GK BH 1994/688
GK BH 1994/688
1994.12.01.
Önmagában az a körülmény, hogy a váltó birtokosa a váltót a saját váltó kibocsátójára ruházta át, és ennek folytán a váltókötelezett és jogosult ugyanaz a személy lett, nem eredményezi a váltón alapuló követelések megszűnését; a kibocsátó ugyanis a váltót tovább átruházhatja [Ptk. 199. §, 322. §, 1/1965. (I. 24.) IM r. 11. § (3) bek., 77. § (1) bek.].
A felperes az elsőfokú bírósághoz 1992. március hó 13. napján keresetet nyújtott be, amelyben annak megállapítását kérte, hogy a BOV által 1991. december 11-én 11 529 548 Ft-ról és 29 135 986 Ft-ról kiállított - az alperes részére továbbforgatott - saját váltókban szereplő összegekkel nem tartozik az alperesnek. Fénymásolatban csatolta mindkét váltót, amelyek rendelvényese a felperes, esedékessége 1992. június 8. napja, a fizetés helyeként pedig a váltók az OKHB Rt.-t jelölték meg.
A kereset szerint a felperes 1991. évben rendszeresen vásárolt pulykatápot az alperestől, és a pulykákat a BOV részére értékesítette. Mivel a BOV a pulykák ellenértékét több alkalommal nem fizette meg, a felperes sem tudott fizetni az alperesnek. A felperes, az alperes és a BOV ezért 1991. december hónap elején megállapodtak abban, hogy a BOV az említett két váltót kiállítja a felperes részére, a felperes pedig azokat továbbforgatja az alperesre, s a felperes ezen a módon fizeti meg az alperessel szemben fennálló lejárt tartozását. Az alperes a váltókat az 1991. december hó 6. napján kelt - fénymásolatban csatolt - átvételi elismervény értelmében a felperestől át is vette, utóbb azonban kérte, hogy a váltókat a felperes tekintse úgy, "mint hogyha azok nem is léteztek volna", és - felszámolási eljárás kezdeményezését is kilátásba helyezve - követelte a váltókban szereplő összegek megfizetését.
A felperes a keresetében hivatkozott arra is, hogy utóbb szerzett tudomása szerint az alperes a váltókat visszaadta a BOV-nak, amiről a felperest sem az említett vállalat, sem az alperes nem értesítette. A váltókban feltüntetett összegekkel az alperesnek azok jelenlegi birtokosa, a BOV - és nem a felperes - tartozik.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Előadta, hogy az előzetes megbeszélések során kikötötte: a váltókat csak az OKHB Rt. garanciavállalása esetén fogadja el; ezt a kikötését a váltóknak 1991. december 6-án a felperestől történt átvétele során is megerősítette. Az OKHB Rt. azonban 1991. december 20. körül közölte, hogy nem vállalja a garanciát. Mivel erről a felperest - akinél munkanap-áthelyezés miatt a két ünnep között nem dolgoztak - nem tudta tájékoztatni, a váltókat 1991. december 29-én - a fénymásolatban csatolt átvételi elismervénnyel - átadta a BOV-nak. Az ellenkérelem szerint a felperes 1992. január 13-án szóban tájékoztatást kapott arról, hogy az alperes a váltókat visszaadta a BOV-nak. A felperes az alperessel szemben fennálló tartozását nem is vitatta, amit a felperes és az alperes között ingatlanok tulajdonjogának átruházására vonatkozólag 1992. február 12-én létrejött előszerződés is bizonyít. Ennek 1. pontjában a szerződő felek megállapították, hogy a felperesnek az alperessel szemben " 1991. december 31-ével mintegy 37 769 E Ft lejárt tartozása van". A szerződést utóbb az ingatlanokat terhelő jelzálogjog miatt nem lehetett megkötni; ezt követően hivatkozott a felperes a váltókra, amelyekkel tartozását már rendezte.
A felperes állította, hogy az alperes a BOV váltóinak elfogadását nem kötötte az OKHB Rt. garanciavállalásához. A per tartama alatt az alperes kérelmére az elsőfokú bíróság fizetési meghagyásokat bocsátott ki a felperessel szemben. A felperes ellentmondásai folytán a fizetési meghagyásos eljárások peres eljárásokká alakultak át, amelyeket az elsőfokú bíróság egyesített a felperes megállapítás iránt előterjesztett keresete alapján indult perrel. Az ügyek egyesítését követően az elsőfokú bíróság ítéletet hozott, amelyben megállapította, hogy a felperes az alperes irányában fennálló tartozását a BOV saját váltóiként kiállított és a felperes által az alperesre 1991. december 6. napján átruházott 11 529 548 Ft és 29 135 986 Ft összegről szóló váltókkal kifizette, az alperes követeléseit pedig viszontkeresetként elutasította.
Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása szerint a váltóra vonatkozó szabályokat a váltójogi szabályok szövegének közzétételéről szóló 1/1965. (I. 24.) IM rendelet (Vár.) tartalmazza. A BOV két saját váltót állított ki, amelyek forgatmány útján átruházhatók voltak. A váltóátruházás csak feltétlen lehet, a váltó átruházásához fűzött feltételt nem írottnak kell tekinteni. A felperes a váltókat átadta az alperesnek, aki azokat átvette; ezzel a váltóátruházás megvalósult, és az alperes vált a váltók birtokosává. Az alperes a váltókat az esedékesség előtt elfogadásra bemutathatta volna, ha pedig ezzel a jogával nem kívánt élni, azokat az esedékességkor (1992. június 8.) fizetés céljából mutathatta volna be; ezek helyett azonban az alperes a váltókat az esedékesség előtt átadta kiállítójuknak, a BOV-nak. Az alperes ezzel megfosztotta magát attól a jogától, hogy amennyiben az esedékességkor fizetés nem történik, megtérítési igényt érvényesítsen.
Az ítélet indokolása megállapítja, hogy a fentiekre figyelemmel a felperes az alperessel szemben fennálló fizetési kötelezettségének 1991. december hó 6. napján eleget tett; ennek folytán pedig az alperes viszontkeresete megalapozatlan.
A Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság az alperes által benyújtott fellebbezés folytán részítéletet hozott, amelyben az elsőfokú bíróság ítéletének a felperes keresetét elutasító rendelkezését megváltoztatta, és megállapította, hogy az alperesnek az ítéletben megjelölt váltókon alapuló követelése megszűnt, továbbá kötelezte a felperest a keresetén le nem rótt 12 000 Ft illetékköltségnek az állam, 7500 Ft első és másodfokú perköltségnek pedig az alperes ügyvédje részére való megfizetésére. Az elsőfokú bíróság ítéletének a viszontkeresetet elutasító rendelkezését - a részperköltségre is kiterjedően - a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot e körben a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.
A másodfokú részítélet indokolása szerint a váltó kiállítását és forgatását rendszerint valamely ún. alapügyletből eredő kötelezettségvállalás előzi meg. A váltó adása nem ennek a kötelezettségnek a megszüntetését célozza, hanem mint a kötelem teljesítésének eszköze kerül a hitelezőhöz, aki azt fizetés elérése végett - és nem fizetésként - veszi át. A váltóbirtokos a váltó átvételekor nem vállalja magára a váltó behajtásának a kockázatát; kötelezettsége az, hogy a megkísérelje a váltó fizetőeszközként való érvényesítését. A felek kifejezett megállapodása szükséges ahhoz, hogy a váltóátruházással a felek az alapügyletből származó kötelezettséget is megszüntessék. Ilyen megállapodás a perbeli esetben nem bizonyítható; annak ellentmond a felek előszerződése is, amelyben a felperes elismerte az alapügyletből eredő fizetési kötelezettségét.
A Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság részítéletének indokolása értelmében nincs jogi akadálya tehát annak, "hogy a váltóbirtokos a váltó visszaadása mellett visszatérjen az alapügyletre, és követelésének jogcímét abban jelölje meg, de csak akkor, ha a váltót annak, akitől kapta, visszaadja". A váltóbirtokos ugyanis felelős a váltókövetelés "épségben" való visszaadásáért. A perbeli ügyben az alperes nem a felperesnek adta vissza a váltókat, hanem azok üres forgatmánnyal a kiállítóhoz kerültek vissza, s mivel a váltókötelezett és jogosult azonos személy lett, a váltókon alapuló összes követelés, mind a felperes, mind az alperes követelése, megszűnt.
A jogerős részítélet hivatkozik arra, hogy az alperest a váltók átvétele folytán az a kötelezettség is terhelte, hogy a váltókból eredő jogait a Vár. rendelkezései alapján érvényesítse: a váltókat fizetés végett bemutassa és az óvásokat felvegye - s ezzel a felperes jogait is megőrizze -, vagy a forgatás törlésével a váltókat a felperesnek visszaadja. Ha ezt elmulasztja, csak akkor mentesül a felelősség alól, ha bizonyítani tudja, hogy a váltók bemutatása nem járt volna eredménnyel, mert a váltók kiállítója fizetésképtelenség miatt nem tudott volna fizetni. A fellebbezési tárgyaláson a felperes maga jelentette be, hogy a váltók kibocsátója 1992. januárban csődöt jelentett be, és ellene felszámolási eljárás van folyamatban. Az alperes ennek alapján az esedékességkor (1992. június 8.) hiába mutatta volna be a váltókat fizetésre, a kiállító fizetésképtelensége miatt a bank a fizetést nem tudta volna teljesíteni. Mivel a váltók kifizetése a főadós részéről nem történt volna meg, a felperesnek, mint megtérítési váltóadósnak sem szűnt volna meg sem a váltókon, sem az alapügyleten alapuló fizetési kötelezettsége. Az alperes terhére értékelhető jogi relevanciája tehát nincs annak, hogy a váltókat a kiállítónak adta vissza.
A Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság részítélete ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet arra hivatkozva, hogy a részítélet ellentétes a Vár. rendelkezéseivel - különösen a 14., a 16. és a 17. §-okkal -, és a Ptk. 215. §-ának (3) bekezdésével, ezért jogszabálysértő, továbbá részben iratellenes, valamint okszerűtlen. Ezek alapján a felperes kérte a jogszabálysértő határozat helyett a jogszabályoknak megfelelő új határozat hozatalát.
A felülvizsgálati kérelem szerint a jogerős részítéletben foglaltaknak megfelelő gyakorlat esetén a váltót fizetőeszközként senki sem fogadná el. A Legfelsőbb Bíróság helyesen állapította meg, hogy a váltókat a felperes az alperesre, az alperes pedig a kiállítóra szabályszerűen forgatta. Ebből azonban az következik, hogy a jogos váltóbirtokos, aki egyben a váltók kiállítója, a váltóátruházások folytán megszerezte a váltókból eredő valamennyi jogot, és felelős a váltók kifizetéséért is. A váltókat kiállító BOV egyébként a perben becsatolt nyilatkozatában elismerte, hogy a váltókban feltüntetett összegekkel ő tartozik az alperesnek.
A felperes a felülvizsgálati kérelemben előadta, hogy az alperes a váltókat a kiállítónak nem azért "adta vissza", mert a felperessel szemben az alapügyletből eredően akarta követelését érvényesíteni. Az alperes magatartásának oka - a tárgyaláson meghallgatott tanúk nyilatkozataiból kitűnően - az volt, hogy a felperes részére a váltókat munkaszünet miatt - nem lehetett átadni, illetőleg az alperes dolgozói a váltókat "nem élő" nek tekintették. A váltók a kiállításukkor nem voltak fedezetlenek, de az esetleges fedezetlenségnek sincs váltójogi következménye. A BOV 1992. január 9-én tett csődbejelentést, s a fizetési haladék csak a csődeljárás közzétételével kezdődik, ami nyilvánvalóan későbbi - a perben nem bizonyított - időpontban történt. A váltóbirtokos megtérítési igényének érvényesítését egyébként a váltó bemutatása és az óvás felvétele után közzétett csődeljárás folytán a váltó kiállítóját megillető fizetési haladék nem akadályozza. Ezekkel kapcsolatban a kérelem hivatkozott a Legfelsőbb Bíróságnak a BH-ban közzétett eseti döntéseire, és megállapította, hogy az alperes a Vár. 43. §-a alapján megtérítési igényét a váltó kiállítójával szemben a lejárat előtt is érvényesíthette volna, amit elmulasztott. Az előszerződésre pedig, amely a Ptk. 215. §-ának (3) bekezdése következtében érvénytelen - az alperes megalapozottan nem hivatkozhat. A felülvizsgálati kérelemben a felperes kiemelte, hogy az alperes törvénysértően járt el, amikor a váltókat "visszaadta" a kiállítónak. Ha ilyen eljárás esetén - a jogerős ítéletnek megfelelően - vissza lehet térni az alapügyletre, jogbizonytalanság keletkezik; ez egyben nincs összhangban azzal sem, hogy a váltó "függetlenül a mögöttes jogügylettől önmagában váltókötelmet keletkeztet", s a váltóból eredő követeléseket a Vár. alapján lehet érvényesíteni. A váltóbirtokost - még ha az maga a kibocsátó is - a Vár. 28. §-ának (2) bekezdése alapján a váltóból eredő közvetlen kereseti jog illeti meg, s a saját váltó kiállítóját ugyanolyan kötelezettség terheli, mint az idegen váltó elfogadóját [Vár. 78. §-ának (1) bekezdése]. A váltóbirtokos dönti el, hogy az egyetemleges felelősséggel tartozó személyek közül kivel szemben érvényesíti az igényét; a váltón alapuló keresettel megtámadott személy pedig a váltóbirtokossal szemben nem hivatkozhat a Vár. 17. §-ában meghatározott kifogásokra. A perben nem a váltóadós és a váltóbirtokos áll szemben, és az alperes védekezése egy érvénytelen előszerződésen alapul.
A felülvizsgálati tárgyaláson a felperes a felülvizsgálati kérelmet fenntartotta; ennek során hivatkozott a Legfelsőbb Bíróságnak a BH 1993. évi 9. számában közzétett 569. számú eseti döntésére. Az alperes a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem csak kisebb részében, az alábbiak szerint alapos.
Helyesen állapította meg a Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság, hogy a perben szereplő, a BOV által kiállított saját váltókat - amelyek rendelvényese a felperes volt - a felperes az alperesre ruházta át, ezt követően pedig a váltók üres forgatmánnyal visszakerültek a kiállítóhoz. Ennek folytán - a BH 1993. évi 9. számában 569. sorszám alatt közzétett eseti döntésben foglaltakkal is összhangban - a BOV-ot, tehát a kiállítót kell váltóbirtokosnak tekinteni. Téves azonban az a jogi következtetés, hogy a váltókból eredő összes követelés megszűnt, mivel az említett módon a váltókötelezett és -jogosult ugyanaz a személy lett.
A Ptk. 322. §-a kimondja, hogy megszűnik a szerződés, ha ugyanaz a személy lesz a jogosult és a kötelezett; ezt a szabályt - ha törvény kivételt nem tesz - a Ptk. 199. §-a folytán az egyoldalú nyilatkozatokra is megfelelően alkalmazni kell. A Vár. - amely a Genfben, 1930. június 7-én megkötött váltójogi egyezmények kihirdetéséről szóló 1965. évi 1. törvényerejű rendelet 4. §-ának (2) bekezdésében foglalt felhatalmazás alapján került kiadásra - nem rendelkezik arról, hogy megszűnnek-e a váltón alapuló követelések abban az esetben, ha a váltókötelezett és -jogosult ugyanaz a személy lesz. A váltóátruházás szabályai szerint azonban - amelyek a Vár. 77. §-ának (1) bekezdése alapján a saját váltóra irányadók - a váltó átruházható a kibocsátóra is, aki a váltót tovább átruházhatja [Vár. 11. §-ának (3) bekezdése]. Önmagában az a körülmény ezért, hogy az alperes a BOV által kiállított -1992. június 8-án esedékessé váló - váltókat 1991. december 29-én a kiállítóra ruházta át, nem eredményezte a váltókon alapuló követelések megszűnését, a kiállító ugyanis jogosult volt a váltókat másra átruházni. A jogerős ítéletnek a váltókon alapuló összes követelés megszűnésére vonatkozó rendelkezése tehát jogszabálysértő.
Ettől függetlenül is megalapozatlan azonban - a Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság ítéletében kifejtettekre figyelemmel - a felperes keresete. Az alperes ugyanis a felperes által részére átruházott váltókat 1991. december 29-én üres forgatmánnyal visszaadta a kiállítónak anélkül, hogy azok alapján a felperessel szemben a követelését érvényesítette volna. Ez pedig lehetőséget ad az alperesnek arra, hogy az alapügyletből eredően a felperessel szemben fennálló követelését érvényesítse. Ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy a váltóknak a kiállító számára való visszaadása mennyiben volt jogszerű és milyen célból történt. A felperes kereseti követelése tehát amely annak a megállapítására irányult, hogy a váltóknak az alperesre való átruházása folytán az alperessel szemben tartozása már nem áll fenn, alaptalan.
Helyesen mutatott rá a jogerős ítélet arra is, hogy a váltóknak az esedékességkor fizetés céljából való bemutatása a váltók kiállítójának a fizetésképtelensége miatt nem vezetett volna eredményre. Ezzel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgálati bíróság a jogerős ítélet indokolásában foglaltakat - a felülvizsgálati kérelemben előadottakra figyelemmel - azzal egészíti ki, hogy a Vár. 77. §-ának (1) bekezdése alapján a perben szereplő saját váltók birtokosa csak fizetés hiánya miatt érvényesíthetett volna megtérítési igényt; az esedékesség előtt való bemutatásra hivatkozva megtérítési igény érvényesítésére csak az idegen váltó birtokosa jogosult.
A fizetés hiánya miatt viszont - a Vár. 43. §-ának (1) bekezdése szerint - a váltóbirtokos a legkorábban abban az időpontban érvényesíthet megtérítési igényt, amikor a váltók esedékessé váltak. Ez a perbeli váltók esetében 1992. június 8. napja volt. A BOV átalakulásával létrejött B. Részvénytársaság felszámolását pedig a bíróság már 1992. május 29-én elrendelte.
A felperes a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott a BH 1993. évi 8. számában 514. sorszám alatt közzétett eseti döntésre, amely szerint a váltóbirtokos megtérítési igényének érvényesítését nem akadályozza a váltó bemutatása és az óvás felvétele után közzétett csődeljárás folytán a váltó kiállítóját megillető fizetési haladék (moratórium). Ez az eseti döntés azonban más tényállásra vonatkozik, mert a perben a váltók esedékessé válása előtt - a csődeljárás eredménytelensége miatt - a bíróság hivatalból már a váltók kiállítójának a felszámolását rendelte el, ami azt bizonyítja, hogy a kiállító a váltók esedékessé válásakor fizetésképtelen volt.
Mivel a váltóknak a kiállító részére 1991. december 29. napján történt visszaadásával a váltókból eredő összes követelés nem szűnt meg, de a felperes tartozása az alperessel szemben fennáll, a Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgálati bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság részítéletének azt a rendelkezését, amely megállapította, hogy az alperesnek a részítéletben megjelölt váltókon alapuló követelése megszűnt, hatályon kívül helyezte, és a felperes keresetét elutasította, a részítélet egyéb rendelkezéseit pedig hatályában fenntartotta.
A felperes felülvizsgálati kérelme az ügy érdemét tekintve nem vezetett eredményre. A Legfelsőbb Bíróság ezért a felperest kötelezte az illetékfeljegyzési joga folytán le nem rótt illetéknek az állam javára való megfizetésére, amelynek összegét az 1993. évi LXXV. törvénnyel módosított 1990. évi XCIII. törvény 39. §-a (3) bekezdésének c) pontja és 50. §-ának (1) bekezdése alapján állapította meg. A Legfelsőbb Bíróság a Pp. 78. §-ának (1) bekezdése folytán kötelezte a felperest - a módosított 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet 1. §-a szerint megállapított - felülvizsgálati perköltség megfizetésére is. (Legf. Bír. Gfv. X. 33. 224/1993. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás