GK BH 1994/43
GK BH 1994/43
1994.01.01.
A váltókövetelést érvényesítő jogosult nem köteles a zálogtárgyból kielégítést keresni, ha a váltóból eredő követelést a váltó kiállítója zálogjoggal (jelzáloggal) biztosította is [1/1965. (I. 24.) IM r. 15. § (1) bek., 47. § (1)—(2) bek., Ptk. 251. § (1) bek., 337. § (1) bek.].
Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek váltótartozás címén összesen 25 000 000 Ft tőkét, ennek évi 6% kamatát, a tőkekövetelés 3%-át kitevő váltódíjat és 500 000 Ft perköltséget. Ítéletének indokolásában megállapította, hogy a Sz. Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat Sertéstenyésztő és Hízlaló Leányvállalata 1991. augusztus 23-án 1 db 5 000 000 Ft és 2 db 10 000 000 Ft követelést tartalmazó, 1991. november 20-ai lejáratú, a T. bank Rt. Nyíregyházához telepített forgatható saját váltót állított ki az alperes, mint rendelvényes javára. Az alperes mindhárom váltót a felperesre forgatta és leszámítoltatta. A felperes a váltókat a lejárat napján 1991. november 20-án fizetés végett a telepítés helyéül megjelölt Banknál benyújtotta, a tartozás beszedése azonban fedezet hiányában nem volt teljesíthető. A felperes 1991. november 29-én az alperes számláját vezető pénzintézetnél, a M. H.-bank Rt.-nél is benyújtotta a váltótartozás kiegyenlítése végett, az ahhoz szükséges pénzeszközök azonban az alperes számláján sem álltak rendelkezésre.
Az elsőfokú bíróság a "Váltótörvény" 47. §-a szerint kötelezte az alperest a váltótartozás és annak járulékai megfizetésére. Alaptalannak ítélte az alperesnek azt a védekezését, amely szerint a váltó kiállítója a felperessel olyan értelmű megállapodást kötött, hogy az ingatlanaira a váltótartozás kiegyenlítése érdekében jelzálogjogot biztosított, ezért a felperes az őt megillető követelést e jelzálogjog igénybevételével elégítheti ki.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett, amelyben az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását, a kereset elutasítását és a felperes perköltségben marasztalását kérte. Nem vitatta, hogy mindhárom váltó rendelvényese az alperes volt, továbbá hogy az alperes a váltók leszámítoltatásával azok átruházójává vált. Előadta azonban, hogy a váltó kiállítója és a felperes között 1992. január 20-án kötött megállapodás szerint a kiállító a felperesnek a váltóból eredő követeléseit az ingatlanaira bejegyzett jelzálogjoggal biztosította, ezért a felperes az igényét kizárólag a jelzálogjog kötelezettjével szemben, a jelzálogjoggal terhelt ingatlanok értékesítését követően érvényesíthette volna. Az ingatlanok mind a mai napig értékesítésre nem kerültek, ezért a felperes keresete idő előtti. Előadta továbbá, hogy a felperes az igényének a váltóból való kielégítésére vonatkozó jogát visszaélésszerűen gyakorolta. A leányvállalat ellen felszámolási eljárást indítottak, a felszámolási eljárás keretében az ingatlanok értékesítésre kerülnek, amelyek ellenértékéből a felperes követelése teljes bizonyossággal kielégítést nyerhet. Ennek ellenére a felperes az igényét a váltó lejáratát követően közel egy év múlva kizárólag az alperessel szemben érvényesítette. Sérelmezte a megállapított perköltség összegét is, álláspontja szerint a megítélt 500 000 Ft perköltség nem áll arányban a jogi képviselőnek a perben kifejtett tevékenységével.
A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte.
A fellebbezés nem alapos.
Helyesen döntött az elsőfokú bíróság, amikor az alperesnek a váltótartozásért való felelősségét megállapította. Az 1/1965. (I. 24.) IM rendelet (a továbbiakban: Vár.) 15. §-ának (1) bekezdése szerint a váltó átruházója ellenkező kikötés hiányában felelős a váltótartozás kifizetéséért. Az iratokból megállapítható, hogy az alperes a váltót a felperesre forgatta és leszámítoltatta. A váltó forgatása és ezzel együtt a leszámítoltatás a váltó átruházásának minősül, és - mert ellenkező kikötés a váltóban nem található - annak kifizetéséért az alperes maga is felelősséggel tartozik. A Vár. 47. §-ának (1) bekezdése szerint a váltó kibocsátói, elfogadó, átruházói és kezesei a váltóbirtokos iránt egyetemlegesen kötelezettek. A Ptk. 337. §-ának (1) bekezdése szerint egyetemleges kötelezettség esetében minden kötelezett az egész szolgáltatással tartozik, a perbeli esetben tehát a felperes az egyetemleges kötelezettség alapján a váltó kiállítójától és az átruházójától is az egész szolgáltatást követelheti.
Alaptalanul sérelmezte az alperes, hogy a felperes a követelést kizárólag vele szemben érvényesítette. A Vár. 47. §-ának (2) bekezdése szerint a váltóbirtokos jogosult a váltókötelezettekkel szemben akár egyenként, akár együttesen fellépni anélkül, hogy figyelembe kellene vennie a kötelezettségvállalásuk sorrendjét. Ehhez képest a felperes jogosult volt a perbeli váltókból eredő teljes követelését a kötelezettségvállalás sorrendjére tekintet nélkül teljes összegében egyedül az alperessel szemben érvényesíteni.
A Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet az alperesnek azzal a jogi álláspontjával, amely szerint a felperesnek a váltóból eredő követelését a váltó kiállítója jelzálogjoggal biztosította, és ezért a felperes kizárólag a lekötött zálogtárgyból kereshet kielégítést. A Ptk. zálogjog közös szabályairól szóló 251. §-ának (1) bekezdése szerint zálogszerződés alapján a jogosult a követelésének biztosítására szolgáló zálogtárgyból kielégítést kereshet, ha a kötelezett nem teljesít. A zálogjog - így a jelzálogjog is - szerződést biztosító mellékkötelezettség, a szerződés biztosítékául szolgál arra az esetre, ha a kötelezett a szerződést valamilyen okból nem teljesíti. Ezt a biztosítékot azonban a jogosult nem köteles igénybe venni, maga döntheti el, hogy kielégítést keres-e a zálogtárgyból, avagy a követelését egyéb módon érvényesíti.
A jogszerű váltóbirtokossal szemben az alperes csupán azzal védekezhetett volna eredményesen, hogy a felperes követelése megszűnt, a tartozás azonban nem vitásan mind a mai napig fennáll, ezért nem tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a Vár. 47. §-ának (1) bekezdése alapján a tartozás kifizetésére az alperest, mint egyetemleges adóst kötelezte.
Alaptalanul sérelmezte az alperes az elsőfokú bíróság által megállapított perköltség összegét is. Az elsőfokú bíróság ugyan részletesen nem indokolta, de az iratokból megállapítható, hogy a felperes a keresetlevelén 300 000 Ft összegű elsőfokú illetéket rótt le, amelynek mint perköltségnek a megfizetésére a Pp. 75. §-ának (1) bekezdése, valamint a 78. §-ának (1) bekezdése alapján jogszerűen igényt tarthat. A fennmaradó 200 000 Ft fedezi a felperest képviselő jogtanácsos munkadíját, amelyet a Pp. 75. §-ának (2) bekezdése alapján a perköltséghez hozzá kell számítani.
A 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet 1. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint a polgári peres eljárásban felszámítható ügyvédi munkadíj felső határa a követelt összeg 5%-a lehet, a perbeli esetben 1 250 000 Ft. A Pp. 75. §-ának (4) bekezdése szerint a gazdálkodó szervezetet képviselő jogtanácsos részére az ügyvédi képviselet esetében felszámítható díj csökkentett összegét kell megállapítani. Az állandósult bírói gyakorlat szerint a jogtanácsos részére felszámítható képviseleti költség az ügyvédi munkadíj 50%-a, ehhez képest az elsőfokú bíróságnak csökkentett képviseleti költség címén is lehetősége lett volna több mint 600 000 Ft összegű munkadíjat felszámítani. Ehelyett az elsőfokú bíróság a felperest megillető jogtanácsosi munkadíjat 200 000 Ft-ban határozta meg, ami eltúlzottnak nem tekinthető, és arányban áll egyrészt a perértékkel, másrészt pedig a kifejtett jogtanácsosi tevékenységgel. A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság érdemben helytálló ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta.
(Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság G. 50 045/1992. sz. - Legf. Bír. Gf. I. 30 571/1993. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás