GK BH 1994/98
GK BH 1994/98
1994.02.01.
A váltóban ígért fizetést nem lehet feltételtől függővé tenni. A váltókezesség kötelezettje a kezességvállalását ugyancsak nem teheti függővé feltételtől, de a kezes azzal a váltóhitelezővel szemben, akivel a kezességvállalásban megállapodott, ebből az alapügyletből eredő kifogását érvényesítheti. A további — jóhiszemű — váltóbirtokosok irányában ez a kifogás már nem hozható fel [1/1965. (I. 24.) IM r. 17. §, 30. § (1) bek., 31. § (1) és (3) bek., 32. § (1) bek., 47. § (1) bek.].
Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek váltótartozás címén összesen 7 013 000 Ft tőkét, ennek évi 6% kamatát, a váltótartozás 3%-át kitevő váltódíjat, valamint 3400 Ft elsőfokú perköltséget. Ítéletének indokolásában megállapította, hogy a Tr. Kisszövetkezet (a továbbiakban: Kisszövetkezet) 1989. december 13-án 1 db 7 013 000 Ft követelést tartalmazó, 1991. július 15-i lejáratú, a B. Bank Rt.-hez telepített forgatható saját váltót állított ki a felperes, mint rendelvényes javára. A váltó kiállítójáért a H. Biztosító "a kölcsönbiztosítási keretmegállapodás alapján" kitétellel váltókezességet vállalt. A váltót a rendelvényes nem forgatta, ellenben azt lejártakor a fizetés helyéül megjelölt B. Bank Rt.-hez fizetés végett benyújtotta. A pénzintézet a váltótartozást nem tudta kiegyenlíteni, mert a kiállító számláján az ehhez szükséges pénzeszközök nem álltak rendelkezésre.
A kedvezményezett az azonnali beszedési megbízást 1991. július 19-én az alperes, mint kezes számlája ellen is benyújtotta, a pénzintézet azonban fizetést e beszedési megbízás alapján sem teljesített, mert az alperes a váltó kifizetését még 1991 januárjában letiltotta.
A felperes keresetében az alperest, mint megtérítési váltóadóst az 1/1965. (I. 24.) IM rendelet (a továbbiakban: Vár.) 47. §-ának (1) bekezdése alapján kérte kötelezni a perbeli váltótartozás és járulékai kiegyenlítésére.
Az alperes vitatta a fizetési kötelezettségét. Elsősorban arra hivatkozott, hogy a váltóra vezetett kezesi nyilatkozata csupán korlátozott kezesi kötelezettségvállalást jelentett, nevezetesen az csupán addig az időpontig áll fenn, ameddig a váltó főadósával a Kisszövetkezettel kötött kölcsönbiztosítási keretmegállapodás hatályban volt. Amennyiben a kölcsönbiztosítási keretmegállapodás bármilyen okból megszűnik, ezzel egyidejűleg a váltókezessége is elenyészik. Ténylegesen az alperes a Kisszövetkezettel három - tartalmilag és jogilag elválaszthatatlanul összefüggő - megállapodást kötött, 1989. december 18-án 1 db kölcsönbiztosítási keretmegállapodást és egy egyedi biztosítási szerződést, december 22-én pedig egy azokat kiegészítő megállapodást. Ez utóbbi kiegészítő megállapodás tartalmazta azokat a feltételeket, amelyek nem teljesítése esetében a szerződések és egyúttal a biztosító kockázatviselési kötelezettsége is megszűnik. A Kisszövetkezet az 1989. december 22-én kötött kiegészítő megállapodásban foglaltaknak nem tett eleget, ezért a kölcsönbiztosítási keretszerződés - és ezzel együtt az alperes kezesi kötelezettsége - 1990. január 31-ével megszűnt. Ezt követően a felperes vele szemben a váltókezességből eredő követelést jogszerűen nem érvényesíthet. Előadta továbbá, hogy amennyiben a bíróság ennek ellenére a fizetési kötelezettségét megállapítaná, úgy a követelésbe a Fővárosi Bíróság által a felperessel szemben megítélt 4 987 500 Ft tőkét és annak járulékait be kívánja számítani.
Az elsőfokú bíróság minden vonatkozásban megalapozatlannak találta az alperes védekezését. Álláspontja szerint az alperes a Vár. 30. §-ának (1) és a 31. §-ának (1) és (3) bekezdése alapján a váltó előlapjára tett nyilatkozatával a váltó kiállítójáért kezességet vállalt. Nem tulajdonított jogi jelentőséget a kezes által a váltó előlapjára írt záradéknak, amely szerint a H. Biztosító a kezességet a kölcsönbiztosítási keretmegállapodás alapján vállalja. Úgy ítélte meg, hogy miután a Vár. 32. §-nak (1) bekezdése szerint a váltókezes felelőssége ugyanolyan, mint azé, akiért a kezességet vállalta, az általa a záradékban tett kikötések a kezesi felelőssége tartalmát és terjedelmét nem befolyásolják. Nem találta megalapozottnak az alperes beszámítási kifogását sem. Álláspontja szerint, mivel a Fővárosi Bíróság ítélete a perbeli ítélet meghozataláig még nem emelkedett jogerőre, az abban foglalt követelés lejártnak nem tekinthető, ezáltal a Ptk. 296. §-ának (1) bekezdése alapján beszámításra nem alkalmas. Mindezekre figyelemmel a Vár. 32. §-ának (1) bekezdése, valamint a 47. §-ának (1) bekezdése alapján kötelezte az alperest, mint megtérítési váltóadóst a perbeli váltótartozás kiegyenlítésére.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett, amelyben az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását, a kereset elutasítását és a felperes perköltségben marasztalását kérte. Megismételte az elsőfokú eljárásban már kifejtett álláspontját. Bár maga nem hivatkozott rá, nem vitatta az elsőfokú bíróságnak azt az ítéleti megállapítását, hogy feltételhez kötött kezességvállalás nem lehetséges, ebből azonban az elsőfokú bíróságétól eltérő következtetést vont le, nevezetésén hogy az általa a váltóra vezetett záradék, mint feltétel magát a kezességvállalást teszi érvénytelenné. Amennyiben pedig a kezességvállalás a részéről érvényesen nem jött létre, úgy az érvénytelen jognyilatkozat alapján a váltótartozás kifizetésére sem kötelezhető.
A fellebbezésében az elsőfokú eljárásban előterjesztett beszámítási kifogását módosította. Előadta, hogy azok a gépek, amelyeknek a váltóba foglalt lízingdíjáért, illetőleg azok kiegyenlítéséért az alperes kezességet vállalt, visszakerültek a felpereshez, azokat újból hasznosíthatta. Ezért amennyiben e gépek lízingdíjához az alperes marasztalása következtében hozzájutna, azzal jogalap nélkül gazdagodna.
A felperes tagadta, hogy a perrel érintett gépek hozzá visszakerültek volna.
Az alperes ezekre nézve konkrét előadást nem tett, állításainak igazolására semmiféle bizonyítékot megjelölni nem tudott, és az általa beszámítani kért ellenkövetelést is csupán oly módon jelölte meg, hogy az azonos a felperes követelésével.
A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását és az alperes perköltségben való marasztalását kérte.
A fellebbezés nem alapos.
Az elsőfokú bíróság a bizonyítást kellő terjedelemben lefolytatta, a tényállást a feltárt adatoknak megfelelően helyesen állapította meg és a döntése is törvényes.
A Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet az alperesnek a váltókezesség érvénytelenségével, illetve megszűnésével kapcsolatos jogi álláspontjával. Az alperes a fellebbezésében azt adta elő, hogy a váltó előlapján található záradék szerint a kezességet a Kisszövetkezettel kötött kölcsönbiztosítási keretmegállapodás alapján vállalta. A Vár. 30. §-ának (1) bekezdése szerint a váltó összegének kifizetését - egészben vagy részben - váltókezességgel lehet biztosítani. A váltókötelezettséget egyedül a formális váltóaláírás, váltónyilatkozat alapozza meg. A váltóadós a váltóban ígért fizetést feltételtől, ellenszolgáltatástól függővé nem teheti. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a váltóadós a váltókötelezettség alapjául szolgáló szerződésre - a felek egymás közti viszonyában - ne hivatkozhatna. A kezesség azzal szemben, akivel a váltókötelezettséget megalapozó megállapodás létesült feltételes is lehet, a Vár. 17. §-a csak azt zárja ki, hogy a további jóhiszemű váltóbirtokosok irányában az ilyen feltételre hivatkozni lehessen. Az alperes részéről a váltóra vezetett záradék azt bizonyítja, hogy az alperes kezességvállalása milyen alapügyletre tekintettel történt. Az alperesnek azonban erre az alapügyletre alapított kifogása nem helytálló.
Az iratokból megállapítható, hogy a Kisszövetkezet a váltót 1989. december 13-án állította ki, olyan időpontban, amikor az alperes által hivatkozott keretmegállapodást a szerződő felek még nem foglalták írásba. A keretmegállapodás írásba foglalására 1989. december 18-án került sor, ehhez képest az alperes a váltókezesség korlátait e szerződésben foglalt kikötésektől aligha tehette függővé. Ezen túlmenően a kölcsönbiztosítási keretszerződés tartalmát vizsgálva is megalapozatlan az alperes váltókifogása. Az iratokhoz csatolt - az 1989. december 18-án kelt - szerződés, amelyet a felek kölcsönbiztosítási szerződésnek neveztek, semmit sem tartalmazott abból, amit az alperes kifogásként előadott, nevezetesen hogy a Kisszövetkezet a felperestől lízingbe vett 6 db gépkocsira teljeskörű casco biztosítási szerződést köt, hogy a gépjárművek forgalmi engedélyébe az alperes javára meghatározott időtartamra elidegenítési és terhelési tilalmat vezetett be, és hogy e feltételek teljesítésének elmaradása esetén a szerződés és egyúttal a biztosító kockázatviselési kötelezettsége megszűnik. Ezeket a feltételeket egy 1989. december 22-én kötött újabb megállapodás tartalmazta. Ez a megállapodás tartalmát tekintve - különös figyelemmel annak 4. pontjára - a korábban létrejött kölcsönbiztosítási keretmegállapodás módosítását, a biztosító kockázatviselési kötelezettségének szűkítését jelenti az eredeti keretmegállapodáshoz képest. Az eljárás során arra nézve semmiféle hitelt érdemlő adat nem merült fel, hogy az eredeti kölcsönbiztosítási keretszerződés e módosítását a felperes ismerte és elfogadta volna. Mindezek alapján megállapítható, hogy az eredeti kölcsönbiztosítási keretszerződésben a biztosító helytállási kötelezettségének és ez alapján váltókezesi kötelezettségének korlátozását tartalmazó kikötések nem találhatók, azt pedig, hogy az 1989. december 22-én kötött szerződést módosító megállapodás tartalmát a felperes ismerte, és azt magára nézve kötelezőnek elfogadta, az alperes hitelt érdemlően nem tudta bizonyítani. Ennek hiányában a váltótartozást - mint megtérítési váltóadós - a Vár. 32. §-ának (1) bekezdése szerinti terjedelemben a Vár. 47. §-ának (1) bekezdése alapján köteles a felperesnek megtéríteni. A Legfelsőbb Bíróság az alperes beszámítási kifogását sem találta megalapozottnak. Az alperes a Vár. 17. §-a alapján előterjesztett váltókifogásában csupán arra hivatkozott, hogy a perrel érintett gépkocsik időközben a felpereshez visszakerültek, azokat hasznosítani tudta, és amennyiben az alperes marasztalása folytán a váltóban foglalt lízingdíjakhoz hozzájutna, úgy azzal jogalap nélkül gazdagodna. A felperes tagadásával szemben azonban az alperes a lízingszerződés megszűnésére, a gépkocsik átvételének igazolására vonatkozó bizonyítékait a bíróság felhívására sem jelölte meg, azok átvételének időpontját még hozzávetőlegesen sem tudta megjelölni, és még csak előadást sem tett arra nézve, hogy az átvételt követően a felperes azok átvételkori műszaki állapotára, valamint egyéb körülményekre figyelemmel a gépkocsikat hasznosította - vagy egyáltalán hasznosíthatta-e. A Vár. 17. §-ában foglaltak szerint váltón alapuló keresettel megtámadott személy a váltóbirtokossal szemben nem hivatkozhat olyan kifogásra, amely a kibocsátóval, vagy valamelyik előző váltóbirtokossal szemben fennálló személyes viszonyán alapul, kivéve, ha a váltóbirtokos a váltó megszerzésével tudatosan az adós hátrányára cselekedett. E törvényhely a váltókötelezett által emelhető kifogások körét negatívan szabályozza, nem rendelkezik azonban arról, hogy milyen természetűek azok a nem váltójogi kifogások, amelyek a váltóperben felhozhatók. A váltójog irodalmából ismert, hogy e kérdésben a Genfi Váltójogi Egyezményt létrehozó konferencián a szerződő felek nem tudtak megállapodni, a belső jogi szabályozás viszont elmaradt. A kérdés eldöntésénél a bírói gyakorlatnak figyelemmel kell lennie a váltó forgalomképességének megőrzésére, ugyanakkor arra is, hogy a váltó absztrakt jellege miatt tartozatlan fizetés kikényszerítésére ne kerülhessen sor. A váltóban írt feltétlen fizetési ígéretre, valamint az érvényesítés módjában is privilegizált kötelezettségvállalásra tekintettel nyilvánvalóan nem fogadható el korlátlanul minden kifogás, amely a váltóadós és a váltóbirtokos közötti nem váltójogi jogviszonyból ered. Ehhez képest a nem váltójogi jogviszonyból eredő követelés beszámítására csak az esetben kerülhet sor, ha az a váltó rendeltetésével, a gazdasági életben betöltött szerepével összeegyeztethető, nevezetesen ha a beszámítási kifogás jogszerűségének elbírálása nem jár az eljárás elhúzódásával, és nem jár azzal a következménnyel, hogy a váltóbirtokos az őt a váltó alapján jogszerűen megillető követeléshez egy hosszadalmas és kimenetelében is rendkívül bizonytalan eljárás lefolytatása után jut hozzá. (Azonosan foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság a BH 1992. évi 12. számában megjelent 777. sorszámú eseti döntésében.) Ezért a nem váltójogi jogviszonyból eredő követelés beszámítására csak akkor kerülhet sor, ha a beszámításnak a Ptk. 296. §-ának (1) bekezdésében írt feltételei fennállnak, és ezen túlmenően a beszámítás tárgya már olyan jogerősen megítélt vagy okiratban foglalt követelés, amelynek fennállása és terjedelme nem képezi, illetőleg nem képezheti vita tárgyát, avagy a beszámítani kért ellenkövetelés jogszerűsége csekély bizonyítás felvételével rövid időn belül - lehetőleg egy tárgyaláson - eldönthető.
Az alperes beszámítani kért követelésének fennállását a felperes vitatta, és - bár a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése szerint a bizonyítás őt terhelte - az alperes a követelése fennállásának, illetőleg összegszerűségének igazolására semmiféle bizonyítékot nem jelölt meg, magát a követelést sem tudta határozottan megjelölni. A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint ezért az alperes által beszámítani kért - a váltójogviszonytól független egyéb jogviszonyból eredő, teljességgel bizonytalan, közelebbi megjelölése esetében is terjedelmes bizonyítást igénylő követelés a felperes váltójogviszonyból eredő követelésével szemben kifogásként nem érvényesíthető, az ellenkezne a váltó rendeltetésével. A Legfelsőbb Bíróság tehát az alperes módosított beszámítási kifogását figyelmen kívül hagyva, az elsőfokú bíróság érdemben helytálló ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján a fenti indokolásbeli kiegészítéssel helybenhagyta. (Legf. Bír. Gf. I. 33 543/1992. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás