BK BH 1994/238
BK BH 1994/238
1994.05.01.
A szolgálat alóli kibúvás bűntettébe beleolvad a szolgálati feladat ellátása alóli kibúvás vétsége, ha a katona a kibúvásban megnyilvánuló magatartását egységes szándékkal és azonos indítóokból fakadóan tanúsítja [Btk. 346. § (3) bek., 349. § (1) bek.]
A megyei bíróság katonai tanácsa a honvéd vádlottat a szolgálat alól hat napot meghaladó ideiglenes kibúvás bűntette és a szolgálati feladat ellátása alóli kibúvás vétsége miatt - halmazati büntetésül - 5 hónapi fogházbüntetésre ítélte, amelyet katonai fogdában rendelt végrehajtani. Előzetesen mentesítette őt a büntetett előélethez fűződő hátrányos következmények alól.
A tényállás szerint a vádlott 1992. december 22-től december 28-án 21.30 óráig alakulatától szabadságot kapott és a lakóhelyére távozott. A vádlottnak a szabadságra történő távozása előtt tudomása volt arról, hogy 1992. december 29-én 08 órától őrszolgálatba kell lépnie.
A honvéd vádlott a szabadságának leteltével a meghatározott időre önhibájából nem tért vissza. 1992. december 28-án az esti órákban felkereste a sógorát, akit arra kért, hogy az alakulatát távbeszélőn hívja fel és az ügyeletes tiszttel közölje, azért nem tud időre visszaérni alakulatához, mert az édesanyja szívrohamot kapott és aznap délután kórházba szállították. A vádlott sógora a kérésnek eleget tett és az alakulat ügyeletes tisztjével a fentieket közölte. Az ügyeletes tiszt a vádlott sógorát arra kérte, a vádlottat a 21.20 órakor induló autóbuszra ültessék fel, hogy alakulatához visszatérjen. A vádlott ennek ellenére az esti autóbusszal alakulatához nem tért vissza, hanem az éjszakát a sógoránál töltötte és másnap, december 29-én vonattal ment vissza az alakulatához, ahova a déli órákban érkezett meg, vagyis az alakulatához 13 órás késéssel vonult be, melynek következtében a december 29-én 08 órától kezdődő őrszolgálatát nem tudta megkezdeni és emiatt helyette mást kellett szolgálatba vezényelni. A vádlott az alakulatához megérkezve az alegységparancsnokainak, majd ezt követően az egység parancsnokának is a késésével kapcsolatosan valótlanul azt állította, hogy az édesanyja december 28-án szívroham következtében kórházba került. A vádlott ezen állításának megfelelően az egység parancsnoka utasította a vádlott közvetlen parancsnokát, hogy a váratlan betegségre tekintettel a vádlottnak rendkívüli szabadságot engedélyezzenek 1992. december 30-án 14.40 órától 1993. január 3-án 24 óráig. A vádlott ennek megfelelően december 30-án 14.30 órától alakulatát elhagyva a lakóhelyére távozott, szabadságának ideje alatt családjánál, rokonainál tartózkodott és az idejét szórakozással töltötte.
A vádlott az alakulatához 1993. január 8-án 01.15 órakor tért vissza önként.
A Legfelsőbb Bíróság az ítéletet annyiban változtatta meg, hogy a vádlott cselekményét egységesen szolgálat alól hat napot meghaladó ideiglenes kibúvás bűntettének minősítette, a halmazati büntetésre vonatkozó rendelkezést mellőzte, egyebekben pedig azt helybenhagyta. A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a megyei bíróság katonai tanácsa a tényállást kellően felderítette és azt helyesen, megalapozottan állapította meg, így az ítélet felülbírálatra alkalmas.
A helyesen megállapított tényállásból az elsőfokú bíróság okszerűen vont következtetést a vádlott bűnösségére, de a cselekmények jogi minősítését illetően részben tévedett.
A tényállásból kitűnően a vádlott december 29-én 08 órától kezdődő őrszolgálatának ellátása alól azzal vonta ki magát, hogy az engedélyezett távolmaradásról késve érkezett vissza az alakulatához. Késését azzal a valótlan okkal magyarázta, hogy az anyja szívrohammal kórházba került. Ugyanerre a hamis hivatkozására tekintettel engedélyeztek számára rendkívüli szabadságot 1992. december 30-án 14.40 órától 1993. január 3-án 24 óráig, amely időtartamot a vádlott igénybe is vette, sőt az engedélyezett időt jóval meghaladóan távol maradt szolgálati helyétől és oda csak január 8-án érkezett vissza.
A vádlott tehát azonos motívumból cselekedve mindössze egynapos időbeli megszakítással ideiglenesen úgy vonta ki magát a katonai szolgálat alól, hogy az elöljáróit megtévesztette. Valótlan tényállításával egyszerre magyarázta előző késését és alapozta meg a következő távollét kieszközlését a parancsnokának félrevezetésével.
A vádlott magatartása tehát egységes folyamat, amelynek hivatkozási alapja és indoka azonos volt. A szolgálat alóli kibúvásra irányuló szándéka mindvégig fennállott, s az nem szakadt meg. E töretlen szándékának megfelelően valósította meg egymással összefüggően a szolgálat alóli kibúvás vétségét és bűntettét. Cselekményei kibúvásos jellegűek voltak, így azok közül csak a súlyosabb megítélésű magatartást indokolt megállapítani. Az azonos jogtárgyat sértő a szolgálati feladat ellátása alóli kibúvás vétségét a hat napot meghaladó kibúvás bűntett magában foglalja. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének a jogi minősítést tartalmazó részét akként változtatta meg, hogy a vádlott cselekményét egységesen a Btk. 346. §-ának (3) bekezdése szerinti, hat napot meghaladó ideiglenes kibúvás bűntettének minősítette.
Kétségtelen, hogy az 1992. december 30-tól 1993. január 3-ig történt távolmaradás elöljárói engedélyen alapult és az sem vitatható, hogy a vádlott tartózkodási helye az alakulat által ismert volt. Ez a körülmény azonban nem változtat azon, hogy a rendkívüli szabadság engedélyezése a vádlott megtévesztő magatartásának az eredménye, és ily módon bűnös magatartás következménye volt. Az ideiglenes kibúvás időtartamába tehát nemcsak a január 3-tól 8-ig terjedő idő számít be, hanem értelemszerűen a megtévesztő magatartás eredményeképpen juttatott rendkívüli szabadság teljes időtartama azokkal a további napokkal együtt, melyet a vádlott ezt meghaladóan otthon töltött, ez az időtartam pedig a hat napot meghaladta. Ezért nem kerülhetett szóba a vádlott cselekményének - a védő indítványának megfelelő - vétségkénti minősítése, hanem a cselekmény hat napot meghaladó ideiglenes kibúvás bűntettét valósítja meg.
Nem találta alaposnak a Legfelsőbb Bíróság az enyhítésre irányuló védelmi fellebbezést sem.
Az elsőfokú bíróság hiánytalanul sorolta fel és a jelentőségének megfelelően értékelte a büntetéskiszabás körében irányadó körülményeket. Ezek alapulvételével helyesen ítélte meg a vádlott cselekményének a tárgyi súlyát és az alanyi bűnösségének fokát. Mindezekre figyelemmel a büntetés mértékét arányosan állapította meg és nem tévedett, amikor nem is látott lehetőséget a büntetés próbaidőre történő felfüggesztésére. Ugyanakkor helyesen rögzítette, hogy a vádlott az előzetes bírósági mentesítésre érdemes, mert katonai bűncselekményt követett el, és az eddigi életvezetése kedvező. Helyesen történt a végrehajtási fokozat Btk. 45. §-ának (2) bekezdése alkalmazásával, eggyel enyhébb megállapítása is.
Az elsőfokú bíróság által ily módon alkalmazott szabadságvesztés eltúlzottnak nem tekinthető, és annak enyhítésére a Legfelsőbb Bíróság indokot nem talált. Erre figyelemmel az enyhítésre irányuló védői fellebbezés alaptalan. Figyelemmel arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság a vádlott tényállásban megállapított magatartását egy bűncselekménynek minősítette, a halmazati büntetésre vonatkozó ítéleti rendelkezést mellőzte.
Az elsőfokú bíróság ítéletének egyéb rendelkezései törvényesek és megalapozottak, ezért azokat a Legfelsőbb Bíróság - helyes indokainál fogva - helybenhagyta. (Legf. Bír. Bf. V. 1195/1993. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás