GK BH 1995/530
GK BH 1995/530
1995.09.01.
A külkereskedelmi szakvállalat bizományos kártérítési felelőssége, ha a csekkel történő fizetési megállapodás ellenére a külföldi vevővel szembeni vételár-követelés – neki felróható okból – elévül [32/1967. IX. 23.) Korm. r., 13. § (1) bek., 21. § (2) bek., 1965. évi 2. tvr., 2/1965. (I. 24.) IM r., 40–48. §-ai, 52. §, Ptk. 318. § (1) bek., 339. § (1) bek.].
Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 442 644 Ft tőkét, ennek évi 44% kamatát és 20 000 Ft ügyvédi munkadíjból adódó perköltséget, valamint az államnak - az illetékhivatal felhívására - 26 560 Ft első fokú eljárási illetéket, míg ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
A bíróság ítéletének indokolásában megállapította, hogy a felek között 1992. március 5-én exportbizományi szerződés jött létre, amelyben az alperes, mint bizományos mintegy 16 tonna vegyes saválló fémhulladék exportálására a bizományi szerződés 5. pontjában megjelölt áron külkereskedelmi szerződés kötését vállalta. A fizetési feltételeket a felek akként állapították meg, hogy az alperes, mint bizományos a szállítást megelőző két nappal a vevőtől átvett csekk alapján köteles intézkedni az iránt, hogy a szállítmány értékének 80%-a a csekk befolyásától számított 8 munkanapon belül a megbízó egyszámlájára kerüljön. A fennmaradó 20% vételár végleges elszámolása az áru kiszállítását követően a vevő által kiállított csekk befolyásától számított 8 munkanapon belül történik. 1992. március 9-én 15 890 kg - összesen 84 100 ATS (525 298 Ft) ellenértékű áru kiszállítása megtörtént, a külföldi fél előbb ennek 80%-át kitevő 67 280 ATS-ről csekket állított ki, ezt a csekket azonban az alperes visszaadta, mert úgy állapodott meg a külföldi féllel, hogy a vételárba a külföldi javára fennálló és lejárt 17 528 ATS követelést beszámítja, ezért a külföldi a 67 280 ATS-ből fennmaradó 49 752 ATS-ről szóló csekket 1992. március 16-án állította ki. A vételár fennmaradó 20%-át kitevő 16 820 ATS-ről a külföldi vevő 1992. április 14-én állított ki csekket. Az alperes a csekkeket a K.-i Bank Rt.-re forgatta, a bank pedig a vételárat az alperes számláján jóváírta. Még mielőtt azonban az alperes a vételárat a felperesnek továbbutalta volna, a K.-i Bank Rt. jelezte, hogy a csekkekben szereplő összeget azok fedezetlensége miatt nem tudta beszedni, ezért a jóváírt összeget az alperes számlájáról utóbb leemelte. A csekkek fedezetlenségéről az alperes az 1992. április 6-án, illetőleg május 13-án kelt banki értesítésekből szerzett tudomást.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a köztük lévő megállapodás alapján a felek jogvitáját a 32/1967. (IX. 23.) Korm. rendelet rendelkezései szerint kell elbírálni. Tényként állapította meg, hogy a külföldi vevőt a felek közösen választották ki, ezért az alperes eredményesen nem hivatkozhat arra, hogy a vevőt a felperes jelölte ki, és hogy a vevő szerződésszegéséért ezért az alperes felelőssé nem tehető. Megállapította, hogy a vételár kiegyenlítésére azért nem került sor, mert a külföldi vevő által fizetés végett átadott csekkek fedezetlenek voltak. A csekkek kedvezményezettje viszont az alperes volt, ezért az 1965. évi 2. tvr. és a 2/1965. (I. 24.) IM rendelet 408. §-aiban foglaltak szerint a külföldi vevővel szemben az alperesnek kellett volna a csekkből eredő megtérítési igényt érvényesítenie. Az igényérvényesítést az alperes elmulasztotta, ezért végül a külföldi vevővel szemben a csekken alapuló igény elévült. Az igényérvényesítés elmulasztása miatt a felperesnek a vételár elmaradásából eredő kárát a bizományi szerződés megszegése miatt az alperes köteles megtéríteni. Az ítélet ellen az alperes fellebbezett, amelyben az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a kereset elutasítását kérte. Sérelmezte annak megállapítását, hogy a külföldi vevő kiválasztása közös megegyezéssel történt volna. Állította, hogy a felperes és a külföldi vevő közötti megállapodás megkötése után történő megállapodás alapján bonyolította az alperes az ügylet külkereskedelmi részét, ehhez képest a külföldi vevőt egyedül a felperes választotta ki.
Nem vitatta, hogy a külföldi vevő a vételárat nem fizette ki, előadta viszont, hogy a 32/1967. (IX. 23.) Korm. rendelet rendelkezései szerint az alperes a külföldi vevő szerződésszegéséért is csak akkor felel, ha a részéről ügyviteli mulasztás állapítható meg. Az alperes a külföldi felet a fizetésre felszólította, a felperest tájékoztatta a fizetési elmaradásáról és arról, hogy a külföldi ellen perindítás válik szükségessé, és kérte a perlésre vonatkozó felhatalmazást, valamint a költségek előlegezését. Előadta, hogy bár a csekkek az alperes birtokában voltak és azokon kedvezményezettként az alperes volt megjelölve, azonban a csekken alapuló követelés érvényesítése érdekében is pert kellett volna indítania, amelynek költségeit ugyancsak a felperesnek kellett volna előlegezni. Az alperes a bizományosi kötelezettségének eleget tett, ügyviteli mulasztás nem terheli, a külföldi vevővel szembeni igényérvényesítés elmaradása is csupán arra vezethető vissza, hogy a tájékoztatást követően a felperes a perlésre felhatalmazást nem adott és annak költségeit nem előlegezte, ezért a felperes vételár-követelését kártérítésként sem tartozik megfizetni.
A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte.
A fellebbezés nem alapos.
Helytállóan állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a felek jogvitáját - megállapodásuk folytán - a többször módosított, a szerződés megkötésekor még hatályban lévő 32/1967. (IX. 23.) Korm. rendelet (továbbiakban: R.) rendelkezései szerint kell elbírálni. Az R. 13. §-ának (1) bekezdése szerint vállalta az alperes a külkereskedelmi szerződés megkötését, a teljesítés lebonyolítását és az igények érvényesítését.
Az alperes a külföldi fél szerződésszegéséért nem felel, a szerződésben csupán a szakvállalattól elvárható gondossággal való eljárást vállalta. A felperes kárának megtérítésére ezért csak akkor lenne kötelezhető, ha a terhére ügyviteli mulasztás állapítható meg, és ezzel okozati összefüggésben a felperesnek, mint megbízónak kára keletkezik.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bírósággal egyezően megállapíthatónak találta, hogy az alperes megszegte a bizományi szerződésből eredő kötelezettségeit, mert a felek a bizományi szerződésben kikötötték, hogy az eladó jogainak megóvása érdekében az áru kiszállítását megelőző két nappal a vevőnek a vételár 80%-áról a csekket ki kell állítani és azt az alperesnek rendelkezésére kell bocsátani. Az iratokból megállapítható, hogy a perbeli áru kiszállítása 1992. március 8-án történt, ehhez képest a vételár 80%-áról szóló csekknek ezt megelőző két nappal az alperes birtokában kellett volna lennie. Ezzel szemben a vételár 80%-ából beszámítás után még fennmaradó 49 752 ATS-ről szóló csekket a vevő csak 1992. március 16-án, a még fennmaradó 16 820 ATS vételárról pedig 1992. április 14-én állította ki.
Az alperes az R. 21. §-ának (2) bekezdésében írt tájékoztatási kötelezettségének sem tett megfelelően eleget. Az exportbizományi szerződés alapján az alperesnek, mint bizományosnak nemcsak az volt a kötelezettsége, hogy megkösse a termék eladására vonatkozó külkereskedelmi szerződést, hanem az is, hogy megfelelő módon tájékoztassa a megbízót a szerződés teljesítését akadályozó körülményekről és a teljesítés kikényszerítése érdekében szükséges teendőkről. A külföldi fél ellen ugyan csak a megbízó utasítására köteles pert indítani, de a megbízót olyan helyzetbe kell hoznia, olyan információkkal kell ellátnia, amelynek alapján el tudja dönteni, hogy a perindításra adjon-e utasítást, adottak-e a perlés feltételei. Az alperesnek, mint a külkereskedelmi ügyletekben jártas szakvállalatnak a külföldivel szembeni igény érvényesítésével kapcsolatos jogi álláspontját is szakszerűen kellett volna a megbízóval közölnie. Tájékoztatást kellett volna adnia arról, hogy az igényérvényesítésnek milyen módja áll rendelkezésre, milyen eljárás keretében, mely időpontig lehet az igényt érvényesíteni, és előreláthatólag annak érvényesítése milyen eredménnyel és milyen költségekkel jár. Az alperes 1992. július 25-i levele, amelyben a felperes számláját visszautasította, nem felelt meg a szakvállalattól elvárható tájékoztatásnak. Az a kitétele pedig, hogy a felperessel együtt lesz kénytelen behajtani az adósságot, nem értelmezhető oly módon, hogy csak akkor fog perelni, ha a felperes erre utasítást ad.
Időközben a csekken alapuló igény a Genfben 1931. március 19-én megkötött csekkjogi egyezmény szerint - melynek elévülésre vonatkozó szabályai azonosak a 2/1965. (I. 24.) IM rendelettel közzétett szöveg 52. §-ával - a külföldi féllel szemben elévült. Az ügyviteli mulasztás miatt az alperes a Ptk. 318. §-ának (1) bekezdése és az ez alapján alkalmazandó 339. §-ának (1) bekezdése szerint a felperesnek a vételár elmaradásából eredő kárát maga tartozik megfizetni.
A Legfelsőbb Bíróság ezért az elsőfokú bíróság érdemben helytálló ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján - a fenti indokolásbeli kiegészítéssel - helybenhagyta (Legf. Bír. Gf. I. 31. 493/1993. sz.)
A 32/1967. (IX. 23.) Korm. r.-et a dereguláció keretében - anélkül, hogy a helyébe új rendelkezéseket adott volna - a 88/1990. (IV. 30.) MT r. 2. számú melléklete hatályon kívül helyezte.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás