BK BH 1996/136
BK BH 1996/136
1996.03.01.
Megvalósítja a sikkasztást a kisiparos foglalkozású terhelt, aki a vállalkozási szerződés alapján a megrendelőtől átvett anyagot feldolgozás után másnak értékesíti [Btk. 317. § (1) bek., Ptk. 389. §].
A városi bíróság az 1994. december 6-án kihirdetett ítéletével a terheltet sikkasztás vétsége miatt 10 napi tétel - napi tételként 180 forint - pénzbüntetésre ítélte, a magánfél által előterjesztett polgári jogi igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasította.
Az első fokú ítélet ellen a vádlott és védője felmentésért fellebbezett.
A megyei bíróság az 1995. február 7-én kelt végzésével az első fokú ítéletet helybenhagyta.
A megállapított tényállás lényege a következő.
A szűcs kisiparos foglalkozású terheltet a sértettek 1989-ben azzal bízták meg, hogy részükre az általuk vitt és tulajdonukban levő 12 db birkabőrből 2 db kabátot készítsen. A terhelt a megbízást elfogadta, a szabáshoz szükséges méreteket levette, a bőröket pedig átvette. Megbeszélésük alapján a sértett mintának egy kabátot is vitt a terhelthez. A két sértett több esetben kereste a terheltet, de eredménytelenül, mert az időközben kórházban tartózkodott. Ezt követően akkor találkoztak, amikor a vádlott már ismét otthon tartózkodott. A mintakabátot a sértetteknek visszaadta, és közölte, hogy írásban fogja őket a lakcímükön értesíteni, ha a próba esedékessé válik.
A sértettek 1993 végén felkeresték a terheltet, mivel addig tőle értesítést nem kaptak. A terhelt tájékoztatta őket, hogy a rá bízott bőrökből 1993 augusztusában más megrendelő részére 8 db-ot feldolgozott, 4 db bőrt pedig a sértetteknek visszaadott. A 8 db rá bízott bőr feldolgozásával a vádlott a sértetteknek 12 000 forint kárt okozott, amely nem térült meg.
A jogerős ítéletek ellen a terhelt és védője nyújtott be felülvizsgálati indítványt. A rendkívüli perorvoslatukat azzal indokolták, hogy anyagi jogszabályt sértettek az eljárt bíróságok, amikor a terhelt bűnösségét sikkasztás vétségében megállapították. Álláspontjuk szerint a terhelt a felelős őrzés polgári jogi szabályai szerint járt el, amikor a rá bízott bőröket hasznosította, minthogy a sértettek hosszú időn át nem jelentkeztek nála.
A felülvizsgálati indítványban a terhelt és a védője hivatkozott a gazdálkodó szervezetek szállítási és vállalkozási szerződéseiről szóló 7/1978. (II. 1.) MT rendelet 34. §-ának (2) bekezdésére, amely szerint, aki a vállalkozási szerződés kötésére részletes ajánlatot [Ptk. 390. § (1) bek.] tesz, az ajánlathoz 60 napig kötve marad. A védő álláspontja szerint az adott esetben a terhelt és a sértettek között ténylegesen nem jött létre szerződés, hanem a sértettek részéről csupán ajánlat hangzott el a szerződés megkötésére.
Hivatkozott a védő a felülvizsgálati indítványban a szolgáltatótevékenység egyes kérdéseiről szóló 2/1985. (I. 10.) MT rendelet 2. §-ának (2) bekezdésére is, amelynek értelmében, ha a megrendelő a határnapot követő 6 hónapon belül az átadott tárgyat nem veszi át, a szolgáltató jogosult azt a használt cikkek értékesítésével foglalkozó gazdálkodó szervezetnek [Ptk. 685. § c) pont] értékesítés céljából felajánlani. E rendelkezés folytán a terhelt jogosult volt a rá bízott anyagok értékesítésére, minthogy 6 hónap elteltével a sértettek nem érdeklődtek az átadott bőrök feldolgozásáról.
A felülvizsgálati indítványt a legfőbb ügyész alaptalannak találta, ezért az alapeljárásban hozott határozatoknak a hatályukban fenntartását indítványozta.
A felülvizsgálati indítvány nem alapos.
Az elsőfokú bíróság anyagi jogszabálysértést nem követett el.
A megállapított tényállásból nyilvánvaló, hogy a szűcs kisiparos terhelt és a sértettek között a Ptk. 389. §-ának megfelelő vállalkozási szerződés jött létre, mely a munkával elérhető eredmény létrehozására - a kabát elkészítésére - irányult. A megrendelők ennek a konkrét eredménynek a megvalósítása érdekében adták át a kisiparos terheltnek a tulajdonukban levő bőröket. A megállapodás és az alapanyagnak a kisiparos részére történő átadása általában megfelelnek a vállalkozási szerződés szokásos tartalmi feltételeinek. A dolgok átadása ugyanakkor büntető anyagi jogi értelemben a Btk. 317. §-ának (1) bekezdésében büntetni rendelt tényállási elemek közül a "rábízás" fogalmának felelt meg. Az elsőfokú bíróság okkal jutott tehát arra a megállapításra, hogy a terhelt ez utóbbi törvényhely tényállását kimerítő vétséget megvalósította, mikor ezeket a dolgokat eltulajdonította, illetőleg azokkal sajátjaként rendelkezett.
A felelős őrzés (Ptk. 196. §) szabályaira hivatkozás alapvetően téves, ugyanis ennek a rendelkezései - miként arra a legfőbb ügyészi indítvány is helyesen utalt - csak akkor alkalmazhatók, ha a dolgot valaki más érdekében anélkül tartja magánál, hogy arra külön jogviszonynál fogva köteles lenne. Az adott esetben a terhelt és a sértettek - mint vállalkozó és megrendelők - között külön jogviszony, nevesített szerződés szerinti polgárijogi jogviszony keletkezett, amelynek szabályai szerint kellett volna a terheltnek eljárnia.
A városi bíróság első fokú ítéletének az indokolásában helyesen mutatott rá, hogy a vádlott és a védője által hivatkozott 2/1985. (I. 10.) MT rendeletet a 88/1990. (IV. 30.) MT rendelet hatályon kívül helyezte, ez a jogszabály tehát már az elkövetés időpontjában sem volt hatályban, ezért arra eredményesen sem az alapeljárásban, sem a felülvizsgálat során nem lehetett hivatkozni. Egyébként is a rendeletben írt 60 napi határidő a munka elkezdésétől számítandó (3. §), és annak letelte előtt a szolgáltató ajánlott levélben volt köteles a megrendelőt értesíteni arról, hogy amennyiben a kész munkát nem veszi át, a határidő letelte után értékesíteni fogja [2. § (2) bek.], ez pedig a terhelt előadása szerint sem történt meg.
Ugyancsak téves volt a kérelmezőknek a 7/1978. (II. 1.) MT rendeletre történő hivatkozása is. Ezt a jogszabályt ugyanis az 1993. évi XCII. tv. 40. §-ának (4) bekezdése hatályon kívül helyezte, de az eredendően sem volt a terhelt és a sértettek jogviszonyára alkalmazható. A szóban levő jogszabály ugyanis "a gazdálkodó szervezetek szállítási és vállalkozási szerződéseiről" rendelkezett, és szabályozásai a magánszemélyek vállalkozási szerződéseire nem voltak alkalmazhatók. A terhelt és a sértettek között a Ptk. 389. §-a szerinti vállalkozási szerződés - nem pedig az erre vonatkozó ajánlat - jött létre, így ebben a vonatkozásban a Ptk. erre vonatkozó rendelkezései körében kell megítélni a terhelt magatartásának jogellenességét.
A büntetőügyben eljáró bíróságoknak tehát azt kellett vizsgálniuk, hogy a terheltnek a vád tárgyává tett magatartása neki felróható-e, és cselekménye megvalósította-e a Btk. 317. §-ának (1) bekezdése szerinti bűncselekmény törvényi tényállását.
A Legfelsőbb Bíróság - a kifejtettekre figyelemmel - megállapította, hogy nem tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a terhelt bűnösségét megállapította, és vele szemben büntetést szabott ki, és a törvénynek megfelelően hozta meg helybenhagyó végzését a megyei bíróság is.
Mivel a felülvizsgálati indítványt elbírálva a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a megtámadott határozatokban anyagi jogszabálysértés nem történt, a városi bíróság elsőfokú és a megyei bíróság másodfokú határozatait hatályukban fenntartotta. (Legf. Bír. Bfv. V. 922/1995. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás