BK BH 1994/520
BK BH 1994/520
1994.10.01.
Testi sértés okozására irányuló szándék és az eredményre kiterjedő gondatlanság hiánya miatt felmentés a maradandó fogyatékosságot okozó testi sértés bűntettének vádja alól [Btk. 170. § (4) bek. és (6) bek. II. tétel, Be. 214. § (3) bek. a) pont].
A városi bíróság a vádlottat maradandó fogyatékosságot okozó gondatlanságból elkövetett súlyos testi sértés vétsége miatt 1 évre próbára bocsátotta. A tényállás szerint a 20 éves vádlott egészségügyi szakközépiskolát végzett, a 69 éves sértett pedig nyugdíjas, szív- és keringési betegségben szenved, magas vérnyomás és szívbetegség miatt gyógykezelés alatt állt.
A sértett és a családja 1992. május 31-én a községhez tartozó pincefaluban saját pincéjükben tartózkodott, ezen a napon tartották az ún. Orbán-napi ünnepséget. Az ünnepségre tekintettel a vádlott a szüleivel a személygépkocsi után kapcsolt büfékocsival vonult fel. Este, amikor az ünnepségnek az ideje lejárt, hazaindultak úgy, hogy a vádlott vezette azt a személygépkocsit, amellyel vontatták a büfékocsit. A szűk pinceutcában úgy látszott, hogy nem férnek el, mert a sértett autója a pinceajtó előtt úgy állt, hogy részben elzárta az utat. A vádlott a sértett unokájával üzent, hogy a gépkocsi tulajdonosa tegye szabaddá az utat. Minthogy erre vonatkozó intézkedést nem tettek, a vádlott a sértett pinceajtaja felé közeledett, miközben a sértett kilépett a pinceajtón, megközelítve a vádlottat. A vádlott el akarta tolni maga elől a sértettet, sértett mellkasához, illetve oldalához nyúlt egy kézzel, amitől a sértett elesett, jobb csípőjét megütötte, jobb oldali combnyaktörést szenvedett. A vádlott és az anyja a sértett segítségére sietett, orvost hívtak, majd mentővel a kórház baleseti sebészeti osztályára szállították. A sértett sérülésének gyógytartama kb. 200 nap, maradandó testi fogyatékosság várható, a sértett nehezen mozog, mozgáskorlátozott, de bot segítségével járóképes. 1992. május 31-től június 12-ig kórházban ápolták a sértettet.
A városi bíróság a vád szerinti minősítésétől eltérően értékelte a vádlott cselekményét. Az ítéletének indokolásában kifejtettek szerint a Btk. 170. §-ának (1) bekezdésébe ütköző, és a (4) bekezdése szerint minősülő maradandó testi fogyatékosságot okozó súlyos testi sértés bűntettét az követi el, aki szándékosan más testi épségét vagy egészségét oly módon sérti, hogy az maradandó fogyatékosságot vagy súlyos egészségromlást okoz. Az adott esetben azonban a vádlott szándéka nem irányult testi sértés okozására, karlendítése a sértett távoltartására irányult, és nem kívánta a sértett sérülését, nem számított arra, hogy a sértett a kézmozdulatától eshet, és főleg nem számított arra, hogy az esetleges elesésnek combnyaktörés lesz a következménye:
A vádlott tehát gondatlanságból követte el a bűncselekményt, minthogy a magatartása következményének lehetőségét nem látta előre, amikor a tőle elvárható figyelmet, körültekintést elmulasztotta (Btk. 14. §). Erre kell következtetni nemcsak a vádlott helyzetéből, magatartásából, de abból is, hogy magatartásának következményeit látva mindent megtett a segítségnyújtás érdekében, anyjával együtt orvost hívott a sértetthez, majd közreműködtek abban, hogy a sértett mielőbb megfelelő kórházi ápolásban részesüljön, mentőt hívtak, és a baleseti sebészeti osztályra kísérték a sértettet.
Így a vádlottnak a vádbeli cselekménye nem a vádirat szerinti maradandó fogyatékosságot okozó súlyos testi sértés bűntettének, hanem a Btk. 170. §-a (6) bekezdésének II. tétele szerinti gondatlanságból elkövetett, maradandó testi fogyatékosságot okozó súlyos testi sértés vétségének minősül. Így a bíróság a vádtól eltérően, ez utóbbi szerint minősítette a vádlott cselekményét. A bíróság a bűncselekmény elkövetését megállapítva a Btk. 72. §-ának (1) bekezdése alapján próbára bocsátást alkalmazott, mert az eset összes körülményeire, különösen a vádlott életvitelére figyelemmel, alaposan feltehető, hogy a büntetés célja így is elérhető.
A megyei bíróság a vádlottat az ellene emelt vád alól felmentette. A megyei bíróság hiányosnak és részben megalapozatlannak találta az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást. A városi bíróság ugyanis a tényállást úgy rögzítette, hogy a bizonyítást nem teljes körben vette fel. A sértett és részben a vádlott meghallgatása során elmulasztotta feloldani mindazokat az ellentéteket, amelyek a nyomozati és a tárgyaláson tett vallomások között fellelhetők voltak. A vádlott a nyomozás során lökésről is említést tett, a tárgyalási vallomásában azonban lökésről nem beszélt. A sértett pedig az eljárás során többféle vallomást tett a vádlott magatartását illetően, "oldalsó karmozgással hozzám ért; hadonászott; szabályszerűen ellökött; két kézzel mellkasomnál ellökött erőteljesen; határozott mozdulattal; biztosan a lökéstől estem el..." Elmulasztotta továbbá a városi bíróság igazságügyi orvos szakértő meghallgatása útján tisztázni azt, hogy a vádlott karmozdulatának ereje és annak jellege megállapítható-e, tekintettel a bekövetkezett sérülésre, továbbá, hogy a vádlott védekezésében előadott módon létrejöhetett-e a sértetti sérülés, avagy ez kizárt orvosi szempontból. Ezért a megyei bíróság a Be. 240. §-a alapján bizonyítást vett fel, amelynek során ismét meghallgatta a vádlottat, tanúként a sértettet, eléjük tárta korábbi vallomásaikat, meghallgatta továbbá az igazságügyi orvos szakértőt.
A vádlott továbbra is határozottan állította, hogy nem kívánta a sértettet bántalmazni, mozdulata a pincéből hirtelen kilépő és feléje tartó sértett távoltartására szolgált, csupán ennek során ért hozzá a karja a sértett oldalához. Ugyanakkor elfogadható magyarázattal szolgált - korábbi vallomása feltárásakor - arra nézve, hogy miért használta a nyomozás során a lökés kifejezést az események felidézésekor. Az igazságügyi orvos szakértő szakvéleménye szerint a vádlott karmozdulata mindenképpen közepesnél kisebb erejű, és nem kizárt annak lehetősége, hogy pusztán egy ösztönszerű távolságtartó mozdulat volt. Egy ilyen jellegű mozdulat is okozhatta - az orvos szakértő szerint - a sértett egyensúlyvesztését, ha haladás közben a sértett éppen felemeli az egyik lábát. Ugyanakkor a sértett vallomására továbbra sem alapíthatta a tényállást a bíróság, annál is kevésbé, mert az feloldhatatlan ellentmondásokat és részben feltételezéseket tartalmaz. Így a megyei bíróság által felvett bizonyítás eredményeképpen - összevetve az elsőfokú bíróság által lefolytatott bizonyítással - a megyei bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást megalapozottnak találta azzal a kiegészítéssel, hogy a sértett mozgásban volt, amikor őt a vádlott karmozdulata elérte. E kiegészítéssel a városi bíróság végzésében rögzített tényállás a Be. 239. §-ának (1) bekezdése szerint irányadó a felülbírálatnál.
A városi bíróság helyesen ismerte fel azt, hogy a vádlott szándéka még eshetőlegesen sem irányult arra, hogy a sértettet bántalmazza, és helyes indokokat sorakoztatott fel arra vonatkozóan is, hogy a gondatlanság két alakzata közül a tudatos gondatlanság (luxuria) ez esetben nem valósult meg.
Ugyanakkor az elsőfokú bíróság tévesen következtetett arra, hogy a vádlott terhére a hanyagságban jelentkező gondatlanság megállapítható. A hanyagságban jelentkező gondatlanságot (negligencia) egyrészt a társadalomra veszélyes következmények előrelátásának hiánya (negatív feltétel), másrészt az elkövetésnek azok a körülményei jelentik, amelynek ismeretében a büntetőjogilag releváns következmények előrelátása elvárható volt (pozitív feltétel). Az elsőfokú bíróság által helyesen kifejtettek szerint - amelyet a másodfokú bíróság által felvett bizonyítás eredménye is megerősített - a vádlott nem látta előre magatartása társadalomra veszélyes következményeit. Így azt kellett körültekintően vizsgálnia a bíróságnak, hogy a negligencia ún. pozitív feltétele, a büntetőjogilag releváns következmények előrelátása elvárható volt-e az elkövetőtől. Ha az elkövető részéről ugyanis az objektív gondossági kötelesség fennállása mellett az előrelátás szubjektív lehetősége nem állott fenn, büntetőjogilag "véletlen" esetről beszélhetünk, és az elkövető büntetőjogi felelősségének megállapítása kizárt még akkor is, ha az elkövető magatartásával összefüggésben súlyos eredmény következett be.
Annak megítélése során, hogy az elkövetőtől elvárható-e a társadalomra veszélyes következmények előrelátása, jelentősége lehet az elkövetés konkrét körülményeinek (hely, idő, véghezvitel, egyéb jellemzők) és az elkövető, esetleg a sértett személyes adottságainak. Az adott esetben a vádlott egy számára váratlan helyzetben cselekedett, amikor a pinceajtóhoz közel érve észlelte az onnan kilépő sértettet és a sértett egyik hozzátartozóját, akik felé tartottak. A vádlott mintegy ösztönszerűen emelte fel a karját, és tett egy önmagának utat biztosító karmozdulatot. A körülményekre tekintettel a legnagyobb gondosság és körültekintés mellett sem kellett neki arra számítania, hogy ez a közepesnél kisebb erejű karmozdulat eléri a sértettet - ráadásul éppen akkor, amikor a sértett lépés közben egyik lábát felemeli -, és ezáltal egyensúlyát vesztve elesik. Ebből következően a vádlott nem számíthatott arra sem, hogy e magatartásával összefüggésben az egyébként erőteljes fizikumú, betegség külső jegyeit nem mutató sértett sérülést szenved, de különösen nem számíthatott a ténylegesen bekövetkezett súlyos eredményre. Így a hanyagságban jelentkező gondatlanság fentebb írt pozitív feltétele, az elvárhatóság nem valósult meg, következésképpen a vádlott terhére a negligencia sem állapítható meg.
Bűnösség hiányában bűncselekmény nem valósul meg, ezért a másodfokú bíróság megváltoztatva az elsőfokú bíróság végzését, a vádlottat az ellene emelt vád alól a Be. 214. §-a (3) bekezdésének a) pontja alapján felmentette. (Bács-Kiskun Megyei Bíróság 2. Bf. 984/1992. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás