BK BH 1995/685
BK BH 1995/685
1995.12.01.
I. A támadásnak, illetőleg a támadás közvetlen veszélyének objektív fennállása hiányban a jogos védelmi helyzet nem áll fen [Btk. 29. §].
II. A magánlakás zavartalan használatához fűződő érdek védelmében a bűnelkövetés megelőzését, illetőleg annak megnehezítését szolgáló megoldások és műszaki berendezések alkalmazása – az arányosság követelményére tekintettel – csak abban az estben biztosítja a jogos védelem körébe eső büntetlenséget, ha azok mások életét, testi épségét vagy egészségét nem veszélyeztetik [Btk. 29. §].
A megyei bíróság az 1994. június 8. napján kihirdetett ítéletével F. I.-né vádlottat emberölés bűntettének kísérlete miatt 1 év 10 hónapi börtönbüntetésre ítélte, amelynek a végrehajtását 3 évi próbaidőre felfüggesztette. A megállapított tényállás lényege a következő.
A vádlott 1993 júniusában büntető feljelentést tett élettársa ellen, aki ennek folytán előzetes letartóztatásba került. Élettársának fia - a jelen ügy sértettje -, aki egyébként családjával együtt a közelben lakott, emiatt megneheztelt a vádlottra. Többször megjelent a vádlott által lakott háznál, és előfordult, hogy - zárva találva a kertkaput - a kerítésen átugorva jutott be a kertbe. Ilyenkor kettőjük között szóváltás alakult ki.
1993. július 9-én este a vádlott becsukta a kertkaput, és a házba bezárkózott oly módon, hogy a lakás külső faajtaját beakasztotta, a belső üveges ajtót pedig kulcsra zárta. A zaklatástól való félelmében ezután keresett egy kéteres, PVC szigetelésű vezetéket, amelynek egyik lecsupaszított szálát az üveges ajtó zártakaró lemezéhez erősítette, a másikat pedig hagyta lógni. Ugyanakkor a vezeték másik végét a konyhában levő dugaszoló aljzatba dugta be. Ekként a vezeték 220 V-os feszültség alá került.
A sértett aznap este 8 óra körül kapta meg édesapjának az üzenetét, amelyben a nevezett kérte, hogy pénzt és egyéb apróságokat vigyenek be neki a fogdába. A sértett - a kérést teljesítendő - elindult az apja házához. Mivel a kertkaput zárva találta, és nem működött a csengő sem, átugrott a kerítésen, majd az ablakon kopogva kiabált, hogy a vádlott engedje be. A vádlott viszont ennek nem tett eleget, hanem az üveges ajtóhoz ment. A sértett ekkor a külső - meglehetősen korhadt - faajtót kinyitotta, és bal kezével a kilincshez nyúlt, ám a kilincs szikrázni kezdett. Minthogy az áram megcsípte a kezét, a sértett önkéntelenül elrántotta a karját, s ennek következtében beütötte az ajtó egyik üvegszemét.
A sértettet sérülés nem érte, de a halálos áramütés lehetősége fennállott.
A sértett - miután kérdésére a vádlott elismerte, hogy áramot vezetett a kilincsbe - hazatért, és a feleségét kérte, hogy hívja ki a rendőrséget. Ezt követően mindketten visszamentek a helyszínre, ahol közben a vádlott már kinyitotta az üveges ajtót. Ekkor a vádlott és a sértett között szóváltás, majd dulakodás alakult ki, melynek során a vádlott nyolc napon belül gyógyuló zúzódásokat szenvedett. Az ítélet ellen a vádlott és a védője jelentett be fellebbezést a jogos védelmi - illetőleg a vélt jogos védelmi - helyzet megállapítása és az ehhez fűződő jogkövetkezmények alkalmazása érdekében, majd a másodfokú tárgyaláson a bizonyítás eredményéhez képest - a védő a Btk. 24. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra tekintettel a vádlott felmentését kérte.
A legfőbb ügyész átiratában az elsőfokú bíróság ítéletének a helybenhagyására, a fellebbezési tárgyaláson pedig a vádlott - kóros elmeállapot okából történő - felmentésére tett indítványt.
A perorvoslatok részben, az alább kifejtettekhez képest alaposak.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást a vádlott elkövetéskori állapotát illetően - kiváltképpen a vádlott időközben benyújtott beadványainak tartalmára figyelemmel - nem találta kellően felderítettnek, ezért a Be. 239. §-a (2) bekezdésének a) pontjában jelzett eme hiányosság kiküszöbölése érdekében a Be. 240. §-a szerinti bizonyítás keretében a vádlott elmeállapotának ismételt szakértői vizsgálatát rendelte el.
Az igazságügyi elmeorvos szakértőknek az eljárás egyéb adataival összhangban álló és szakmai érvekkel is meggyőzően alátámasztott szakvéleményét - amelyhez egyébként a korábban eljárt igazságügyi elmeorvos szakértők is egyetértőleg csatlakoztak - aggálytalannak tartva, a Legfelsőbb Bíróság a Be. 258. §-a (1) bekezdésének a) pontjában írt lehetőségnél fogva a tényállást idevonatkozóan helyesbíti, illetve kiegészíti. A vádlott részben a hallászavara, részben a gyengeelméjűsége talaján az utóbbi egykét évben terebélyesedő paranoid téves eszmerendszert alakított ki magában, mely meghatározta a gondolkodását, a magatartását és a cselekedeteit. E - már a cselekmény elkövetésekor is fennálló - patológiás eszmekör hatására kialakult állapota folytán a vádlott képtelen volt arra, hogy a cselekményének társadalomra veszélyességét kellőképpen értékelje, és ennek megfelelő magatartást tanúsítson. A vádlott esetében a hasonló jellegű cselekmények elkövetésének a veszélye fennáll, ennek megelőzéséhez azonban a zárt intézeti körülmények között foganatosított kényszergyógykezelés orvosi szempontból szükségtelen. Ezzel a helyesbítéssel - a bizonyítékok okszerű és logikailag helytálló mérlegelésén nyugvó - tényállás mentes a Be. 239. §-ának (2) bekezdésében felsorolt hibáktól, illetőleg hiányosságoktól, ekként az irányadó a másodfokú eljárásban is.
E tényeket alapul véve a Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet azzal a védelmi állásponttal, amely szerint tévedett a megyei bíróság, amikor a jogos védelmi, illetve a vélt jogos védelmi helyzetet a vádlott javára szólóan nem látta megállapíthatónak. A büntethetőséget kizáró okok körébe tartozó jogos védelem szabályait a Btk. 29. §-a tartalmazza. Ennek értelmében nem büntethető, akinek a cselekménye a saját, illetőleg a mások személye, javai vagy közérdek ellen intézett, illetve ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges. A formai ismérvei alapján bűncselekményt megvalósító védekező tevékenység jogszerűsége tehát kizárólag akkor vizsgálható, ha az már megindult, folyamatban levő jogtalan támadás vagy a jogellenes támadás közvetlenül fenyegető veszélyének a leküzdésére irányul. Az általános fenyegetettségi érzés, a jogtalan támadás bekövetkezhetőségének távoli veszélye éppen ezért a Btk. 29. §-ának (1) bekezdésében körvonalazott jogos védelmi helyzetet nem alapozza meg. A támadásnak, illetőleg a támadás közvetlen veszélyének mindemellett objektíve kell fennállnia, következésképpen aki csupán úgy véli, hogy pillanatokon belül támadás fog ellene irányulni, nincs jogos védelmi helyzetben, ha ez a feltételezése valójában téves. E vélt - jogos védelmi - helyzetre ez okból nem is a Btk. 29. §-ában, hanem a Btk. 27. §- á nak (2) és (3) bekezdésében foglalt, a cselekmény társadalomra veszélyességében való tévedésre vonatkozó szabályok alkalmazandók.
A védelmi cselekmény ugyanakkor azzal a feltétellel jogos és megengedett, hogy az az adott körülmények között a támadáshoz viszonyítva egyrészt szükséges, másrészt arányos is legyen, azaz ne idézzen elő aránytalanul nagyobb hátrányt, mint amilyennel a jogtalan támadás járt vagy járhatott volna. Az arányosság követelményének megszegése esetén viszont a Btk. 29. §-ának (2) és (3) bekezdése kerülhet előtérbe, mert aki az elhárítás szükséges mértékét azért lépi túl, mert azt ijedtségből vagy menthető felindulásból képtelen felismerni, ugyancsak nem büntethető; ha pedig ez az ijedtség vagy menthető felindulás az elkövetőt csupán korlátozta az elhárítás szükséges mértékének a felismerésében, a büntetés korlátlanul enyhíthető. A Btk. 29. §-ának (2) és (3) bekezdésében említett ezt az elkövetéskor fennálló - a felismerési, akarati, értékelési képességet kizáró vagy korlátozó tudatzavart eredményező - ijedtséget avagy menthető felindulást azonban a jogtalan támadásnak, illetve e támadás közvetlen veszélyének kell kiváltania a védekező cselekményt végrehajtó elkövetőben.
Az adott ügyben nem kétséges, hogy a vádlott 1993. július 9-én este már akkor áram alá helyezte a lakása belső üveges ajtajának kilincsét (mégpedig - arra 220 V feszültséget kapcsolva - halálos eredmény előidézésére alkalmas módon), amikor még őt vagy a leányát - sem a sértett, sem más személy részéről - jogtalan támadás nem érte, de az ilyen jellegű támadás közvetlenül fenyegető veszélye sem állt fenn. Ehhez képest ez a tevékenysége a jogos védelem körébe eső elhárító cselekményként nyilvánvalóan nem értékelhető, hiszen - amint az előzőekben erről már volt szó - a biztonságérzet általában vett hiánya, egy csupán esetlegesen realizálódó támadástól való félelem nem keletkeztet jogos védelmi helyzetet. Tekintettel arra, hogy a jelzett körülmények között a vádlottnak még arra sem volt semmiféle alapos oka, hogy a jogtalan támadás közvetlenül fenyegető veszélyét feltételezze, ennek folytán javára a vélt jogos védelem, azaz a társadalomra veszélyességben való tévedés szabályai sem alkalmazhatók.
Kétségtelen, hogy az utóbb megérkező sértett - amint arra az elsőfokú bíróság helyesen utalt is - a jogtalanul járt el, amikor a zárt kaput kikerülve átmászott a kerítésen, majd felnyitotta a külső ajtót, és a vádlott tiltakozása ellenére be akart hatolni a lakásba. A sértettnek a magánlakás zavartalan használatához fűződő érdeket és ebből adódóan személyi jogokat sértő magatartása tehát személy elleni jogtalan támadásként értékelhető, amellyel szemben a szükséges mérvű védekezés joga a vádlottat megillette. A vádlott azonban egyfelől az elhárító mechanizmust már jóval a sértett - egyébként számára váratlan és előtte ismeretlen célú - látogatását megelőzően működésbe hozta, másfelől - minthogy az élete nem forgott veszélyben - ezt oly módon tette, hogy aránytalanul súlyosabb eredmény (a halál) bekövetkezésének a lehetőségét teremtette meg, mint amilyennel a később valóban realizálódó támadás járt vagy járhatott volna. Ez utóbbi körülmény pedig - a fentebb vázoltaktól ezúttal eltekintve - önmagában is kizárná a Btk. 29. §-a (2) és (3) bekezdésének az alkalmazását, mivel az adott helyzetben szóba sem kerülhet, hogy a védekezés indokolt és megengedett mértékének felismerését az ösztönszerű védekezésre késztető rögtönös ijedtség avagy menthető felindulás befolyásolta volna.
A fentieket összegezve tehát a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a vádlott cselekménye a jogos védelem körén kívül eső, biztonsági-megelőző intézkedésként fogható fel.
A közbiztonság sajnálatos romlása tagadhatatlanul szükségessé teszi, hogy a polgárok - különböző jelző és védő mechanizmusok létesítésével - önmaguk is gondoskodjanak a személyes biztonságuk és javaik megvédéséről. A bűnelkövetések megelőzését, illetve megnehezítését szolgáló ezek a megoldások, berendezések - a társadalomban érvényesülő értékrendnek és gyakorlatnak, valamint az ehhez igazodó jogi szabályozásnak megfelelően - azonban csak olyanok lehetnek, amelyek kellő körültekintés és figyelem mellett alkalmazva, mások életét, testi épségét, egészségét nem veszélyeztetik. Ennek a követelménynek az őrzött épület kerítésének, nyílászáróinak - halálos áramütésre alkalmas módon történő - feszültség alá helyezése nyilvánvalóan nem felel meg, még akkor sem, ha az ilyen akadály létesítésére az építmény, lakás belső - bárki által engedély nélkül meg nem közelíthető-részében kerül sor. Aligha vitatható ugyanis, hogy egyfelől a védett területre való behatolás nemcsak jogellenes, hanem - akár végszükség, akár egyéb körülmények által indokoltan - jogszerű is lehet, márpedig a jó szándékúan közbeavatkozó személyek ilyen - előre fel nem ismerhető és mérhető - veszélynek értelemszerűen nem tehetők ki; másfelől az sem kétséges, hogy ha a jogtalan támadás vagy annak közvetlenül fenyegető veszélye elleni védekezés csupán az arányosság határain belül megengedett, akkor e kereteken a preventív eszközök hatása sem léphet túl.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság úgy ítélte meg, hogy a vádlott esetében nem a Btk. 29. §-ában, illetőleg a Btk. 27. §-ában részletezett, hanem - a kiegészített tényálláshoz képest - a Btk. 22. §-ának b) pontjában megjelölt és a Btk. 24. §-ának (1) bekezdésében meghatározott büntethetőséget kizáró ok áll fenn, mivel a vádlott a cselekmény elkövetésekor - miként jelenleg is - az elmeműködés olyan kóros állapotában szenvedett, amely a cselekménye következményeinek a felismerésére és e felismerésnek megfelelő cselekvésre képtelenné tette.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a vádlottat - a fentebb említett büntethetőséget kizáró okra tekintettel - az emberölés bűntette kísérletének a vádja alól a Be. 214. §-a (3) bekezdése c) pontjának első fordulata alapján felmentette, és egyidejűleg megállapította, hogy az első és másodfokú eljárásban felmerült bűnügyi költség a Be. 218. §-ának (1) bekezdése szerint az államot terheli.
A cselekmény tárgyi ismérveit értékelve, a Legfelsőbb Bíróság úgy ítélte meg, hogy a vádlottra - büntethetősége esetén - egyévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést nem kellene kiszabni, ami pedig törvényi feltétele a Btk. 74. §-ában foglalt intézkedés alkalmazásának. Minthogy azonban az igazságügyi elmeorvos szakértők nyilatkozatából kitűnően a vádlott gyógykezelése szükséges, a Be. 117. §-ának (3) bekezdése értelmében a Legfelsőbb Bíróság - a nevezett gondozásba vétele érdekében - az egészségügyről szóló 1972. évi II. tv. 33. §-a folytán intézkedett az illetékes idegbeteg-gondozó intézet értesítése iránt. (Legf. Bír. Bf. II. 2360/1994. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás