PK BH 1996/150
PK BH 1996/150
1996.03.01.
A kártérítési per nem folytatása a büntetőbíróság kártalanítási eljárásának. A kapcsolódás csupán annyi, hogy a megállapított kártalanítás kárként már nem érvényesíthető. A polgári bíróságnak a kárfelelősséget – mind a jogalapot, mind az összegszerűséget érintően – önállóan kell elbírálnia. [Be. 383. §, Ptk. 349. § (1) és (3) bek., 339. § (1) bek.].
Az elsőfokú bíróság a felperesnek az előzetes letartóztatására hivatkozással előterjesztett, 842 650 forint kártérítés iránti keresetét elutasította. Megállapította, hogy a felperest nagy értékre, többszörös visszaesőként elkövetett lopás bűntettének alapos gyanúja miatt 1991. augusztus 30-án a megyei rendőr-főkapitányság vette őrizetbe, majd 1991. szeptember 3-án elrendelte az előzetes letartóztatását. A nyomozás során feltárt adatok alapján a bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja fennállt, az előzetes letartóztatás elrendelését a bűncselekmény tárgyi súlya, illetőleg a többszörös visszaeső gyanúsított elrejtőzésének, szökésének veszélye indokolta. Ezt követően még tíz alkalommal határoztak a bíróságok a felperes előzetes letartóztatásáról. Ennek fenntartását, meghosszabbítását azért tartották szükségesnek, mert a bűncselekmények elkövetésének alapos gyanúja továbbra is megállapítható volt, ugyanakkor a szökés, elrejtőzés, bűnismétlés, az eljárás meghiúsításának, illetőleg megnehezítésének veszélye is változatlanul fennállott.
A felperes előzetes letartóztatását végül a kerületi bíróság az 1992. november 12-én tartott első tárgyaláson szüntette meg. A bíróság 1993. február 2-án hozott bizonyítottság hiányában a felperessel szemben felmentő ítéletet. A másodfokú büntetőbíróság 176 350 forint kártalanítást állapított meg részére. Az ezt meghaladó igényével egyéb törvényes útra utasította. Az első fokú ítélet indoklása szerint a büntetőbíróságok a felperes előzetes letartóztatásának elrendeléséről és annak fenntartásáról jogszerűen döntöttek. A körülmények mérlegelése alapján a bíróság úgy foglalt állást, hogy a felperes személyes szabadságának korlátozása szükségszerű volt, és az általa elérni kívánt és alkotmányosan elismert célhoz képest arányosnak tekinthető. Jogellenesség hiányában az alperesek kártérítési felelősségét nem állapíthatta meg.
Az első fokú ítélet elleni fellebbezésében a felperes annak megváltoztatásával a keresete szerint kérte az alpereseket marasztalni. Aggályosnak tartotta, hogy az eljárt polgári bíróság a büntetőbíróság eljárását minősítette. Álláspontja szerint nem csupán a Ptk. 349. §-ában foglaltak jelentik a kereset jogalapját, hanem az 1994. évi XCII. törvénnyel módosított 1973. évi I. törvény (Be.) 383. §-a (1) bekezdésének b) pontjában foglaltakat is figyelembe kell venni. E jogszabályhely szerint kötelező a kártalanítás. Véleménye szerint az eljárás indokolatlanul elhúzódott, ami sérti a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 9. cikkének 3. pontját, továbbá 14. cikkének 3/c. pontját. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság az alperesek jogi képviselője útiköltségének a megfizetésére is kötelezte, annak ellenére, hogy nem ő kérte a pernek távolabbi megyében való tárgyalását.
Az alperesek az első fokú ítélet helybenhagyását kérték.
A fellebbezés az alábbiak szerint nem alapos.
Az elsőfokú bíróság által helyesen megállapított tényállást a Legfelsőbb Bíróság azzal egészíti ki, hogy a felperes terhelttársa a nyomozás elején teljes részletességgel, a cselekmények minden mozzanatát életszerűen leírva mondta el a felperesnek a bűncselekmények elkövetésében való részvételét. Utolsó nyomozati vallomásában ezt az állítását visszavonta, és azt adta elő, hogy a bűncselekményeket egyedül követte el. A felperes meghatalmazott védője 1992. augusztus 7-én döntően azért kérte az előzetes letartóztatás megszüntetését, mert álláspontja szerint "Az eljárás megindulásakori alapos gyanú a nyomozás során nagymértékben csökkent...." Az így kiegészített tényállás alapján az elsőfokú bíróság helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy a bírósági jogkörben okozott kárért való felelősség megállapításának is csak akkor van helye, ha a bíróság a kárt jogellenesen és felróhatóan okozta [Ptk. 349. §-ának (1) és (3) bekezdése, Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése]. E feltételek hiányában jogszabálysértés nélkül utasította el a felperes keresetét.
A felperes fellebbezési hivatkozására figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság rámutat arra, hogy a Be. 383. §-ának és a kártalanítási eljárásnak az új rendelkezései az első fokú ítélet meghozatalát követően, 1995. február 15-én léptek hatályba, és csak a kártalanítási eljárásra vonatkoznak. Megalapozatlanul hivatkozik a felperes arra, hogy a kártalanítási és a Ptk. általános szabályain alapuló kártérítési eljárásnak azonos a jogalapja. Az adott esetben a büntetőbíróság a Be. 383-385. §-ainak hatályos rendelkezései alapján folytatta le az eljárást, és állapított meg részére 176 350 forint kártalanítási összeget. A perbeli kártérítési per nem folytatása a büntetőbíróság kártalanítási eljárásának, közöttük nem áll fenn rangsor, a kapcsolódás pedig abban jelentkezik, hogy a megállapított kártalanítás kárként már nem érvényesíthető. Következésképpen az alperesek kárfelelősségét a polgári bíróságnak - mind a jogalapot, mind az összegszerűséget érintően - önállóan kellett elbírálnia.
Az elsőfokú bíróság azonban csak a kártérítés törvényi feltételeinek fennállása szempontjából vizsgálta és minősítette az adott esetben a büntetőbíróságok eljárását. Miután a felperes keresetében az előzetes letartóztatás elrendelésének és fenntartásának jogszerűségét vitatta, az érdemi és megalapozott döntéshez a bíróságnak azt kellett ellenőriznie, hogy a szabadságkorlátozásra a büntetőeljárásról szóló jogszabályban meghatározott okból és az eljárási szabályok megtartásával került-e sor. Részletesen és meggyőzően megindokolt álláspontja szerint a büntetőbíróságok az irányadó jogszabályi előírásoknak megfelelően jártak el. Az eljárás indokolatlan elhúzására sem került sor, hiszen a büntetőbíróságok az előzetes letartóztatás elrendeléséről, fenntartásáról mindenkor a törvényi határidőben döntöttek, ugyanakkor az 1992. július 24-én benyújtott vádirat alapján a kerületi bíróság már 1992. november 12-én tárgyalást tartott, és meg is szüntette a felperessel szembeni szabadságkorlátozást.
Alaptalanul sérelmezi a felperes azt is, hogy az elsőfokú bíróság az alperesek képviselője javára útiköltséget állapított meg. Miután az alperesek - mint peres felek - az ügy elintézéséből a Pp. 13. §-a (1) bekezdésének a) pontja értelmében ki vannak zárva, a Legfelsőbb Bíróság a Budapesthez legközelebbi egyik megyei bíróságot jelölte ki eljárásra. Az alperesek a célszerű és jóhiszemű pervitel követelményének tettek eleget, amikor képviseletükről gondoskodtak. Az alperesek képviselője a Pp. 75. §-ának (3) bekezdése alapján joggal tarthatott igényt az útiköltségre is, ennek megfizetésére pedig az elsőfokú bíróságnak a Pp. 78. §-ának (1) bekezdése értelmében a pervesztes felperest kellett köteleznie.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét indokai alapján a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. (Legf. Bír. Pf. V. 20.265/1995. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás