GK BH 1996/108
GK BH 1996/108
1996.02.01.
Ha állami vagyon értékesítésére irányuló pályázati kiírását – annak jogszabályban ütköző volta miatt – a kiíró érvénytelenné nyilvánítja, a pályázók a pályázatuk elkészítésével és benyújtásával felmerült költségeiket a kiíróval szemben kártérítésként, az általános szabályok szerint érvényesíthetik [1992. évi LIV. tv. 80. § (2) bek., Ptk. 339. § (1) bek., 350. § (1) bek.].
Az elsőfokú bíróság ítéletében - a felperes keresetének részben helyt adva - arra kötelezte az I. és a II. r. alpereseket, hogy fizessenek meg a felperesnek 15 nap alatt egyetemlegesen 203 000 Ft tőkét és 34 360 Ft perköltséget. Kötelezte továbbá a II. r. alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 83 202 Ft összegű tőkésített késedelmi kamatot, míg a III. r. alperessel szemben előterjesztett keresetet elutasította.
Ítéletének indokolásában az elsőfokú bíróság tényként állapította meg, hogy az I. r. alperes a II. r. alperes megbízása folytán nyilvános pályázaton hirdette meg a K. Sütőipari Vállalathoz tartozó B-C. Kft. értékesítését. A hirdetésre a felperes is részletes pályázatot nyújtott be, és mert a kiírás a részvétel feltételéül szabta 203 000 Ft bánatpénz befizetését, a bánatpénzként meghatározott összeget a II. r. alperes számlájára befizette. Az alperesek bírálóbizottsága a pályázatot érvénytelenné nyilvánította, ezért a pályázók által benyújtott pályázati anyagot az I. r. alperes a pályázóknak - közöttük a felperesnek is - bontatlanul visszaküldte, egyidejűleg értesítette a II. r. alperest, hogy a bánatpénz gyanánt letett összeget a pályázóknak vissza kell fizetni. A II. r. alperes - késedelmesen ugyan - de a felperes által letett 203 000 Ft bánatpénzt visszautalta.
Az elsőfokú bíróság a felperesnek a bánatpénz megfizetése iránt előterjesztett keresetét találta megalapozottnak az I. és a II. r. alperesekkel szemben. A döntésének jogi indokolását nem adta, csupán utalt a Ptk. 320. §-ának (2) bekezdésében és 339. §-ának (1) bekezdésében, továbbá a 334. §-ának (2) bekezdésében foglaltakra. Végül is csupán a marasztalás összegszerűségéből lehetett arra következtetni, hogy az alpereseket egyetemlegesen nem kártérítés, hanem bánatpénz megfizetésére kötelezte.
Az ítélet ellen az I. r. alperes fellebbezett, amelyben az elsőfokú bíróság ítéletének részbeni megváltoztatását és magával szemben a kereset elutasítását kérte. Nem vitatta, hogy a Ptk. 320. §-ának (2) bekezdése szerint a felek a szerződéstől való elállás jogát bánatpénz fizetése ellenében is kiköthetik. A perbeli pályázati kiírásban viszont a kiíró kifejezetten fenntartotta magának a jogot a pályázat eredménytelenné nyilvánítására anélkül, hogy maga bánatpénz fizetését vállalta volna. Bánatpénz-fizetési kötelezettség kizárólag a pályázók oldalán került kikötésre, azaz a nyertes pályázó az elállás jogát az általa letett bánatpénz ellenében gyakorolhatta. Valójában az alperesek részéről ajánlati kötöttség nélküli ajánlattételre került sor, a pályázat érvénytelenné nyilvánításának lehetőségét az alperesek bánatpénz-fizetési kötelezettség nélkül fenntartották, ezért az elsőfokú bíróságnak sem az I., sem a II. r. alperesek terhére bánatpénz fizetésére való kötelezésére nem volt törvényes lehetősége.
A II. r. alperes önálló fellebbezést nem nyújtott be, kérte azonban annak megállapítását, hogy az I. r. alperes fellebbezése - tekintve, hogy az I. és a II. r. alperes között a Pp. 52. §-ának a) pontja szerinti egységes pertársaság áll fenn - a II. r. alperesre is kiterjed, ezért magával szemben ugyancsak a bánatpénz megfizetése iránti keresetnek az elutasítását kérte.
A felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult.
Az iratokból megállapítható, hogy az elsőfokú bíróság ítélete ellen csupán az I. r. alperes nyújtott be fellebbezést, de mert a 203 000 Ft és járulékai tekintetében az I. és a II. r. alperesek között a Pp. 51. §-ának a) pontjában írt egységes pertársaság áll fenn, a Pp. 52. §-ának (1) bekezdése szerint az I. r. alperes által benyújtott fellebbezés a 203 000 Ft tőke és a perköltség vonatkozásában a II. r. alperesre is kihatott, viszont a 83 202 Ft tekintetében - fellebbezés hiányában - az ítélet jogerőre emelkedett.
A fellebbezés a következők szerint részben alapos:
Helytállóan hivatkozott az I. r. alperes arra, hogy az elsőfokú bíróság ítéletéből nem volt megállapítható, hogy az egyetemleges marasztalás jogalapját kártérítésre, avagy a Ptk.-nak a bánatpénz fizetésére vonatkozó rendelkezéseire alapította-e, csupán a marasztalás összegszerűségéből lehetett arra következtetni, hogy az alpereseket bánatpénz fizetésére kötelezte. Az elsőfokú bíróságnak ez a rendelkezése téves volt. A pályázati kiírásnak a részvétel feltételeire vonatkozó 1/D. pontja szerint csak a pályázó elállása esetére kötöttek ki a felek bánatpénzt, azaz a nyertes pályázó a szerződés megkötésétől való elállási jogát az általa letett bánatpénz ellenében gyakorolhatta. A pályázati kiírás 2.3 pontja szerint a pályázat kiírója fenntartotta a jogot arra, hogy a pályázatot eredménytelennek nyilváníthassa. Ezzel az ajánlati kötöttségét kizárták. Sem az I., sem a II. r. alperes elállás esetére bánatpénz fizetését nem vállalta, ezért az alperesek elállás esetén bánatpénz fizetésére nem kötelezhetők.
A perbeli esetben azonban nem arról volt szó, hogy a kiíró a pályázatot eredménytelennek nyilvánította, hanem arról, hogy a kiírt pályázatot - melynek kiírására a II. r. alperes adott megbízást a III. r. alperesnek, akinek megbízása alapján azt az I. r. alperes készítette el - a pályázatok beérkezése után érvénytelennek nyilvánították. A felperes emiatt elesett a megmérettetés, elbírálás lehetőségétől. A felperes a pályázat elkészítésével, benyújtásával csupán annak kockázatát vállalta, hogy a nála kedvezőbb feltételeket vállaló, ajánló pályázó lesz nyertes, de azzal nem számolhatott, hogy a pályázata nem is kerül értékelésre. A felperes elesett az értékelés lehetőségétől, így a pályázat elkészítésének költségei nála kárként jelentkeznek. A felperes a keresetét vagylagosan kártérítés jogcímére is alapozta, ezért tehát azt kellett vizsgálni, hogy a pályázat visszavonására milyen okból került sor, kinek a jogellenes magatartására volt az visszavezethető.
A per adataiból megállapítható volt, hogy az I. r. alperes - megbízottként - mulasztást követett el a pályázat kiírása során. A pályázat 1992. szeptember 1-jén jelent meg, ezt megelőzően az 1992. évi LV. törvény - 1992. augusztus 27-ével - életbe léptette az időlegesen állami tulajdonban lévő vagyon értékesítéséről, hasznosításáról és védelméről szóló 1992. évi LIV. törvényt, amelynek rendelkezéseit a jelen pályázat kiírásakor már alkalmazni kellett volna. A hivatkozott törvény 80. §-ának (2) bekezdése szerint egyenértékű feltételek vállalása esetében a pályázók vagy ajánlattevők közül előnyben kell részesíteni az értékesítéssel érintett gazdasági társaság dolgozóit, amely feltételnek az I. r. alperes által kiírt pályázat nem felelt meg. A bírálóbizottság megállapítása szerint a pályázati kiírás a dolgozókat megillető elsőbbségi jog tekintetében ilyen feltételt nem szabott, és ezzel jelentősen befolyásolta a pályázók körét. A kiírást - ezért - a versenyeztetési eljárás tisztasága érdekében érvénytelenné nyilvánította. A felperes az I. r. alperesnek a pályázat kiírása során tanúsított jogellenes és felróható magatartása miatt a fentiek szerint kárt szenvedett, amelyet az I. r. alperes a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése szerint köteles a felperesnek megtéríteni. Az I. r. alperes előadása szerint az újabb pályázat kiírására csak hónapokkal később került sor és nyilván megváltozott pályázati feltételekkel, ilyen körülmények között a felperestől nem volt elvárható, hogy azon újból induljon.
A pályázat kiírásánál az I. r. alperes megbízottként működött közre, és ilyen minőségében okozta a felperes kárát. A Ptk. 350. §-ának (1) bekezdése szerint a megbízott által ilyen minőségben okozott kárért a károsult harmadik személlyel szemben a megbízó a megbízottal egyetemlegesen felelős. A megbízó a kártérítési felelősség alól csak az esetben mentheti ki magát, ha bizonyítja, hogy őt a megbízott megválasztásában, utasításokkal való ellátásában és felügyeletében mulasztás nem terheli. Bár a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése, valamint a Ptk. 350. §-a (1) bekezdésének második fordulata szerint a bizonyítás a II. r. alperest terhelte, a mentesülése érdekében semmiféle bizonyítást nem ajánlott fel, az ügyben felmerült egyéb körülmények pedig épp azt támasztják alá, hogy a II. r. alperes a megbízott utasításokkal való ellátásában és felügyeletében mulasztást követett el. A II. r. alperesnek, mint az állami vagyon értékesítésével üzletszerűen foglalkozó gazdálkodó szervezetnek, figyelemmel kell kísérnie az állami tulajdonban lévő vagyon értékesítésére vonatkozó jogszabályok megjelenését, illetőleg változását. Az 1992. évi LIV. törvény a pályázati kiírást megelőzően hatályba lépett, ezért a II. r. alperesnek meg kellett volna győződnie a megbízott által elkészített pályázati kiírás tartalmáról, és amennyiben e kötelezettségének eleget tett volna, úgy észlelnie kellett volna, hogy a kiírással az I. r. alperes megsértette az 1992. évi LIV. törvény 80. §-ának (2) bekezdésében írt kikötéseket. A mulasztása miatt a Ptk. 350. §-ának (1) bekezdése szerint az okozott kárért az I. r. alperessel egyetemlegesen felelős.
A felperest ért kár összegszerűen nem állapítható meg, ezért a Legfelsőbb Bíróság az alpereseket egyetemlegesen a Ptk. 359. §-ának (1) bekezdése szerint általános kártérítés megfizetésére kötelezte. A kártérítés mértékének megállapításánál figyelembe vette, hogy a felperes a pályázat elkészítéséért bizonyítottan 125 000 Ft-ot fizetett ki, további 20 000 Ft-ot fordított az I. r. alperes által elkészített pályázati feltételek megvásárlására, ezen túlmenően a vezető állású munkatársait egyéb munkától vonta el annak érdekében, hogy a pályázat benyújtásával kapcsolatosan az alperesekkel tárgyalásokat folytassanak. Mindezeket a szempontokat mérlegelve, figyelembe véve a felperes számításait, az alpereseket 200 000 Ft általános kártérítésben marasztalta.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett rendelkezését a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése szerint részben megváltoztatta, és az alpereseket egyetemlegesen terhelő marasztalás összegét 203 000 Ft-ról 200 000 Ft-ra leszállította, a további 3000 Ft tekintetében pedig a felperes keresetét elutasította. (Legf. Bír. Gf. I. 30 995/1994. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás