PK BH 1994/34
PK BH 1994/34
1994.01.01.
A házastársi közös szerzés címén érvényesített vagyoni igény elbírálása során önmagában méltányossági alapon nem lehet eltérni a vagyonszaporulat egyenlő arányú megosztásától [Csjt. 27. § (1) bek., 31. § (5) bek.].
A peres felek 1980. szeptember 19-én kötöttek házasságot, 1981. december 8-án leánygyermekük született. Az együttélést kb. két hónappal a házasságkötés előtt a felperes különvagyonát képező, házas ingatlanban kezdték meg. 1981 decemberétől az alperes édesanyja is velük lakott. 1981. április 9-én a felperes megvásárolta a perbeli építési telket, amelyen 1985 végére többszintes, 295 m2-es lakást magában foglaló, luxuskivitelű családi ház felépítésére került sor. A felek életközössége 1985 májusában megszűnt ugyan, de 1985 őszén még mindketten elkezdték a beköltözést az újonnan épült házba. 1986 januárjában az alperes mindkét lakásból elvitte a személyes ingóságait, és élettársi kapcsolatot létesített.
A kerületi bíróság részítéletével a házasságot felbontotta, a gyermeket az alperesnél helyezte el, a felperest gyermektartásdíj fizetésére kötelezte, a felperesnek a lakás használata rendezése iránti keresetét, valamint az alperes lakáshasználati jog ellenértéke iránti viszontkeresetét pedig elutasította. A másodfokú bíróság részítéletével az elsőfokú részítélet fellebbezett rendelkezéseit helybenhagyta.
Az alperes a viszontkeresetében házastársi közös szerzés címén tulajdoni igényt is érvényesített a perbeli ingatlanra. Nem vitatta, hogy az ingatlan 30%-a a felperes különvagyona, kérte azonban annak megállapítását, hogy a fennmaradó 70% felének, azaz 35/100-nak a tulajdonjoga őt illeti meg. Kérte továbbá a házastársi közös vagyon megosztását, ennek során ingatlantulajdoni hányadának a felperes tulajdonába adását, a felperes megfelelő teljesítőképessége hiányában pedig az ingatlan árverési értékesítését. Viszontkeresete kiterjedt a közös vagyoni ingóságok megosztására is.
A felperes ellenkérelme az alperes tulajdoni igényének az elutasítására irányult. Arra hivatkozott, hogy játék- és díszműtárgy-készítő kisiparosként már a házasságkötést megelőzően jelentős vagyonnal, több millió forint értékű készpénzzel, takarékbetétkönyvekkel és ingatlanokkal rendelkezett, és mind a perbeli ingatlan megvételére, mind az építkezésre a különvagyonából került sor; a közös vagyoni ingóságok közül pedig mindössze 69 400 forint értékű vagyontárgy került a birtokába.
Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes a perbeli ingatlan 7/25 tulajdoni illetőségét házastársi közös vagyon „megosztása” jogcímén megszerezte. A közös vagyon megosztása körében elrendelte az ingatlan árverési értékesítését 18 350 000 forint kikiáltási áron, kimondva, hogy a befolyt vételár 72%-a a felperest, 28%-a az alperest illeti meg. A közös vagyoni ingóságok közül - a kialakult birtokhelyzetnek megfelelően - 738 820 forint értékű vagyontárgyat a felperes, 188 000 forint értékű vagyontárgyat az alperes tulajdonába adott, a 302 410 forint értékkülönbözetet a felperesnek járó árverési vételár terhére számolta el.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, az alperest a perbeli ingatlanból megillető tulajdoni hányadot 13/100-ra mérsékelte, és a felperest feljogosította arra, hogy az alperes tulajdoni hányadát 2 229 500 forint megváltási ár ellenében magához váltsa. A felperest terhelő ingó értékkülönbözet összegét 32 205 forintra leszállította. Rendelkezett a földhivatal megkereséséről, a le nem rótt illeték, valamint a perköltség viseléséről.
Az ítélet indokolása szerint a felperes javára az építkezésnél 2 900 000 forint különvagyoni ráfordítás bizonyított, amelyből 2 150 000 forintot a fellebbezési eljárásban az alperes sem vitatott, 750 000 forint pedig takarékbetétkönyvekben állt a felperes rendelkezésére. A felperesi különvagyon a szakértő által megállapított 6 000 000 forint bekerülési költség 48%-a. A fennmaradó 52%-os ráfordítást a Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése alapján közös vagyonként kell figyelembe venni, mert a felperes a fentieket meghaladó különvagyoni felhasználást sem a telekvételnél, sem az építkezésnél nem bizonyította.
A közös vagyon megosztásánál azonban a másodfokú bíróság eltért az egyenlő mértékű elosztás szabályától. Ezzel összefüggő indokolása szerint „az iratokból megállapítható az, hogy a felek életvitele és módja az általánostól eltérően alakult, és a felperesnek az átlagostól eltérő jövedelmi és vagyoni viszonyai az alperes számára is az átlagosnál magasabb életszínvonalat biztosítottak. Az alperes a munkaviszonyát már 1981 áprilisában megszüntette, noha őt a felperes a háztartás ellátásával kapcsolatos teendők alól fizetett munkaerők felvételével, illetőleg az alperes édesanyjának a felekhez való költöztetésével mentesítette. Az iratokból kitűnően a felek, és az alperes édesanyjának megélhetését a felperesi jövedelem biztosította, és a felek közül egyedül a felperes volt az, aki a közös életvitel terheit magára vállalta. Ilyen körülmények között méltánytalan volna a felperesre az, ha az alperes a közös vagyoni beruházások felére igényt tarthatna.” Ezért a feleknek a közös vagyon létrehozásában kifejtett erőfeszítését figyelembe véve a másodfokú bíróság a Csjt. 31. §-ának (5) bekezdésére hivatkozással akként döntött, hogy a felek által létrehozott 52%-os közös vagyoni hozzájárulásból az alperest annak nem a fele, hanem csupán negyede, azaz az ingatlan 13/100 tulajdoni hányada illeti meg. A felperes vagyoni helyzetét kellő biztosítéknak tartotta arra, hogy az ingatlan életközösség megszakadása-kori állapotának megfelelő forgalmi értékének (17 150 000 forint) 13%-át, vagyis 2 229 500 forintot 60 napon belül meg tud fizetni az alperesnek, ezért a közös tulajdon megszüntetésének módját megváltoztatva az alperes tulajdoni hányadát a felperes tulajdonába adta. A közös vagyon méltányos megosztására hivatkozással a 880 920 forint értékű közös ingóságból is csak 1/4 részben állapította meg az alperest megillető hányadrészt, és a nála levő 188 000 forint értékű vagyontárgyat figyelembe véve szállította le a felperes értékkülönbözet-fizetési kötelezettségét.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság tévesen alkalmazta a Csjt. 31. §-ának (5) bekezdését, mert az ítéletében részletezett körülmények még fennállásuk esetén sem indokolnák az eltérést a házastársak egyenlő arányú közös szerzésének a Csjt. 27. §-ának (I) bekezdésében foglalt szabályától. Okiratokat csatolt annak igazolására, hogy édesanyja 1982-től, ő maga 1984-től bedolgozóként munkaviszonyban állt, és vitatta a jogerős ítéletnek azokat a ténymegállapításait, amelyek szerint a közös háztartásban nem végzett munkát.
A felperes ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult. A felülvizsgálati tárgyaláson okiratot csatolt további különvagyoni forrásai igazolására. A jogerős ítélet az alábbi körben jogszabálysértő.
A Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése szerint a házasság megkötésével a házastársak között a házassági életközösség idejére házastársi vagyonközösség keletkezik. Ennek megfelelően a házastársak osztatlan közös tulajdona mindaz, amit a házassági életközösség ideje alatt akár együttesen, akár külön-külön szereztek, kivéve azt, ami valamelyik házastárs különvagyonához tartozik. A törvény értelmében tehát a házasfelek között az együttélés idején megszerzett vagyon tekintetében - a vagyonszerzés időpontjában - osztatlan közös tulajdon jön létre, amelyből mindkét felet egyenlő vagyonrész illeti meg, függetlenül attól, hogy a vagyonszaporulat létrehozásában csak az egyik vagy mindkét fél vett-e részt. Ez alól a szabály alól kivételt csak a Csjt. 28. §-a (1) bekezdésének a)-d) pontjában tételesen felsorolt különvagyon jelent. Erre tekintettel nincs annak jelentősége, hogy az együttélés alatt csak a felperes folytatott kereső tevékenységet, és az alperes nem vagy csak csekély mértékben járult hozzá a jövedelemszerzéshez, mert a felperes által létrehozott gazdasági eredmény is a közös vagyont gyarapítja. Nem vehető figyelembe az sem, hogy az alperes mennyiben vette ki a részét a háztartási munkákból, és e munkák alól a felperes őt idegen munkaerő alkalmazásával milyen mértékben mentesítette. Mindezek a körülmények ugyanis nem változtatnak azon, hogy a házassági életközösség ideje alatt szerzet vagyoni előnyök - a különvagyont kivéve - a közös vagyon részét képezik, és azok a házastársakat egyenlő arányban illetik meg.
A Csjt. 31. §-ának (5) bekezdése szerint a bíróságnak gondoskodnia kell arról, hogy a vagyoni igények rendezésénél egyik házastárs se jusson méltánytalan vagyoni előnyhöz. Ennek a méltányossági szabálynak az alkalmazása azonban nem kerülhet szembe a Csjt. 27. §-a (1) bekezdésének a közszerzeményi elven alapuló rendelkezésével. Az alperes számára nem jelent méltánytalan vagyoni előnyt, hogy a törvény értelmében az együttélés idején megszerzett és nem a felperes különvagyonához tartozó vagyonszaporulatból egyenlő arányban részesedik. A méltányossági szabályt a bírói gyakorlat csak kivételes esetekben (pl. a különvagyon javára történő megtérítés mértéke, az életközösség átmeneti jellegű megszakadása alatt szerzett vagyontárgyak, a közös gyermek használatára szolgáló ingóságok tekintetében stb.- pl. PJD VIII. 250, PJD IX. 209, BH 1988/9/313. sz. eseti határozatok) alkalmazza, és az nem terjedhet odáig, hogy a bíróság - az élettársi vagyonközösséghez hasonlóan (Ptk. 578/G. §) - a szerzésben való közreműködés arányában, vagy annak figyelembevételével ossza meg a házastársi közös vagyont.
A kifejtettek értelmében jogszabályt sértett a másodfokú bíróság, amikor a felperes különvagyonának levonását követően fennmaradó vagyonból - a felek házastársi közös vagyonából - az alperes részesedését nem 1/2 arányban, hanem mind az ingatlan, mind az ingóságok tekintetében csak 1/4 mértékben állapította meg.
A jogszabályoknak megfelelő számítási mód esetén az alperest az ingatlanból - a másodfokú bíróság által bizonyítottnak elfogadott 48%-os felperesi különvagyoni részesedés levonása után - az 52%-os közös vagyoni rész 1/2-e, vagyis az ingatlan 26/100 tulajdoni hányada illeti meg, amelynek forgalmi értéke 4 459 000 forint. Az ingóságok tekintetében pedig az alperesre a 880 820 forint összértékből 440 410 forint esik, amelyből a nála levő 188 000 forint értéket levonva 252 410 forint jár a részére.
A felperes a vagyoni és jövedelmi viszonyai alapján az alperes 26/100 tulajdoni illetőségének a magához váltására is képes, ezért a Legfelsőbb Bíróság a közös tulajdon megszüntetésének módján nem változtatott, de a Pp. 217. §-ának (2) bekezdése alapján a megváltási ár teljesítésének határidejét 90 napra felemelte. Az ingó értékkülönbözet megfizetésének 15 napos határidejét azonban nem módosította.
A felperes a jogerős ítélet ellen felülvizsgálati kérelmet vagy csatlakozó felülvizsgálati kérelmet nem terjesztett elő. A Pp. 275. §-ának (2) bekezdése szerint a Legfelsőbb Bíróság a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül. A felülvizsgálati eljárásban tehát annak vizsgálatára, hogy a felperesnek volt-e a másodfokú bíróság által bizonyítottnak talált különvagyoni ráfordításon felül további különvagyona, nem kerülhetett sor.
Az előadottak értelmében a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a jogszabálysértő másodfokú ítélet helyett a jogszabályoknak megfelelő új határozatot hozott, mert a döntéshez szükséges tények megállapíthatóak voltak. (Legf. Bír. Pfv. II. 20 800/1993. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás