PK BH 1995/407
PK BH 1995/407
1995.07.01.
I. Az érdemtelenség nem a végrendelet érvénytelenségét eredményező ok, hanem az öröklésből való kiesés egyik esete [Ptk. 602. § (1) bek. b) pont].
II. Az érvénytelenséggel kapcsolatos bizonyítékok mérlegelésének szempontjai [Ptk. 649. § (1) bek., 624. § (2) bek.].
III. Az egyes érvénytelenségi okok önálló kereseti kérelem alapjai [Ptk. 653. §, PK 85. sz., Pp. 247. §].
A felperesek keresetükben elsősorban annak megállapítását kérték, hogy az 1991. február 24-én elhunyt V. B. örökhagyó házastársa, az alperes a Ptk. 602. §-a (1) bekezdésének h) pontja értelmében az öröklésre érdemtelen, mert az örökhagyó végakaratának szabad nyilvánítását megakadályozta, amikor szellemi fogyatkozását kihasználva olyan végrendelet készítésére vette rá, amelynek tartalmát és következményeit nem ismerte fel. Kérték továbbá annak megállapítását, hogy az örökhagyó 1985. április 2-án kelt írásbeli magánvégrendelete érvénytelen. Az érvénytelenség okaként egyrészt a Ptk. 17. és 18. §-ára: az örökhagyó cselekvőképtelen állapotára hivatkoztak, másrészt állították, hogy a végrendelet keltezése nem a valóságnak megfelelő, az jóval később készülhetett; a későbbi időpontban pedig az alperes tisztességtelen befolyással vette rá az örökhagyót a végrendelkezésre. A felperesek további kereseti kérelme egy személygépkocsi hagyatékhoz tartozásának megállapítására irányult. Végül másodlagosan kötelesrész iránti igényt érvényesítettek.
Az alperes a kötelesrész iránti igény kivételével a kereseti kérelmek elutasítását kérte, és tagadta a felperesi tényállításokat. A személygépkocsi tekintetében állította, hogy az a különvagyona. A felperesek kötelesrészére való jogosultságát elismerte, de arra hivatkozott, hogy a perre okot nem adott.
Az elsőfokú bíróság az elsődleges kereseti kérelmek tekintetében részítélettel döntött, és a felperesek kereseti kérelmét a végrendelet érvénytelenségének megállapítása vonatkozásában elutasította. Kötelezte a felpereseket, hogy fizessenek meg az alperesi képviseletet ellátó ügyvéd részére 15 napon belül 120 000 forint perköltséget. Az elsőfokú bíróság a lefolytatott bizonyítási eljárás anyaga: az orvosi iratok és a tanúk vallomása alapján megállapította, hogy az örökhagyó szellemi állapota 1985. évtől kezdődően fokozatosan hanyatlott, és befolyásolhatóvá vált. Megállapította továbbá, hogy az örökhagyó és az alperes kapcsolatának szorosabbá válásával, majd a házasságkötést követően az örökhagyó gyermekei: a felperesek és az alperes között a viszony megromlott, "mindkét fél megpróbálta a másikkal szembeállítani az örökhagyót, s az alperes megpróbálta befolyásolni az örökhagyót a gyermekei ellen". Ez a befolyásolás azonban nem vezetett eredményre: az örökhagyó és az alperes által 1985. február 13-án aláírt öröklési szerződés hatósági jóváhagyására ugyanis az örökhagyónak az illetékes szakigazgatási szervhez intézett levele, továbbá a meghallgatásakor tett nyilatkozata folytán - amely szerint az a szándéka, hogy vagyonából mind a felperesek, mind az alperes részesüljön - nem került sor. Az örökhagyónak ez a fellépése azt bizonyítja, hogy az örökhagyó ebben az időben nem hagyta magát befolyásolni az alperes által. Ugyanakkor a felperesek és az örökhagyó között több per is folyt. "Életszerű, hogy az örökhagyó és a gyermekei közötti kapcsolatot befolyásolták ezek a tényezők, s a vele lakó házastársa az, aki a szellemileg is hanyatló örökhagyót irányítja. Mindezen befolyásoló tényezők azonban nem alkalmasak arra, hogy az 1985. április 2-án kelt és az örökhagyó által saját kezűleg írt és aláírt írásbeli magánvégrendelet vonatkozásában az örökhagyó akaratának befolyásoltságát, szabad nyilvánításának a meghiúsulását eredményezné." Ezért az alperesnek a Ptk. 602. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerinti érdemtelensége nem állapítható meg. Az elsőfokú bíróság a per adatai alapján azt sem látta megállapíthatónak, hogy az örökhagyó 1985. április 2-án, a végrendelet írásakor cselekvőképtelen lett volna. Az örökhagyó ellen folyamatban volt gondnokság alá helyezés iránti per irataiból kitűnően az örökhagyót későbbi időpontban: 1988. június 16-án helyezték cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá. A perben beszerzett orvos szakértői vélemény szerint az örökhagyó szellemi állapota fokozatosan hanyatlott, és a későbbi időpontban rögzített tünetek valamivel enyhébb formában fennállhattak a végrendelkezés időpontjában is. Mindez azt bizonyítja, hogy az örökhagyó 1985. április 2-án nem volt cselekvőképtelen. Minthogy pedig ekkor még nem volt cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezve, végrendelkezésére nem a Ptk. 624. §-ának (2) bekezdésében foglaltak az irányadók.
Végül az elsőfokú bíróság - annak kiemelése mellett, hogy a végrendelet téves keltezése egymagában a végrendelet érvénytelenségét nem vonja maga után - nem találta bizonyítottnak azt a felperesi állítást sem, hogy a végrendelet nem 1985. április 2-án, hanem későbbi időpontban készült. Hangsúlyozta, hogy a végrendelet 1986. április 24-i közjegyzői letétbe helyezése folytán csupán eddig az időpontig terjedő időben volt meg a lehetősége annak, hogy a végrendelet elkészüljön, és " a két időpont közötti időszak vonatkozásában merülhet fel.... annak vizsgálata, hogy az örökhagyó cselekvőképes volt-e", illetőleg hogy az alperes tisztességtelen befolyásolására készítette-e el az örökhagyó a végrendeletet. E vonatkozásban az elsőfokú bíróság megismételte a korábbiakban kifejtett azt az álláspontját, hogy az örökhagyó nem volt cselekvőképtelen. Bár az elmeorvos szakértői vélemény szerint az örökhagyó befolyásolható volt, ez egymagában nem elegendő az alperes általi tisztességtelen befolyásolásnak a megállapítására. A felperesek pedig az 1986. április 24-ig terjedő időszakra sem tudtak e vonatkozásban konkrét bizonyítékokra hivatkozni. Utalt arra is, hogy a végrendelettel valójában az örökhagyónak az az akarata érvényesült, hogy mind a felperesek, mind az alperes részesüljön a vagyonából: a felperesek ugyanis a kötelesrészüket megkapják. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a további bizonyítási indítványtól - az örökhagyó szellemi állapotára, végrendelkezési szándékára tanúk kihallgatásától - olyan eredmény nem várható, amely a gondnokság alá helyezés iránti, illetőleg a jelen perben beszerzett orvos szakértői vélemények megállapításaival szemben eltérő álláspont kialakítására vezethetne; az örökhagyó esetleges végrendelkezési szándéka pedig - a korábbi végrendelet visszavonásának hiányában - a perbeni jogvita eldöntése szempontjából közömbös.
A részítélet ellen a felperesek fellebbeztek, és az első fokú ítélet megváltoztatásával kereseti kérelmük szerinti döntést kértek. Álláspontjuk szerint az elsőfokú bíróság tévesen jutott arra a következtetésre, hogy az örökhagyó a végrendelkezéskor cselekvőképes volt. A bizonyítékok alapján - különös figyelemmel az elmeorvos szakértő szakvéleményére - megállapítható, hogy az örökhagyó a végrendelkezés időpontjában cselekvőképességében már súlyosan korlátozott volt, de nem zárható ki az sem, hogy már nem rendelkezett az ügyei viteléhez szükséges belátási képességgel. A végrendelet szövegéből kitűnik: azt az örökhagyó azzal indokolta, hogy a felperesek nem gondoskodnak róla, ez viszont nem felelt meg a valóságnak, tehát csak az alperes befolyására történhetett. Az alperes tisztességtelen befolyásolási szándékát bizonyítja az öröklési szerződés megkötése is. Az alperes ellenkérelme az első fokú részítélet helybenhagyására irányult. Ellenezte a további bizonyítás lefolytatását, a további tanúk meghallgatását szükségtelennek tartotta.
A fellebbezés nem megalapozott.
Az elsőfokú bíróság részítéletével - tartalma szerint - a felperesek három kereseti kérelmét bírálta el.
Helytálló az elsőfokú bíróságnak az az álláspontja, hogy a felperesek az alperesnek az öröklésre való érdemtelenségét a Ptk. 602. §-a (1) bekezdésének b) pontjában foglalt okból nem tudták bizonyítani. Az örökhagyó végakaratának szabad nyilvánítása megakadályozható oly módon is, hogy az örökhagyót kényszerrel vagy fenyegetéssel olyan végintézkedés tételére késztetik, amely nem felel meg a valóságos akaratának. Erre vonatkozóan azonban a perben semmiféle adat nem merült fel. Éppen ellenkezőleg: az örökhagyónak az 1985. február 13-án aláírt öröklési szerződéssel kapcsolatos intézkedései azt bizonyítják, hogy akaratának érvényesítésére képes volt, és az öröklési szerződés jóváhagyását valójában az örökhagyó nyilatkozataira tekintettel tagadta meg a szakigazgatási szerv.
Tévedett azonban az elsőfokú bíróság az érdemtelenség jogi hatásának értelmezésében. Az érdemtelenség ugyanis nem a végrendelet érvénytelenségét eredményező ok, hanem az öröklésből való kiesés egyik esete, amely kizárja, hogy az érdemtelen személy az örökhagyó hagyatékában bármilyen jogcímen (törvényes vagy végintézkedésen alapuló öröklés, kötelesrész stb.) részesedjék. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság érdemben helyes döntésének megfelelően a részítélet rendelkező részét akként pontosította, hogy az alperes öröklésre való érdemtelenségének, továbbá az 1985. április 2-án kelt végrendeletnek az örökhagyó cselekvőképtelensége, illetőleg a valóságnak meg nem felelő keltezés folytán az alperes általi tisztességtelen befolyásolás okából történő megállapítására irányuló kereseti kérelmeket utasítja el.
A további két kereseti kérelem az örökhagyó 1985. április 2-i keltezésű végrendelete érvénytelenségének megállapítására irányult, egyrészt cselekvőképtelenség, másrészt a végrendelet későbbi keletkezése folytán a tisztességtelen befolyásolás okából.
Az elsőfokú bíróság helyesen foglalt állást akként, hogy a végrendelet időpontjában:1985. április 2-án az örökhagyó nem volt cselekvőképtelen. Ezt a megállapítást az örökhagyó különböző időpontokban végzett ideggyógyászati és kórházi kezelésére vonatkozó iratok, a gondnokság alá helyezés iránt folyamatban volt per anyaga és a jelen perben kirendelt elmeszakértő véleménye egyértelműen alátámasztja; a bizonyítékok között ellentmondás nincs, aggályt keltő körülmény nem merült fel. A Legfelsőbb Bíróság ebben a kérdésben alapvető jelentőségűnek tekinti a gondnokság alá helyezés iránti perben az örökhagyó 1987. április 22-i személyes vizsgálatán alapuló elmeszakértői véleményt, amely abból a célból készült, hogy a belátási képesség fogyatékosságának a gondnokság alá helyezés szempontjából meghatározó jelentőségű mértékére választ adjon. Ez a szakvélemény pedig az örökhagyó cselekvőképességének a Ptk. 13. §-a (2) bekezdése szerinti mértékű fogyatkozását látta megállapíthatónak, és ennek alapján a bíróság az örökhagyót 1988. június 16-i hatállyal cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezte. A szakvélemények és az orvosi iratok egyértelműek a tekintetben, hogy az örökhagyó szellemi állapota fokozatosan hanyatlott, ebből viszont nyilvánvaló, hogy 1985. április 2-án az örökhagyó a belátási képességét befolyásoló és orvosilag dokumentált okokból nem lehetett rosszabb szellemi állapotban, mint a több mint két évvel később elvégzett elmeszakértői vizsgálat időpontjában. Olyan rendkívüli okra pedig semmiféle adat nem merült fel, amely - időszakosan - az örökhagyó belátási képességének hiányát eredményezte volna. Ez okból a további bizonyítástól érdemleges eredmény nem várható, és nincs indok az elmeszakértői vélemény kiegészítésére vagy felülvizsgálatára sem. Helyesen döntött tehát az elsőfokú bíróság, amikor e vonatkozásban a további bizonyítást mellőzte, és ez okból nem adott helyt a bizonyítási indítványnak a Legfelsőbb Bíróság sem.
A teljesség okából utal a Legfelsőbb Bíróság arra: helytálló volt az elsőfokú bíróság álláspontja abban is, hogy cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezés nélkül az örökhagyó a végintézkedés szempontjából cselekvőképes, így reá a Ptk. 624. §-a (2) bekezdésének rendelkezése nem irányadó, írásbeli magánvégrendeletet tehát alkothatott.
A felpereseknek a végrendelet későbbi időpontban történt elkészítésére alapított igénye tartalma szerint valójában a Ptk. 649. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerinti érvénytelenségi okból való megtámadásnak minősülő - bár e jogszabályhelyet sem a felperesek, sem az elsőfokú bíróság nem hívta fel.
Helytállóan emelte ki az elsőfokú bíróság, hogy a végrendelet keltezésének téves megjelölése egymagában a végrendelet érvénytelenségét nem vonja maga után. Más kérdés, ha a keltezés valóságos ideje esetleg olyan körülményeket is feltár, amelyek a végrendelet egyéb - tartalmi okból való érvénytelenségét is eredményezik. Ennek megfelelően vizsgálta az elsőfokú bíróság, hogy a végrendelet a keltezése napján vagy későbbi - de a közjegyzői letétbe helyezés 1986. április 24-i időpontját megelőző - időpontban készült, és helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a végrendelet későbbi időpontban történt elkészítését a felperesek nem tudták bizonyítani. E vonatkozásban R. I. bizonytalan tanúvallomása meggyőző bizonyítékként nem értékelhető.
Helyes az elsőfokú bíróság álláspontja abban is, hogy az 1985. április 2-a és 1986. április 24-e közti időszakban az örökhagyó - a korábban kifejtettek szerint - cselekvőképes volt. Olyan konkrét bizonyíték pedig nem merült fel, amely az alperes általi tisztességtelen befolyásolást megállapíthatóvá tenné. E körben helyesen értékelte az elsőfokú bíróság mindazokat a körülményeket, amelyeket az érdemtelenség megállapítására irányuló kereseti kérelem kapcsán már kifejtett.
A végrendelet elkészítésének okszerűségével kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság kiemeli: az örökhagyónak a felmondás érvényessége megállapítása iránti perben 1985. április 1-jén a bírósághoz intézett, saját kezűleg írt beadványából kitűnően volt olyan indoka, amely őt motiválhatta a végrendelet elkészítésében. Ebben a körben tehát a további bizonyítástól - így írásszakértő kirendelésétől - érdemleges eredmény nem várható: az írásszakértői vélemény ugyanis kb. 1 éves időtartamon belül a végrendelet későbbi keletkezésére egyértelmű választ nem tud adni. De amennyiben a végrendelet későbbi keletkezése megállapítható lenne is, ez az előbbiekben kifejtettek szerint egymagában a végrendelet érvénytelenségét egyébként sem eredményezné.
A Legfelsőbb Bíróság érdemben nem foglalkozott a felperesek által a fellebbezésben hivatkozott újabb érvénytelenségi okkal, amelyet arra alapítottak, hogy a végrendeletet nem az örökhagyó írta. A Ptk. 653. §-a értelmében a végrendelet megtámadására csak az arra jogosult által felhozott okok alapján van jogi lehetőség; a végrendelet érvénytelensége hivatalból nem, hanem csak akkor vehető figyelembe, ha arra az érdekelt hivatkozik (PK 85. számú állásfoglalás). Ebből következik, hogy a bíróság a végrendeletet csak érvényesített megtámadási ok alapján és a perben álló felek egymás közti viszonyában nyilváníthatja érvénytelennek. Ennek további következménye, hogy az egyes érvénytelenségi okok önálló kereseti kérelmek, és az egyik érvénytelenségi okra alapított kereset sikertelensége esetén lehetőség van arra, hogy a jogosult újabb megtámadási okból kérje a végrendelet érvénytelenségének a megállapítását. Újabb kereseti kérelmet azonban a Pp. 247. §-ának tiltó rendelkezése folytán a másodfokú eljárásban nem lehet előterjeszteni.
A részítélettel az elsőfokú bíróság azt állapította meg, hogy az alperes a Ptk. 602. §-a (1) bekezdésének b) pontjában foglalt okból nem érdemtelen az öröklésre, továbbá hogy az 1985. április 2-án kelt írásbeli magánvégrendelet a perben érvényesített okokból nem érvénytelen. Ez a további eljárásban már nem vitatható, ebben a körben a jogvita lezárt. Nincs azonban akadálya annak, hogy a felperesek az elsőfokú bíróság előtt újabb érvénytelenségi okból kérjék a végrendelet érvénytelenségének a megállapítását. Ugyanakkor a felperesek másodlagosan kötelesrész iránti igényüket is érvényesítették. Ennélfogva az adott esetben nem indokolt az eljárással eddig felmerült költségek viseléséről dönteni - különös figyelemmel arra is, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a végrendelet érvénytelenségének megállapítása iránti keresetben - mint többen a kevesebb - a kötelesrész iránti igény érvényesítése is benne van. A jogvita teljes lezárását eredményező érdemi döntésben kell majd a pernyertesség és pervesztesség arányában a perköltség viseléséről rendelkezni.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése értelmében a per főtárgyát illetően a rendelkező rész szövegrészének helyesbítése mellett az első fokú részítéletet helybenhagyta; a perköltség viselésére vonatkozó rendelkezését viszont hatályon kívül helyezte, és a perköltség viseléséről nem rendelkezett. (Legf. Bír. Pf. V. 20. 953/1994. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás