21/1994. (IV. 16.) AB határozat
21/1994. (IV. 16.) AB határozat1
1994.04.16.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára benyújtott indítványok tárgyában — dr. Tersztyánszky Ödön és dr. Zlinszky János alkotmánybírák párhuzamos indokolásával — meghozta a következő
határozatot.
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény 19. § (2) bekezdése alkotmányellenes, ezért azt e határozatnak a Magyar Közlönyben való közzététele napjával megsemmisíti.
Az Alkotmánybíróság a közúti közlekedési szolgáltatásokról és a közúti járművek üzemben tartásáról szóló 89/1988. (XII. 20.) MT rendelet 5/A. § (2) bekezdése és az 5/B. § (2) bekezdése a) pontja, továbbá a személytaxi-szolgáltatás végzésének egyes feltételeiről szóló 21/1992. (X. 27.) KHVM rendelet 2. §-a alkotmányellenességének megállapítása és a rendelkezések megsemmisítése iránt benyújtott indítványokat elutasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
A közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény 19. § (2) bekezdését az 1992. évi LXXVIII. törvény 1. § (2) bekezdése módosította; a közúti közlekedési szolgáltatásokról és a közúti járművek üzemben tartásáról szóló 89/1988. (XII. 20.) MT rendeletet pedig a 142/1992. (X. 27.) Korm. rendelet 5/A. és 5/B. §-okkal egészítette ki. Az indítványozók szerint a módosított törvény 19. § (2) bekezdése, továbbá a kiegészített rendelet 5/A. § (2) bekezdése és az 5/B. § (2) bekezdése, továbbá a 21/1992. (X. 27.) KHVM rendelet 2. §-a az Alkotmánynak a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát elismerő 9. § (2) bekezdésével, továbbá 70/A., 70/B. és 70/C. §-ával ellentétes, ezért e rendelkezések alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérték. Az egyik indítványozó szerint a rendelet alkotmányellenes azért is, mert mindazokon a helyeken sérti az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvényt, ahol a szakmai érdekképviseleti ,,szerv''-eket, előzetes hozzájárulásuk nélkül, kötelezi a rendeletben meghatározott feladatok ellátására.
II.
A közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény 19. § (2) bekezdése szerint a személygépkocsival végzett közforgalmú személyszállítás (a továbbiakban: személytaxi-szolgáltatás) céljára használt járművek számát a település, Budapest területén a fővárosi önkormányzat képviselő-testülete — a szakmai érdekképviseletek véleményének kikérését követően — rendelettel korlátozhatja.
A közúti közlekedési szolgáltatásokról és a közúti járművek üzemben tartásáról szóló 142/1992. (X. 27.) Korm. rendelettel kiegészített 89/1988. (XII. 20.) MT rendelet (a továbbiakban: R.) 5/A. § (2) bekezdése szerint a taxiengedély iránti kérelem benyújtásánál igazolni kell, hogy a jogi személy, a jogi személyiség nélküli gazdasági társaság vagy egyéni vállalkozó taxigépkocsinként százezer forint összegű vagyoni biztosítékkal rendelkezik, amelyet kizárólag az utasok — más módon nem fedezett — kártérítési igényének kielégítésére használhat fel. A vagyoni biztosíték pénzintézetnél lekötött és elkülönítetten kezelt pénzbeni betét, bankgarancia vagy szakmai érdekképviseleti szerv készfizető kezesi nyilatkozata lehet. Az R. 5/B. § (2) bekezdése értelmében taxiengedély annak adható, aki, illetőleg akinek tagja vagy alkalmazottja
a) megfelel a rendeletben foglalt személyi feltételeknek és a rendelet mellékletében meghatározott vizsga-, illetőleg szaktanfolyami kötelezettségének eredményesen eleget tett;
b) olyan járművel rendelkezik, amelyet a területi közlekedési felügyelet személytaxi-szolgáltatás végzésére igazolólap kiadásával alkalmasnak minősített.
A 21/1992. (X. 27.) KHVM rendelet 2. §-a e minősítő vizsgálat részletes szabályait tartalmazza.
Az R. 5/B. § (2) bekezdésében írt feltételeket teljesítő kérelmező részére a taxiengedélyt az illetékes területi közlekedési felügyeletnek — további mérlegelés nélkül — ki kell adnia. A közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter tájékoztatása szerint az engedélyek kiadása ennek megfelelően történik.
III.
Az Alkotmány 9. § (2) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát.
Az Alkotmány 70/A. §-a szerint a Magyar Köztársaság az emberi és állampolgári jogokat különbségtétel nélkül biztosítja mindenki számára. Az Alkotmány 70/B. § (1) bekezdése kimondja, hogy a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához. A 70/C. § (1) bekezdése szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy gazdasági és társadalmi érdekeinek védelme céljából másokkal együtt szervezetet alakítson, vagy ahhoz csatlakozzék.
IV.
1. Az Alkotmány preambuluma és a 9. § (1) bekezdése szerint Magyarország gazdasága piacgazdaság (kell legyen). A 9. § (2) bekezdése kimondja, hogy a Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a verseny szabadságát.
A piacgazdaság közvetlen jellemzőjeként az Alkotmány csak annyit tartalmaz, hogy benne a köztulajdon és magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül. Az Alkotmány egyébként nem kötelezi el magát a piacgazdaság semmilyen tartalmi modellje mellett. Az Alkotmánybíróság a 33/1993. (V. 28.) AB határozat indokolásában kifejtette, hogy az Alkotmány — a piacgazdaság deklarálásán túl — gazdaságpolitikailag semleges. Az Alkotmányból az állami beavatkozás nagysága, ereje, még kevésbé annak tilalma közvetlenül nem vezethető le. (ABK 1993. május, 239.)
Az Alkotmánybíróság ezért elvontan, általános ismérvvel csak a szélső esetekre korlátozottan határozhatja meg az ,,állami beavatkozás'' kritikus nagyságát, amelynek túllépése már — a piacgazdaság sérelme miatt — alkotmányellenes. Az a beavatkozás minősíthető így, amely fogalmilag és nyilvánvalóan kizárná a piacgazdaság létét; például az általános államosítás és a szigorú tervgazdálkodás bevezetése. A ,,piacgazdaság'' ugyanezen korlátok között jön számításba a ,,gazdasági rendszert'' leíró, illetve meghatározó jogok és intézmények értelmezésénél is. Ezek: a tulajdonhoz való jog, a köztulajdon és magántulajdon egyenlősége; a vállalkozás joga, a versenyszabadság; az állami tulajdon; az állami vállalatok és a szövetkezetek, illetve az önkormányzatok tulajdoni önállósága — a munkához és a foglalkozásválasztáshoz való jog; az érdekvédelmi szervezkedés joga; a szabad mozgáshoz és letelepedéshez való jog — végül a diszkrimináció tilalma és végső esetre az emberi méltósághoz való jogból levezetett általános személyiségi jog (9—14., 70/B., 70/C., 58., 70/A., 54. §). Mindez nem zárja ki, hogy a piacgazdaság mint alkotmányos feladat éppen a korábbi rendszerből fennmaradt, vele összeegyeztethetetlen intézmények lebontásának alkotmányossági értékelésekor szerepet játsszon. (Lásd például a kárpótlási ügyeket.)
Az ilyen szélső eseteken túl azonban a ,,piacgazdaság'' irreleváns minden alkotmányossági vizsgálatnál. A piacgazdasághoz senkinek sincs joga, vagyis nem minősíthető alapjogként; a piacgazdaság sérelmére hivatkozva semmilyen alapjog sérelmének alkotmányellenessége nem dönthető el. Nem lehet egy beavatkozás alkotmányosságát attól függővé tenni, hogy a korlátozás a piacgazdaság kiépítését szolgálja-e. Változó kormányok változó gazdasági helyzetben gazdaságpolitikájukat szabadon alakítják, szabadon liberalizálnak vagy szigorítják az irányítást, amíg csak a ,,piacgazdaságot'' nyilvánvalóan lehetetlenné nem teszik. A liberalizmus örök dilemmája, hogy mikor szabad (kell) a szabadságot önmaga ellen védeni. Igaz, hogy a szabad piac korlátozásainak is a szabad piac fenntartását kell szolgálniuk, de egyrészt nincs alkotmányos ismérv arra, hogy mikor fordul e cél visszájára, másrészt — és főleg — az adott gazdaságpolitika szerint más-más az ideális piaci szabadság, s a törvényhozó elképzelését erről az Alkotmánybíróság nem helyettesítheti a sajátjával. (Abban a kérdésben érvényesítheti az Alkotmánybíróság saját véleményét, hogy mi teszi a piacgazdaságot végképp lehetetlenné.) Végül pedig alkotmányos lehet a piac korlátozása a piac szabadságától teljesen független alapjogok és alkotmányos érdekek miatt is: például környezetvédelmi, egészségügyi vagy éppen honvédelmi okokból. Ugyanakkor e tétel megfordítva is igaz: alkotmányellenes lehet a piacnak — a piac szabadságától ugyancsak teljesen független — olyan korlátozása, amely valamely alapjogot sért.
A piacgazdasággal mint alkotmányos feladattal és mint a gazdasági rend alkotmányos jellemzőjével kapcsolatban egyetlen, de lényeges szempontból hasonló a helyzet, mint a jogállamisággal: az Alkotmány hatálybalépésével a piacgazdaság alkotmányjogilag ténnyé vált és program maradt. Ténnyé vált, amennyiben az Alkotmány erejénél fogva hatályosultak mindazon jogok és intézmények, amelyek a piacgazdaság működéséhez szükségesek: az (egyenlően védett) tulajdon, a vállalkozás joga stb., lásd fenn. A piacgazdaság fenntartása és védelme egyben folyamatos alkotmányos feladat is, amelyet egyrészt a gazdasági versenynek az Alkotmányban is előírt ,,támogatásával'', de mindenekelőtt az egyes alapjogok érvényesítésével és védelmével lehet és kell az államnak megvalósítania. Ennek az alapjogvédelemnek viszont megvan a maga módszertana és megvannak a maga ismérvei. (Pl. a tulajdonkorlátozás ,,átmenetisége'', mint az arányosság egyik összetevője, már valódi alkotmányossági mérce. Ez az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata: ABH 1991, 22, 27; 1992, 95; 126, 129.)
2. ,,A gazdasági verseny szabadsága'' szintén nem alapjog, hanem a piacgazdaság olyan feltétele, amelynek meglétét és működését biztosítani az Alkotmány 9. § (2) bekezdése értelmében az államnak is feladata. A versenyszabadság állami ,,elismerése és támogatása'' megköveteli a vállalkozáshoz való jog és a piacgazdasághoz szükséges többi — az 1. pontban felsorolt — alapjog objektív, intézményvédelmi oldalának kiépítését. Elsősorban ezeknek az alapjogoknak az érvényesítése és védelme által valósul meg a szabad verseny, amelynek — a piacgazdasághoz hasonlóan — külön alkotmányossági mércéje nincs.
3. A vállalkozás joga [9. § (2) bekezdés] viszont valódi alapjog.
Az 54/1993. (X. 13.) AB határozat szerint ,,a vállalkozás joga a foglalkozás szabad megválasztásához való alkotmányos alapjog [70/B. § (1) bekezdés] egyik aspektusa, annak egyik, a különös szintjén történő megfogalmazása''. ,,Senkinek nincs alanyi joga meghatározott foglalkozással kapcsolatos vállalkozás, sem pedig ennek adott vállalkozási jogi formában való gyakorlásához. A vállalkozás joga annyit jelent — de annyit alkotmányos követelményként feltétlenül — hogy az állam ne akadályozza meg, ne tegye lehetetlenné a vállalkozóvá válást.'' (ABK 1993. október, 397.)
A munkához való jogtól mint alanyi jogtól meg kell különböztetni a munkához való jogot mint szociális jogot, s különösen annak intézményi oldalát, az állam kötelességét megfelelő foglalkoztatáspolitikára, munkahelyteremtésre stb. A jelen ügyre ez az oldal éppúgy nem tartozik, mint a vállalkozás jogából az államra háruló kötelezettségek. Másrészt nincs annak sem semmi alkotmányos indoka, hogy a munkához való alanyi jogot csakis a munkaviszony keretében végzett munkára szűkítsük.
Az alanyi jogi értelemben vett munkához való jog, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához való jog (70/B. §), illetőleg a vállalkozás joga (9. §) között nincs hierarchikus viszony. A munkához való jogot is úgy kell értelmezni, hogy abba mindenfajta foglalkozás, hivatás, ,,munka'' megválasztásának és gyakorlásának szabadsága beletartozik. Ehhez képest mind az egyik aspektus, ti. a választási szabadság külön megnevezése a 70/B. §-ban, mind a vállalkozás kiemelése a 9. §-ban csupán ismétlés vagy részletező rendelkezés. Munka, foglalkozás, vállalkozás alanyi alapjogként nem különbözik egymástól.
4. A munkához (foglalkozáshoz, vállalkozáshoz) való alapjog a szabadságjogokhoz hasonló védelemben részesül az állami beavatkozások és korlátozások ellen. E korlátozások alkotmányossága azonban más-más mérce alapján minősítendő aszerint, hogy a foglalkozás gyakorlását vagy annak szabad megválasztását korlátozza-e az állam, s az utóbbin belül is különbözik a megítélés az adott foglalkozásba kerülés szubjektív, illetve az objektív korlátokhoz kötésének megfelelően. (A vizsgált ügyben például a taxis vállalkozás gyakorlását korlátozzák a kaucióra és az autó állapotára, vizsgáztatására stb. vonatkozó előírások; alanyi korlát a vizsgakötelezettség; tárgyi, azaz a vállalkozni kívánó személyi tulajdonságaitól teljesen független korlát a kiadható engedélyek számának meghatározása.)
A munkához (foglalkozáshoz, vállalkozáshoz) való jogot az veszélyezteti a legsúlyosabban, ha az ember az illető tevékenységtől el van zárva, azt nem választhatja. Ha nem lenne ez a jog nevesítve, az általános személyiségi jog sérelme alapján lehetne érvényesíteni. Az Alkotmánybíróság már korábban feltétlen alkotmányos követelménynek minősítette, hogy az állam ne tegye lehetetlenné a vállalkozóvá válást. (ABK 1993. október, 397.) Az egyes foglalkozásokra tárgyi ismérvek alapján bevezetett numerus clausus éppen ezt teszi: ha a létszám betelt, minden személyi tulajdonságtól függetlenül, lehetetlenné teszi az adott foglalkozás választását. Az ilyen tárgyi korlát alkotmányosságát, elsősorban annak szükségességét és elkerülhetetlenségét, azt, hogy a korlátozás valóban a legenyhébb eszköz-e az adott cél elérésére, a legszigorúbban kell vizsgálni.
A szubjektív feltételek előírása is a választási szabadság korlátozása. Ezek teljesítése azonban elvileg mindenkinek nyitva áll (ha nem, akkor a korlát objektív). Ezért a jogalkotó mozgástere némileg nagyobb, mint az objektív korlátozásnál. Végül a foglalkozás gyakorlásának korlátai jórészt szakmailag és célszerűségi szempontokból indokoltak, alapjogi problémát határesetekben okoznak.
A tárgyi korlátok megítélésénél figyelemmel kell lenni arra is, hogy mivel itt alapjog teljes elvonásáról van szó, ez az eszköz nem alkalmazható versenyszabályozásra. Különösen nem szolgálhat a numerus clausus a szükségletek megtervezésére. Egy ettől függő engedélyezési rendszer ugyanis valóban a terv- és nem a piacgazdaság eszköze. Ugyancsak nem elégséges indok a zárt létszám bevezetéséhez semmiféle más igazgatási feladat megkönnyítése (mint a taxiknál a forgalmi káosz veszélyének növekedése a túl sok kocsi miatt, standok hiánya stb).
V.
1. A támadott jogszabályok alkotmányossági vizsgálata során egyrészt különbséget kell tenni a munkához (foglalkozáshoz, vállalkozáshoz) való alapjog különböző szempontú korlátozásai között; másrészt az alapjogkorlátozást elvileg igazoló ok meglétét konkrétan, azaz a vizsgált jogszabály személyi, tárgyi és időbeli hatálya körében bizonyítani kell.
2. A támadott jogszabályok közül az R. 5/A. §-a (vagyoni biztosíték előírása) és az 5/B. § b) pontja (a jármű alkalmasságának hatósági igazolása) a foglalkozás gyakorlásának feltételeit írja elő. Az R. 5/B. § a) pontja, valamint a szintén kifogásolt 1. melléklet I. fejezet 1/B pontja, továbbá a 21/1992. (X. 27.) KHVM rendelet 2. §-a a foglalkozás szabad megválasztásának alanyi korlátozását tartalmazza (tanfolyam- és vizsgakötelezettség). Az 1988. évi I. törvény 19. § (2) bekezdése viszont a foglalkozás szabad megválasztásának tárgyi korlátozását tartalmazza azzal, hogy felhatalmazza az önkormányzatokat a taxik számának rendelettel való korlátozására.
A háromféle korlátozás alkotmányosságát az I. pontban kifejtettek szerint más-más, egyre szigorúbb mércével kell elbírálni. Az alkotmányosság értékelésének vázolt módszertana szerint a szükségesség és arányosság kritériumait lehet lazítani vagy szigorítani attól függően, hogy a vállalkozáshoz való jog milyen fajta korlátozásáról van szó.
3. Mind a kaució, mind a taxik fokozott műszaki ellenőrzése az ipar jellegével és a fogyasztók védelmével indokolható korlátozása a foglalkozás gyakorlásának. A műszaki követelmények teljesítése a fogyasztóvédelemmel is, a minimális szolgáltatási színvonal megkövetelésével is arányos, és ahhoz szükségesnek mondható korlátozás. A 100 000 Ft vagyoni biztosíték az R. szerint az utasok más módon meg nem térülő kárának fedezetéül szolgál. A kötelező felelősségbiztosítás akkor is megtéríti a kárt, ha a károkozó a díjat nem fizette. A bírói gyakorlat a biztosító által megtérítendő károk körét kiterjesztően értelmezi. Ennek ellenére számos olyan kár érheti a taxi utasát, amely nem tartozik a kötelező biztosítás kockázati körébe. Az ilyen károk fedezésére a vagyoni biztosíték letétbe helyezése szükséges, és nagyságát tekintve arányos korlátozása a foglalkozás gyakorlásának. Ezért az Alkotmánybíróság az indítványt e vonatkozásban elutasította.
4. A vizsgák megkövetelése elvileg mindig szükséges feltétele lehet egy foglalkozási ágba kerülésnek, hacsak nem tökéletesen szakképzetlen segédmunkáról van szó — bár munkavédelmi vizsga még ott is előírható. A taxis ipar külön szakképzettséget nem igényel, de gyakorlásához a gépjárművezetési engedélyen felül megkövetelhetők további ismeretek. Az illetékes szakhatóságnak széles mérlegelési lehetősége van arra, hogy milyen szintű és körű ismereteket ír elő az engedély kiadásához. A vizsgaanyag minősítése mindaddig nem alkotmányossági kérdés, amíg a vizsga — például túlzott követelményei, vagy a képesítés céljával való összefüggés nyilvánvaló hiánya miatt — a foglalkozás szabad megválasztását szükségtelenül és aránytalanul nem korlátozza. Az Alkotmánybíróság áttekintette az oktatási és vizsgaanyagot, és megállapította, hogy az nem értékelhető ilyen korlátozásnak.
5. Az 1992. évi LXXVIII. törvény 1. § (2) bekezdése, amely az 1988. évi I. törvény 19. §-át módosította, a foglalkozási szabadság objektív korlátját tartalmazza: a települési önkormányzatok illetékességi területükön rendelettel korlátozhatják a taxik számát. Noha a taxik és a vállalkozások száma nem azonos, mert egy vállalkozó több taxit üzemeltethet, illetve egy taxit több vállalkozó is használhat, a taxik számának korlátozása nyilvánvalóan a vállalkozások számának korlátozását eredményezi.
Ez a rendelkezés több okból alkotmányellenes.
a) Az Alkotmánybíróság nem talált olyan alkotmányos jogot vagy érdeket, amely a foglalkozás megválasztásához való jog objektív korlátozását a taxis ipar tekintetében szükségszerűvé és arányossá tette volna. Különösen nem elégítik ki az alapjogkorlátozás alkotmányos követelményeit a jogalkotó által indokolásul felhozott érvek. ,,A szolgáltatói oldal nem kívánatos bővülése, a szolgáltatás színvonalának csökkenése, magas árszint kialakulása, a vállalkozók jelentős részének gazdasági ellehetetlenülése, az adók és köztartozások befizetésének elmaradása''; mindezek ,,kiküszöbölése és a fogyasztók érdekeinek védelme — a taxipiac önszabályozó mechanizmusának hiányában — tudatos beavatkozást igényel'' — írta a közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter. Ez a ,,beavatkozás'' azonban nem lehet alkotmányos alapjog lényeges tartalmának megsértése. A vállalkozás jogának korlátozása numerus claususszal nem alkotmányos versenyszabályozási eszköz, nem lehet a szolgáltatás színvonalának emelésére és még kevésbé az adóbehajtás pótlására használni. A taxipiac anomáliáit — erőszakos helyfoglalást, versenytársak kiszorítását stb. más, igazgatási intézkedésekkel lehet és kell megoldani. (Pl. a köztartozások befizetését is inkább a kötelező és nyugtát adó taxióra előírásával, semmint a szakmába lépés korlátozásával kell biztosítani, mint ahogy ezt meg is tették.) Az igazgatás saját munkáját nem könnyítheti az alapjogok ilyen korlátozása árán.
b) Alkotmányellenes az önkormányzatokat létszámkorlátozó rendelet kiadására felhatalmazó törvényi rendelkezés amiatt is, mert a felhatalmazás a korlátozás semmilyen szempontját nem tartalmazza. [Ez a helyzet logikus következménye annak, hogy a korlátozásnak nincs is alkotmányos alapja — lásd a) pont.] Alapjog közvetlen és jelentős korlátozása csak törvényben történhet. [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 300.] Biankó felhatalmazást adni ilyen korlátozásra az önkormányzati rendeletalkotónak alkotmányosan kizárt. Ezért az Alkotmánybíróság az 1988. évi I. törvénynek az 1992. évi LXXVIII. törvény 1. § (2) bekezdésével módosított 19. § (2) bekezdését megsemmisítette.
VI.
Az Alkotmány 70/C. § (1) bekezdésében biztosított szervezetalakítási jog és a támadott jogszabályokban a taxis érdekképviseleteknek biztosított véleményezési jogok között semmiféle alkotmányossági szempontból értékelhető összefüggés nincs. Ugyancsak nem vet fel alkotmányossági kérdést a jogszabályok kifogásolt szóhasználata, sem az egyesülési jog, sem a vállalkozáshoz való jog szempontjából. A ,,szakmai érdekképviselet'' illetőleg ,,(szakmai) érdekképviseleti szerv'' megjelölésből ugyanis nem következik sem az, hogy ezek a szervek nem az egyesülési jog alapján alakult szervezetek lennének, sem az, hogy ,,céhekként'' piackorlátozó szabályzatokat készíthetnének. Az sem alkotmányossági kérdés, hogy a jogszabályok az érdekképviseleti szerveket nem sorolják fel. Ezért az Alkotmánybíróság az indítványokat e vonatkozásban elutasította.
Dr. Sólyom László s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke,
előadó alkotmánybíró
az Alkotmánybíróság elnöke,
előadó alkotmánybíró
Dr. Ádám Antal s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Szabó András s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Vörös Imre s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Zlinszky János s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Alkotmánybírósági ügyszám: 1557/B/1992/13.
Dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybíró párhuzamos indokolása
A határozat rendelkezéseivel érdemben egyetértek. Az alkotmányellenesség megállapítása tekintetében azonban részben eltérő indokolást tartok helyesnek.
Egyetértek az indokolás elméleti megalapozására irányuló fejtegetésekkel. A munkához, foglalkozáshoz, vállalkozáshoz való alapjog — utóbbinak alanya lehet jogi személy, jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaság is — közvetlen és jelentős korlátozása alkotmányosan csak törvényben történhet. A korlátozás jellegének és mérvének minősítése, illetve súlyozása alkotmányossági szempontból attól függ, hogy az mennyire érinti a vállalkozáshoz való hozzáférést, elsősorban olyan szabályozási ok folytán, amelyre a jogosultnak nincs befolyása (objektív korlát). Kevésbé szigorú megítélés alá esik, ha a korlátozó feltételek a választást megnehezítik ugyan, de teljesítésük elvileg bárkinek nyitva áll (szubjektív korlát).
A foglalkozás gyakorlásának korlátozó feltételei még objektív voltukban is csak szélsőséges esetben sértik az alkotmányos alapjogot.
Az elbírált ügyben olyan vállalkozási jogról van szó, amelyet jogszabály hatósági engedélyhez köt és mind az engedély megszerzését, fenntartását, mind a tevékenység gyakorlását viszonylag szigorú feltételhez köti. A közúti közlekedés, a közúti közlekedési szolgáltatások alapvető feltételeinek, a résztvevők jogainak és kötelezettségeinek a biztonsági és környezetvédelmi követelményekkel összhangban való szabályozásáról törvény és kormányrendelet szól. A szolgáltatások közül a közúti közforgalmi — személygépkocsival végzett — személyszállítás (taxiszolgáltatás) engedélyhez kötött [R. 5/A. § (1) bek.]. Az engedélyezés jogszabályi előfeltételeit — az érintett területen forgalomba állítható taxigépkocsik keretszám-korlátozását kivéve — a vállalkozás alapjogának elvben minden alanya teljesítheti.
Egyetértek a határozat indokolásának azzal a részével, hogy a vizsgált szubjektív korlátok az elbírált esetben az alapjogot nem sértik [R. 5/A. § (2)—(3) bek., 5/B. § (2) bek.].
Az R. a taxivállalkozás gyakorlását is feltételekhez köti, illetve korlátozza (5., 7—9., 11., 12., 17., 24., 25. §). Az engedélyt területi hatóság területi hatállyal adja meg: a működési területen kívül utas nem vehető fel, tehát az adott vállalkozás piaca eleve (objektíve) korlátozott.
Az Alkotmánybíróságnak e szabályozási struktúrában kellett állást foglalnia abban a kérdésben, hogy a helyi taxigépkocsi keretszám-meghatározás az ugyancsak meghatározott területre szóló vállalkozást közvetlenül és jelentősen, illetőleg szükségtelenül és aránytalanul korlátozza-e.
Az Alkotmány a jogosult által választott vagy éppen a számára kedvező helyre, illetve piacra a vállalkozáshoz való hozzáférést nem garantálja. Az R. szabályai pedig nem zárják ki, hogy a taxivállalkozó (jelölt) az eredetileg — pl. lakhelyéhez közel — választott területen kívül kérjen és kapjon engedélyt, ha a forgalomba állítható taxik keretszáma amott már kimerült.
Egyetértek azzal, hogy az önkormányzatokat a taxik tekintetében létszámkorlátozó rendelet kiadására felhatalmazó törvényi rendelkezés amiatt alkotmányellenes, mert a felhatalmazás a korlátozás semmilyen szempontját nem tartalmazza. Az ilyen felhatalmazás alapján kibocsátott rendeletek törvényessége nem ellenőrizhető.
Nem értek egyet azonban azzal, hogy az 1988. évi I. törvény 19. § (2) bekezdése azért alkotmányellenes, mert a vállalkozás jogát a taxik számának korlátozása már önmagában sérti.
A törvény a közúti közlekedéshez fűződő jogi érdekek védelmére hivatott. A személyfuvarozás, mint közúti közlekedési szolgáltatás közforgalmú üzem. A kifogásolt rendelkezésnek a szabályozási környezet elemzése útján feltárt értelme alapján nem zárható ki, hogy e speciális területen a forgalom biztonsága, folyamatossága érdekében az adott településen a közforgalmú személyszállítás céljára használt járművek számának korlátozása szükséges.
Az sem zárható ki, hogy az érintett piacon a szolgáltatói oldal korlátlan bővülése — éppen a tevékenység adottságai folytán — a taxis ipar ellehetetlenülésével fenyegethet.
A taxik számának adott működési területen való korlátozása objektív jellegű ugyan, mert erre az érdekeltnek nincs befolyása, de a vállalkozás megválasztásának szabadságát az alkotmányos alapvető jog szempontjából csak közvetve és relatív módon érinti. Az ilyen korlátozás nem jelenti az alapjog teljes elvonását és emiatt nem szükségszerűen aránytalan.
Közvetett a korlátozás azért, mert az önkormányzati rendelet hatálya csak az adott működési területre — az érintett piacra — terjed ki. Más településeken ugyanebben a tevékenységi körben a vállalkozás lehetősége akár az ottani korlátozó rendelet hiánya, akár a taxi-keretszám kimerítetlensége miatt nyitva állhat.
Arra sincs adat, hogy a vállalkozás szabad megválasztása alapjogának gyakorlása — e körülmények figyelembevételével — bárki számára abszolút jelleggel lehetetlenné vált vagy ilyen helyzet kialakulására alapos okkal következtetni lehetne.
A taxiengedély meghatározott működési területre érvényes. Ebből következik, hogy megfelelő törvényi felhatalmazás alapján nem alkotmányellenes az, ha az adott működési területre vonatkozóan a taxik számát települési önkormányzat határozhatja meg rendeletében. Ez ugyanis az adott esetben csak közvetve korlátozza a vállalkozás jogát és így törvényi szabályozást nem igényel.
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
A párhuzamos indokolásban foglaltakhoz csatlakozom:
Dr. Zlinszky János s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás