1/1995. (II. 8.) AB határozat
1/1995. (II. 8.) AB határozat1
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
1995.02.08.
Az Alkotmánybíróság jogszabályok alkotmányellenességének, valamint nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítására és megsemmisítésére, továbbá mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványok tárgyában meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a múlt rendszerekben az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak személyi kárpótlásánál alkotmányos követelmény, hogy a törvényhozó a kárpótlásra jogosultság megállapításánál a jogosulti, kedvezményezetti körök ismérveit azonos, a csoportra különösen jellemző szempontok szerint, a személyek egyenlő méltóságának tekintetbevételével, egységesen határozza meg.
A II. világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból külföldre történő deportálások és kényszermunkára hurcolások puszta szabadságelvonásnak minősítése önkényes csoportbasorolásnak minősül, ezért alkotmányellenes.
2. Önkényes továbbá a bűncselekmények áldozataként elszenvedett személyi sérelemokozások miatt keletkezett polgári jogi igények megnyitásának ahhoz a feltételhez kapcsolása, hogy az állam elmulasztotta a bűncselekmények elkövetőivel szembeni büntető igénye érvényesítését.
3. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló, módosított 1992. évi XXXII. törvény 3. § (1) bekezdés c) pontjának ,,közvetlenül a harcoló alakulat kötelekében teljesített'' szövegrésze, 3. § (1) bekezdés d) és e) pontja, továbbá 9. § e) és f) pontja alkotmányellenes, ezért e rendelkezéseket megsemmisíti.
A törvény 3. § (1) bekezdés c) pontja a következő szöveggel marad hatályban:
[3. § (1) A 6—8. §-ban meghatározott kárpótlás jár a személyes szabadságot súlyosan, 30 napot meghaladóan korlátozó következő sérelmekért:]
,,c) munkaszolgálat;''
4. A törvény 3. § (1) bekezdés c) pontjának megsemmisített szövegrésze visszamenőlegesen, 1992. július 2. — a törvény hatálybalépésének — napjával, a további megsemmisített rendelkezések pedig azon a napon vesztik hatályukat, amikor hatályba lép az e rendelkezéseket is újraalkotó külön, vagy a határozat 5. pontja szerinti törvény.
5. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az Országgyűlés elmulasztotta a diszkrimináció elkerülése érdekében vállalt, a törvény 20. § (3) bekezdésében meghatározott jogalkotói feladatát. Ezért felhívja az Országgyűlést, hogy e határozat 2. pontjában foglalt alkotmányos követelmények figyelembevételével a törvény 20. § (2) bekezdése szerinti további kárpótlási törvényt 1995. szeptember 30-ig alkossa meg. Egyben — legkésőbb eddig az időpontig — teremtse meg azokat az eljárási feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a törvény 3. § (1) bekezdés c) pontja alkotmányellenes szövegrészének visszamenőleges hatályú megsemmisítése folytán keletkezett igények jogosultjai követeléseiket érvényesíthessék.
6. Az Alkotmánybíróság a törvény egésze, továbbá 1. §-a, 2. § (1) bekezdés b) pontja, 2. § (4) bekezdése, 3. § (2) bekezdése, 5. §-a, 6. § (1) és (2) bekezdése, 9. § a)—d) pontjai, 12. §-a és 19. §-a, valamint a volt nyugati hadifoglyok hitelutalványaival kapcsolatos pénzkövetelésekről és nyugdíjuk kiegészítéséről szóló 51/1992. (III. 18.) Korm. rendelet 1. § (1) bekezdés a) pontja, 3. § (1) bekezdése, 4. § (1) és (3) bekezdése és 5. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat és a mulasztás megállapítására irányuló további indítványt is, elutasítja.
Az Alkotmánybíróság a törvény nemzetközi szerződésbe ütközése megállapítására és a törvény kiegészítésére irányuló indítványokat visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
1. Az 1994. évi XII. törvénnyel módosított, az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: 3.Kpt.) alkotmányossági vizsgálatát számos indítványozó kérte. Az indítványozók magánszemélyek és civil szervezetek. A legtöbb indítvány a törvény személyi hatályát, a politikai okból történt sérelemokozások közül a jogosultak ,,önkényes'' kiválasztását, a törvény által a kárpótlásra megállapított teljes feltételrendszert támadja. Számos indítványozó a törvénnyel szemben erkölcsi és koncepcionális kifogást emel. Van indítvány, amely a törvényt egyenesen ,,negyedik zsidótörvénynek'' nevezi, más indítvány szerint pedig a törvény ,,rasszista-antiszemita-cigányellenes'', mert a kárpótlásra jogosultak köréből kirekeszti a cigányokat és a zsidókat, továbbá, mert ,,kollektív bűnösséget'' állapít meg, kollektív felelősséget és felelősségre vonást tartalmaz, és mert különbséget tesz ember és ember között aszerint, hogy az emberi élet jogtalan elvételét, megsemmisítését az állam mely szervei és faji, vallási vagy politikai okból hajtották-e végre.
1.1. Több indítvány a törvény egésze tekintetében kéri az alkotmányellenesség megállapítását és a törvény teljes megsemmisítését, figyelemmel a törvény koncepciójában rejlő alkotmányellenességre. Az indítványok szerint a törvény teljes ,,alapkoncepciója'' súlyosan diszkriminatív, egész szellemisége ,,burkolt rasszizmust'' tükröz. A törvény a kárpótlást a sérelmet szenvedettek ,,kis csoportjára'' korlátozza, ám a csoportképzés szempontja, a formális büntetőeljárás lefolytatása ésszerűtlen, sérti az egyenlőség alkotmányos követelményét, teljesen önkényes.
Van indítvány, amely az első, második és harmadik kárpótlási törvény együttes felülvizsgálatát kezdeményezi és egységes alkotmányossági megítélését kéri. Az indítványozó álláspontja szerint a kárpótlási törvényeket az Alkotmánybíróságnak, mint egységet kell megvizsgálnia, mert csak ennek alapján állapítható meg, hogy a jogalkotó által választott megoldás a ,,testi-lelki szenvedésekért'' járó kárpótlás tekintetében azért alkotmányellenes, mert a korábbi törvények a vagyoni károkért körültekintőbben és szélesebb körben biztosítanak jóvátételt, mint a támadott törvény, amely a személynek okozott sérelmeket kevesebbnek, kisebb ,,bűnnek'' tartja, mint a vagyoni, tulajdoni sérelemadásokat.
1.2. Egy indítványozó a 3.Kpt. 1. §-ában foglalt rendelkezést támadja. Eszerint a törvény a kárpótlás feltételéül az 1939. március 11. és 1989. október 23. közötti időben az élettől vagy szabadságtól politikai okból történt jogtalan megfosztást állapítja meg. Az indítványozó szerint a 3.Kpt. azzal, hogy az életüktől vagy szabadságuktól kizárólag politikai okból jogtalanul megfosztottak, illetőleg hozzátartozóik részére rendel kárpótlást, a részleges jóvátételből kirekeszti azokat a személyeket, akiket ilyen sérelem faji vagy vallási okból ért. Az indítvány szerint a törvénynek egyenlőként kellene kezelnie a faji vagy vallási okból hátrányokat szenvedetteket a politikai okból üldözöttekkel, ennek hiányában a rendelkezés diszkriminatív, a jogok egyenlő elosztásának alkotmányos követelményét sérti.
1.3. Tucatnyi indítvány sérelmezi a törvény 2. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezést. Eszerint az élet elvesztéséért kárpótlás akkor jár, ha a) a magyar bíróság törvénysértő vagy semmissé nyilvánított ítélete alapján hajtották végre a halálos ítéletet, vagy b) a sérelmet elszenvedő a büntetőeljárás vagy a büntetőügyben hozott ítélet végrehajtása során olyan módon vesztette életét, hogy a halál bekövetkezésének kétséget kizáró oka az eljáró magyar hatóság szándékos közreműködése volt. Az indítványozók érvelése szerint a törvényhozó azzal, hogy a kárpótlást formális büntetőeljáráshoz köti, azt a törvény időbeli hatálya alatt személyi sérelmet szenvedettek önkényesen kiválasztott és nem a leginkább érintettek csoportjára korlátozza. Szerintük a releváns tényálláselem alkotmányosan egyedül az emberi élet — állami szervek általi — önkényes elvétele lehetne. E vonatkozásban pedig két további csoport áldozatai is a 2. § hatálya alá tartozó személyekkel alkotmányosan egyező elbánást érdemelnek. Így azok
a) akiket a magyar állam hatóságai (hatósági személyek) — bírói ítélet nélkül — öltek meg (pl. Dunába-ölés), illetőleg kínoztak halálba különböző munkatáborokban,
b) akiket a faji diszkriminációt jelentő törvények alapján ugyancsak a hatósági közegek a haláltáborokban történő tömeges elpusztításuk érdekében az országhatárig szállítottak, és ott a németeknek átadtak.
Ezért a bírói ítélet alapján vagy annak végrehajtása során elhatároló ismérv alkotmányellenes megkülönböztetést jelent az életüktől törvénysértő módon megfosztottak között, mert a döntő szempont e körben csak a magyar hatóság közreműködése és a politikai, faji vagy vallási okkal összefüggő jogtalanság, illetőleg törvénysértés lehet. Erre figyelemmel ezek a rendelkezések is diszkriminatívak, sértik az Alkotmánynak az egyenlő elbánásra vonatkozó elvét, így alkotmányellenesek. Az indítványozók szerint a törvényhozónak újra kell fogalmaznia a jóvátételre jogosultak körét, hogy az alkotmányellenességet kiküszöbölje.
1.4. Egy indítványozó sérelmezi a 3.Kpt. 2. § (4) bekezdését, amely házassági tilalom alá eső egyházi személy esetén az egyházmegyét is kárpótlásra jogosultsággal ruházza fel, ha nincs a sérelmet szenvedett egyházi személynek egyébként jogosult élő hozzátartozója. Az indítványozó szerint ez a rendelkezés az állam és az egyház elválasztásának alkotmányos elvébe ütközik, egyúttal diszkriminatív a nem katolikus egyházakkal, illetőleg a nem cölib egyházi személyekkel szemben. Hivatkozik az indítvány arra, hogy a kánonjogi tilalomra az állami jog nem lehet tekintettel.
1.5. Számos indítvány tartja sérelmesnek a 3.Kpt. 3. §-ának egyes rendelkezéseit. A 3. § (1) bekezdés c) pontját azért támadják, mert szerintük nemcsak közvetlenül a harcoló alakulatok kötelékében teljesített munkaszolgálat járt a személyes szabadságot súlyosan, 30 napot meghaladóan korlátozó sérelemmel [3. § (1) bekezdés bevezető rendelkezése]. A munkaszolgálat az indítványozók szerint olyan ,,táborszerű fogvatartás'' volt, amely a nem harcoló alakulatok kötelékében is súlyos személyi jogsértésekkel és hátrányokozásokkal járt. A ,,harcoló alakulatok'' megszorító rendelkezés ezért személyek közötti diszkriminációt eredményez, így alkotmányellenes. Különösképpen azért is, mert a bírósági ítéleten vagy közigazgatási határozaton nyugvó ,,zárt táborszerű fogvatartás'' a 3. § (1) bekezdésének b) pontja szerint megalapozza a kárpótlási jogot, a nem harcoló alakulathoz ,,behíváson'' alapuló munkaszolgálat viszont nem. Több indítványozó sérelmezte a hivatkozott rendelkezést arra tekintettel is, hogy az olyan bizonyításra kényszeríti a jogosultat, amely teljesíthetetlen. Ennek dokumentálására csatolták a Magyar Honvédség Központi Irattárának igazolását, amely szerint a harcoló alakulatoknál való szolgálatra nézve az irattárban megfelelő dokumentáció nem áll rendelkezésre.
1.6. Számos indítvány szerint alkotmányellenes a 3.Kpt. 3. § (1) bekezdésének e) pontja is, figyelemmel arra, hogy a II. világháború alatti deportálás a zsidóság (cigányság, stb.) halálra ítélését jelentette, amellyel a magyar állami szervek teljes egészében tisztában voltak. Így az a rendelkezés, amely a II. világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból külföldi haláltáborokba hurcoltakat a személyes szabadságukban súlyosan korlátozott sérelmet szenvedettek kategóriájába vonja — az életüktől jogellenesen megfosztottak helyett — személyek között faji alapon alkotmányellenesen különböztet. A deportáltakat a magyar állam szervei ,,halálra szánták'', ezért a 3. § (1) bekezdés e) pontjában írtak diszkriminatív módon kerültek az itt felsorolt kárpótlási jogosultak közé, e személyek hozzátartozóinak alkotmányos joguk van arra, hogy a 2. § alá tartozzanak.
1.7. Több indítvány a 3. § (2) bekezdésében írt rendelkezést tartja alkotmányellenesnek. Eszerint a szovjet hadifogságba esett katonát 1945. augusztus 1-jétől kényszermunkára hurcoltnak kell tekinteni. Az indítványokban megfogalmazott álláspont szerint a sérelmezett rendelkezés a szovjet, illetőleg nyugati hadifoglyok között az utóbbiak hátrányára alkotmányosan megengedhetetlen megkülönböztetést alkalmaz. A nyugati hadifoglyokat a törvény a kárpótlásból ezzel a szabállyal teljesen kizárja. Az ilyen megkülönböztetésnek nyilvánvalóan nem lehet alkotmányos alapja, ezért az alkotmányellenes.
1.8. A legtöbb indítvány a törvény 5. §-ában írt rendelkezéseket teszi alkotmányos kifogás tárgyává. Az 5. § (1) bekezdése szerint a 3. § (1) bekezdésében említett sérelmekért kárpótlásra az életben lévő sérelmet szenvedett, halála esetén az jogosult, aki a szabadságelvonás idején és a sérelmet szenvedett halálakor vele házasságban élt (a továbbiakban: túlélő házastárs). A (2) bekezdés pedig úgy rendelkezik, hogy túlélő házastársnak kell tekinteni azt a személyt is, aki a sérelmet elszenvedővel a szabadságelvonás megszűnését követően az első házasságot kötötte és a sérelmet szenvedett halálakor vele házasságban élt.
Az indítványozók álláspontja szerint a gyermek jogilag közelebbi hozzátartozó mint a házastárs, ilyen körülmények között a törvény indokolatlanul és alkotmányellenesen mellőzi a gyermek — egyes indítványozók szerint a leszármazó — kárpótlási jogosultságát. Az indítványozók közül sokan a diszkrimináció tilalmába ütközőnek tartják azt is, hogy a törvény 5. §-a lényegesen szűkebb személyi kört foglal magába, mint a törvény 2. § (2) bekezdése, amely egészen az oldalági hozzátartozóig (testvér) lehetővé teszi a részleges jóvátételt. Ez a szabályozás a jogosultak szempontjából minősül megengedhetetlen megkülönböztetésnek, és ezért alkotmányellenes. Van indítványozó, aki azt sérelmezi, hogy túlélő házastársként már újabb házasságából is megözvegyült, mégsem kaphat kárpótlást.
1.9. Az indítványozók közül többen támadják a 3.Kpt. 6. §-ában foglalt azt a rendelkezést is, amely a jóvátételt kárpótlási jegy formájában is lehetővé teszi. Mivel a kárpótlási jegy a privatizáció során és csak meghatározott tulajdoni tárgyak vásárlására használható fel, a kárpótlási jegy az egyösszegű kárpótlással szemben diszkriminatív jóvátétel, ezért az alkotmányellenes.
1.10. Több indítvány kifogásolja és tartja alkotmányellenesnek a 3.Kpt. 9. §-ában foglalt szabályokat, amelyek az összegszerűség számítási módjával kapcsolatosak. Ezek szerint, ha a sérelmet szenvedett a szabadságelvonás ideje alatt meghalt, és a túlélő házastárs hosszabb időt nem bizonyít, az életjáradék kiszámításánál az alábbi időtartamokat kell figyelembe venni: szabadságvesztés büntetés esetén azt az időtartamot, amelyre ítélték, életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés esetén 20 évet; internálás esetén 1 év 6 hónapot, közbiztonsági őrizet esetén 6 hónapot, kényszerlakhely kijelölés esetén 2 évet; munkaszolgálat esetén 2 évet; a szovjet szervek által történt kényszermunkára hurcolás esetén 3 évet; a szovjet bíróság ítélete vagy más szovjet hatóság intézkedése alapján végrehajtott szabadságelvonás esetén azt az időtartamot, amelyre ítélték (kötelezték), ha pedig ez nem bizonyítható, 8 évet; deportálás esetén 8 hónapot.
Egy indítványozó azt állítja, hogy a törvény 9. §-a aszerint differenciál a kárpótlás összegében, hogy ,,hol és kik ölték meg a sérelmet szenvedett személyt'', és ez a szabályozási mód a törvény ,,burkolt rasszista szemléletét'' tükrözi. Hivatkozik az indítványozó arra, hogy a 9. § c) pontja alá tartozó zsidó munkaszolgálatos házastársa csak egynegyedét kapja annak az életjáradéknak, amelyet a 9. § e) pont szerinti szovjet szabadságelvonás során bekövetkezett halál esetén fizetnek, ez a különbség a 9. § f) pont alá eső zsidó és cigány deportáltak özvegyei vonatkozásában már tizenkétszeres. Az indítvány szerint a rendezés logikája egyértelműen faji diszkriminációt valósít meg, és ezért alkotmányellenes.
1.11. Több indítványban is megfogalmazott álláspont, hogy a 3.Kpt. 12. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezés kollektív felelősséget és felelősségre vonást tartalmaz. A törvény e rendelkezése alapján nem kaphat kárpótlást az, aki az államvédelmi szerveknek hivatásos állományú tagja volt, karhatalmista volt, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésében való részvétele miatt kitüntetésben részesült, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésében önként részt vett. Számos indítvány kifogásolja az itt meghatározott kategóriákat, és arra az álláspontra helyezkedik, hogy ezek a kategóriák definiálhatatlanok, felmérhetetlenek, értelmezhetetlenek. Az ilyen szabályozás jogbizonytalanságot eredményez és sérti az egyenlőség és egyenlő elbánás alkotmányos elvét. A törvény e rendelkezésében szereplő meghatározások ugyanis olyan gyűjtőfogalmak, amelyek alapján a 3.Kpt. kollektív bűnösséget állapít meg bizonyos szervezetekbe tartozás, illetőleg tevékenységben való részvétel miatt, amely alkotmányosan, demokratikus jogállamban megengedhetetlen.
1.12. Több indítványozó is támadja a 3.Kpt. 19. §-ában foglalt rendelkezést. Ennek (1) bekezdése szerint, ha a terheltet 1989. október 23. előtt ítélték el, és e törvény hatálybalépése előtt törvényességi óvás vagy perújítás folytán megállapították, hogy kártalanításra, illetve visszatérítésre jogosult, választási jog illeti meg abban a kérdésben, hogy a Be. szabályai szerint kártalanítást, illetve visszatérítést, vagy a jelen törvény szerint kárpótlást igényel. E törvény és a Be. szabályai együttesen nem alkalmazhatók. A (2) bekezdés pedig úgy rendelkezik, hogy ha a terheltet 1989. október 23. előtt ítélték el, és e törvény hatálybalépése után törvényességi óvás vagy perújítás folytán megállapítják, hogy kártalanításra, illetve visszatérítésre jogosult, az élet elvesztése, a szabadságelvonás és az ezekhez kapcsolódó vagyoni sérelem miatt kifizetendő kártalanításra e törvény rendelkezéseit kell alkalmazni. Az indítványokban megfogalmazott álláspont szerint ez a szabályozás sérti az egyenlőség alkotmányos követelményét, a kárpótlásra jogosultak között megengedhetetlen megkülönböztetést tartalmaz aszerint, hogy kárpótlási igényüket a jogosultak mikor és milyen jogalapon érvényesítik.
1.13. Az egyik indítványozó a jogalkotó mulasztásban való elmarasztalását és mulasztás miatti alkotmányellenesség megállapítását indítványozza. Álláspontja szerint az állam jogalkotási kötelezettségének nem tett eleget, mert mind a mai napig elmulasztotta megalkotni azokat a kártérítési-kártalanítási jogszabályokat, amelyek a felekezeti, származási, vallási kritériumok alapján üldözöttek és kiirtott személyek jogutódainak megfelelő kárpótlását volnának hivatottak biztosítani, de legalábbis alkalmasak lennének arra, hogy az állam a sérelemokozások miatti ,,bűnbánó főhajtását'' kifejezzék. Mivel a törvény e kárpótlásra jogosultakról hallgat, a ,,fasiszta terror áldozatait egyszerűen félresöpri'', a jogalkotó mulasztásba került, ezért az indítványozó kéri, hogy az Alkotmánybíróság ennek megszüntetésére kötelezze.
1.14. Egy további indítvány a 3.Kpt. 3. § (2) bekezdésével összefüggésben támadja a volt nyugati hadifoglyok hitelutalványaival kapcsolatos pénzkövetelésekről és nyugdíjuk kiegészítéséről szóló 51/1992. (III. 18.) Korm. rendelet 1. § (1) bekezdés a) pontjában, 3. § (1) bekezdésében, 4. § (1) és (3) bekezdésében és 5. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezéseket. Az indítványozó álláspontja szerint a 3.Kpt. kifogásolt szabályozásán a kormányrendelet sérelmezett megoldásai is megengedhetetlenül különböztetnek a volt szovjet, illetőleg nyugati hadifoglyok között az utóbbiak hátrányára, és ez a megkülönböztetés sérti az egyenlőség és az egyenlő elbánás alkotmányos követelményét.
2. A legtöbb indítvány az Alkotmánynak az egyenlőség elvét, illetőleg a diszkrimináció tilalmát megfogalmazó 70/A. §-ára hivatkozik, de kérték az indítványozók a kifogásolt rendelkezések alkotmányossági vizsgálatát az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével, 7. és 8. §-ával — az 54. § (1) bekezdésében foglaltak figyelembevételével — az 55. és 57. §-ával, továbbá 14. §-ával összefüggésben is lefolytatni. Több indítvány utal a Párizsi Békeszerződés és a sérelmezett törvényi rendelkezések közötti összhang hiányára, és számos indítvány ellentétben állónak látja a kifogásolt törvényi rendelkezéseket az Alkotmánybíróságnak a kárpótlás tárgykörében hozott korábbi határozataiban megfogalmazott álláspontjával. Ezért az indítványok ebben az összefüggésben is szükségesnek ítélik az az alkotmányossági vizsgálat lefolytatását.
II.
Az Alkotmánybíróság az ügyben széles körű bizonyítási eljárást foganatosított. Mivel az eljárás folyamán adat merült fel arra nézve, hogy az elmúlt diktatórikus rendszerekben különböző személyi sérelmet szenvedettek közül a II. világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból külföldre deportáltak, illetőleg hozzátartozóik már a múlt rendszerben is részesültek kárpótlásban, a tényállás tisztázása érdekében beszerezte a deportálások miatti kártalanításokra vonatkozó nemzetközi dokumentumokat, meghallgatta a deportáltak magyarországi szervezeteinek képviselőit, a Pénzügyminisztérium Pénzintézeti Központjának elnök-vezérigazgatóját, megkereste az igazságügy-minisztert, a Kárpótlási Hivatal vezetőjét. Iratokat szerzett be a Legfelsőbb Bíróságtól, a Pénzintézeti Központtól és más szervektől. Az Alkotmánybíróság a lefolytatott bizonyítási eljárás alapján a következőket állapítja meg.
1. A törvény személyi hatálya által érintett különböző csoportba tartozó személyek — személyi sérelmeikért — a rendszerváltás előtt intézményesen semmiféle jóvátételben nem részesültek. Az egyedi igényérvényesítéseknek pedig az elmúlt diktatórikus rendszerek gyakorlati akadályát jelentették ott is, ahol — elvileg — a törvényi rendelkezések a kártérítési követelések érvényesítését lehetővé tették (pl. az állam alkalmazottai bűncselekményével okozott károk megtérítése körében). Így a Magyar Államtól kárpótlást, kártalanítást, kártérítést, illetőleg egyéb jóvátételt a II. világháborút követően a külföldre történt deportálások miatt sérelmet szenvedettek, illetőleg hozzátartozóik sem kaptak. Nem merült fel adat arra nézve sem, hogy egyedi kártérítési igények sikeres érvényesítése történt volna azokban az esetekben, amelyekben népbírósági vagy egyéb ítéletek a háborús bűncselekményeket elkövetők felelősségét megállapították.
2. A Német Szövetségi Köztársaság a II. világháború során faji és vallási okból sérelmet szenvedettek kártalanítására két törvényt alkotott: az 1956. június 29-i Szövetségi Kártalanítási Törvényt (Bundesentschädigungsgesetz, a továbbiakban: BEG), továbbá az 1957. július 19-i Szövetségi Visszaszolgáltatási Törvényt (Bundesrückerstattungsgesetz, a továbbiakban: BRüG). Ezeknek a törvényeknek a személyi hatálya a sérelmet szenvedett magyar állampolgárokra nem vonatkozott, ennek ellenére a törvények hatálybalépését követően több mint 60 000 kárigény-bejelentés történt az illetékes német hatóságokhoz a sérelmet szenvedett magyar állampolgárok részéről.
A kártérítési igények egyéni-egyedi elbírálása helyett a Német Szövetségi Köztársaság pénzügyminisztere 1971. január 22-én megállapodást kötött a Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezetével (a továbbiakban: NÜÉSZ), amelynek alapján a bejelentett kárigények visszavonása és a további kártérítési követelésektől való elállás ellenében a Szövetségi Köztársaság — az időközben külföldre emigrált magyar állampolgárok kárigényének biztosítására visszatartott hárommillió DM figyelembevételével — összesen százmillió DM átalány kártérítési összeget utal át a Magyar Államnak a magyarországi kárigények teljes és végleges kielégítésére. Ez az összeg kizárólag a BRüG alapján érvényesíthető igények rendezésére szolgált.
Az átutalás a Pénzintézeti Központ szerveként működő Általános Értékforgalmi Bankhoz három részletben megtörtént, a bejelentett igények kielégítésére a Pénzintézeti Központ közbeiktatásával került sor. Az egyéni igénybejelentések a NÜÉSZ által ismételten kiadott országos sajtóközlemények alapján történtek meg, a követeléseket ez a szervezet regisztrálta és bírálta el, a Pénzintézeti Központ illetőleg az Értékforgalmi Bank a NÜÉSZ megállapítása, bejelentése alapján teljesítette az egyedi kifizetéseket.
Az így eszközölt kifizetések vagyoni kártérítések voltak, mert a BRüG alapján kizárólag a munkaszolgálatos, illetőleg a deportált személyektől — mind külföldön, mind pedig belföldön — elvett vagyontárgyakért, értéktárgyakért járt a kártérítés.
A Magyar Állam a NÜÉSZ által kötött megállapodást tudomásul vette, az egyes kártalanítási igények rendezéséről 21/1971. (V. 25.) szám alatt Korm. rendeletet hozott, amelyben megállapította, hogy a kártalanítási igények elbírálása és rendezése a NÜÉSZ által megállapított szabályok szerint és módon történik. A NÜÉSZ 1971. május 28-án szabályzatot hozott és tett közzé, amelyben a kárigények rendezését nagyobbrészt a BRüG rendelkezései szerint állapította meg, és a kártérítési követeléseket e szabályzatban foglaltak szerint bonyolította.
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a fentiekben részletezett kártalanítások és a jelen kárpótlási törvény között tartalmi összefüggés nincs, mert a kártalanításokat egyrészt nem a Magyar Állam, hanem a Német Állam biztosította, másrészt azok kizárólag vagyoni károk fejében történtek és nem személyi károk ellenében, azaz a személyi sérelmek jóvátételére nem vonatkoztak.
3. A nem vagyoni, személyi károkért kártalanítást rendelő BEG alapján magyar állampolgárok részére jóvátétel fizetése nem történt. A törvény kizáró klauzuláját, ti. azt, hogy a törvény személyi hatálya nem terjed ki azon állam polgáraira, amely államokkal a német államnak diplomáciai kapcsolata nincs, illetőleg, amely államokban a német nemzetiségű lakosságot a II. világháború után intézményesen sérelem érte (pl. kitelepítés), a Német Állam szervei a magyar igényekkel szemben következetesen érvényesítették. Így az élet elvételétől egészen a sárga csillag viseléséig terjedő számtalan személyes sérelemokozás miatt magyar állampolgárok részére jóvátétel vagy elégtétel fizetésére nem került sor.
Az ún. humán vagy álorvosi kísérletek miatt azonban bizonyos mértékű kárpótlások Magyarországon is kerültek kifizetésre. Mivel ezekre a jóvátételekre a BEG kizáró rendelkezése nem vonatkozott, és ezek fizetése a német kormány külön intézkedése alapján történt, 1971. január 22-én kormányközi megállapodásra került sor a magyar és a Szövetségi Köztársaság pénzügyminisztere között, amelynek alapján a Német Állam összesen 6 250 000 DM összeget utalt át az Értékforgalmi Bankhoz a pszeudo-orvosi kísérletek áldozatainak kárpótlására. Az egyedi kárpótlási összegek kifizetése ebben a körben is a NÜÉSZ közreműködésével és eljárása alapján történt meg. Ebből a kárpótlási összegből a NÜÉSZ mintegy ötszáz jogosultnak juttatott jóvátételt.
További 340 jogosult a Nemzetközi Vöröskereszt útján jutott kárpótláshoz összesen 11,4 millió DM értékben ugyancsak a humán, álorvosi kísérletek áldozataként.
Ezeknek a kárpótlási igényeknek a rendezésére a Pénzintézeti Központ, illetőleg az Értékforgalmi Bank lebonyolítási eljárása keretében került sor. Az egyes igények elbírálására és a kifizetésekre vonatkozó iratanyagot a pénzügyminiszter titkosította, azok jelenleg is — a BRüG alapján történt teljesítésekkel együtt — államtitoknak minősülnek. Mivel a titkosított iratanyagban sincs a támadott törvény alkotmányosságának megítélése szempontjából releváns adat, az Alkotmánybíróság a további tényállásmegállapítást, mint szükségtelent, mellőzte.
4. A humán kísérletek áldozatainak kárpótlására az NSZK kormánya külön intézkedése alapján került sor. Emellett egyes német ipari vállalatok különböző zsidó szervezetekkel közvetlen megállapodást kötöttek, és ebben vállalták, hogy a háború idején üzemeikben ,,rabszolga-munkásként'' foglalkoztatott üldözöttek részére — az annak idején ki nem fizetett munkabér ,,pótlásaként'' — valamilyen kárpótlást nyújtanak. Ennek keretében is részesültek magyar állampolgárok jóvátételben, ennek mennyisége és összege azonban az eljárás során nem volt kideríthető.
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a fenti címen fizetett kárpótlások és a támadott kárpótlási törvény között sincs jogi összefüggés, mert a kárpótlási összegeket nem a Magyar Állam, hanem a Német Állam, illetőleg német vállalatok fizették ki a kárpótlásra jogosultak számára; tartalmilag azonban az álorvosi kísérletek miatti jóvátételek a jelen törvény személyi kárpótlási céljával összefüggenek.
5. Az Alkotmánybíróság a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiumának Kf.II.25.814/1993/3. számú, továbbá Kf.II.25.868/1993/4. számú ítéletei, továbbá a Kárpótlási Hivatal tájékoztatása alapján megállapítja, hogy a Kárpótlási Hivatal és ennek folytán a bírói gyakorlat csak közvetlenül a harcoló alakulatok kötelékében teljesített munkaszolgálatot tekintette a kárpótlás alapjául szolgáló szabadságelvonásnak, a nem harcoló alakulatoknál teljesített munkaszolgálat miatti kárpótlási igényeket azonban következetesen elutasította. Ez alól kivételt képez a Legfelsőbb Bíróság két eseti — felülvizsgálati eljárásban hozott — határozata, amely viszont — a korábban már jogerőre emelkedett nagyszámú elutasító tartalmú kárpótlási határozatra és bírósági ítéletre tekintettel — nem vált ,,élő joggá'', így többségében a nem harcoló alakulatoknál teljesített munkaszolgálat miatti kárpótlási igények teljesítetlenek maradtak.
III.
Az Alkotmánybíróság az indítványokban megfogalmazott álláspontokkal kapcsolatban — általánosságban — a következő alkotmányossági kérdéseket vizsgálta.
1. Az Alkotmánybíróság korábban már több határozatban állást foglalt a múlt rendszerek sérelemokozásaival kapcsolatos kárpótlások kérdésében. Ez idáig számszerint hat kárpótlási határozatot hozott, ezek mindegyike azonban a vagyoni (tulajdoni) sérelmekért járó kárpótlással kapcsolatos problémák alkotmányosságát vizsgálta [21/1990. (X. 4.) AB határozat, (a továbbiakban: 1.ABh, ABH 1990, 73.), 16/1991. (IV. 20.) AB határozat (a továbbiakban: 2.ABh, ABH 1991, 58.), 27/1991. (V. 20.) AB határozat (a továbbiakban: 3.ABh, ABH 1991, 73.), 28/1991. (VI. 3.) AB határozat (a továbbiakban: 4.ABh, ABH 1991, 88.) és a 15/1993. (III. 12.) AB határozat (a továbbiakban: 5.ABh, ABH 1993, 112.) és a 16/1993. (III. 12.) AB határozat (a továbbiakban: 6.ABh, ABH 1993, 143.)].
Az alkotmányossági vizsgálatnak ebben a határozatban az eddigiektől alapvetően eltérő sajátossága egyfelől az, hogy itt a támadott törvény nem a vagyoni, anyagi, tulajdoni, hanem a nem vagyoni, a személyi sérelmekért határoz meg kárpótlást, másfelől pedig az, hogy az államot a jogtalan személyi sérelemokozásokért jóvátételi kötelezettség — a jogállami Alkotmányt megelőző közvetlen kötelezettségvállalás hiányában — még részlegesen sem terhelte. Elvileg fennállt ugyan az állam kártérítési kötelezettsége az állam szervei, közegei, illetőleg alkalmazottai bűncselekményei által okozott károkért, gyakorlatilag azonban e bűncselekmények elkövetését éppen az adott politikai rendszer tette lehetővé, és ez a tény a személyi kárigények érvényesítését — azon túl, hogy a magyar jogban a nem vagyoni kártérítés intézménye egy jó ideig alkalmazhatatlan volt — eleve kizárta.
Az eddigi kárpótlási határozatok doktrínáit, technikáit a 3.Kpt. vizsgálata során is természetesen fel kell használnia az Alkotmánybíróságnak, mindazonáltal itt minőségileg új a probléma, amely a felhasználhatóság korlátait is jelenti. A kárpótlási ügyekben az Alkotmánybíróság ítélkezésének állandó és következetesen alkalmazott tétele volt: az egyenlő méltóságú személyként kezelés alkotmányos szempontja. Nem kétséges, hogy ezt az alkotmányos követelményt a 3.Kpt. alkotmányossági vizsgálata során is megfelelően alkalmazni kell.
Mindazonáltal nehézséget jelent a különböző személyi sérelemokozások között — akár a kárpótlás alapja szempontjából is — különböztetni, mert a különbségtételnek nincs jogi mércéje. A törvény időbeli hatálya alá eső múlt rendszerek különböző politikai tartalmat és ideológiát képviseltek, ennek megfelelően a személyi sérelemokozások is különbözőfélék voltak és különböző okokból történtek meg. Az is csak általánosságban mondható, hogy a korábbi rendszer a jogtiprásokat inkább faji és vallási, továbbá nacionalista alapon valósította meg, az utóbbi pedig inkább ideológiai és származási, továbbá politikai meggyőződés és politikai cselekvés alapján okozott személyi jogsértéseket. A személyi sérelemokozások az élet elvételétől kezdve a különböző kínzásokon és kegyetlenkedéseken át a legkülönfélébb hátrányokozásokig szinte számbavehetetlen megnyilvánulási formát öltöttek. Mivel a személyi sérelemokozásoknál az objektív szempontok megragadása alig lehetséges, a jogosulti csoportképzés alkotmányosságának a megítélése, az egyenlő méltóságú személyként kezelés tesztjének alkalmazása is rendkívül összetett.
Sajátos problémát vet fel az a feladat is, hogy a vagyoni sérelmek, illetőleg a személyi sérelmek esetében alkalmazott jogalkotói megoldásokat az egyenlő méltóság szempontjából hogyan lehet és lehet-e egyáltalában (kell-e) egybevetni. Mivel van rá indítvány, az Alkotmánybíróságnak erre a kérdésre is válaszolnia kellett.
2. A múlt rendszerekben tulajdoni és személyi sérelmet szenvedettek között további lényegi különbség az, hogy a személyi sérelemokozások anyagilag megmérhetetlenek, valamint, hogy a személyi sérelmet szenvedettek köre is meghatározhatatlan, felmérhetetlen. A 4.ABh (ABH 1991, 96—97.) megállapítása szerint gyakorlatilag bárkire, aki a múlt rendszerekben Magyarországon élt, érvényes lehet, hogy noha tulajdonát nem vonták el, anyagi kihatású vagy pusztán személyi sérelem érte. E hátrányos helyzetűek körét, hátrányaik természetét és mértékét nem lehet biztonsággal meghatározni. Tekintettel arra, hogy a kárpótlásra fordítható fedezet korlátozott, az ország gazdasági helyzete nem teszi lehetővé, hogy az állam a kárpótlásra jogosultak csoportjainak meghatározásánál minden sérelemokozásra tekintettel legyen. Erre kifejezetten utal a támadott törvény preambuluma, annak kiemelésével, hogy ,,a nemzetgazdaság teherbíró képessége'' a törvény megalkotásának egyik kiemelt szempontja volt. A kedvezményezettek körének kényszerű szűkítése és a juttatások fedezetének eleve korlátozott volta miatt önmagában véve nem önkényes az, hogy a személyi sérelmek orvoslására — tekintettel a sérelmet szenvedettek felmérhetetlen körére is — teljeskörűen, általános jelleggel, nem került sor.
3. További lényegbevágó különbség még, hogy a tulajdoni sérelmek okozása az állam oldalán többnyire vagyoni előnyként jelentkezett, a személyi sérelemokozásokkal viszont a társadalmat — pótolhatatlan — veszteség érte. A vagyoni sérelemokozások a tulajdon elvonásában — kisebb részben a birtok elvonásában — nyilvánultak meg, a tulajdonelvonások pedig döntően az állami, kisebb hányadában a szövetkezeti tulajdon gyarapodására vezettek.
Mivel a tulajdonelvonások és államosítások az akkori társadalmi rend meghatározó tulajdoni formájának, a magántulajdonnak a teljes felszámolására irányultak, az 1.Kpt. a tulajdoni sérelmet szenvedettek kárpótlását összekapcsolhatta a rendszerváltás tulajdonviszonyainak a rendezésével, a modern piacgazdaságnak megfelelő stabil tulajdoni viszonyok kialakítására irányuló törekvéssel. A tulajdoni sérelmek miatti kárpótlással tehát a jogalkotó ,,egyszerre két úrnak szolgált'': a magántulajdonban igazságtalanul okozott egykori sérelmek és károk részleges orvoslása egyben az ún. társadalmi tulajdon részbeni lebontását, a magántulajdon alapjainak a megteremtését, továbbá a forgalmi viszonyok és a vállalkozások biztonságos alapjainak a lerakását is lehetővé tette, illetőleg ennek lehetőségét célozta meg.
A 3.Kpt. preambulumában ugyanez a kettős célkitűzés — értelemszerűen — nem szerepel. A preambulum szerint ,,Magyarország történetének elmúlt fél évszázadában a különböző jellegű megkülönböztetéseken alapuló törvénysértések mérhetetlen károkat okoztak az ország polgárainak, a legsúlyosabb esetekben az életüktől, túlnyomó részt a szabadságuktól és javaiktól történő megfosztás által. A sérelmek orvoslására alkotott törvények kötelezően írják elő, hogy a semmisnek tekintendő elítéléssel érintett személyek kárpótlásáról külön törvénynek kell rendelkeznie.'' A 3.Kpt. egyedüli célja eszerint: a politikai okból életüktől és szabadságuktól jogtalanul megfosztottak kárpótlása.
4. Az Alkotmánybíróság a 3.ABh-ban kimondta, hogy az államosítási jogszabályokban az állam bizonyos tulajdoni károk tekintetében ,,közjogi kötelezettséget vállalt a kártalanításra'' (ABH 1991, 78.), ezért a 4.ABh-ban kifejtett álláspontja szerint nem fogadható el az 1.Kpt.-vel kapcsolatban a törvényhozó arra vonatkozó indokolása, hogy a tulajdoni kárpótlás alapja egyedül a méltányosság, azaz, hogy a kárpótlási törvény alapgondolata: az igazságtalanul okozott tulajdoni károk méltányosságból történő orvoslása (ABH 1991, 94—95.). Mind az államosítási határozatban, mind pedig a 4.ABh-ban az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy az államnak az államosításokkal okozott igazságtalanságok körében — bár nem teljeskörűen, hanem meghatározott tulajdoni károkra szűkítve — jogi kötelezettsége van a kártalanításra, vagyis az Alkotmánybíróság az államosítási jogszabályokban kilátásba helyezett állami kártalanítási kötelezettséget — legalábbis részben — fennállónak tekintette (ABH 1991, 92.). Más kérdés, hogy az Alkotmánybíróság már a 2.ABh-ban rámutatott arra, hogy a törvényhozó — különböző alapú kötelezettségeit mintegy a nováció mintájára megújítva — új jogcímen, új terjedelemmel és új feltételekkel tarthatja fenn lényegét tekintve ugyanazt a tartozást (ABH 1991, 64.). Az Alkotmánybíróság az 1.Kpt.-ben ilyen megújított jogalapot látott. A ,,mintegy nováció'' metaforája — amely a tulajdoni sérelemokozások miatti kárpótlási ügyekben megfelelő ,,alkotmányos beszédmódnak'' bizonyult — a jelen ügyben csak korlátozottan használható. Alapvetően azért, mert az államot az elmúlt rendszerek személyi sérelemokozásaiért kárpótlási kötelezettség külön törvényi rendelkezés hiányában nem terhelné.
Amint az a törvény preambulumából is megállapítható, a személyi sérelemokozásokért való kárpótlás visszamenőleges jogi alapját már a jogállami, az ún. semmisségi törvényhozás teremtette meg és ez is csak részlegesen.
a) Az első semmisségi törvényt még 1989-ben hozta meg az Országgyűlés. Az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról szóló 1989. évi XXXVI. törvény 1. §-a semmisnek nyilvánította az 1956. október 23. és 1963. április 4. között, a népfelkeléssel összefüggésben elkövetett politikai bűncselekmény, valamint az ezzel bűnhalmazatban — harci cselekmények során — elkövetett emberölés, rablás, közveszélyokozás vagy személy elleni erőszak miatti elítéléseket. E törvény a semmisnek tekintendő elítélésekkel érintett személyek kárpótlásáról kifejezetten még nem rendelkezett, a törvény 4. §-ában azonban az Országgyűlés felhívta a Minisztertanácsot, hogy az érintett személyek munkaviszonyának és társadalombiztosítási helyzetének rendezéséről megfelelően gondoskodjék.
b) Az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések semmissé nyilvánításáról szóló 1990. évi XXVI. törvény 6. § (2) bekezdése már előírja, hogy az e törvény alapján semmisnek tekintendő elítéléssel érintett személyek kárpótlásáról külön törvénynek kell rendelkeznie.
c) Az 1963 és 1989 között elkövetett egyes állam és közrend elleni bűncselekmények miatt történt elítélések semmissé nyilvánításáról szóló 1992. évi XI. törvény 6. § (2) bekezdése hasonló előírást tartalmaz. Eszerint az e törvény alapján semmissé nyilvánított elítéléssel érintett személyek kárpótlásáról is külön törvénynek kell rendelkeznie.
E semmisségi törvényekben tehát az állam — külön törvényi rendelkezés útján — jogi kötelezettséget alkotott a semmisnek nyilvánított vagy semmisnek minősülő bírói ítéletek sértettjeinek — visszamenőleges — személyi kárpótlására. E jogi kötelezettség azonban még kizárólag csak az említett törvények személyi hatálya alá tartozó semmis elítéltetésekhez kapcsolódik. Az állam az elítéltek alanyi körén túlmenő személyi sérelemokozások visszamenőleges hatályú jóvátételét — a semmisségi törvényhozással összhangba hozva és egységes alapokra helyezve — e támadott törvényhozással teremtette meg.
Mivel a 3.Kpt. a jogállami alkotmányt megelőző időre, visszamenőlegesen állapítja meg az állam kárpótlási kötelezettségét a múlt rendszerekben elkövetett személyi sérelemokozásokért, éspedig úgy, hogy a kizárt, elévült és egyéb okból érvényesíthetetlen, illetőleg eredetileg nem is létezett jóvátételi igényeket a semmisségi törvényhozás során kilátásba helyezett kárpótlási kötelezettséggel közös nevezőre hozza, a kifogásolt törvénynek meghatározó jogalapja a méltányosság. Erre a visszamenőleges kárpótlásra ugyanis nincs az államnak alkotmányos kötelezettsége. A személyi sérelemokozásokért járó kárpótlás ezért ex gratia jellegű, mert visszamenőleges és egységes jogalapot teremt a személyi sérelemokozások jóvátételére. Ez az egységes jogalap bizonyos személyi sérelemokozások ténye, függetlenül attól, hogy azokért járt-e eredetileg kárpótlás és az milyen okból volt érvényesíthetetlen, illetőleg, hogy a sérelemokozás a semmisségi törvények hatálya alá esik-e vagy sem.
5. Nem következik az állam visszamenőleges kárpótlási kötelezettsége közvetlenül az Alkotmány 55. § (3) bekezdésében írt rendelkezésből, amely kimondja, hogy az, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás áldozata volt, kártérítésre jogosult.
Az Alkotmánybíróság a 11/1992. (III. 5.) AB határozatában (ABH 1992, 77.) kifejtette, hogy a jogbiztonság elvéből főszabályként az következik, hogy lezárt jogviszonyokat sem jogszabállyal, sem jogszabály hatályon kívül helyezésével nem lehet alkotmányosan megváltoztatni. Kivétel ez alól az elv alól csak akkor engedhető meg, ha azt a jogbiztonsággal konkurráló más alkotmányos elv elkerülhetetlenné teszi, és ezzel nem okoz céljához képest aránytalan sérelmet. Ilyen — alkotmányosan megengedhető kivétel éppen a jogerősen lezárt büntetőeljárásoknak — az elítélt javára szóló — felülvizsgálata, ha az eljárás később alkotmányellenessé nyilvánított jogszabályok alapján folyt. Ezt az alkotmányos büntetőjog követeli meg (ABH 1992, 82.). A semmissé nyilvánított büntető határozatok tekintetében lép tehát csak be az állam jóvátételi kötelezettsége, mint jogi kötelezettség. Az állam a semmissé nyilvánítástól függetlenül a rendszerváltás előtti törvénytelen elítélés, letartóztatás vagy fogvatartás áldozatai irányában azonban visszamenőleges kártérítéssel nem tartozik.
Bár a 3.Kpt. egységes jogalapot létrehozó rendelkezései miatt nincs meghatározó jelentősége, az Alkotmánybíróság mégis rámutat arra, hogy a jogállami alkotmányt megelőző időben az állam kártérítési felelőssége személyi károkozásokért egyáltalában nem, illetőleg csak nagyon korlátozott mértékben állt fenn. Egyfelől azért, mert 1951-től 1978-ig nem volt a nem vagyoni, személyi károkért való felelősségnek jogalapja, másfelől azért, mert az elmúlt politikai rendszer nem kedvezett az állami kárfelelősség elismerésének.
Az ún. szocialista jogot az állami felelősség szűkítésére és az állami immunitás szélesítésére való törekvés jellemezte. A Legfelsőbb Bíróság Pf.II.21.323/1955. számú ítéletében (Bírósági Határozatok 1955. évi 10. szám, 1051. számú jogeset) — azért, hogy a jogalkalmazói gyakorlat az állami szerveket az állampolgárok ,,zaklatásától'' megkímélje, vagyis elejét vegye annak, hogy a szocialista átalakulás idején törvénytelenül elszenvedett károkért az állampolgárok kártérítést igényelhessenek — valamennyi állami szerv esetében a kárfelelősség előfeltételelévé tette az eljáró alkalmazott büntetőjogi vagy fegyelmi felelősségre vonását. Még a Polgári Törvénykönyv előkészítése idején is az állami szervek védelmének szempontjai kaptak elsőbbséget. A Ptk. 349. §-a ezért úgy rendelkezett, hogy az állam kárfelelősségének megállapítására akkor kerülhet sor, ha az eljáró állami közeg a kárt hatósági (államigazgatási, ügyészi, bírói stb.) jogkörben, hivatali kötelezettségszegéssel és vétkesen okozta, a károsult a rendelkezésére álló rendes jogorvoslati lehetőségeket kimerítette, valamint az eljáró tisztviselő felelősségét büntetőbírói vagy fegyelmi határozattal megállapították. Az elévülési idő egy év volt.
A gyakorlatban pedig még ezek a kivételes felelősségi szabályok sem hatályosultak. Az előzetes büntetőjogi, illetve fegyelmi felelősségrevonás szigorú feltétele miatt a támadott kárpótlási törvénnyel érintett tényállási körben — a korabeli ítélkezési gyakorlat adatai szerint — egyáltalában nem érvényesítettek kárigényt. Mivel mind a büntető, mind a fegyelmi eljárás kezdeményezése arra a szervre volt bízva, amely a felelősség megállapítása esetén a kár megtérítésére is köteles lett volna, az állam kárfelelősségének megállapítására gyakorlatilag egyáltalában nem került sor. A nem vagyoni kárigények kizárása folytán igényérvényesítés pedig azokban az esetekben sem történt, amely esetekben az állam alkalmazottai, tisztségviselői visszaélései miatt velük szemben büntető igényét esetleg érvényesítette volna. Nem történhetett meg a háborús bűnösök felelősségre vonása körében sem az állammal, illetőleg a sérelmek okozóival szembeni személyi kártérítési igények érvényesítése.
Ebben az összefüggésben is az állapítható tehát meg, hogy a vizsgált kárpótlási törvény a politikai jóvátételt szolgáló, s ezen belül bizonyos anyagi orvoslást is nyújtó állami intézkedések folyamatába illeszkedik. A törvényben megállapított visszamenőleges kárpótlás pedig egységes méltányossági jogalapon meghatározóan ex gratia jellegű.
A legalitás és a jogfolytonosság alkotmányos követelményei (ABH 1992, 81.) szempontjából magában véve is ex gratia jellegű semmisségi törvényhozással érintett körön túl a 3.Kpt. kárpótlási jogosultságot állapít meg bármilyen törvénysértő ítélet folytán az élet elvételéért, ideértve azokat az eseteket is, amelyekben az élet elvesztésének kétséget kizáró oka a büntetőeljárás vagy az ítélet végrehajtása során az eljáró magyar hatóság szándékos közreműködése volt, továbbá számos olyan szabadságelvonásért, amely nem semmissé nyilvánított ítéleten, hanem a közigazgatási hatóság határozatán, katonai behívón (munkaszolgálat), külföldre történt deportáláson stb. alapult. Ebben a körben pedig a különféle jogcímeken keletkezett, de eredetileg érvényesíthetetlen, illetőleg a jogállam által megkövetelt személyi jóvátételek egységesítése és visszamenőleges hatályú megállapítása megintcsak ex gratia jellegű.
6. Ennek kiemelése azért fontos, mert az Alkotmánybíróság már a 2.ABh-ban leszögezte, hogy ,,nincs senkinek joga arra, hogy egy ex gratia juttatás meghatározott formájában részesüljön.'' (ABH 1991, 62.). Ha tehát a kárpótlás kizárólag az állam szuverén elhatározásán múlik, akkor a törvényhozó szabadsága a részletekben való megkülönböztetésre igen nagy. Ha a jogalkotó nem eleve jogosultakat különböztet meg, a megkülönböztetés korlátja a pozitív diszkrimináció elvi határa: az egyenlő méltóságú személyként való kezelés feltétlen betartása, illetve az Alkotmányban megfogalmazott alapjogok tiszteletben tartása (ABH 1990, 48.). Ebből tehát az is következik, hogy az ex gratia juttatásnál is irányadóak az Alkotmány 70/A. §-ában foglaltak, mert az elégtételi intézkedések során a kedvezményezettek körét és a juttatások mértékét tekintve elvileg itt is fennáll a tiltott megkülönböztetés lehetősége, a törvényhozó mérlegelési joga azonban e körben szélesebb.
7. Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében megfogalmazott megkülönböztetési tilalom nem jelenti azt, hogy mindenfajta megkülönböztetés sérti a jogok egyenlő elosztásának alkotmányos követelményét. A megkülönböztetés tilalma arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és a kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni (ABH 1990, 48.).
Ám az Alkotmánybíróság azt is kimondta, hogy ha nem eleve jogosultak megkülönböztetéséről van szó, akkor csak az követelhető meg, hogy a nem egyenlő kezelésnek ésszerű oka legyen, azaz az ne minősüljön önkényesnek (ABH 1991, 62.). Ha a megkülönböztetés ,,önkényes'', ,,indokolatlan'', vagyis annak nincs ésszerű indoka, akkor sérti az emberi méltósághoz való jogot, mert ilyen esetben a törvényhozó bizonyosan nem kezeli az érintetteket egyenlő méltóságú személyként, s nem értékeli valamennyi érintett szempontjait hasonló figyelemmel és méltósággal [35/1994. (VI. 24.) AB határozat, (ABK 1994. június, 274—75.)].
Mindebből következik, hogy a támadott törvény kifogásolt rendelkezéseit — mert azok nem alapjogok, sőt meghatározóan nem is alanyi jogosultak között különböztetnek — a törvényhozó szélesebb mérlegelési jogkörének figyelembevételével kell mérni. Ahol viszont a törvény az érintettek szempontjait nem azonos körültekintéssel és figyelemmel állapítja meg, a pozitív diszkrimináción belül is alkotmányellenes megkülönböztetést alkalmaz.
8. Az Alkotmánybíróság a 3.Kpt.-t illetően is kizárólag a törvény egésze vagy egyes rendelkezései alkotmányellenességéről foglalhat állást; a törvény szabályozási koncepciójával kapcsolatos alkotmányossági aggályokat tehát csak annyiban bírálhatja el, amennyiben ezek a törvény különböző, konkrét rendelkezései alapján is felvethetők.
Az Alkotmánybíróság az 5.ABh-ban fejtette ki, hogy az alkotmányossági vizsgálat nem foglalkozhat a kárpótlás Országgyűlés által választott módjával, társadalmi vagy gazdasági hatásaival, politikai megítélésével stb., hanem kizárólag arra vonatkozhat, hogy a törvényben megtestesülő megoldás nem ellentétes-e az Alkotmánnyal. Különösen áll ez az ex gratia kárpótlás eseteire, amelynek sokfajta, lényegesen különböző útja egyaránt alkotmányos lehet, egészen addig, hogy az állam vagyoni kárpótlásról egyáltalában nem intézkedik. A választás a törvényhozó, az Országgyűlés felelőssége, és e tekintetben nyilvánvalóan jelentős befolyásoló tényező a nemzetgazdaság teherbíró képessége is (ABH 1993, 114.).
Az Alkotmánybíróságnak így azokkal az indítványokkal, amelyek a törvény koncepcióját, a benne levő politikai tartalmat kifogásolják, csak az egyes rendelkezések kontextusában kell foglalkoznia. Az alkalmazott megoldás alkotmányossága nem jelenti azt, hogy minden más megoldás alkotmányellenes volna.
Mindazonáltal a tiltott megkülönböztetés szempontjából a törvény által érintett alanyi kör meghatározása során az Alkotmánybíróságnak értelmeznie kell a törvény preambulumában és 1. §-ában meghatározott ,,politikai ok'' kategóriáját, mert az indítványok egyik alapkifogása, hogy a faji, vallási és származási ok nem vonható a ,,politikai ok'' fogalma alá.
Kétségkívül, lehetséges a fogalomnak egy olyan szűkítő tartalma is, amelyik kifejezetten csak a politikai vélemény, illetőleg magatartás alapján határozná meg a kárpótlásra jogosultak körét. A törvény azonban nem ezt a jelentéstartalmat hordozza. A kiterjesztő értelmezés már magából a preambulumból is megnyugtatóan megállapítható. Eszerint a különböző jellegű megkülönböztetéseken alapuló törvénysértések általi személyi károkozások kárpótlását célozza a törvény, így a ,,politikai ok'' nem kizárólag és nem szükségképpen a személyi sérelmet szenvedett politikai magatartásában és a politikai véleményhordozásban található meg, hanem az állami politikában, amely állami politikának része volt a faji, vallási és származási megkülönböztetés, valamint az e megkülönböztetésből származó további jogsértés. A törvény 3. § (1) bekezdés e) pontja pedig már minden kétséget eloszlat, mert egyébként is a ,,politikai indok'' körébe vonja a faji és vallási okból sérelmet szenvedettek meghatározott körét, így koncepcionálisan — a politikai ok gyűjtőfogalmának alkalmazása miatt — a törvény ellen nem emelhető alkotmányossági kifogás.
IV.
Az egyes indítványokban sérelmezett törvényi rendelkezések összefüggésében az Alkotmánybíróság a következőkre mutat rá.
1. Nem alkotmányellenes az, hogy a 3.Kpt. a személyi sérelemokozások kárpótlási következményeiről önállóan, a tulajdoni sérelemokozásoktól függetlenül rendelkezik. Nem emelhető alkotmányossági kifogás az ellen, ha a jóvátétel szakaszoltan történik (2.ABh, ABH 1991, 64.) Az Alkotmánybíróság a 4.ABh-ban kimondta, hogy nem önkényes annak a csoportnak a kiválasztása, amelyet az 1.Kpt. kárpótlásban részesít (ABH 1991, 97.). Mivel ott a volt tulajdonosok jelentős részével szemben az államnak jogi kötelessége volt a kártalanításra, a személyi sérelmet szenvedettek esetében a visszamenőleges jóvátétel viszont az érintettek többségében politikai döntésen és nem jogi kötelezettségen alapul, nem önkényes az, hogy ezeknek a sérelmeknek az orvoslásáról külön törvény rendelkezik, mert az Alkotmányból a korábbi rendszerben (rendszerekben) tulajdoni, egyéb vagyoni és nem vagyoni sérelmet szenvedettek egységes és együtemű kárpótlása kényszerítően nem következik.
Az ezzel kapcsolatos indítványokat — tartalmilag — az Alkotmánybíróság a 4.ABh rendelkező részében egyébként már elbírálta annak kimondásával, hogy önmagában nem alkotmányellenes az, ha az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról szóló törvény nem rendelkezik a nem tulajdoni kárt, hanem egyéb vagyoni kárt vagy anyagi kihatású sérelmet szenvedettek kárpótlásáról (ABH 1991, 88.). Nem alkotmányellenes tehát az sem, ha a személyi sérelemokozások jóvátételéről külön törvény rendelkezik. Ezért az Alkotmánybíróság az ezzel kapcsolatos indítványokat megalapozatlannak ítélte és elutasította.
2. Az Alkotmánybíróság — a fentebb kifejtettek szerint — már a 2.ABh-ban arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem emelhető alkotmányossági kifogás az ellen sem, ha a kárpótlás szakaszoltan történik (ABH 1991, 64.). Ez az elvi megállapítás értelemszerűen vonatkoznak a 3.Kpt. alkotmányossági vizsgálatára is. Önmagában nem alkotmányellenes tehát, hogy a törvényhozó az általa kárpótolni szándékolt alanyi kört — különböző, a kárpótlásra alapul szolgáló különféle tényállások szerint csoportosítva — külön törvényekkel részesíti jóvátételben. A személyi sérelemokozások részleges reparálását célzó jóvátételi törvények sorába tartozik a kifogásolt kárpótlási törvény mellett a nemzeti gondozásról szóló 1992. évi LII. törvény (a továbbiakban: Ngtv), amely nemzeti gondozási díjban részesíti az alapvető emberi jogok sérelmével elkövetett jogtalanságok következtében maradandó fogyatékosságot vagy súlyos egészségkárosodást elszenvedetteket, életvesztés esetén pedig hozzátartozóikat.
Ide tartozik továbbá a 3.Kpt. 20. § (2) bekezdésén alapuló későbbi törvényhozási kötelezettség is, amely a személyi sérelmet szenvedettek további körének törvényi kárpótlását is kilátásba helyezi. E rendelkezés szerint a törvényjavaslatot a Kormány 1992. november 30-ig köteles az Országgyűlés elé terjeszteni [20. § (3) bekezdés]. Ennyiben a szakaszolás itt is a jóvátételi, kárpótlási törvények végrehajtása beosztásának minősül, ezért az önmagában nem alkotmányellenes.
Más kérdés, hogy a kilátásba helyezett törvény meghozatalára mind a mai napig nem került sor, az Országgyűlés ugyanis a 3.Kpt. 20. § (2) bekezdésében jogi kötelezettségként vállalt további kárpótlási törvényt nem alkotta meg.
Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv) 49. § (1) bekezdése értelmében, ha az Alkotmánybíróság hivatalból, illetőleg bárki indítványára azt állapítja meg, hogy a jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta, és ezzel alkotmányellenességet idézett elő, a mulasztást elkövető szervet — határidő megjelölésével — felhívja feladatának teljesítésére.
A törvény megalkotásának elmaradása azért idézett elő alkotmányellenességet, mert a 3.Kpt. egy, a törvény preambulumában és 1. §-ában meghatározott jogosulti kör javára egyáltalában nem állapít meg kárpótlási jogosultságot. Ebbe a csoportba azok a múlt rendszerekben személyi sérelmet szenvedettek tartoznak, akik büntetőeljáráson kívül lettek az állami önkény áldozatai. Az egyenlő méltóságú személyként kezelés alkotmányos követelménye, az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében meghatározott diszkrimináció tilalma kényszerítően megköveteli, hogy a törvényhozó — a törvényben vállalt kötelezettségnek megfelelően — ezeknek az áldozatoknak a kárpótlásáról is rendelkezzen. Önmagában az, hogy a 3.Kpt. a formális büntetőeljáráson kívüli önkény áldozatainak kárpótlására nézve nem tartalmaz rendelkezést, nem alkotmányellenes, mert a kárpótlás történhet szakaszokban is. A törvényhozó azonban a 3.Kpt. 20. § (2) bekezdésében vállalta, hogy az időlegesen fennálló megengedhetetlen megkülönböztetést — a törvény szerinti határidővel — megszünteti. A határidő eredménytelen eltelte, a 3.Kpt. 20. § (3) bekezdésében megállapított törvényi határidő elmulasztása ezért alkotmányellenességet eredményezett, így az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapított meg, s a mulasztás folytán felhívta az Országgyűlést, hogy 1995. szeptember 30-ig jogalkotói feladatának tegyen eleget.
Az Alkotmánybíróság azt is megállapította, hogy a mulasztással érintett alanyi körben a törvény alkotmányellenes megszorító rendelkezést tartalmaz, amelyet a törvényhozónak az új törvény megalkotásakor ki kell küszöbölnie. A 3.Kpt. 20. § (2) bekezdése alapján ugyanis azoknak a nem vagyoni sérelmet szenvedetteknek a kárpótlásáról kell külön törvényben rendelkezni, akik olyan bűncselekményeknek estek áldozatul, amelyekkel kapcsolatban az állam elmulasztotta érvényesíteni büntető igényét és ezzel akadályozta azt, hogy a sérelmet szenvedettek hozzátartozói polgári jogi igényt érvényesítsenek. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az állam mulasztása a büntető igény érvényesítésével kapcsolatban indokolatlan és önkényes ismérv, figyelemmel arra, hogy a polgári jogi igény érvényesítésének ez a körülmény mértékadó akadálya az adott korban nem volt, és mert a 3.Kpt. ezt az ismérvet más jogosulti csoportoknál sem alkalmazza.
Ahogy ezt az Alkotmánybíróság fentebb kifejtette, sem a II. világháború, illetőleg az azt közvetlenül követő időszak, sem az 1956-os forradalmat követő időszak nem kedvezett az állami felelősség elismerésének. Az a politikai klíma, amelyben a támadott törvény által kárpótlásra érdemesnek ítélt jogsértések és jogtiprások megtörténtek, általában alkalmazhatatlanná tette az állam kárfelelősségének megállapítását a szervei, illetőleg alkalmazottai által elkövetett jogsértésekért. A deportálások, majd az internálások és kitelepítések, az államosítások stb. körül kibontakozott közhangulat, a ,,személyi kultusz'', az állami szervek kímélete a ,,zaklatásoktól'' stb., vagyis általában véve a totális állami politika egyenesen lehetetlenné tette az állam kárfelelősségének a megállapítását és alkalmazását. A polgári jogi igények érvényesítésének nem az volt a gátja, hogy az állam elmulasztotta a büntető igények érvényesítését, hanem az általános politika akadályozta az állam különféle közegeinek visszaélései miatt sérelmet szenvedetteket, illetőleg hozzátartozóikat az állammal szembeni kárigények érvényesítésében.
Mindezen indokokra és a nem vagyoni kárigények átmeneti kizártságára is figyelemmel az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az állam büntető igénye érvényesítésének elmulasztása, mint megszorító ismérv, a kárpótlásra várományi jogosultak e körét illetően ésszerűtlen és önkényes szempont, ezért alkotmányellenes. A törvényhozó által a később meghozandó kárpótlási törvénnyel célba vett jogosulti alanyi kör meghatározó — és alkotmányosan is indokolt — ismérve az, hogy az érintettek bűncselekmények áldozatai voltak és hozzátartozóik a bűncselekmények miatt polgári jogi igényt — bármilyen okból — nem érvényesíthettek. Csak ez az ismérv áll összhangban a törvény által érintett többi jogosulti csoporttal. És ez az a csoport, amelyet a törvény a preambulumában jelzett és kárpótlásra várományi jogosultságot szerzett alanyi jogosultak személyi köréből kihagyott, és ezért tagjai kárpótlásra való jogosultságáról — a mulasztás folytán — a törvényhozónak utóbb rendelkeznie kell. Mivel az állam büntető igénye érvényesítésének elmaradása ésszerűtlen és önkényes megszorítás, a törvényhozó a további várományi jogosultakat nem kezelte egyenlő méltóságú személyként, mert mindazok, akik az adott történelmi időszakokban bűncselekmények áldozatai lettek és a jogsértések miatt hozzátartozóik polgári jogi igényt érvényesíteni nem tudtak, azonos várományi jogosultsággal kell hogy rendelkezzenek, azaz azonos csoportba tartoznak, függetlenül attól, hogy a polgári jogi igény érvényesítésének milyen — jogi, politikai vagy egyéb — akadálya volt. Erre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a mulasztás az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése és 54. § (1) bekezdése alapján — a megszorító rendelkezéssel együtt — alkotmányellenes helyzetet eredményezett és tart fenn jelenleg is. Az Alkotmánybíróság ezért a törvényalkotót ennek megszüntetésére kötelezte.
Ezzel a törvényhozással a jogalkotó az életet és a szabadságot érintő és az állam jogsértő magatartására visszavezethető okból sérelmet szenvedettek további jelentős körének a sérelmeit vállalta orvosolni. Számos indítványozó fő kifogása a törvénnyel kapcsolatban az, hogy jogelődeik a jogsérelmet ,,az eljáró magyar hatóság szándékos közreműködése'' folytán szenvedték el, a kárpótlásra jogosultak köréből azonban mégis kiesnek, mert a sérelemokozás nem büntetőeljárás keretében, hanem azon kívül történt. Az ,,eljáró magyar hatóság szándékos közreműködése'' a sérelemokozásban — büntetőeljáráson kívül — többnyire bűncselekményt jelent, amellyel kapcsolatban a hozzátartozóknak polgári jogi — kártérítési — igénye keletkezett. Ha ezt a jogos igényt a hozzátartozók — az államban rejlő — bármilyen okból nem tudták érvényesíteni, alkotmányosan nem kerülhetnek hátrányosabb helyzetbe, mint azok, akiknek kárpótlásra való jogosultságát az állam ex gratia teremti meg. Ez a jogállamiság követelményéből, az Alkotmány joguralmi elvéből folyik (Alkotmány 2. § (1) bekezdés). Köteles tehát a jogalkotó a mulasztásos alkotmányellenességet megszüntetni és a jogosultak kárpótlásáról — további törvény meghozatala útján — gondoskodni, azért is, mert erre a törvényalkotásra jogi kötelezettséget vállalt.
3. A törvény egészének alkotmányellenességét állító, továbbá az 1. §-ban megállapított személyi hatályát kifogásoló indítványok megalapozatlanok. Így minden alapot nélkülöz az az indítvány is, hogy az Alkotmánybíróság kötelezze a törvényalkotót a jogosulti alanyi kör újragondolására és ennek alapján új törvény alkotására.
Az Alkotmánybíróság nem jogalkotó szerv, nem vizsgálhatja a jogszabályok szükségességét, célszerűségét, de igazságosságát sem. Önmagában az anyagi igazság, az igazságosság érvényesülésére nem biztosít alanyi jogot az Alkotmány. A részleges és szubjektív igazságosság követelményével szemben az Alkotmány által biztosított joguralmi elv előbbre való (ABH 1992, 82.). Az Alkotmánybíróság a személyi sérelemokozásokért megállapított kárpótlás igazságosságát, helyességét sem vizsgálhatja. Tekintettel a visszamenőleges kárpótlás döntően ex gratia jellegére, a jelen ügyben a törvény személyi hatálya tárgyában tágabb a törvényhozó alkotmányos mozgástere és szabadsága, mint a tulajdoni sérelemokozásokkal kapcsolatos kárpótlási törvényeknél volt. Egyedüli alkotmányos követelmény, hogy a kedvezményezetti kör ismérvei ésszerűek legyenek, azaz ne legyenek önkényesek és a szabadon meghatározott, objektív ismérveknek megfelelő kritériumok minden érintett személyre bármely megkülönböztetés nélkül, egyaránt és egyformán vonatkozzanak.
A támadott kárpótlási törvény jogokat ad, és a semmisségi törvények kárpótlási ígérvényét alanyi jogokra váltja. A jogok elosztásánál érvényesülnie kell az egyenlő elbánás követelményének, de a jogosulti csoportok politikai szempontú kiválasztása nem dőlhet el az Alkotmánybíróságon. Hogy a múlt rendszerekben politikai okból sérelmeket szenvedettek meghatározhatatlan — és szinte mindenkit érintő — köréből milyen csoportképző ismérvek alapján, milyen sorrendiséget és kedvezményeket állapít meg az állam, vagy mit tekint ,,politikai oknak'', az ugyanúgy nem alkotmányossági kérdés, mint a szuverén államnak az az elhatározása, hogy egyáltalán ad-e kárpótlást, vagy a jogosulti kört milyen időbeli hatályok közé helyezi.
A múltbeli személyi sérelemokozások miatt az Alkotmány alapján ,,várományi joga'' sincs senkinek. Ilyen jogot a semmisségi törvények keletkeztettek a törvényhozó szabad döntése következtében. Ezért az alkotmányos követelmény csak arra vonatkozik, hogy az állam a várományi jogok alanyi jogokká váltásakor és kiszélesítésekor a jogosultakat egyenlőként kezelje, és mindegyikük szempontját hasonló figyelemmel és méltósággal értékelje (ABH 1990, 78.).
Az önkényes, ésszerű indok nélküli megkülönböztetés alkotmányellenes. A támadott törvényben meghatározott ,,politikai okok'' nem tekinthetők önkényesnek. A jogosulti körök meghatározása összhangban van a nemzetgazdaság teherbíró képességével, a törvény személyi hatálya — tekintettel a Ngtv-nek a rászorultságon alapuló, de az állam általános gondoskodási kötelezettségét még szélesebb körben megállapító oltalmi körére és a meghozandó további kárpótlási törvényre — az ugyanabban a társadalmi folyamatban az elmúlt totalitárius rendszerekben személyi sérelmet szenvedettek széles körére van figyelemmel, így alkotmányellenesség a 3.Kpt. 1. §-ával, illetőleg általában a törvényben meghatározott jogosulti körök tekintetében nem állapítható meg. Ezért az Alkotmánybíróság az erre vonatkozó indítványokat megalapozatlannak ítélte és azokat elutasította.
4. A törvény támadott 2. § (1) bekezdése az élet elvesztéséért állapít meg kárpótlást. A jogosultak körét a magyar bíróság törvénysértő, illetőleg semmissé nyilvánított halálos ítélete és annak végrehajtása okán, továbbá annak alapján határozza meg, hogy a sérelmet elszenvedő a büntetőeljárás vagy a büntető ügyben hozott ítélet végrehajtása során oly módon vesztette életét, hogy a halál bekövetkezésének kétséget kizáró oka az eljáró magyar hatóság szándékos közreműködése volt.
A törvény egészének személyi hatályához — az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak köréhez — képest az egyösszegű kárpótlásra jogosultság megállapításánál a törvény szerinti csoportképző ismérv: a magyar igazságszolgáltatás diszfunkcionális működése. A feltételrendszerbe bevont további szempont tehát (differencia specifica) a formális büntetőeljárás, s az ennek során elkövetett törvénysértés, amely az élet elvesztéséhez vezetett.
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az e feltételekkel képzett jogosult kör homogén csoportot alkot, s mivel a csoportképzésnek alkotmányos, vagy jogi kötelezettségen alapuló kritériumai csak annyiban vannak, hogy a kárpótlási jogosultságnak a semmisségi törvényekkel érintett alanyi körre feltétlenül ki kell terjednie, e feltételrendszer megállapítása az Alkotmány alapjogi rendelkezéseit sem sérti és más alkotmányos követelményekkel és elvekkel sem áll ellentétben.
A személyi kárpótlás megvalósításának is legfontosabb alkotmányossági szempontja az egyenlő elbánás (5.ABh, ABH 1993, 120.). A személyi károk jóvátételére is áll tehát az a megállapítás, hogy azt az osztó igazságosság jellemzi és az egyenlő elbánás szempontjából az érintetteknek itt is alkotmányos joguk van arra, hogy a törvényi szabályozásnál egyenlőként kezeljék őket, és mindegyikük szempontjait hasonló figyelemmel és méltányossággal értékeljék.
A 3.Kpt. 2. § (1) bekezdése tekintetében az indítványozók a diszkriminációt két vonatkozásban vetik fel. Egyrészt úgy, hogy az egyösszegű kárpótlásra jogosultak személyi körének meghatározása során a törvényhozó figyelmen kívül hagyta azoknak a jogosultaknak a szempontjait, akik büntetőeljáráson kívül, de kétségkívül az eljáró magyar hatóság szándékos magatartása miatt vesztették életüket (munkatáborokban, gettókban stb. halálra kínzottak, Dunába-öltek stb.), másrészt azokat a személyeket (hozzátartozóikat) se vonta be e jogosulti személyi körbe, akiket a magyar hatóságok azzal a céllal vagy tudattal deportáltak, hogy őket más állam hatóságai haláltáborokban megöljék.
Ezekkel az indítványokkal kapcsolatban rámutat az Alkotmánybíróság arra, hogy a formális büntetőeljárás, illetőleg végrehajtás szempontjával a törvényhozó megmaradt a sérelemokozások körülményei szerinti különbségtétel objektív ismérveinél, és az, hogy a magyar igazságszolgáltatás működésének zavarait, működési rendellenességét, mint közös ismérvet a kárpótlás feltételrendszerébe iktatta, nem önkényes és nem ésszerűtlen megkülönböztetés, és nem sérti az egyenlő elbánás alkotmányos követelményét.
Egyrészt azért nem, mert az államot alkotmányosan is terhelné kárpótlási kötelezettség, ha a sérelemokozások az Alkotmány hatálybalépése utáni időben következtek volna be. Az Alkotmány 55. § (3) bekezdése szerint ugyanis az, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogva tartás áldozata volt, kártérítésre jogosult. Az állam ez alapon fennálló kártérítési felelőssége nyilvánvalóan kiterjed a törvénytelen fogva tartáson túl az élet elvételére is, hiszen ez esetben a kevesebb kétségkívül a többre is vonatkozik. S noha a támadott törvénnyel rendelt kárpótlási kötelezettség nem az Alkotmány e rendelkezésén, hanem az állam politikai elhatározásán és a semmisségi törvényeken alapul, a jogosultak körének, a preferált csoportoknak a kialakítása és a feltételrendszer alkotmányosságának meghatározása során döntő szempont, hogy a törvényhozó a törvény személyi hatályát itt alkotmányos ismérvek alapján vonta meg. Azaz olyan kedvezményezett jogosulti csoportot hozott létre, amelynek tagjai — az Alkotmány hatálybalépése után keletkezett jogviszonyok és jogi tények esetén — kártérítésre alanyi jogot közvetlenül az Alkotmány alapján szereztek volna. Az igazságszolgáltatás diszfunkcionális működése alkotmányos kártérítési alap, így annak a csoportképzés feltételei közé emelése semmiképpen sem önkényes.
Nem ésszerűtlen továbbá a formális büntetőeljárás ismérvének alkalmazása azért sem, mert a 3.Kpt. 20. § (2) bekezdésén alapuló mulasztás folytán a törvényhozónak gondoskodnia kell mindazok kárpótlási jogosultságának a megállapításáról, akik büntetőeljáráson kívül, de az akkori törvények szerint bűncselekménynek minősülő hatósági magatartás miatt szenvedtek el jogsérelmet, és hozzátartozóik bármilyen okból polgári jogi kártérítési igényt nem érvényesíthettek. A meghozandó további kárpótlási törvénynek tehát azt a jogosulti kört kell átfognia, amely körben az állami alkalmazottak bűncselekményei miatt polgári jogi igények keletkeztek, de ezek érvényesítése akadályozott volt. A csoportképző ismérv itt nem közvetlenül az Alkotmányon, hanem az állami kárfelelősség polgári jogi szabályain nyugszik, amely szabályokon alapuló igények érvényesítésének akadályai miatt született meg a törvényhozó ígérvénye kárpótlásra való jogosultság megállapítására.
Erre figyelemmel nem ésszerűtlen a magyar igazságszolgáltatás szervei diszfunkcionális működésének és a büntetőeljáráson kívüli bűncselekményeknek a különválasztása, mert az előző csoportokra érvényes érvek az utóbbiakra ugyanúgy nem vonatkoznak. Ez utóbbiak kárpótlása céljából a jogalkotó újabb törvény hozatalának kötelezettségét határozta meg.
A személyi sérelmek miatti kárpótlások jogi bázisát — meghatározott körben — az Alkotmány ,,utáni'' ún. semmisségi törvények teremtették meg annak kimondásával, hogy az Alkotmány ,,előtti'' törvénytelen elítéltetések semmissé nyilvánítása után az érintettek kárpótlásáról külön törvényben rendelkezni kell. A támadott 3.Kpt. 2. § (1) bekezdésének személyi hatálya ennél a körnél jóval szélesebb, mert az állam az oltalmi szférába itt bevont minden további olyan jogsértést, amelyet a magyar igazságszolgáltatás szervei a büntetőeljárások során követtek el, függetlenül attól, hogy azok vezethettek-e jogerős büntető ítéletek semmisségének megállapításához vagy sem. A törvényhozó megmaradt viszont az eredetileg jogalapot teremtő semmisségi törvények gondolatkörében: a kárpótlás feltétele itt az igazságszolgáltatás diszfunkcionális működése. A jogosulti kör kialakításának így ésszerű alapja van.
Az Ngtv — bár rászorultsági alapon és nem egyösszegű kárpótlásként, hanem — az erkölcsi elégtétel mellett — a jogosult élete végéig tartó, mintegy tartást pótló járadékként — jóval szélesebb körben teszi lehetővé halál esetén a jogosultság megállapítását. Ez jogalapot teremt nemcsak a magyar, hanem az idegen állam — és nemcsak büntetőeljárás vagy ítélet végrehajtása során, hanem bármilyen módon elkövetett — hatósági önkénye, vagy egyes személyek politikai indíttatású önkénye esetén is a járadékra, ha a halál bekövetkezése és az önkényes magatartás között fennáll az okozati összefüggés.
Minderre figyelemmel az egyösszegű kárpótlásra jogosultak személyi körének meghatározása nem ütközik az Alkotmány 70/A. §-ába, és nem sért más alkotmányos elvet vagy alkotmányi rendelkezést sem, ezért az Alkotmánybíróság a 3.Kpt. 2. § (1) bekezdését kifogásoló indítványokat megalapozatlannak találta és azokat elutasította.
5. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a törvényhozó a II. világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból külföldre deportáltak szempontjait a kárpótlási jogosultság megállapításánál nem értékelte kellő körültekintéssel és figyelemmel az egyenlő méltóságú személyként kezelés követelményének megfelelően akkor, amikor a deportálást pusztán szabadságelvonásnak minősítette, illetőleg azzal azonosította. A deportálás fogalmilag büntetés, elkülönítés végett, szabadságvesztés-büntetés végrehajtásaként erőszakkal távoli vidékre szállítást, száműzést, hurcolást jelent. Történetileg a II. világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból történő deportálás tömegben és erőszakkal külföldre, rendszerint koncentrációs táborba hurcolást jelentett, annak során a Magyar Állam saját polgárait összegyűjtötte és idegen szuverén fennhatóságának adta át. A törvényhozó akkor, amikor a deportálásnak ezeket a sajátos szempontjait és történeti tényeit figyelmen kívül hagyta és azt a puszta szabadságelvonással azonosította, az eltérő ismérvek ellenére történt homogén csoportképzéssel megsértette az egyenlő méltóságú személyként kezelés alkotmányos követelményét és ezzel alkotmányellenes diszkriminációt valósított meg [Alkotmány 70/A. § (1) bekezdés). Mivel ezek a szempontok és megkülönböztető ismérvek többnyire irányadóak a Szovjetunióba történt kényszermunkára hurcolás eseteire is, az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a 3.Kpt. 3. § (1) bekezdésének d) és e) pontjai alkotmányellenesek, ezért azokat megsemmisítette.
A jogok egyenlő elosztásának elvéből és a hátrányos megkülönböztetés tilalmából [Alkotmány 70/A. § (1) bekezdés] ugyanis az következik, hogy az államnak az alanyi jogok szétosztásánál ugyanazokkal az ismérvekkel kell mérlegelnie különböző okfolyamatokban azonos sérelmet szenvedettek szempontjait. Ha az állam a különböző helyzetek között — azzal, hogy az azokban rejlő lényeges különbözőségeket figyelmen kívül hagyja — egyenlőtlen elbánást eredményező módon azonosságot állapít meg, az személyek közötti tilos megkülönböztetést eredményez, és ezért alkotmányellenes. A 3.Kpt. 3. § (1) bekezdésében szabályozott alcsoportok közös ismérve: a szabadságelvonás. Ennek — függetlenül a szabadságelvonás módozataitól — azonos jellemzője, hogy az a magyar állam, illetőleg szervei eljárása keretében, felügyelete mellett és egyéb kényszerintézkedései útján bonyolódott. A külföldre deportálás is szabadságelvonás, de ehhez lényeges többlet tényálláselem járult, nevezetesen az, hogy a deportáltak feletti rendelkezés kikerült a magyar állam hatalmi szférájából és az idegen szuverén hatalmi szférájába ment át. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ez az ismérv a csoportképzés során annyira lényegi és meghatározó, hogy azt a kárpótlási jogosultság szempontjából a törvényhozónak külön kellett volna választania, mert a sérelem súlya, nagysága és természete más jóvátételi kritériumokat követel, mint amilyenek a többi szabadságelvonás esetén egységesen megállapíthatók.
A törvényhozás politikai szabadsága — és felelőssége — körébe esik, hogy a németországi kényszermunkára, haláltáborokba, illetőleg a Szovjetunióbeli kényszermunkára deportáltakat az életüktől, illetőleg a szabadságuktól megfosztottak között hol helyezi el, de a törvény alkotmányellenességének kiküszöbölése során figyelemmel kell lennie arra az alkotmányos szempontra, hogy a deportáltak csoportja alkotmányosan nem azonosítható a szabadságuktól jogtalanul megfosztott kárpótlásra jogosultak csoportjával.
Az is a törvényhozó felelősségi körébe tartozik, hogy a kárpótlási jogosultság új szempontjainak megállapítása során mennyiben veszi figyelembe a jogosultak javára a német állam által fizetett jóvátételi összegeket. Ennek során azonban alkotmányosan kizárólag a személyi sérelmek miatt teljesített kárpótlásokra lehet a törvényhozó figyelemmel, mert e kárpótlási törvény a személyi sérelmek részleges orvoslására hivatott, azokba pedig az anyagi, vagyoni sérelmek, tulajdonelvonások miatt fizetett kártérítés alkotmányosan nem számítható be. Az Alkotmánybíróság rámutat arra is, hogy a teljesített kárpótlások értékelése esetén sem hagyható figyelmen kívül a deportáltakra vonatkozó az a csoportképzési szempont, hogy e deportálás ténylegesen a ,,hazából való száműzetést'' eredményezett.
Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság az Abtv. 43. §-ának (4) bekezdése alapján az alkotmányellenesnek ítélt rendelkezéseket a jövőre nézve megsemmisítette. A törvényhozónak legkésőbb az új kárpótlási törvény megalkotásakor gondoskodnia kell arról, hogy a megsemmisített rendelkezések helyett az alkotmányos követelményeknek megfelelő új szabályokat hozzon, amelyekkel az érintett jogosulti kör kárpótlásra való jogosultságát visszamenőleges hatállyal kell rendeznie. Tekintettel arra, hogy ez az új törvényi szabályozás az érintettekre nézve csak kedvezőbb lehet, az Alkotmánybíróság szükségesnek látta, hogy a kárpótlási igények rendezése folyamatosan történjék, ezért a megsemmisítés időpontját az új törvényi rendelkezés hatálybalépésével egyidejűleg határozta meg.
6. A 3.Kpt. 2. § (4) bekezdésében foglalt rendelkezés alkotmányosan nem kifogásolható. Az erre vonatkozó indítvány — speciális alkotmányos indok hiányában — az egyházi jogi személy kedvezményezését tartja alkotmányellenesnek. Ebben az esetben azonban nem a 4/1993. (II. 12.) AB határozattal (ABH 1993, 48.) elbírált és a ,,funkcionalitás'' elve alapján alkotmányosnak minősített kedvezményezésről van szó, hanem arról, hogy a házassági tilalom alatt álló egyházi személy életétől való megfosztása esetén rendesen hiányzik az a személyi kör (házastárs, gyermek), amely más sérelmet szenvedettek halála esetén megvan. A törvényhozó az egyházmegyét itt — egy jogi fikció alkalmazásával — mintegy hozzátartozónak tekinti, és a kárpótlás indoka ez, nem pedig az, hogy egyházi jogi személyt is kárpótlásban akar részeltetni. Ebben a konstrukcióban az egyenlő elbánás alapja éppen az, hogy a törvény a büntetőeljárás során jogtalanul megölt egyházi személy után is meghatároz kárpótlásra jogosultat, aki után — mert egyházi fogadalma miatt házastárs és leszármazó hiányában halt meg — egyébként nem lenne. Az Alkotmány 60. §-ával a rendelkezésnek releváns összefüggése tehát nincs, mert a törvény az egyházi jogi személynek, mint a jogtalanul megölt hozzátartozója helyébe lépő jogosultnak, nem pedig a jogi személyek egy preferált csoportjának juttat kárpótlást. A rendelkezés nem sérti az Alkotmány 60. § (3) bekezdésének — az egyházak államtól való elválasztásának — követelményét sem. Az állam éppen azzal ismeri el az egyházak különállását, hogy sajátosságaikat — ahol ez szükséges — a jogi szabályozás során is figyelembe veszi és szabadságukat garantálja. Ezért az Alkotmánybíróság az erre vonatkozó indítványt is, mint megalapozatlant, elutasította.
7. A 3.Kpt. 3. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés — amint arról már volt szó — a személyes szabadságukban súlyosan, 30 napot meghaladóan korlátozott sérelmet szenvedettek önálló csoportját alkotja meg, ezen belül pedig a törvény a)—e) pontjaiban felsorolt sérelmekért teszi lehetővé a kárpótlást. Az indítványozók ebben a körben a diszkrimináció tilalmát megvalósító szabályozásnak tartják azt, hogy a törvény egyes, a személyes szabadságukban korlátozott személyek ,,alcsoportját'' a kárpótlásra jogosultságból kirekeszti.
Így a 3. § (1) bekezdés c) pontja körében számos indítványozó sérelmezi, hogy a törvény a nem harcoló alakulatok kötelékében teljesített munkaszolgálatosokat a kárpótlás lehetőségétől elüti. Az indítványozók szerint a 3. § (1) bekezdés b) pontjában írt az a rendelkezés, amely szerint a magyar bíróság ítélete vagy magyar közigazgatási hatóság határozata alapján végrehajtott zárt, táborszerű fogva tartás is jogot alapít a kárpótlásra, a különbségtételt nem szünteti meg, mert a munkaszolgálatosok nem bírósági ítélet vagy közigazgatási határozat, hanem katonai behívó alapján ,,raboskodtak''.
A munkaszolgálatosokat befogadó táborokban a harcoló és a nem harcoló alakulatok kötelékében teljesített munkaszolgálat közötti különbségtétel ésszerűtlen és önkényes megkülönböztetés. Nincs alkotmányos alap arra, hogy a törvényhozó a nem hadműveleti területen teljesített munkaszolgálatot a kárpótlásra jogot adó alanyi körből kirekessze, annál kevésbé, mert köztudomású tény, hogy a nem harcoló alakulat kötelékében teljesített munkaszolgálat ténylegesen zárt, táborszerű fogva tartást jelentett, amely szabadságelvonás-típusra a törvény 3. § (1) bekezdés b) pontja kárpótlási jogot alapít. A Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiuma ezért helyezkedett arra az álláspontra, hogy a munkaszolgálat általában érdemes a kárpótlásra.
A Legfelsőbb Bíróság a Kf.II.25.814/1993/3. számú ítéletében leszögezte: az a tény, hogy a törvényhozó a harcoló alakulatban teljesített munkaszolgálatosok kárpótlási igényét külön nevesítette, nem jelenti azt, hogy azok a munkaszolgálatosok, akik nem harcoló alakulatoknál ugyan, de zárt, táborszerű fogva tartás és kényszermunka körülményei között teljesítették a munkaszolgálatot, nem lennének jogosultak kárpótlásra. Esetükben ugyanis a 3.Kpt. 3. § (1) bekezdés b) pontján alapuló, faji, illetve politikai okból elszenvedett szabadságkorlátozásról van szó, így ezen az alapon tartoznak a törvény személyi hatálya alá.
Ezzel azonos álláspontra helyezkedett a Legfelsőbb Bíróság a Kf.II.25.868/1993/4. számú ítéletében, kimondva azt, hogy a zárt, táborszerű fogva tartást elszenvedett és kényszermunkát végző munkaszolgálatost a 3. § (1) bekezdés b) pontja hatálya alá tartozónak kell tekinteni, s ennek alapján a szabadságelvonásért kárpótlás őt is megilleti.
Ezzel szemben a Kárpótlási Hivatal és a Fővárosi Bíróság a nem harcoló alakulatok kötelékében teljesített munkaszolgálatot nem tekinti a 3. § (1) bekezdés b) pontja alá tartozónak, mert a munkaszolgálat elrendelése katonai behívóval — és nem ítélettel, illetőleg közigazgatási határozattal — történt. A számos — jogerőre emelkedett — elutasító tartalmú kárpótlási határozat, továbbá bírói ítélet folytán a jogalkalmazási gyakorlat ellentmondásos, a kérdésben egységesen és következetesen alkalmazott ,,élő jog'' [57/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991, 239, 240.] nem alakult ki, ezért az Alkotmánybíróságnak kellett a törvény alkotmányos tartalmát meghatároznia. Eszerint pedig a harcoló és nem harcoló alakulatok, mint nem lényegi különbséget felmutató — ti. faji vagy politikai okból szabadságelvonásnak minősülő — helyzetek szerinti különbségtétel már személyek közötti megengedhetetlen megkülönböztetést jelent, ezért ez a szabályozás az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésébe ütközik, s mint ilyen alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság a ,,harcoló alakulatokra'' vonatkozó alkotmányellenes megszorító rendelkezést ezért az Abtv. 43. § (4) bekezdése alapján — a törvény hatálybalépésének időpontjára visszamenőleges hatállyal — megsemmisítette. Ennek folytán a törvényhozónak meg kell teremtenie azokat az eljárási feltételeket, amelyek keretében a jogszabály kizáró rendelkezése miatt kárpótlási igényt egyáltalában nem érvényesítők, továbbá elutasítást szenvedettek követeléseiket pótlólag még érvényesíthetik. Ezt az Abtv. 43. § (4) bekezdésében rendelt jogbiztonság követeli meg. Ezért az Alkotmánybíróság felhívta a törvényhozót, hogy az utólagos igényérvényesítés feltételeit — legkésőbb a mulasztás pótlásával egyidejűleg — teremtse meg.
8. A 3.Kpt. 3. § (2) bekezdése — egy jogi vélelmet alkalmazva — kimondja, hogy a szovjet hadifogságba esett katonát 1945. augusztus 1-jétől kényszermunkára hurcoltnak kell tekinteni. A rendelkezés alapja az, hogy a szovjetek nem csatlakoztak a hadifogoly-egyezményhez, ezért, míg a nyugatiak ekkor rendszerint elengedték hadifoglyaikat, a szovjetek nem. Ez, továbbá az az alapja a szovjet és nyugati hadifoglyok közötti megkülönböztetésnek, hogy az 51/1992. (III. 18.) Korm. rendelet a volt nyugati hadifoglyok hitelutalványaival kapcsolatos pénzkövetelésekről és nyugdíjuk kiegészítéséről rendelkezik.
Az 51/1992. (III. 18.) Korm. rendelet támadott rendelkezéseinek alkotmányellenessége — az indítvány szerint is — csak a 3.Kpt. 3. § (2) bekezdésének összefüggésében vizsgálandó. A kárpótlás szempontjából viszont a 3.Kpt. nem tartalmaz indokolatlan megkülönböztetést a volt szovjet és nyugati hadifoglyok között, mert a nyugati hadifogságban a hadifogoly vagy nem volt köteles munkát végezni, vagy ha önkéntesen munkát végzett, ellenértékre tarthatott igényt. Ez volt az ún. hadifogoly-utalvány, amelynek kifizetéséről a sérelmezett kormányrendelet rendelkezik. Ezzel szemben a Szovjetunióban kötelező volt a kényszermunka és a hadifoglyok munkájukért ellenértéket nem kaptak.
A hadifogoly egyezményekhez való csatlakozás, illetőleg ennek hiánya önmagában elegendő alap a különböző csoportképzésekre, a kategóriák szerinti különböző elbánást pedig nem lehet alkotmányosan kifogásolni. Az államnak szabadságában áll, hogy a politikai okból, jogtalanul kategóriáját rugalmasan kezelje, anélkül, hogy ez önkényes lenne. A törvény preambuluma szerint a jogalkotó a politikai okból, jogtalanul fogalma alatt a különböző jellegű megkülönböztetésen alapuló törvénysértések megvalósítását érti különösen. Annak eldöntése során, hogy a törvényhozó kinek ad jogot, alkotmányosan nem kifogásolható, hogy az állam feltételezze: a nyugati hadifogság kívül esik a politikai okból, jogtalanul fogalom tartalmi körén, azaz a 3. § (2) bekezdése ennek alapján belül marad a megengedett kedvezményezésen.
Az általános alóli kivételt jelentő egyéni helyzetek megítélése nem tartozik az Alkotmánybíróság hatáskörébe és azok a törvény alkotmányossága megítélésének meghatározó szempontjai se lehetnek. A jogalkotó nyilvánvalóan az adott történelmi és nemzetközi egyezményekkel is szabályozott általános helyzetből indult ki; a méltányosság alapján alanyi jogot adó kárpótlások körében az egyedi kivételekre alkotmányosan nem kellett figyelemmel lennie.
A szövetséges nyugati hatalmak fogságába esett leventék részére a jogalkotó nyugdíjkiegészítést állapított meg, ex gratia juttatás tehát az ő irányukban is megvalósult; arra viszont nincs az Alkotmányban biztosított joguk, hogy e törvény méltányossági tényállásai alá is tartozzanak. Alkotmányellenes megkülönböztetésről ebben a viszonylatban sem beszélhetünk, ezért az Alkotmánybíróság a megalapozatlan indítványok e csoportját is elutasította.
9. Az életüktől jogtalanul megfosztottak utáni kárpótlás tekintetében a 3.Kpt. 2. § (2), (3) és (4) bekezdése a jogosulti kört szélesen, míg a szabadságuktól jogtalanul megfosztottak utáni kárpótlás vonatkozásában a törvény 5. § (1) és (2) bekezdése a jogosulti kört szűken határozza meg.
Az előbbi körbe beletartozik az özvegy, a gyermek, a még élő szülő, ezek hiányában — 50%-os kárpótlásra jogosultság erejéig — az élő testvér, továbbá házassági tilalom alá eső egyházi személy esetén, amint erről már volt szó — ugyancsak 50%-os kárpótlás mértékéig — az egyházmegye. A második csoportban a törvény csak a sérelmet szenvedettet, halála esetén pedig özvegyét határozza meg jogosultként.
A 4.ABh-ban az Alkotmánybíróság kimondta, hogy nem alkotmányellenes az, hogy az 1.Kpt. a meghalt jogosult leszármazói és házastársa számára biztosít kárpótlási igényt, s ezzel eltér a törvényes öröklés rendjétől (ABH 1991, 88.).
Minthogy a 3.Kpt. egységes jogalapja a méltányosság, a törvényhozó szabadsága a kárpótlásra jogosulti kör kijelölésénél nagy. Mivel a törvény csak azokra az igényekre vonatkozik, amelyeket maga alapoz meg, a támadott rendelkezésnek az Alkotmány öröklési jogot biztosító szabályával összefüggése nincs. A törvényben felsorolt hozzátartozók ugyanis nem öröklik a kárpótlási igényt, hanem azt a törvénynél fogva szerzik meg. Így alkotmányosan nem kifogásolható, hogy ennek meghatározása során a törvényes öröklési rend polgári jogi szabályaitól is eltér a törvényhozó. Az örökléshez való jog (Alkotmány 14. §-a) és a személyi sérelemokozások miatti kárpótlásra vonatkozó jog között tehát nincs releváns kapcsolat. Mivel a kárpótlás alapja a méltányosság, arra az első sorban jogosítottnak (magának az érintettnek vagy bárkinek, aki az első helyen áll utána) sincs anyagi, alanyi jogi jogosultsága; következésképpen a jogalkotó szabadon, tetszőleges jogutódlási rendet határozhat meg; alkotmányosan megtehette volna akár azt is, hogy a ,,jogutódok'' teljes körét kizárja a kárpótlási jogosultságból.
Az Alkotmánybíróság egyébként formai okok miatt a törvények közötti ellentétet, összeütközést nem vizsgálja.
Nem alkotmányellenes megkülönböztetés, hogy az életüket elvesztettek utáni kárpótlás jogosulti körét a törvény szélesebben határozza meg, mint a szabadságukban korlátozottakét, hiszen az előbbinél a jogosulti körből a közvetlen sérelmet szenvedettek eleve kiesnek, továbbá, mert az élet elvesztése általában a hozzátartozók szélesebb körére jelent személyi sérelmet, míg a szabadságelvonás rendszerint csak az együtt élő, közeli hozzátartozókat érinti rendkívüli módon vagy súlyosan. Mivel a 2. § hatálya alá tartozó kárpótlás jellegében más, mint a szabadságelvonásért juttatott, azaz más a kárpótlás alapja, maguk a jogosulti körök is összehasonlíthatatlanok. A 3.Kpt. 5. § (1) bekezdése tehát nem alkotmányellenes. Mivel az Alkotmány szerint senki sem, így a gyermek sem eleve jogosult, a jogosulti körből való kihagyását nem lehet alkotmányellenesnek tekinteni. A második házasságkötés pedig a volt első házastárssal való minden jogi kapcsolatot (tartási jog, özvegyi jog, özvegyi nyugdíj) általánosságban véve megszüntet. Nem lehet a törvényhozótól az Alkotmány alapján számon kérni, hogy miért így jár el az ex gratia jogosultságok megállapításánál is. Ezért az Alkotmánybíróság az 5. § alkotmányosságát kétségbe vonó indítványokat is elutasította.
10. A törvényhozó a kárpótlás módjának és mértékének meghatározása tekintetében nagy szabadsággal rendelkezik, mivel a döntően ex gratia kárpótlás jogalapját maga teremti meg. A kárpótlás módjának (havi életjáradék — kárpótlási jegy) megválasztása az Alkotmány egyetlen rendelkezésével sem hozható összefüggésbe, így a tulajdoni sérelemokozásoknál is alkalmazott, ráadásul itt a jogosult által választható kárpótlási jegy biztosítása a részbeni jóvátételre nem alkotmányellenes.
A kárpótlási jegy értékpapír, amelyet a tulajdoni sérelemokozások miatti részleges jóvátételt biztosító 1.Kpt. vezetett be a törvény preambuluma szerinti kettős céljának megfelelően azért, hogy az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk orvoslásával egyidejűleg megtörténjen a ,,tulajdonviszonyok rendezése'', s ezáltal megteremtődjön a forgalmi viszonyok és a vállalkozások biztonsága. A kárpótlási jegyek fő felhasználási területe az állami tulajdon privatizálása során tulajdoni részarányok szerzése. A törvény támadott rendelkezése a jogosultnak választási jogot biztosít: lehetővé teszi, hogy vállalkozóvá, tulajdonossá váljon, s ez esetben kárpótlási jegy illetheti meg, de választhatja a pénzben járó havi életjáradékot is, amelyet azonban nem fordíthat át egyösszegű kárpótlássá. Mivel a törvényhozó kárpótlás adására nem köteles, szabadságában áll annak eldöntése is, hogy a juttatást milyen formában teljesíti. Ezért az Alkotmánybíróság a módosított 6. § (1) és (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványokat megalapozatlannak ítélte és elutasította.
11. A 3.Kpt. 9. §-a a személyes szabadságukban korlátozottak özvegyeit megillető kárpótlás számítási módjáról rendelkezik arra az esetre, ha a sérelmet szenvedett a szabadságelvonás ideje alatt meghalt és a túlélő házastárs a halál időpontját nem tudja bizonyítani. A jogalkotó a halálig tartó fogva tartás becsült idejét a szabadságelvonás módozatai szerint különbözőképpen határozza meg.
Az ebbe a csoportba tartozó kárpótlásra jogosultaknál a csoportképző ismérv a személyes szabadság súlyos, jogellenes korlátozása. Mivel a törvény 7. § (3) bekezdése értelmében a kárpótlási jegyben folyósított kárpótlás összegét úgy kell kiszámítani, hogy a szabadságelvonásban töltött időt meg kell szorozni a törvényes alapösszeggel, a szabadságelvonásban töltött időnek a kárpótlás összegszerűségre meghatározó befolyása van.
A törvény támadott rendelkezése a szabadságkorlátozások idejére — a szabadságelvonásoknak a 3. § (1) bekezdésében írt típusa szerint — megdönthető jogi vélelmeket, valószínűsített időtartamokat állapít meg.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a törvényhozó szabadságában áll, hogy a szabadságelvonásban töltött időt vélelmezze. A jogalkotó e szabály megalkotásánál akár fikcióval is élhet, azaz a szabadságelvonás idejét a kárpótlás összege szempontjából akkor is hosszabb időtartamban állapíthatja meg, ha a sérelmet szenvedett a szabadságelvonás alatt előbb meghalt. Az, hogy a különböző szabadságelvonási típusoknak megfelelően különböző időtartamokban meghatározott, megdönthető tény-vélelmeket határoz meg a jogalkotó, önmagában nem önkényes megkülönböztetés. Ez ugyanis éppen a méltányosság elvéből következik, hiszen a vélelem jogvédő jellegű (a ténylegesnél hosszabb időre szóló jogosultságot is megalapoz), egyben megdönthető (a vélelmezettnél hosszabb szabadságelvonás bizonyítható) és objektív alapú. A vélelmek időtartalma ugyanis történelmi tényeken nyugszik; meghatározásuk az elvileg lehetséges leghosszabb időtartamok nagyobb részének a figyelembevételével történt, amellyel szemben a jogosult még további időtartamot is bizonyíthat. Történelmi kutatásokkal alátámasztott, de köztudott tény is, hogy a törvényben meghatározott különféle fajtájú szabadságelvonások különböző időtartamúak voltak.
A szabadságelvonások típusa, módozatai szerinti megkülönböztetés nem önkényes, annak ésszerű adatokon nyugvó, objektív alapja van, így nem tekinthető a jogosultak közötti indokolatlan megkülönböztetésnek. Ezért az Alkotmánybíróság a törvény 9. §-ában meghatározott rendelkezésektől az egyenlő elbánást és a jogok egyenlő elosztását számon kérő indítványokat megalapozatlannak találta, ezért elutasította. Értelemszerűen — a törvény 3. § (1) bekezdés d) és e) pontjainak megsemmisítése folytán — okafogyottak azonban a törvény 9. § e) és f) pontjai, ezért ezeket az Alkotmánybíróság az új törvény megalkotásának hatályával megsemmisítette.
12. A 3.Kpt. támadott 12. § (3) bekezdésével kapcsolatban két különböző szinten vetnek fel az indítványok alkotmányossági problémát.
12.1. Egyes indítványok szerint a törvény szövegtartalma és szóhasználata annyira pontatlan és homályos, hogy az már a jogállamiságot sértő jogbizonytalansághoz vezet. Az Alkotmánybíróság a 11/1992. (III. 5.) AB határozatában (ABH 1992, 77.) kifejtette, hogy a jogbiztonság — az Alkotmánybíróság értelmezésében — az államtól és a jogalkotótól azt várja el, hogy a jog szabályai világosak, egyértelműek, hatásukat tekintve kiszámíthatóak és a címzettjei számára is előre láthatóak legyenek. Az indítványok szerint ezeknek a követelményeknek a 12. § (3) bekezdésében írt kategóriák nem felelnek meg.
Az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy a törvény által használt fogalmak értelmezése, a törvényszövegben levő gondolatkifejtés, a fogalmak tartalmi kitöltése a jogalkalmazás feladata. A támadott rendelkezés fogalmi apparátusa megfelelően értelmezhető, olyan közhasználatú, közismert, az elmúlt történelmi időszakban kialakult kategóriákat tartalmaz, amelyeket a törvény végrehajtása során megfelelően lehet értelmezni és alkalmazni. E tekintetben garanciális jelentőségű a nyitva álló bírói út a közigazgatási határozat megtámadására, amely nyilvánvalóan alkalmas helyes és egységes jogalkalmazás kialakítására. A törvény kifogásolt rendelkezései tehát nem sértik a jogbiztonság követelményét, azok az Alkotmány 2. § (1) bekezdése alapján nem minősülnek alkotmányellenesnek.
12.2. Az indítványokban megfogalmazott további kifogás, hogy a támadott rendelkezések kollektív felelősségmegállapítást tartalmaznak.
A kollektív felelősség megállapításának alkotmányellenességével az Alkotmánybíróság a 66/1992. (XII. 17.) AB határozatában (ABH 1992, 293.) foglalkozott, és kimondta, hogy összeegyeztethetetlen az Alkotmánnyal az a szabályozás, amely törvény erejénél fogva hátránnyal sújt egyes szervezetekhez tartozást akként, hogy az érintettek egyéni felelősségének vizsgálatára nem is kerül sor.
Tekintve, hogy a sérelemokozások miatti kárpótlás meghatározó jogalapja a méltányosság, nem eleve alkotmányellenes az, ha valamely csoport kimarad a kárpótlásból, feltéve, hogy e csoport szempontjait az egyenlő elbánás alkotmányos követelményének megfelelően mérlegelték.
A támadott rendelkezésekben nem kollektív felelősségről, hanem kollektív érdemtelenségről van szó, éspedig azon az alapon, hogy a kárpótlásra egyébként jogosultak egy meghatározott köre, akik, bár elszenvedtek jogtalan szabadságelvonást, mégis kiesnek a kárpótoltak csoportjából, mert vagy korábban, vagy elszenvedett sérelmeiket követően más, okozott jogsértések közvetlen és aktív résztvevői voltak. Ez a szabályozási elv alkotmányosan azért megengedhető, mert méltányosságból adott, ex gratia juttatásból zár ki olyan csoportokat, amelyek a kárpótlást is keletkeztető tényállások megvalósításában — más időszakban — aktív közreműködést vállaltak. Az érdemtelenség kollektivizálása tehát valójában objektív — és alkotmányosan megengedett —, ésszerű alapon történt csoportképzés, amely a tényálláskörbe tartozó valamennyi résztvevőre kiesési okot állapít meg. Ez a szabályozás nem sérti az emberi méltóságot, nem is önkényes, így az indítványokat az Alkotmánybíróság ezen az alapon teljesíthetetlennek találta, ezért elutasította.
13. A 3.Kpt. 19. §-a a szerzett jogokat illetően nem tartalmaz jogfosztást. Akinek ügyében a támadott törvény hatálybalépésekor a Be. szerinti kártalanítási, illetőleg visszatérítési igény még nem nyílt meg, annak alanyi joga a kárpótlásra nem volt. Az ugyanis vagy a törvénysértő ítélet semmissé nyilvánításával, vagy közvetlenül e törvénnyel keletkezett. A törvényhozó szabadságában áll, hogy a jövőre nézve a kártalanításra, kárpótlásra való jogosultságot belátása szerint határozza meg.
Alkotmányellenes diszkriminációról azért nem lehet szó, mert a törvényhozó nem eleve jogosultak között különböztet, hanem a jövőre nézve — e törvénnyel egységes jogalapon — jogosultságot teremt. Mint erről már szó volt, a törvényhozó a semmisségi törvényekkel megnyitott kárpótlásokat e törvénnyel kiterjesztette, egységesítette, és azoknak közös jogalapot teremtett. Ez az egységes jogalap a későbbi alanyi jogszerzőkre nézve lehet kedvezőtlenebb is, mint azokra, akiknek ügyében a törvény hatálybalépése előtt törvényességi óvás vagy perújítás folytán már megállapították, hogy kártalanításra, illetve visszatérítésre jogosultak, mert a törvényhozó szerzett jogot ezzel a rendelkezéssel senkitől se von el. Így az új, de egységes szabályozás nem alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság a törvények közötti esetleges kollíziót egyébként formai okból nem vizsgálja.
A törvény 19. §-ával kapcsolatban megfogalmazott alkotmányossági kifogások tehát alaptalanok, így az Alkotmánybíróság ezeket elutasította.
14. Megalapozatlan az az indítvány, amely további mulasztásos alkotmányellenesség megállapítására irányul és a törvényhozó arra való kötelezését kéri az Alkotmánybíróságtól, hogy a felekezeti, származási, faji, vallási kritériumok alapján üldözött és kiirtott személyek jogutódainak megfelelő kárpótlásáról külön törvényalkotás keretében gondoskodjon. Amint arra az Alkotmánybíróság fentebb már utalt, az Abtv. 49. § (1) bekezdése alapján mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség akkor állapítható meg, ha a jogalkotó jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói kötelezettségét nem teljesítette és ezzel alkotmányellenességet idézett elő. Az indítványban javasolt törvény megalkotására a törvényhozónak sem az Alkotmány alapján, sem egyéb jogszabályból eredően kötelessége nincs. Mivel az érintett személyek kárpótlására nézve az Alkotmányból jogi kötelezettség nem származik, a külön kárpótlási törvény elmaradása alkotmányellenességet nem eredményez. Ex gratia kárpótlásban, nemzeti gondozási díjban ugyanakkor a törvényhozó ezeket a személyeket is részelteti, illetőleg az Alkotmánybíróság által megállapított mulasztás folytán részeltetni fogja. Erre figyelemmel ez az indítvány is megalapozatlan.
15. A törvénynek a Párizsi Békeszerződéssel ellentétes voltát állító indítványokat az Alkotmánybíróság érdemben nem vizsgálta, mert jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközésének alkotmányossági vizsgálatát csak az Abtv. 21. § (3) bekezdésében meghatározottak indítványozhatják. Mivel az erre vonatkozó indítványok nem jogosulttól származnak, az Alkotmánybíróság az indítványokat visszautasította azokkal az indítványokkal együtt, amelyek az Alkotmánybíróságtól a törvény ,,kiegészítését és pontosítását'' kérték, mert törvényalkotásra az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre.
A határozatnak a Magyar Közlönyben való közzétételre vonatkozó rendelkezése az Abtv. 41. §-án alapul.
Dr. Sólyom László s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.,
előadó alkotmánybíró
előadó alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Szabó András s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Vörös Imre s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Zlinszky János s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Alkotmánybírósági ügyszám: 680/B/1992/25.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás