 167., 171.].
A tartásra jogosult (különösen a gyermek) élete fenntartásának, szükségletei kielégítésének érdeke, az ezzel összefüggő családjogi követelés teljesítéséhez fűződő érdek kellő súlyú alkotmányos [Alkotmány 15. §, 67. § (1) bek.] indoka annak, hogy a tartásdíj-fizetési kötelezettséget az állam a más kötelezettségektől a bírósági végrehajtás körében eltérően kezelje, és a jogosult kérelmére a teljesítést kényszer útján is biztosítsa.
Ebben a körben a tartásra kötelezettek (különösen a szülők) magántitokhoz és személyes adatok védelméhez való jogának korlátozása nem kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik, és a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest nem aránytalan.
IV.
1. A Vht. 28. §-ában személyek közötti különbségtétel nem ismerhető fel. A követelés jellege, az ezen alapuló sajátos kötelezetti pozíció, s nem a kötelezett személyére visszavezethető ok vonja meg az összehasonlítás alapjául az odatartozó személyek körét, és határozza meg az általánostól eltérő végrehajtási szabályok alkalmazhatóságát. Ebben az összehasonlítható körben a Vht. 28. §-a valamennyi személyt egyenlőként kezel.
2. A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (Jat.) hatálybalépéséig az Elnöki Tanácsnak (NET) a jogalkotás területén Országgyűlést helyettesítő jogköre volt azzal, hogy az Alkotmányt nem módosíthatta és nem alkothatott törvény nevű jogforrást. A törvényerejű rendelet azonban törvényeket is módosíthatott és hatályon kívül helyezhetett. Ezen nem változtatott az sem, hogy a törvényerejű rendeleteket az Országgyűlés legközelebbi ülésén be kellett mutatni. Ez a bemutatás nem volt a törvényerejű rendeletek érvényességi kelléke, sem azok hatályosságát nem korlátozta.
A Jat. jelentősen megszorította a NET törvényerejű rendelet kibocsátására vonatkozó jogkörét. A 6. § (1) bekezdése értelmében a NET 1988. január 1. után nem alkothatott a kizárólagos törvényhozási tárgyakban (Jat. 2—5. §) törvényerejű rendeletet. Ez azonban nem érintette a Jat. hatálybalépése előtt alkotott jogszabályok (köztük a törvényerejű rendeletek) hatályát [Jat. 61. § (2) bek.].
Törvényerejű rendelet nevű jogforrás ma már nem bocsátható ki. A hatályos törvényerejű rendeleteket csak törvénnyel lehet módosítani vagy hatályon kívül helyezni. A hatályos törvényerejű rendeletek az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alkalmazásában törvénynek minősülnek. Az indítványozónak az Alkotmány 8. §-ára alapított kifogása megalapozatlan.
3. A hatályos szabályok kielégítő és hatékony jogorvoslatot (fellebbezést) biztosítanak az elsőfokú bíróság határozata ellen. Ettől különálló kérdés az, hogy a másodfokú bíróság csak a jogszabályban foglalt együttes anyagi és eljárásjogi feltételek fennállását vizsgálhatja, ezeket viszont köteles is vizsgálni. Az nem sérti a jogorvoslathoz való alkotmányos jogot, hogy a Vht. 28. §-a nem biztosít mérlegelési jogot a másodfokú bíróságnak.
4. Az indítványozó érvelése szerint azt a kötelezettet, akivel szemben bírósági felhívást bocsátottak ki, a mindennapi életben emiatt különféle hátrányos következmények érik. Az Alkotmánybíróság a feltételezésekkel érdemben nem foglalkozott, mert azok a Vht. 28. §-ával alkotmányjogilag értékelhető összefüggésbe nem hozhatók.
Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.
Az Alkotmánybíróság a határozatban megfogalmazott elvi álláspontra figyelemmel rendelte el határozatának a hivatalos lapban való közzétételét.
Dr. Sólyom László s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Szabó András s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
előadó alkotmánybíró
előadó alkotmánybíró
Dr. Vörös Imre s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Zlinszky János s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Alkotmánybírósági ügyszám: 723/B/1992/15.
Dr. Lábady Tamás alkotmánybíró különvéleménye
Az indítvány elutasításával nem értek egyet; álláspontom szerint a támadott törvényi rendelkezés alkotmányellenes, ezért annak megsemmisítéséről kellett volna rendelkezni.
1. Az Alkotmány 8. §-ának (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége. A 8. § (2) bekezdésének értelmében pedig az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban törvény sem korlátozhatja.
A Vht. támadott 28. §-a feljogosítja a bíróságot arra, hogy a megállapított tartásdíj munkáltató általi levonása érdekében a határozat rendelkező részét a kötelezett munkáltatójának megküldje és felhívja arra, hogy a határozat szerint a kötelezett munkabér stb. követelését — annak a bírósági felhívásban meghatározott hányadát — a kötelezettől vonja el. Ezzel a felhívással a bíróság a dolgozóra vonatkozó személyes adatot — a tartásdíj fizetésére kötelezését és az azzal összefüggő egyéb adatot — a dolgozó beleegyezése nélkül harmadik személy tudomására hozza, ugyanakkor a követelés lefoglalásával a kötelezettel szemben kényszerintézkedést rendel el akkor is, ha arra a kötelezett — önkéntes teljesítése folytán — okot nem szolgáltatott. Ezzel a Vht. 28. §-a korlátozza a tartásdíj fizetésére kötelezett személynek az Alkotmány 59. § (1) bekezdésében biztosított jogát a magántitokra és a személyes adatok védelmére. A közvetlen bírósági felhívás sérti a kötelezett rendelkezési jogát is, mert a kényszereljárás — munkabér stb. követelése lefoglalásával — anyagi jogi kötelezettsége önkéntes teljesítését — akarata ellenére — kizárja. A jogi kötelezettségek önkéntes, szabad teljesíthetőségének az azonnali kényszerrel való kizárása egyben az önrendelkezés alkotmányos jogának, az önrendelkezés szabadságának a sérelme [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42., 44.]. Az önrendelkezés joga az állandó alkotmánybírósági gyakorlat szerint az emberi méltósághoz való jog tartalmi eleme, a közvetlen bírósági felhívás tehát az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglaltakkal is ellentétes. Tekintettel arra, hogy a közvetlen bírósági felhívás a végrehajtási jog intézménye, a kényszerintézkedés alkalmas olyan következtetések levonására, hogy a kötelezett az őt terhelő tartásdíj-fizetési kötelezettséget önként nem teljesíti. Így a szabályozás sérti az érintetteknek ugyancsak az Alkotmány 59. § (1) bekezdése által garantált jó hírnévhez való jogát is. Ezek a korlátozások az érintett alapjogok lényeges tartalmára vonatkoznak, így az Alkotmány 8. §-ával ellentétesek.
2. A végrehajtás fogalmilag a jog kényszerrel való érvényesítése, azaz a jogi szankció realizálása. A végrehajtással az eredeti kötelezettség újabb stádiumába, az állami kényszerrel való érvényesíthetőség állapotába kerül, annak folytán, hogy a kötelezettség önkéntes teljesítése nem történt meg. A kötelezett tehát a jogállapotnak a végrehajtás stádiumába kerülését elvileg — az önkéntes teljesítéssel — mindig megelőzheti, illetőleg elháríthatja.
A közvetlen bírósági felhívással történő tartásdíj biztosításnál a vagyoni kényszer abban áll, hogy a szankció érvényre juttatására irányuló eljárás során és eredményeként az adós (kötelezett) vagyoni jellegű jogát egy kényszereljárásban korlátozás éri, s ezáltal az eredeti jogi kötelezettség a követelés kényszer-kielégítésével realizálódik. A kötelezett munkabér stb. követelésének a lefoglalása tehát olyan kényszerrel megvalósított joghátrány, amelyet az adós — elvileg — az önkéntes teljesítéssel kivédhetne. Álláspontom szerint ezért a jogi kötelezettség végrehajtási kikényszerítése mindig joghátrány, így annak alkalmazása a kötelezettség önkéntes teljesítése esetén alkotmányosan megengedhetetlen, mert akkor nem történik meg a szankció beálltára alapul szolgáló jogsértés.
3. A közvetlen bírósági felhívással a kötelezettnek elvi esélye sincs arra, hogy a vagyoni kényszerintézkedést önkéntes teljesítéssel elhárítsa, mert az munkabér stb. követelésének lefoglalását eredményezi anélkül, hogy arra okot adott volna, hogy abba beleegyezett volna, sőt akkor is, ha az ellen — önkéntes teljesítése mellett — kifejezetten tiltakozott. Álláspontom szerint az azonnali vagy előzetes végrehajtás nem változtat a végrehajtás szankciós jellegén, azon, hogy a végrehajtás természeténél fogva joghátrány. A végrehajtható határozat kibocsátásának és a végrehajtási kényszernek időbeli egybeesése is megelőzhető (elhárítható) az önkéntes teljesítéssel, mert annak megtörténte esetén nincs mit végrehajtani.
Nem osztom a többségi határozatban kifejtett azt az álláspontot sem, hogy a közvetlen bírósági felhívással egy tekintet alá esik a közvetlen bírósági letiltás, mert ez utóbbi kizárólag a végrehajtási lap helyett bocsátható ki — meghatározott feltételek fennállása estén —, vagyis alkalmazásának feltétele a nem teljesítés, a mulasztás. Más kérdés, hogy időszakonként visszatérő szolgáltatások esetén a végrehajtás a jövőre nézve is elrendelhető, de ennek elengedhetetlen feltétele a végrehajtási jog megnyílása, azaz a mulasztás, a szankció érvényre juttatási stádiuma, a kényszer állapotának a beállta. A támadott végrehajtási intézkedésnél, a közvetlen bírósági felhívásnál azonban a kötelezett a jogkorlátozást nem tudja megelőzni, mert az egyedül a jogosult akaratától függő kényszerintézkedés.
4. Mindezek a szempontok csak annak a kérdésnek a megítélésénél relevánsak, hogy a támadott rendelkezés sérti-e a jó hírnévhez való alapjogot is, továbbá az önrendelkezés szabadságát. Azt, hogy a Vht. 28. §-a a kötelezettnek a személyes adatok védelmére vonatkozó, az Alkotmány 59. § (1) bekezdésében biztosított alapjogát korlátozza, a többségi határozat is vallja. Ehhez képest az Alkotmánybíróságnak az indítvány elbírálásakor azt kell vizsgálnia, hogy a fennálló alapjogkorlátozás olyan elkerülhetetlen és szükséges korlátozás e, amelyet a korlátozással elérni kívánt cél kényszerítően megkövetel, azaz a korlátozás megfelel-e az alapjogi korlátozásokkal szemben támasztott alkotmányossági követelményeknek.
A Vht. kifogásolt 28. §-a anélkül írja elő a bírósági felhívással történő tartásdíjbehajtást, hogy a tartásra jogosult élete fenntartásának, szükségletei kielégítésének érdeke ezt kényszerítően megkövetelné. A többségi határozatban kifejtett alkotmányos szempontok megvalósítása csak abban az esetben merül fel kényszerítő szükséggel, ha a kötelezett tartásdíj-fizetési kötelezettségét önként nem teljesíti. Ha a bírósági felhívás kibocsátásakor a kötelezett személy semmilyen jelét nem adta annak, hogy önként nem tenne eleget tartásdíj-fizetési kötelezettségének, a kényszerintézkedés, mint joghátrány nyilvánvalóan nem lehet az érintett alapjogoknak sem szükségszerű, sem arányos korlátozása. Egy olyan szabály, amely az Alkotmány 59. § (1) bekezdésében deklarált magántitokhoz, személyes adatok védelméhez és a jó hírnév védelméhez fűződő alkotmányos alapjogok, továbbá az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével védett önrendelkezési jog korlátozásával rendeli el valamely, az Alkotmány által védett jogosultság érvényesítését, amely egyébként ilyen korlátozások nélkül is biztosítható volna, nem fér össze az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében foglalt és az alapjogok korlátozására irányadó alkotmányi rendelkezéssel. Egy jogi kötelezettség teljesítésére vonatkozó kényszerintézkedés — a kötelezettség szabad, önkéntes teljesítésének jogilag biztosított lehetősége nélkül —, eleve olyan szükségtelen és aránytalan korlátozása az érintett alapjogoknak, amely alkotmányosan megengedhetetlen.
5. Természetesen elkerülhetetlenné lesz az alapjogi korlátozás, ha a kötelezett tartásdíj-fizetési kötelezettségét — akár egyetlen esetben is — elmulasztja. Ebben, de csakis ebben az esetben a végrehajtási kényszerintézkedés a többségi határozatban megfogalmazott alkotmányos szempontok biztosítása érdekében elengedhetetlenül szükséges, az alapjogkorlátozásnak a tartásdíj biztosítása kényszerítő okává válik, vagyis itt a szükséges és arányos korlátozás alkotmányosan megengedett. A támadott rendelkezés azonban ezeknek a kényszerítő indokoknak a hiányában alkotmányellenes.
Dr. Lábady Tamás s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
A különvéleményben foglaltakhoz csatlakozom:
Dr. Sólyom László s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Szabó András s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Vörös Imre s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás