PK BH 1994/540
PK BH 1994/540
1994.10.01.
A különvagyoni igények bizonyításánál irányadó szempontok [Csjt. 27. § (1) bek., 28. § (1) bek., 31. § (2) bek.].
A felek 1983. április 9-én kötöttek házasságot, amelyből 1983-ban Z., 1987-ben D. nevű gyermekeik születtek. A felperes 1987 decemberében jugoszláv állampolgárként települt át Magyarországra. A felek az együttélést az alperes kizárólagos tulajdonaként nyilvántartott egy és két félszobás, összkomfortos társasházi öröklakásban folytatták. A felek életközössége 1990 márciusában úgy szakadt meg, hogy az alperes a gyermekekkel a közös lakásból a szüleihez költözött.
A házasságot a városi bíróság ítéletével felbontotta, a gyermekeket a jelen per alperesénél helyezte el, a felperest tartásdíj fizetésére kötelezte, és - egyéb rendelkezések mellett - a házastársi volt közös lakás kizárólagos használatára az alperest jogosította fel. A felperest elhelyezési igény nélkül a lakás 15 nap alatti kiürítésére kötelezte, az alperes által fizetendő lakáshasználati jog ellenértékét pedig 105 000 forintban állapította meg azzal, hogy az alperes ezen a címen a felperest terhelő hátralékos gyermektartásdíj beszámításával 15 nap alatt 81 000 forintot köteles a felperesnek megfizetni.
A felperes a közös vagyon megosztása iránti keresetében a lakásingatlanra fordított közös vagyoni érték fele összegének a megfizetését, a közös vagyoni ingók elszámolása címén egy Wartburg személygépkocsi 300 000 forint értékben történő tulajdonába adását, továbbá 126 500 forint értékű különvagyoni ingóságainak természetbeni kiadását kérte. Állította, hogy a vagyonközösségre is kiterjedő életközösségük a házasságkötéstől kezdődően állott fenn. Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Védekezése szerint a házastársi vagyonközösség 1987 decemberében, a felperes Magyarországra költözésekor jött létre. A lakásingatlanra különvagyon jogcímén tartott igényt, a közös ráfordításokból eredő fizetési kötelezettségét pedig megtérítés jogcímén ismerte el azzal, hogy azt a lakáshasználati jog ellenértékének megfizetésével kiegyenlítette. Az ingóságok jelentős részére, köztük a személygépkocsira is különvagyoni szerzést állított, a közös vagyoni ingók természetben történt megosztása folytán pedig álláspontja szerint a felperes az őt megillető hányadnál nagyobb értéket tart birtokban. A felperesnek az ingóságokkal kapcsolatos különvagyoni igényét 12 300 forint értékű vagyontárgyra elismerte, azok természetbeni kiadását vállalta.
Az elsőfokú bíróság az ítéletével az alperest arra kötelezte, hogy a felperesnek 15 nap alatt 8700 forint értékű felperesi különvagyonhoz tartozó ingóságot adjon ki, az ezt meghaladó keresetet pedig elutasította. Indokolása szerint a felek vagyonközössége a házasság megkötése óta fennáll, az alperes tulajdonaként nyilvántartott lakásingatlan ezért közös vagyon. A szociálpolitikai kedvezmény és a közös ráfordítások értékemelkedéssel történt elszámolása, továbbá az alperes által kiegyenlített lakáshasználati jog ellenértéke, valamint a felperesnél levő ingók értéke a felperes közös vagyoni követelését meghaladja.
A felperes az első fokú ítélet elleni fellebbezésében a csatolt bankszámlára hivatkozva valamennyi, az életközösség alatt szerzett vagyontárgy közös vagyonként való elszámolását kérte, a gépkocsi, valamint a lakásingatlan vásárlása céljából történt valutavásárlásaira nézve pedig külföldön élő testvére és ismer6se tanúkénti kihallgatását indítványozta. Az alperes az első fokú ítélet helybenhagyását kérte. A másodfokú bíróság az első fokú ítéletet helybenhagyta. Indokolásában a Csjt. 31. §-ának (2) bekezdésére hivatkozva kifejtette, hogy a különvagyonára hivatkozó felperesnek nemcsak azt kellett volna bizonyítania, hogy különvagyonnak minősülő készpénzzel rendelkezett, hanem azt is, hogy ezt a pénzt milyen vagyontárgy vételére használták fel. A felélt különvagyon megtérítésére nincs lehetőség. Az iratokhoz csatolt banki kivonatok szerint az életközösség alatt szerzett jelentősebb vagyontárgyak vételének időpontjában a bankbetétekből kiváltás nem történt, a kihallgatni kért tanúk pedig a felperes hivatkozása szerint is legfeljebb általánosságban bizonyíthatnák bizonyos pénzösszegek behozatalát, azok megtérítésre alapot adó felhasználásának alátámasztására azonban a tanúvallomások alkalmatlanok lennének.
A jogerős ítélet ellen a felperes élt felülvizsgálati kérelemmel, amelyben törvénysértésként az általa felajánlott bizonyítás mellőzését és ehhez képest különvagyonának figyelmen kívül hagyását sérelmezte.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem alaptalan, mert a jogerős ítélet nem törvénysértő.
A családjogi törvény (Csjt.) 27. §-ának (1) bekezdése szerint a házastársak osztatlan közös tulajdona mindaz, amit a házassági életközösség alatt akár együttesen, akár külön-külön szereztek, kivéve azt, ami valamelyik házastárs különvagyona. A közös vagyon vélelmével szemben a Csjt. 28. §-ának (1) bekezdése szerinti különvagyon bizonyítása azt a felet terheli, aki a különvagyonára hivatkozik, a bizonyítás eredménytelensége ennélfogva a különvagyonát állító fél terhére esik.
A bíróság az alperes különvagyonának körét és értékét hitelt érdemlő bizonyítékok alapján állapította meg: az érdektelen tanúknak, továbbá az alperes szüleinek a vallomását megfelelő okiratok támasztották alá, az alperes különvagyonához tartozó vagyontárgyak tehát a közös vagyontól aggálytalanul elkülöníthetők voltak, vagyis ezekre nézve a közös vagyon vélelme megdőlt. Ezzel szemben a felperes külföldi bankban elhelyezett különvagyoni betétjének pénzforgalmi adatai - összegük és felhasználásuk (kivétjük) időpontjára figyelemmel - nem támasztják alá azt a felperesi tényállítást, hogy a betétállomány a jelentősebb értékű vagyontárgyak vásárlásakor került volna felhasználásra. Azokra az egyéb ingóságokra pedig, amelyekre a felperes különvagyon jogcímén tartott igényt, konkrét bizonyítási indítványt nem terjesztett elő, és az elsőfokú bíróság erre vonatkozó elutasító rendelkezését fellebbezéssel sem támadta. A külföldön élő testvérének és ismerősének tanúkénti kihallgatását csupán általánosságban, az alkalmanként külföldi pénznemben kapott ajándékokra, illetőleg az általa vásárolt valutára nézve kérte. A bíróság ezt a bizonyítási indítványt helytálló okfejtéssel utasította el. Azt ugyanis, hogy a tanúk az ajándékba kapott pénzösszegek megtérítésre alapot adó módon való felhasználását, vagyis azt bizonyíthatnák, hogy a felek a felperesi különvagyoni készpénzt az életközösség megszűnésekor megvolt vagyontárgyak megszerzésére fordították, a felperes maga sem állította.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 21. 797/1993. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás