Műveletek

Akadálymentes nézet Bezárás
  • Tartalom

3/1995. (II. 17.) AB határozat

3/1995. (II. 17.) AB határozat1

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

1995.02.17.
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítvány ügyében meghozta az alábbi
határozatot:
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 19. § (2) bekezdése alkotmányellenes, és azt megsemmisíti oly módon, hogy ezen rendelkezés az illetékekről szóló törvény e határozatnak megfelelő módosításának napján, legkésőbb azonban 1995. december 31-ével veszti hatályát.
Az indítványt egyebekben — így az illetékekről szóló törvény 5. § (1) bekezdés b) pontja alkotmányellenességének utólagos megállapítására vonatkozó részében — az Alkotmánybíróság elutasítja.
Az Alkotmánybíróság határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
A Győri Városi Bíróság előtt P. 23. 639/1993/10. számon folyamatban lévő közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata tárgyában folyó ügyben, az eljáró bíró az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 38. § (1) bekezdése alapján, az eljárás felfüggesztése mellett, indítványt nyújtott be az Alkotmánybírósághoz.
Indítványában az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 5. § (1) bekezdés b) pontját, valamint a 19. § (2) bekezdését az Alkotmány 9. §-át sértő rendelkezéseknek ítéli. A felhívott rendelkezések az indítványozó szerint a piacgazdaságot sértik. Ezen kívül az indítványozó szerint sérül a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogúságának elve is, egyben az utóbbi számára hátrányos megkülönböztetést is jelent. (Alkotmány 70/A. §)
Az indítványozó szerint ugyanis olyan esetben, amikor ingatlan tulajdon megszerzése csereszerződéssel történik, és az egyik fél az Itv. 5. § (1) bekezdés b) pontjában meghatározott teljes személyes illetékmentességet élvező önkormányzat, akkor a másik fél a magasabb értékű ingatlan értéke alapján megállapított teljes illetéket tartozik megfizetni, holott már korábban is ingatlanértékkel rendelkezett, így a vagyonnövekménye csak a szerzett és a korábbi ingatlanérték különbözete lehetne.
Ez a szabály — az indítványozó szerint — nem felel meg az Alkotmány 70/I. §-ában írt arányosságnak.
II.
Az Alkotmánybíróság az indítvánnyal érintett ügy kapcsán az Itv.-nek az alábbi egymással szoros összefüggésben lévő rendelkezéseit vizsgálta meg:
,,Teljes személyes illetékmentességben részesül:
…
b) a helyi önkormányzat.''
A 4. § kimondja:
,,(1) … Az illeték fizetésére egyébként kötelezett mentessége (személyes illetékmentesség) esetén az illetéket a mentes féltől nem lehet követelni.
(2) Személyes illetékmentesség esetén, ha van olyan illetékmentességben nem részesülő fél (ügyfél), aki az illeték megfizetésére kötelezhető, ez a teljes illetéket köteles megfizetni.''
A 19. § (2) bekezdése az ingatlanok tulajdonjogának cseréje esetére kimondja, hogy ,,az illeték alapja — a (3) bekezdésben, valamint a 21. § (3) bekezdésében foglalt kivétellel — a nagyobb értékű ingatlan forgalmi értéke''.
A 21. § (3) bekezdése értelmében
,,Lakástulajdonok egymás közötti cseréje esetén az illeték alapja az elcserélt ingatlanok — terhekkel nem csökkentett forgalmi értékének különbözete.''
,,A vagyonszerzési illetéket a szerző fél köteles megfizetni. Csere esetén az illeték megfizetéséért a szerződő felek egyetemlegesen felelősek.''
Az Alkotmánybíróság az alkotmányellenesség utólagos vizsgálatát az Alkotmány alábbi rendelkezéseinek figyelembevételével folytatta le:
Az Alkotmány 9. § szerint ,,(1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül.
(2) A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát.''
Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése szerint a ,,Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.''
A 70/I. § szerint ,,A Magyar Köztársaság minden állampolgára köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni.''
III.
1. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy önmagában az Itv.-nek a teljes személyes illetékmentességet megállapító 5. § (1) bekezdése — s ezen belül annak az indítvánnyal érintett b) pontja, amely az önkormányzatoknak teljes személyes illetékmentességet ad — nem jelent az Alkotmány 70/A. §-ába ütköző hátrányos megkülönböztetést a mentességet nem élvező ügyféllel szemben.
Az illetékmentességgel, illetve az ezzel azonos elbírálás alá eső adókedvezményekkel kapcsolatosan ugyanis az Alkotmánybíróság számos döntése foglalkozik. Így különösen az illetékmentesség kérdésében hozott korábbi döntése (458/B/1991. AB határozat ABH 1993, 551—553.), amely más határozatokra is utalásokat tartalmazva megállapítja, hogy amíg a közterhekhez való hozzájárulás — adó, illeték, vám, díjak fizetése — az állampolgároknak az Alkotmány 70/I. §-ából eredő alapvető kötelessége, addig az e kötelezettség alóli mentesülésre, vagyis kedvezményekre senkinek sincs az Alkotmányon alapuló alanyi joga. A mentességek és kedvezmények megállapítására a jogalkotónak van széles körű mérlegelési joga. E jog gyakorlása során érvényre juttathatja a gazdaságpolitikai, pénzügyi, szociálpolitikai és egyéb céljai megvalósítását biztosító döntéseit.
E mérlegelése során azonban kötik az Alkotmányban meghatározott jogi korlátok.
Az Alkotmánybíróság az e döntések alapjául szolgáló gazdaságpolitikai szempontokat nem bírálja felül, csak azt vizsgálhatja, hogy a jogalkotó e döntései meghozatalánál nem került-e ellentétbe az Alkotmány valamely elvével vagy szabályával.
Az önkormányzatok személyes illetékmentességének megállapítása mögött az a gazdasági, pénzügyi megfontolás áll, hogy az önkormányzat közfeladatokat lát el, s kiadásait saját bevételeiből és a központi költségvetés juttatásaiból fedezi. Ha illetéket volna kénytelen fizetni, az indokolatlanul csökkentené a közfeladatok ellátására az önkormányzat rendelkezésére álló pénzügyi fedezetet, s esetenként az önkormányzat az illetéket a központi költségvetési támogatásból fizetné a költségvetésbe.
Mivel a teljes személyes illetékmentesség kivétel nélkül minden önkormányzatot megillet, nem merül fel az Alkotmány 70/A. §-ának sérelme. Az Alkotmánybíróság ugyanis a már hivatkozott határozataiban arra is rámutatott, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalma csak akkor sérül, ha adott esetben a kedvezményre vonatkozó szabály a kedvezményezettek között tesz különbséget az Alkotmányban felsoroltak szerint (faj, nem, vallás stb. szempontból). De mivel a kedvezményhez nem fűződik alanyi jog, nem jelent feltétlenül diszkriminációt, ha egyesek beletartoznak a mentességi, kedvezményezetti körbe, mások pedig nem.
Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság az indítványt e vonatkozásban elutasította.
2. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem sérti az Itv. 5. § (1) bekezdés b) pontja az Alkotmány 9. §-ában írtakat sem. Amikor az Alkotmány azt mondja ki, hogy ,,Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül,'' akkor a tulajdonjog alanyainak egyenjogúságát deklarálja.
Az egyenjogúság azonban nem alkotmányos akadálya annak, hogy a jogalkotó meghatározott szervek vagy személyek számára, illetőleg meghatározott tevékenységi körökhöz kapcsolódva adó- vagy illetékkedvezményt, illetőleg mentességet adjon.
Ezért az Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy az Itv. 5. § (1) bekezdés b) pontjával az önkormányzatok számára biztosított teljes és személyes illetékmentesség nem sérti az Alkotmány 9. §-ában foglalt piacgazdaságra, a köztulajdon és magántulajdon egyenjogúságára vonatkozó rendelkezéseket sem.
Emiatt az Alkotmánybíróság az indítványt e tekintetben is elutasította.
3. Ugyanezen indokok alapján önmagában az sem sérti az Alkotmány 9. §-át, hogy az Itv. 19. § (2) bekezdése szerint ingatlancsere ügylet esetén az illetékalapot a nagyobb értékű ingatlan forgalmi értéke képezi. Ez ugyanis egyfajta kedvezményként, egyszerűsítésként értékelhető.
A főszabály szerint mindegyik szerző fél köteles lenne az illeték megfizetésére. E szabály mellőzi a cserében részt vevő felekre nézve a külön-külön illeték kiszabását. A megállapított egyszeri illetéket a felek szerződése szerint [Itv. 27. § (2) bekezdése], illetőleg a 27. § (1) bekezdésében írt egyetemlegességi szabály figyelembevételével fizetik meg.
Az ingatlanok szerzése szempontjából pedig közömbös, hogy azok vételára készpénzben vagy a cserében szereplő másik ingatlan formájában áll a vevő rendelkezésére.
Ezért nem aránytalan és nem sért alkotmányos jogot az, ha ingatlanok cseréje esetén a nagyobb értékű ingatlan és nem a két ingatlan értékkülönbözete képezi az illeték alapját.
S mert a jogalkotónak felhatalmazása van arra, hogy adó- és illetékkedvezményeket, vagy bizonyos körben eltérő szabályokat állapítson meg, nem alkotmányellenes az sem, hogy a lakások cseréje esetén, a lakásszerzések előmozdítása érdekében a cserében részt vevő lakások értékkülönbözete után rendeli az illetéket megfizetni. [Itv. 21. § (3) bek.]
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Itv. 19. § (2) bekezdésének a csereszerződésekkel kapcsolatos rendelkezése amely főszabályként a nagyobb értékű ingatlan forgalmi értékét jelöli meg illetékalapnak, az esetek többségére nézve, így az indítvánnyal érintett esetben sem alkotmányellenes. Akkor sem, ha — mint a konkrét esetben is — az egyik fél az Itv. 5. § (1) bekezdésében megjelölt személyes illetékmentességet élvező fél, minthogy a nem mentes fél által fizetendő illeték arányban áll az általa szerzett ingatlanvagyon értékével.
E vonatkozásban tehát az Alkotmánybíróság az Itv. 19. § (2) bekezdésének ebben az összefüggésben felvetett alkotmányellenességére vonatkozó indítványt — az annak alapjául szolgáló perre is kiterjedő érvénnyel — elutasította.
4. Ugyanakkor az Itv. 19. § (2) bekezdését az Alkotmánybíróság más összefüggésében már aggályosnak találta.
Mint arra utalt az Alkotmánybíróság már, az Itv. 19. § (2) bekezdése lényegében egy kedvezmény-szabály.
Az ott megjelölt ingatlanok cseréje esetén — amely lényegét tekintve két adásvételi szerződés összevonása — nem egyenként állapít meg illetéket, hanem mindenkor a nagyobbik érték után egyszeresen, és mellé rendeli az Itv. 27. §-ában foglalt egyetemlegességi szabályt.
Ez az esetek túlnyomó részében a felekre nézve kedvezőbb arányú illeték megfizetését jelenti, mint amely őket a külön-külön elbírált adásvételnél terhelné.
Adó- és illetékkedvezményekkel kapcsolatosan az Alkotmánybíróság a jelen határozat III. 1. pontjában kifejtettek szerint hangsúlyozta, hogy a kedvezmények nyújtásával, a kedvezményezettek körének kiválasztásával kapcsolatos jogalkotói döntéseknek alkotmányos korlátai vannak, nem sérthetnek más alapjogot, vagy alkotmányos elvet sem. S bár széles körű a jogalkotó hatásköre a kedvezményezettek kiválasztásában is, a kiválasztottak között önkényesen és aránytalan mértékben nem tehet különbséget, mert ez sérti az Alkotmány 70/A. §-ának rendelkezéseit. A jogalkotót tehát a kedvezménymegállapítás körébe eső mérlegelése során kötik az Alkotmányban meghatározott jogi korlátok.
Az Alkotmánybíróság e döntésekkel kapcsolatban csak azt vizsgálja, hogy a jogalkotó döntései meghozatalánál nem került-e ellentétbe az Alkotmány valamely elvével vagy szabályával.
Az Alkotmánybíróság e körben végzett vizsgálata alapján azt állapította meg, hogy az Itv. 19. § (2) bekezdése azáltal, hogy nem veszi figyelemben az illetékalap és az ennek alapján fizetendő illeték tekintetében azt a speciális esetet, amikor a cserében résztvevők egyike az Itv. 5. § (1) bekezdése szerint teljes személyes illetékmentességet élvező fél, aki a nagyobb értékű ingatlanhoz jut, míg a nem mentes fél szerzi meg a kisebb értékű ingatlant, a szabály már nem felel meg az alkotmányossági követelményeknek.
Ilyen esetben ugyanis, az Itv. 4. § (1) és (2) bekezdésére figyelemmel a nem mentes fél lesz köteles a nagyobbértékű ingatlan után kiszabott illetéket megfizetni.
Az Itv. 4. § (2) bekezdésének rendelkezései szerint ugyanis az 5. § (1) bekezdésével biztosított személyes illetékmentesség esetén, ha van olyan illetékmentességben nem részesülő fél (ügyfél), aki az illeték megfizetésére kötelezhető, ez a teljes illetéket köteles megfizetni.
A 4. § (1) bekezdése szerint ugyanis a személyes illetékmentességet élvező — egyébként illetékfizetésre kötelezett — féltől az illetéket nem lehet követelni.
A megjelölt esetben az illeték megfizetésére vonatkozóan az Itv. 19. § (2) bekezdéséhez rendelt 27. § (1) és (2) bekezdésében foglalt szabályok is a csereszerződés egyéb eseteitől eltérő módon érvényesülnek. Az illetéktörvénnyel szabályozott illetékjogviszony tekintetében — az önkéntes teljesítés esetét kivéve — a kötelezetti oldalon fennálló egyetemlegességi szabályok nem érvényesülnek.
A teljes személyes illetékmentességet élvező — egyébként illetékköteles — féltől az illetékhivatal az illetéket nem követelheti az Itv. 4. § (1) bekezdésében foglalt kógens rendelkezés miatt. Azt minden esetben a nem mentes féltől követeli a szintén kógens (2) bekezdésre figyelemmel.
Ugyanezen okból — az önkéntes teljesítés esetét kivéve — az illetékhatósággal szemben az a szerződésbeli kikötés is irreleváns lesz, amely szerint az illetékkülönbözet megfizetését a teljes személyes mentességet élvező fél magára vállalja [27. § (2)]. Az ilyen szerződési kötelezettségvállalás ugyanis a szerződő felek egymásközti viszonylatában irányadó, s annak alapján az illetékhivatal nem foganatosíthat behajtási intézkedést.
Az más kérdés, hogy a szerződő felek egymás közötti belső jogviszonyában a különbözet elszámolása a polgári törvénykönyv (Ptk.) 337. §, 338. § (1) bekezdése alapján rendezhető lesz.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azonban ez nem oldja fel az illeték megfizetése körében keletkezett alkotmányossági problémát.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a megjelölt esetben az Itv. 19. § (2) bekezdésében rejlő kedvezmény — minden más csereszerződésben résztvevőtől eltérően — a személyes illetékmentességet nem élvező, a kisebb értékű ingatlant szerző fél számára elégséges indok nélkül nem jelentkezik. Ellenkezőleg, ennek alapján olyan összegű illeték megfizetésére lesz köteles, amely nem áll arányban a megszerzett vagyoni értékkel. Az említett cserélő fél megfizeti vagy legalább megelőlegezi az állam számára azt az illetéktöbbletet is, amelyről az állam egyébként a cserében résztvevő másik félnek nyújtott teljes személyes illetékmentesség folytán lemondott.
Erre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Itv. 19. § (2) bekezdés ilyen esetben sérti az Alkotmány 70/I. §-át, mert nem elégíti ki az abban foglalt arányosság követelményét, ugyanakkor az aránytalanságot nem maga az illeték-jogviszonyt szabályozó törvény küszöböli ki, például az esetre megállapított kivétellel, hanem azt a felek belső, polgári jogi jogviszonyára bízza. Ezáltal a keletkezett aránytalanság mindaddig fennmarad, amíg a mentes fél nem teljesít, vagy a nem mentes fél esetleges megtérítési igényét sikerrel nem érvényesítette.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ilyen esetre nézve az Itv. 19. § (2) indokolatlan és hátrányos megkülönböztetést jelent a csereügyletben résztvevők között, a személyes illetékmentességet nem élvező fél hátrányára. Sérti az Alkotmány 70/A. §-át, tehát — ebben az összefüggésben — alkotmányellenes.
Hangsúlyozza az Alkotmánybíróság azt is, hogy az Itv. 4. § (2) bekezdése, a 19. § (2) bekezdése a 27. § (1) és (2) bekezdésében foglaltakkal együtt minden más esetben megfelelő és alkotmányos szabály lehet.
Mégis mivel az Itv. hatályos szövege nem nyújt módot a tényállástól függő differenciálásra és a szabályozásban rejlő alkotmányellenesség csak a 19. § (2) bekezdésének — a 4. § (1) és (2) bekezdésére figyelemmel történő — módosításával érhető el, és továbbá az Alkotmánybíróságnak erre hatásköre nincs, az Alkotmánybíróság 19. § (2) bekezdését megsemmisítette.
Figyelemmel azonban a jogbiztonság követelményére és az illetékszabály alkalmazásához fűződő érdekekre, a megsemmisítés időpontjaként az Alkotmánybíróság az Abtv. 43. § (3) bekezdése alapján 1995. december 31-ét jelölte meg azzal, hogy a megsemmisített rendelkezések az Itv. e határozatnak megfelelő módosításának napján, legkésőbb azonban 1995. december 31-ével vesztik hatályukat.
Ezzel megfelelő idő áll rendelkezésre a jogalkotó számára ahhoz, hogy az alkotmányellenességet a jogszabály megfelelő módosításával kiküszöbölje.
A határozat közzététele az Abtv. 41. §-a alapján történik.
Dr. Sólyom László s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Szabó András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Zlinszky János s. k.,
alkotmánybíró
Alkotmánybírósági ügyszám: 696/B/1994.
1

A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.

  • Másolás a vágólapra
  • Nyomtatás
  • Hatályos
  • Már nem hatályos
  • Még nem hatályos
  • Módosulni fog
  • Időállapotok
  • Adott napon hatályos
  • Közlönyállapot
  • Indokolás
Jelmagyarázat Lap tetejére