GK BH 1994/338
GK BH 1994/338
1994.06.01.
A saját váltó kiállítója a váltó főadósa, őt — valamint kezesét — a váltóbirtokos a fizetés hiányáról nem köteles értesíteni. Jogellenesség hiányában tehát a saját váltó kiállítója és annak kezese — az értesítés elmaradása miatt — a váltóbirtokossal szemben kártérítési igényt nem érvényesíthet [1/1965. (I. 24.) IM r. 28. §, 32. § (1) bek., 43. § (1) bek., 45. § (1)—(2) és (6) bek., 70. § (1) bek.].
A Fővárosi Bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy váltótartozás címén 237 788 889 Ft-ot és ennek 1992. április 3-tól a kifizetésig járó évi 6% kamatát, 3%o váltódíjat és 2 300 000 Ft perköltséget fizessen meg a felperesnek. Az ítélet indokolásában megállapította, hogy 1991. október 7-én a V. Kft. 1 db 60 millió forint és 1 db 11 336 667 Ft, az A-K. Kft. egy db 70 millió és egy db 13 226 111 Ft, a H. C. Kft. pedig egy db 70 millió és egy db 13 226 111 Ft összegű saját váltót állított ki - 1992. április 3-i esedékességgel - a felperes javára. Az alperes valamennyi váltó kiállítójáért váltókezességet vállalt. A felperes az esedékessé vált váltókat a fizetés helyén bemutatta, a pénzintézetek 1992. április 6-án óváspótló banki nyilatkozattal igazolták, hogy fizetés nem történt. Az elsőfokú bíróság megalapozatlannak találta az alperesnek az óvás felvételével kapcsolatos alaki kifogásait, valamint a bankgarancia elvesztéséből adódó kárának beszámítási kifogás útján való érvényesítését. Az alperest, mint a váltótartozás kezesét - jogszabály felhívása nélkül - a kereset szerint marasztalta.
Az ítélet ellen az alperes részben anyagi, részben eljárási jogszabálysértésre hivatkozva fellebbezett és annak megváltoztatásával a kereset elutasítását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatva a váltókamat fizetésének kezdő időpontját 1993. június 26-ában határozta meg, egyebekben az ítéletet helybenhagyta. Kötelezte az alperest, hogy 500 000 Ft másodfokú perköltséget fizessen meg a felperesnek. A másodfokú ítélet indokolása szerint a bíróság a felperes által sérelmezett eljárási szabálysértéseket (az elsőfokú ítélet indokolása hiányos, a bíróság túlterjeszkedett a kereseti kérelmen) nem találta olyan súlyúaknak, amelyek az eljárás megismétlését szükségessé tették volna. Alaptalannak találta az órás szabályszerűségével kapcsolatos fellebbezési érvelést, tekintettel arra, hogy az óvás felvételének elmulasztása - az 1/1965. (I. 24.) IM rendelet (továbbiakban: Vár.) 53. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel - az egyenes adóssal és annak kezeseivel szemben nem jár a váltókövetelés elvesztésével, így a kifogásnak jogi relevanciája a perbeli esetben nem volt. Nem találta alaposnak a másodfokú bíróság a Vár. 45. §-ának (1), (2) és (6) bekezdésére alapított kártérítési igényt sem, mert a felperes a Vár. 45. §-ának (1) bekezdésére tekintettel az egyenes váltóadós kezesét a fizetés elmaradásáról nem volt köteles értesíteni, ezért a felperes jogellenes magatartás hiányában kártérítésre nem kötelezhető. Ezen túlmenően a másodfokú bíróság kifejtette, hogy a beszámítási kifogásként érvényesített kártérítési követelés érdemben is megalapozatlan, mert a garanciát vállaló pénzintézet nem a váltótartozás kiegyenlítését garantálta az alperes részére, hanem az alperessel szemben fennálló kölcsöntartozás visszafizetését. Az alperes tehát nem tudta bizonyítani, hogy fizetési kötelezettségének megnyílta esetén ót a bank - garanciaszerződés alapján - mentesítette volna a fizetési kötelezettsége alól. Alaposnak találta viszont a fellebbezését a kamatfizetési kötelezettség kezdő időpontja tekintetében, mert e vonatkozásban az elsőfokú bíróság a Pp. 215. §-át megsértette, ezért az elsőfokú ítéletet ebben a részében - a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján - megváltoztatta, míg egyebekben helybenhagyta.
A jogerős ítélet ellen az alperes - eljárási és anyagi jogszabálysértésre hivatkozva - felülvizsgálati kérelemmel élt, melyben azt kérte, hogy a Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgáló bíróság a jogszabálysértő másodfokú ítélet helyett hozzon új határozatot és utasítsa el a felperes keresetét; vagy helyezze hatályon kívül az ítéletet és utasítsa az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára. A kérelem indokolásában előadta, hogy az elsőfokú bíróság a kezelő iroda késedelmeskedése miatt az alperes írásbeli védekező iratát csak a tárgyalás megnyitása után kapta kézhez, így nem volt módja arra, hogy az alperes védekezését és beszámítási kifogását teljes mélységében megismerje és megértse. Ez nyilvánvalóan kitűnik az ítélet indokolásából is, amely iratellenes megállapításokat tartalmaz. A bíróság ítéletében a felperes kereseti kérelmén is túlterjeszkedett, az ítélet indokolása elnagyolt. Ezek olyan lényeges eljárási szabálysértések, amelyek az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését indokolták volna; a másodfokú bíróság a Pp. 252. §-ának (2) bekezdését sértette meg, amikor az elsőfokú bíróság ítéletét nem helyezte hatályon kívül. Azzal, hogy a Legfelsőbb Bíróság érdemben bírálta el a fellebbezését, egy bírósági fórum lehetőségétől fosztotta meg az alperest. A felülvizsgálati kérelem szerint a jogerős ítéletet hozó másodfokú bíróság a Vár. 45. §-ának helytelen értelmezésével helyezkedett arra a jogi álláspontra, hogy a felperest az alperessel szemben nem terhelte értesítési kötelezettség a fizetés hiánya miatt. A Vár. 43. §-ának (1) bekezdéséből nyilvánvalóan következik, hogy a kezes is megtérítési váltókötelezett. A Vár. 45. §-ából tehát azt a következtetést kell levonni, hogy a váltóbirtokos értesítési kötelezettsége minden őt megelőző, ún. megtérítési váltókötelezettel szemben fennáll, így a kiállító kezesével szemben is. Álláspontja megerősítéseként mellékelte dr. Bozóky Géza Magyar váltójog c. könyvének erre vonatkozó részét, valamint német és osztrák kommentároknak a kérdéssel kapcsolatos állásfoglalását.
Sérelmezte továbbá az alperes, hogy az elsőfokú bíróság a beszámítási kifogását érdemben is megalapozatlannak találta. Szerinte a benyújtott okmányokból kétségtelenül megállapítható a javára szolgáló bankgarancia, de ha a bíróságnak ez irányban kétségei merültek fel, a Gy.-i Takarékszövetkezet képviselőjének meghallgatásával tisztáznia kellett volna a tényállást. A Legfelsőbb Bíróság okfejtésével ellentétben a csatolt okmányokból egyértelműen megállapítható, hogy az alperes a váltókon alapuló lejárt követelését a Gy.-i Takarékszövetkezettől azonnali beszedési megbízással beszedhette volna. Ezt a jogát azért nem tudta gyakorolni, mert a fizetés hiányáról őt a felperes a garancia fennállásának ideje alatt nem értesítette. A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Helyesen állapította meg a Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság, hogy az elsőfokú eljárásban nem történt olyan lényeges eljárási szabálysértés, amely a Pp. 252. §-ának (2) bekezdése szerint a tárgyalás megismétlését vagy kiegészítését tenné szükségessé.
Az alperes az ellenkérelmét a tárgyaláson szóban előterjesztette, azt a jegyzőkönyv tartalmazza és újabb előkészítő iratot is csatolt. Éppen ebben a beadványában tette egyértelművé, hogy a Vár. 45. §-ában foglalt kötelezettség megsértése miatt a bankgarancia igénybevételének elmaradásából eredő kárát a váltótartozásba be kívánja számítani. Mellékelte a takarékszövetkezet bankgarancia-vállalási nyilatkozatait is. A felperes viszont már a keresetleveléhez csatolta az alperes és a váltók kiállítói között létrejött megállapodásokat a kezesség elvállalásáról, a takarékszövetkezet bankgarancia-vállalási nyilatkozatait és az azonnali beszedési megbízásra vonatkozó megállapodások egy részét. Az elsőfokú bíróságnak tehát rendelkezésére állt mindaz az okirati bizonyíték, amely a beszámítási kifogás elbírálásához szükséges volt. Ezt a kifogást ítéletében el is bírálta és alaptalannak találta. Az a tény, hogy az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása elnagyolt, hogy a bizonyítékokat nem okszerűen mérlegelte vagy az alperes védekezését nem látta át teljes mélységében, nem indokolják az elsőfokú tárgyalás megismétlését. Nem sértett eljárási szabályt tehát a másodfokú bíróság, amikor a Pp. 252. §-ának (2) bekezdésében írt mérlegelési jogkörével élve nem látta szükségét az ítélet hatályon kívül helyezésének.
Alaptalanul hivatkozott az alperes arra is, hogy hatályon kívül helyezés hiányában jogszabálysértő módon elesett egy jogorvoslati fórumtól. A Pp. fellebbviteli rendszere ún. vegyes, kasszációs-revíziós rendszer, amelyből az is következik - a Pp. 235. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel -, hogy a másodfokú bíróság a fellebbezésben állított új tényt, illetve bizonyítékot is elbírálhat, és olyan bizonyítást is lefolytathat, melyet az elsőfokú bíróság mellőzött, a Pp. 253. §-ának (3) bekezdése szerint bizonyos korlátok között, olyan kérdésekben is határozhat, amelyeket az elsőfokú bíróság nem tárgyalt, illetőleg amelyekben nem határozott; és csak akkor van helye a hatályon kívül helyezésnek a Pp. 252. §-ának (3) bekezdése értelmében, ha az új tényekkel kapcsolatos bizonyítás nagy terjedelmű kiegészítése vagy a bizonyítási eljárás teljes megismétlése válna szükségessé. Mindebből következik, hogy nem jelent jogszabálysértést, ha bizonyos tények, illetve bizonyítékok csak a másodfokú eljárásban kerülnek mérlegelésre. Az alperes azokat a felhatalmazásokat, amelyek az azonnali beszedési megbízás benyújtására jogosították fel, csak a fellebbezéshez mellékelte, ez a körülmény azonban az elsőfokú eljárás megismétlését nem indokolta.
Alaptalanul hivatkozott az alperes arra, hogy tévesen értelmezte a másodfokú bíróság a Vár. 45. §-át. A Vár. 45. §-ának (1) bekezdése értelmében a váltóbirtokos az elfogadás vagy a fizetés hiányáról az őt közvetlenül megelőző átruházót és a kibocsátót az óvás napját vagy az óvás elengedésének esetében a bemutatás napját követő négy munkanapon belül értesíteni köteles. A (2) bekezdés szerint: ha az előző bekezdés értelmében valamelyik váltókötelezettnek értesítést adnak, azt ugyanolyan határidőben kezesével is közölni kell.
A perbeli saját váltóknak három szereplője volt. A váltó kiállítója, a váltó kezese és a váltó rendelvényese. A váltó kiállítóját a Vár. 78. §-ának (1) bekezdése értelmében ugyanolyan kötelezettség terheli, mint az idegen váltó elfogadóját. Ebből következik, hogy a váltó kiállítója a váltó fő(vagy egyenes) adósa, vele szemben a váltóbirtokost a Vár. 28. §-a alapján közvetlen kereseti jog illeti meg, és ez a követelés a 70. § (1) bekezdése szerint 3 év alatt évül el. A Vár 32. §-ának (1) bekezdése értelmében a váltókezes kötelessége ugyanolyan, mint azé, akiért a kezességet vállalta. Az alperes a kezességet a váltó főadósáért vállalta, tehát ugyanúgy és ugyanaddig köteles helytállni a váltó kifizetéséért, mint a váltó kiállítói. A váltót a rendelvényes felperes, mint első váltóbirtokos nem ruházta át, a váltónak tehát nincsenek átruházói és nincs kibocsátója sem. A kibocsátó - a Vár. 1. §-a szerint - az idegen váltó szereplője, aki határozott pénzösszeg fizetésére szóló feltétlen meghagyást intéz a címzetthez. A kibocsátó ún. megtérítési (vagy visszkereseti) váltóadós, akivel szemben a Vár. 43. §-ának (1) bekezdése szerint az ott írt feltételek esetén megtérítési igényt érvényesíthet a váltóbirtokos. Mindebből az következik, hogy a perbeli váltóknak - megelőző átruházó és kibocsátó hiányában - nem volt olyan szereplője, akit a jogszabály szerint a váltóbirtokos felperesnek értesítenie kellett volna. A Vár. 45. §-ának (2) bekezdéséből ugyanis nyilvánvalóan következik, hogy csak azok kezesét kell a fizetés elmaradásáról értesíteni, akiket az (1) bekezdés szerint is értesíteni kellett volna, illetve akik az (1) bekezdés szerint értesítést kaptak. Helyesen állapította meg tehát a másodfokú bíróság, hogy a felperes nem járt el jogellenesen, amikor a főadósok kezesét nem értesítette, ezért a Vár. 45. §-ának (6) bekezdése alapján kártérítési felelősséggel sem tartozik. A Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgálati bíróság maga is tanulmányozta az alperes felülvizsgálati kérelmében hivatkozott jogirodalmi munkákat, mert az alperes ezeket mérvadónak tekintette a jogvita eldöntésénél. Bár ezeknek a munkáknak a jogszabály értelmezésében autentikus jelentőséget nem tulajdonított, de az alperes jogi véleményére tekintettel, e művekből idézi azokat a részleteket is, amelyeket az alperes nem látott szükségesnek álláspontja megerősítésére felhívni.
Bozóky hivatkozott művében éppen a másodfokú bíróság által elfoglalt álláspontot erősíti meg, miszerint: az értesítéshez joga van: a kezeseknek, akik a közvetlen előzőért vagy a kibocsátóért vállaltak kezességet. A váltójogi irodalom szerint az előzők (praecedentes) a mindenkori váltóbirtokost megelőző forgatók és a kibocsátó. A saját váltó kiállítója (főadósa) viszont, ahogy már fent a bíróság kifejtette, sem nem forgató, sem nem kibocsátó.
Egyébként hogy minden kétséget kizárjon, dr. Bozóky Géza a Nemzetközi váltójog (Pécs, 1937.) című művének 418. oldalán XIII. pont alatt a következőket írja: "A saját váltó kiállítójának, valamint az idegen váltó elfogadójának kezeseit értesíteni nem kell, mert az, akiért kezességet vállaltak, nem visszkereseti, hanem egyenes adós, márpedig az értesítés kizárólag a visszkereseti e1őző érdekében történik... A kezes természetes kikötheti, hogy maga az, akiért kezeskedik, a fizetés elmaradása esetén erről őt értesítse. De ez a megállapodás magánjogi jellegénél fogva a váltójog keretén kívül esik, s ezért a törvény nem is említi". Az alperes által idézett jogtudós tehát egyértelműen cáfolja az alperes jogi álláspontját.
A váltó kiállítója ellen az egyenes váltókereset a lejárattól számított 3 évig megindítható, ezért a kezes, aki ugyanúgy felel, mint akiért a kezességet vállalta, nem fizetés esetén ugyancsak 3 évig köteles helytállni. A Vár. nem zárja ki azonban, hogy a kezes a váltónyilatkozatában a lejárat utáni felelősséget meghatározott időre korlátozza. Az alperes ezt elmulasztotta annak ellenére, hogy az adósokkal kötött megállapodásban ezt a korlátozást szerepeltette. Ennek a jogkövetkezménye az, hogy a lejáratot követően is - az elévülési időn belül - helyt kell állni a váltóbirtokossal szemben a váltó kifizetéséért.
Alaptalanul sérelmezte az alperes, hogy a Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság megalapozatlanul jutott arra a következtetésre, miszerint ő a kárát nem bizonyította. Az alperes érvelésének jogi relevanciája azért nincsen, mert a felperes jogellenes magatartása, mulasztása nélkül kártérítésre akkor sem lenne kötelezhető, ha az alperes kára bizonyítva volna. A Pp. 164. §-ának (1) bekezdése értelmében az alperesnek kellett volna bizonyítania, hogy kára keletkezett. Ennek bizonyítására okiratokat ugyan csatolt, további bizonyítást azonban nem ajánlotta fel annak ellenére, hogy a bankgarancia-vállalási nyilatkozatok hitelnyújtásból eredő fizetési kötelezettség teljesítésére vonatkoztak, és összegükben sem érték el a teljes váltótartozást. A bíróság ugyan elrendelheti a bizonyítást hivatalból is, ez azonban nem jogszabályban előírt kötelessége. A jogi képviselővel eljáró felet a Pp. 3. §-ának (1) bekezdése alapján nem köteles jogai gyakorlását illetően tájékoztatással ellátni. Nem sértett tehát jogszabályt a másodfokú bíróság, amikor a rendelkezésére bocsátott bizonyítékok értékelése alapján nem találta megállapíthatónak, hogy az alperest a bankgarancia igénybevételének hiánya miatt kár érte. A felülvizsgált jogerős ítélet - a kifejtettekre tekintettel - a jogszabályoknak megfelel, ezért azt a Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgálati bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése értelmében hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Gfv. X. 32 940/1993. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás