BK BH 1996/182
BK BH 1996/182
1996.04.01.
I. Nem valósítja meg a foglalkozás körében elkövetett halált okozó gondatlan veszélyeztetés vétségét az az orvos, aki "formális" szabályszegéseivel nem veszélyeztette közvetlenül a beteg életét, testi épségét vagy egészségét, illetve a közvetlen veszély nem a foglalkozási szabályszegése folytán következett be [Btk. 171. § (2) bek. b) pont, 11/1987. (VIII. 19.) EüM r. 6. § (2) bek., 8. §].
II. A "diagnosztikus tévedés" esetén csak akkor állapítható meg az orvos büntetőjogi felelőssége, ha a tévedés egyben foglalkozási szabályszegésnek is tekintendő, mert sérti az orvosi tevékenységre irányadó objektív gondossági kötelezettséget [Btk. 14. §, 27. §, 171. § (1) bek., (2) bek. b) pont].
A megyei bíróság a vádlottat a 2 rb. foglalkozás körében elkövetett halált okozó gondatlan veszélyeztetés vétségének vádja alól felmentette. A megállapított tényállás szerint a vádlott 1964-ben szerzett orvosi diplomát. Ezt követően 1968-ban sebészeti, 1972-ben urológiai szakvizsgát tett. 1980-ban az orvostudományok kandidátusa, 1991-ben az orvostudományok doktora címet szerezte meg. 1988 januárjától a megyei kórház urológiai osztályának a vezetője volt.
A vádlott 1984-től - Magyarországon elsőként - végzett ún. percután veseműtéteket (bőrön át végzett műtéti beavatkozás), 1989 októberétől pedig percután epeműtéteket is végzett. Ilyen műtétek elvégzésére az Egészségügyi Tudományos Tanács (ETT) - az Országos Sebészeti Intézet és az Országos Urológiai Intézet szakmai véleményének beszerzése után - 1990. május 7-én adott engedélyt. Tekintettel arra, hogy a percután epeműtét klinikai kísérleti gyógyeljárásnak minősül, elvégzésére a sebészeti szakmai kollégium körültekintő feltételrendszert írt elő.
A vádlott összesen 164 percután epeműtétet végzett az urológiai osztályon, ebből nyolc esetben szövődmény lépett fel, de ezeket jórészt sikerült megszüntetni és hat beteg gyógyultan távozott, két beteg azonban meghalt.
1. A megyei kórház ellátási körzetéhez nem tartozó 32 éves sértett 1990. november 7-én kereste fel a vádlottat a kórház urológiai osztályán, és 1990. november 8-án került felvételre. A sértettet a kórházban a belgyógyász nem vizsgálta meg, a vádlott elfogadta a magával hozott, húsz hónappal korábban kelt orvosi véleményeket. A műtét előtt egy nyilatkozatot íratott alá a sértettel, amely szerint a percután műtéthez hozzájárul. A percután műtétet a vádlott 1990. november 9-én helyi érzéstelenítéssel elvégezte. A következő napokon a sértett rosszullétre panaszkodott, oldalszúrása és hányingere volt, ezért november 12-én a vádlott ultrahangos vizsgálatot végeztetett, de epecsorgást nem tapasztalt. Ezután izotópos vizsgálat is történt, utána a sértett hirtelen sokkos állapotba került. Sokktalanítás után az altatóorvos gyomortükrözés elvégzését tartotta szükségesnek, ez megtörtént, és negatív eredménnyel járt. A vádlott november 12-én feltáró műtétet végzett, majd braunol oldattal fertőtlenített. A műtét után a sértettet az intenzív osztályon helyezték el, ahol hashártyagyulladás és ehhez társult következményes légzési és keringési elégtelenség következtében, 1990. november 25-én meghalt. A vádlott azáltal, hogy az epekő eltávolítása előtt belgyógyásszal nem konzultált, az ETT sebészeti szakmai kollégiumi állásfoglalásában írt kutatásetikai előírásokat megszegte, az említett előírások figyelmen kívül hagyása azonban nem játszott szerepet a sértett sorsának az alakulásában. A vádlott a sértett nem megfelelő formában történt felvilágosításával ugyancsak kutatásetikai előírásokat szegett meg. A sértett állapotát a vádlott folyamatosan figyelemmel kísérte, a helyes diagnózis korábbi felismerése és a néhány órával előbb végzett feltáró műtét növelhette volna a sértett életben maradásának az esélyét. A sebésszel való konzílium elmaradása formai szabályszegés, mivel a vádlott sokéves sebészeti gyakorlattal rendelkező sebész szakorvos.
A kialakult szövődmény a beavatkozás kockázati körébe esik, a sértett gyógykezelése során az említett előírások megszegése nem áll okozati összefüggésben a kórlefolyás alakulásával és a halálos eredmény bekövetkezésével.
2. A 32 éves sértett 1990 nyarán kereste fel epekőpanaszaival a vádlottat a kórház urológiai osztályán, és 1990. november 12-én nyert felvételt. Felvételekor átadta a körzeti orvosa által 1990. november 9-én kiállított orvosi igazolást, mely szerint "műtéti kontraindikáció nincs, műthető". A vádlott 1990. november 13-án elvégezte helyi érzéstelenítéssel a percután műtétet. Előtte a sértettel aláíratta az előre elkészített, a percután műtétek elvégzéséhez szükséges beleegyező nyilatkozatot. November 14-én a sértett megszédült, másnap haspuffadás és hányinger lépett fel nála. Ezután a vádlott ultrahangos vizsgálatot végeztetett, majd pungálással epés váladékot távolított el. Az esti órákban feltáró hasi műtétet végzett. A hasi műtét során észlelte, hogy az endoszkópos epekő-eltávolítás alkalmával megsérült az epehólyag, és a nyíláson át epe csorgott a hasüregbe. A feltáró műtét során a vádlott az epehólyagot eltávolította, és fertőtlenítette a hasüreget. Az altatás után a sértett légzését nem találta megfelelőnek, ezért az intenzív osztályon helyezte el. November 16-án és november 17-én az intenzív osztályon vizsgálta a sértettet, akinek az állapotát megfelelőnek találta. A sértett tudata december 2-ig éber volt, december 15-től azonban kontaktusképtelenné vált, és 1991. január 3-án meghalt. A sértett halálát kiterjedt epés hashártyagyulladáshoz, felfekvéses hámelhalásokhoz társuló súlyos fokú vérmérgezés okozta.
A vádlott kutatásetikai előírásokat szegett meg, amikor a műtéti javallat felállításakor belgyógyász és sebész együttes bevonását elmulasztotta. Ugyanez vonatkozik a sértett felvilágosítására is, amely formálisnak tekinthető. Az állapotát viszont folyamatosan figyelemmel kísérte, november 13-án és 14-én kereste az észlelt tünetek okát. November 15-én ultrahangos vizsgálatokkal és punkcióval kereste a feltételezett szövődmény lényegét, majd hasi feltárást végzett. Kedvezőbb lehetett volna a második műtét, ha az korábban történik. Az elvégzésével azonban szakmai szabályszegés nem történt, a feltáró műtétek végzésében egyébként a vádlott kellő jártassággal rendelkezett, így a sebész konzulens igénybevétele mellőzhető volt. A kialakult szövődmény, az epés hashártyagyulladás a műtéti beavatkozás kockázatába tartozik.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az ügyész a vádlott terhére a bűnösség megállapítása és az elítélése végett jelentett be fellebbezést. Az ügyész a másodfokú tárgyaláson a vádlott terhére bejelentett fellebbezést megalapozatlanság miatt tartotta fenn, és az első fokú ítélet hatályon kívül helyezését indítványozta.
A hatályon kívül helyezésre irányuló fellebbezés nem alapos.
Az elsőfokú bíróság értékelési körébe vonta és elemezte a részben ellentétes tartalmú orvos szakértői véleményeket. Kellő indokát adta annak, hogy az Egészségügyi Tudományos Tanács felülvéleményét - amely a bizonyítás egyéb adataival is összhangban állt - miért találta elfogadhatónak. A tárgyaláson megvizsgált bizonyítékokon alapuló tényállás túlnyomórészt megalapozott.
Helyesen hivatkozott azonban az ügyész a másodfokú eljárás során a tényállás részbeni felderítetlenségére: az elsőfokú bíróság nem vizsgálta, hogy a 11/1987. (VIII. 19.) EüM rendelet előírásai vonatkoznak-e a vádlott által végzett percután epeműtétekre, és nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy a vádlott az említett rendeletben írt szigorú foglalkozási szabályokat megszegte-e, illetve, hogy a vádlott terhére megállapított, ún. "kutatásetikai előírások" megszegése foglalkozási szabályszegésnek minősül-e. Ezzel kapcsolatban az elsőfokú bíróság az Egészségügyi Tudományos Tanács kiegészítő véleményét nem szerezte be, ennek hiányában pedig tévesen utalt arra, hogy foglalkozási szabályszegés nem történt. Ez a mulasztás azonban a másodfokú eljárásban felvett bizonyítással kiküszöbölhető volt.
A felderítetlenség kiküszöbölése érdekében a Legfelsőbb Bíróság beszerezte az Egészségügyi Tudományos Tanács felülvéleményét, és azt elfogadva, a Be. 258. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján a tényállást a következők szerint helyesbítette, illetve egészítette ki:
Az Országos Sebészeti Intézet az 1990. április 23-án és az Egészségügyi Tudományos Tanács az 1990. május 7-én kelt állásfoglalásaiban írásban rögzítette, hogy a percután epekő-eltávolítás műtéti beavatkozást klinikai kísérleti gyógyeljárásnak tekinti. A klinikai kísérleti gyógyeljárások orvosbiológiai kutatásnak minősülnek, és így az orvosbiológiai kutatásról szóló 11/1987. (VIII. 19.) EüM rendelet előírásai értelemszerűen vonatkoznak rájuk. A 11/1987. (VIII. 19.) EüM rendelet 6. §-ának (2) bekezdése szerint "az orvosbiológiai beavatkozásra adott engedélyben meghatározott feltételek és a kutatási terv előírásai, valamint a kutatás megkezdésének és ellenőrzésének előírásai foglalkozási szabálynak minősülnek", és e szabályok közül a vádlott többet is megsértett. Megszegte az Egészségügyi Tudományos Tanács és az Országos Sebészeti Intézet által előírt azt a foglalkozás szabályt, hogy "a műtét javallatát belgyógyásszal, sebésszel közösen kell megfogalmazni minden beteg esetében". Megszegte továbbá a vádlott a hivatkozott állásfoglalásban rögzített azt a foglalkozási szabályt is, hogy "közölni kell a beteggel a beavatkozás kockázatát" (vérzés, fertőzés), valamint a 11/1987. (VIII. 19.) EüM rendelet 8. §-ában írt foglalkozási szabályt is, mert a sértetteknek adott tájékoztatás nem volt teljes körű, a beavatkozás várható hatásaira, mellékhatásaira, a lehetséges kockázatra nem terjedt ki.
Az elsőfokú bíróság tehát helyesen utalt arra, hogy a tájékoztatás nem volt megfelelő és a felvilágosítás formális volt.
Az Országos Urológiai Intézet szakvéleménye alapján pontosításra szorult az ítéleti tényállás akként, hogy a percután beavatkozás az említett szerv nyitott műtéteiben jártas szakembert igényel, végül a másodfokú eljárásban beszerzett felülvélemény alapján a tényállást még azzal kell kiegészíteni, hogy a vádlott az általános sebészeti szakvizsga és a sebészeti osztályon szerzett gyakorlata alapján az ilyen műtétekben megfelelő jártassággal rendelkező szakembernek tekintendő.
Az előzőekben írt kiegészítéssel és helyesbítéssel a tényállás hiánytalan, teljes és a felülbírálatra alkalmas. Az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezésére nincs indok, a megismételt eljárástól pedig eredmény nem lenne várható.
Az elsőfokú bíróság az irányadó tényállás alapján helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a vádlottat a sértettek haláláért büntetőjogi felelősség nem terheli. Az ítélet jogi indokolása azonban hiányos, a cselekmény büntetőjogi elemzése és értékelése kellő mélységig nem történt meg.
A Btk. 171. §-ának (1) bekezdésében meghatározott, foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés vétségét az követi el, aki a foglalkozása szabályainak megszegésével más vagy mások életét, testi épségét vagy egészségét gondatlanságból közvetlen veszélynek teszi ki, vagy testi sértést okoz. A hivatkozott törvényi tényállásban "foglalkozási szabályok" szerepelnek. A 11/1987. (VIII. 19.) EüM rendelet 6. §-ának (2) bekezdése szerint a kutatásetikai szabályok, az orvosbiológiai beavatkozásra adott engedélyben meghatározott feltételek és a kutatási terv előírásai is foglalkozási szabályok. A kutatásetikai szabályok és egyéb foglalkozási szabályok közötti különbségtétel tehát büntetőjogi szempontból nem lényeges, az előbbiek is valójában jogi és nem pusztán etikai előírások.
Ki kell azonban emelni, hogy a Btk. 171. §-ának alkalmazásában kizárólag az élet, a testi épség és az egészség védelmére irányuló foglalkozási szabályoknak van büntetőjogi jelentőségük, vagyis olyan foglalkozási szabályoknak, amelyek megszegése veszélyt jelent a bűncselekmény jogi tárgyára. Az orvosi tevékenységgel kapcsolatos egyéb foglalkozási szabályok megszegése más jogágak szabályaiba ütközhet, és az orvos nem büntetőjogi, hanem egyéb (polgári jogi, fegyelmi) felelősségét alapozhatja meg. A Btk. 171. §-ának (1) bekezdésében megjelölt körbe tartozó foglalkozási szabályok megszegése is csak akkor tényállásszerű, ha az elkövető szabályszegő tevékenységével okozati összefüggésben következik be az eredmény (más vagy mások életének stb. közvetlen veszélyeztetése vagy a testi sértés), illetve az elkövető mulasztása folytán nem akadályozza meg a tényállásszerű eredmény bekövetkezését, bár erre lehetősége volt.
A megállapított tényállás szerint a vádlott a tájékoztatási kötelezettségével kapcsolatban megszegte az ETT és az Országos Sebészeti Intézet által az engedélyben meghatározott, valamint a 11/1987. (VIII. 19.) EüM rendeletben írt foglalkozási szabályokat azzal, hogy a sértettek felvilágosítása - a percután epeműtét lehetséges kockázatára, a szövődményekre (vérzés, fertőzés) nézve - nem volt pontos és teljes. A nem megfelelő tájékoztatás sérthette a sértettek személyiségi jogát, korlátozhatta a döntési lehetőségüket, önmagában azonban egyik beteg életét, testi épségét vagy egészségét sem veszélyeztette közvetlenül, ezért nem szolgálhat alapul büntetőjogi felelősségre vonásra.
A vádlott ellátási területéhez nem tartozó két beteg előzetesen, önként választotta az új műtéti beavatkozást, amikor kifejezetten ezzel a céllal kereste fel a vádlottat, majd annak tudatában írta alá a hozzájáruló nyilatkozatot, hogy "az eljárás hivatalosan nem elfogadott, az új eljárást követő szövődmények és a kőkiújulási eredmények még nem ismertek". Ilyen körülmények között nem lehet arra következtetni, hogy döntésüket az előírás szerinti tájékoztatás megváltoztatta volna.
A belgyógyász és sebész bevonására vonatkozó - a betegek életének és egészségének védelmét, az orvosi beavatkozás feltételeinek szakszerű tisztázását szolgáló - foglalkozási szabályokat a vádlott ugyancsak megszegte, de ezek a szabályszegések sem veszélyeztették a sértettek életét vagy a testi épségét.
A betegek egészségi állapotának megfelelő tisztázása megtörtént, a magukkal vitt orvosi leletek a műtéti kontraindikáció gyanúját nem vetették fel. Az 1. alatt jelzett sértettnél az esetenkénti szaporább szívműködésre utaló orvosi leletek alapján - figyelemmel az ETT és az Országos Sebészeti Intézet előírásaira - a helyi érzéstelenítéssel végzendő percután műtét orvosilag ajánlottabb volt, mint a feltáró műtét.
A sebészi szakvizsgával és nagy sebészeti gyakorlattal rendelkező vádlottnak a hasi feltáró műtétekben kellő jártassága volt, ezért a sebész szakorvos bevonásának az elmulasztása valóban csupán "formális" szabályszegés.
Összegezve: a sértettek élete a percután műtétek elvégzését megelőzően a foglalkozási szabályok megsértése által nem került közvetlen veszélybe. A percután műtéteket a vádlott a szakma szabályainak megfelelően végezte el. A sértetteknél az epeműtétek indokoltak voltak. A vádlott a műtétek elvégzéséhez megfelelő képesítéssel és gyakorlati készséggel rendelkezett. Nincs egyetlen olyan ténybeli adat sem, amely arra utalna, hogy a vádlott a műtétek során az orvosi foglalkozás bármely szabályát, előírását - ideértve az ETT és az Országos Sebészeti Intézet feltételeit is - megszegte volna.
A percután műtétek után fellépő szövődmények olyan okfolyamatok következményei, amelyek megindulásáért a vádlott nem felelős. A szövődmények - mint káros következmények - szakszerű és kifogástalan műtéti beavatkozás mellett is bekövetkezhetnek. Ezek a gyógyítással együtt járó kockázat körébe tartoznak. A gyógyítás kockázata ugyanis a beteg életének, egészségének vagy testi károsodásának objektíve meglevő - akár előre látható, akár rejtett - veszélyét jelenti, amellyel az adott gyógybeavatkozás az orvosi foglalkozás szabályainak megtartása mellett is járhat. A gyógyítás káros mellékkövetkezményei akkor válnak büntetőjogilag jelentőssé, ha az orvos eltér a foglalkozása szabályaitól, azokat megszegi, vagy szabályszerű mulasztást követ el. Az adott ügyben azonban a sértetteknél kialakult szövődmények nem az orvosi foglalkozás szabályainak a megszegése folytán és azok következményeként jöttek létre, hanem kizárólag a beavatkozás kockázata körébe esnek. A percután epekő-eltávolítás kockázata a fertőzés és az üreges szerv perforációja (Urológiai Intézet véleménye).
További elemzést igényel a vádlott büntetőjogi felelőssége az első, illetve a második műtét közötti magatartásával kapcsolatban, mindkét beteget illetően. Azt kell vizsgálni, hogy a vádlott nem követett-e el foglalkozási szabályszegést, orvosi mulasztást azzal, hogy amikor a szövődmények folytán a betegek állapota rosszabbodott, nem avatkozott be kellő időben, és nem felel-e amiatt, hogy neki felróhatóan - gondatlanságból - fenntartotta, illetve súlyosította a sértettek életét vagy testi épségét fenyegető közvetlen veszélyt, illetve ezzel végső soron a haláluk bekövetkezésében közrehatott-e.
Az Egészségügyi Tudományos Tanácsnak a másodfokú eljárás során is fenntartott felülvéleménye alapján megállapítható, hogy a vádlott a szövődményre utaló tüneteket nem megfelelő módon és időben értékelte, vagyis késlekedett a hasfeltáró műtéti javallat felállításában. Az Egészségügyi Tudományos Tanács felülvéleménye szerint azonban ez a magatartás csupán diagnosztikus tévedésnek minősíthető. Büntetőjogi szempontból különbséget kell tenni a különböző diagnosztikus tévedések között. A büntetőjogi felelősséget, vagyis a büntetőjogi gondatlanság megállapítását kizárólag az olyan diagnosztikus tévedés alapozhatja meg, amely egyben foglalkozási szabályszegés is.
Az egyes betegségek tüneteinek felismerése és helyes értékelése, a műtét vagy más orvosi beavatkozás szükségességének a megítélése és megfelelő időpontjának a megválasztása bonyolult és felelősségteljes mérlegelést igényel. E mérlegelés során úgy kell eljárni, ahogy ez az orvostudomány és az orvosi gyakorlat adott fejlettségi szintjének megfelelő foglalkozási szabályok szerint (beleértve az íratlan szakmai szabályokat is) az orvostól általában elvárható. Az általában elvárható - vagyis az orvosi foglalkozás körébe tartozó tevékenységet végző személyekre irányadó - követelményekkel ellentétes magatartás sérti az objektív gondossági kötelezettséget, és - további feltételek megléte esetén - a büntetőjogi gondatlanság megállapítását eredményezheti.
Az orvostól általában elvárható, hogy a diagnózis felállítása során a lehető legnagyobb figyelemmel és körültekintéssel járjon el. Számot kell vetni azonban a szakmai lehetőségek és az emberi képességek korlátaival is. A diagnosztikus tévedést és a beavatkozás legmegfelelőbb időpontjának a megválasztását nem a későbbi következményekre tekintettel kell megítélni, hanem a diagnózis idején fennálló helyzetet, az akkor megismerhető és értékelhető tényeket alapul véve kell elbírálni, hogy a diagnosztikus tévedés egyben foglalkozási szabályszegés-e. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy az orvosnak gyakran többféleképpen értelmezhető tünetek alapján és esetleg igen rövid időn belül kell a diagnózist megállapítania és eldöntenie, hogy milyen beavatkozás áll leginkább a beteg érdekében, és mely időpontban leghelyesebb azt elvégezni. Ebben az ügyben azt kell vizsgálni, hogy a sértettekéhez hasonló műtéten átesett betegek hasonló állapotrosszabbodása esetén a kezelő orvostól általában milyen magatartás várható el, és hogy ehhez képest mit tett a vádlott: megtartotta-e a foglalkozása szabályait, annak előírásait, és minden eszközt igénybe vett-e a helyes diagnózis megállapításához. A vádlott a percután beavatkozás után a sértettek állapotát folyamatosan észlelte és figyelemmel kísérte. A szövődmények fellépését felismerte, kutatta annak okait.
Ennek érdekében kiegészítő vizsgálatokat végzett (UH hasi röntgen, hasi punkció, laboratóriumi vizsgálat), majd ezen vizsgálatok eredményének ismeretében döntött és végezte el - az első sértett esetében a harmadik, a második sértett esetében a második napon - a szakma szabályainak megfelelően a hasi feltáró műtétet. Utólag, a későbbi következmények ismeretében megállapítható ugyan, hogy nem a legkedvezőbb időpontban hozta meg a döntését, illetve tette meg a kialakult helyzetben a szükséges intézkedéseket, de a percután epeműtét utáni szövődmények nem megfelelő módon történő értékelésében és az újabb műtét késedelmes elhatározásában és elvégzésében megnyilvánuló hibás döntése olyan diagnosztikus tévedés, amely nem foglalkozási szabályszegés.
A fentiekből következik, hogy a vádlott olyan foglalkozási szabályszegést, orvosi mulasztást nem követett el, amely a sértettek életének a közvetlen veszélyeztetésével, illetve a bekövetkezett halálos eredménnyel okozati összefüggésben állna.
Ezért nem tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a vádlottat bűncselekmény hiányában felmentette.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú eljárásban az orvos szakértő vélemény beszerzésével merült fel az államot terhelő további bűnügyi költség. (Legf. Bír. Bf. I. 2421/1994. sz.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás