BK BH 1996/246
BK BH 1996/246
1996.05.01.
I. A büntetőeljárás során lefolytatott bizonyítás eredménye és ennek körében a gyanúsítottnak a nyomozás során tett vallomása bizonyítékként csak akkor nem vehető figyelembe, ha az az eljárási törvény rendelkezéseivel ellentétes volt, így pl. a vallomásra kényszerítés erőszakkal, fenyegetéssel vagy ehhez hasonló más módon történt [Be. 60. § (2) és (3) bek.].
II. Ha a nyomozó hatóság a gyanúsított kihallgatásáról készült jegyzőkönyv felvételével kapcsolatban az eljárás alá vont személy védekezési jogával összefüggésbe nem hozható és az ügyvitel körébe tartozó alaki szabálytalanságokat valósít meg, ez nem teszi kizárttá az abban foglalt vallomás tartalmának bizonyítékként értékelhetőségét, és nem értékelhető olyan eljárási szabálysértésként, amely a határozat meghozatalát lényegesen befolyásolta [Be. 60. §, 261. § (1) bek.].
A megyei bíróság az I. r. vádlottat különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntette miatt - mint többszörös visszaesőt - 12 évi fegyházbüntetésre és 10 évre a közügyektől eltiltásra ítélte, egyben elrendelte a vádlott kényszergyógyítását;
a II. r. vádlottat társtettesként elkövetett, életveszélyt okozó testi sértés bűntette miatt 4 évi börtönbüntetésre és 4 évre a közügyektől eltiltásra ítélte, egyben elrendelte a kényszergyógyítását.
A tényállás szerint az I. r. vádlott nős, két kiskorú gyermeke van, szakképzettség nélküli, rokkantnyugdíjas, az általános iskola 8 osztályát végezte el. Büntetve két alkalommal volt. Érzelmi beilleszkedései zavarokat mutató, kiegyensúlyozatlan személyiségszerkezetű, agresszív magatartásra hajlamos egyén, de a személyiségzavara ellenére sem volt korlátozva a cselekménye társadalomra veszélyességének a felismerésében. A vádlott idült alkoholista, akinek a kényszergyógyítása szükséges.
A II. r. vádlott nős, három kiskorú gyermeke van, szakképzettség nélküli. Az általános iskola 8 osztályát végezte el. Büntetve öt esetben volt. A II. r. vádlott kóros értékű személyiségzavarban, elmegyengeségben, elmebajban, szellemi hanyatlásban és tudatzavarban nem szenved, és nem szenvedett azokban a bűncselekmény elkövetésének idején sem. Elmeállapota miatt nem volt korlátozva a cselekménye társadalomra veszélyességének a felismerésében. Alkoholista, akinek a kényszergyógyítása szükséges. A vádlottak testvérek, akik gyermekkoruk óta ismerték a velük egy faluban lakó sértettet. A II. r. vádlott és a sértett között korábban már volt nézeteltérés, amely odáig fajult, hogy a sértett a II. r. vádlottat tettlegesen is bántalmazta. 1993. december 18-án a vádlottak a kora esti órákban az eszpresszóban italoztak, itt találkoztak a sértett testvérével. A II. r. vádlott kihívta az eszpresszó elé a sértett testvérét, és két esetben megütötte őt azért, mert kiállt a testvére mellett, amikor a sértett őt bántalmazta.
Ezt követően 19 óra körül az I. r. és a II. r. vádlottak kerékpárral átmentek a szomszédos községbe, és ott folytatták az italozást. Amikor az eszpresszóba megérkeztek, a sértett már ott tartózkodott. A vádlottak, valamint a sértett együtt italoztak, kölcsönösen fizettek is egymásnak. Záróra előtt egy fél órával a II. r. vádlott és a sértett összeszólalkozott, és ezt követően a sértett meg is pofozta a II. r. vádlottat. Ezután a vádlottak az eszpresszóból elmentek, de elhatározták, hogy a II. r. vádlottat ért sérelmet megtorolják és a sértettet megverik.
Az egyik útkereszteződésnél a kerékpárjukat letéve várakoztak a sértettre, közben mindketten lécdarabot törtek le egy fakerítésből. Későn vették észre, hogy a sértett és a vele levő K. M. odaérve a II. r. vádlott letámasztott kerékpárját elvették és arra mindketten ráülve távoztak. Ezt követően a vádlottak felültek az I. r. vádlott kerékpárjára, és a sértett, valamint K. M. után mentek, miközben kiabáltak, hogy tegyék le a kerékpárt. Ekkor a sértett és K. M. leszálltak a kerékpárról, és miután a vádlottak őket utolérték, a II. r. vádlott a kezében levő lécdarabbal szaladt feléjük. Az I. r. vádlott K. M. lábához hajította a kerékpárt, és ettől, valamint a további esetleges bántalmazástól való félelmében K. M. elmenekült a helyszínről, akit a II. r. vádlott üldözőbe vett. A sértett a helyszínen maradt, akit az I. r. vádlott a léccel több esetben megütött. Az ütés a sértett fejét és a felső testét érte, s miután a léc eltört, az I. r. vádlott egy esetben hátba ütötte a sértettet, aki ennek következtében a földre esett. A sértett kérte a vádlottat, hogy ne bántsa, az I. r. vádlott azonban nem hagyott fel a sértett bántalmazásával. A földön fekvő sértettbe az I. r. vádlott több esetben belerúgott, ennek folytán a sértett az eszméletét elvesztette. Az I. r. vádlott a már eszméletlen sértett ruházatát a deréktájnál gázöngyújtóval meggyújtotta.
A pár perc múlva a K. M. üldözéséből a helyszínre visszaérkező II. r. vádlott látta, hogy a sértett felsőruházata ég, és a sértett mellett áll az I. r. vádlott. Megkérdezte a testvérét, hogy mi történt, mire az I. r. vádlott azt válaszolta, hogy ő nem tudja. Ekkor felültek a kerékpárra és elindultak haza, otthagyván az égő sértettet. Pár száz méter megtétele után hallották, hogy nagy fájdalomtól az eszméletét időközben újra visszanyerő sértett segítségért kiabál és jajgat. Látták, hogy a sértett ruházata még mindig ég, ezért visszamentek a sértetthez, és a sértettet a közelben levő pocsolyához húzták, abban meggörgették, így a sértett ruháján égő tüzet eloltották. Ezt követően a fájdalmában nyöszörgő sértettet a helyszínen hagyták, és kerékpárral hazamentek.
A sértettnek még volt annyi ereje, hogy a bántalmazás helyszínétől nem messze lévő Z. A. házához bemenve segítséget kérjen. Az értesített rendőrök mentőt hívtak, és a sértettet kórházba szállították. Az intenzív osztályon levő orvos kérdésére a sértett azt mondta, hogy két ember megtámadta, megverte, majd leöntötte benzinnel és felgyújtotta. A sértett III. és IV. fokú égési sérüléseket szenvedett, és a szakszerű ellátás ellenére 1993. december 29-én keringési és légzési elégtelenség folytán meghalt.
Ezen túlmenően a sértett a vádlottak bántalmazásai következtében a hajas fejbőr vérbeszűrődéseit, a mindkét oldali halántékizomzat vérbeszűrődését, bal oldalon a koponya alapcsontjainak törését, az orrcsont törését, az ékcsonti öböl bevérzését, a lágyagyhártyákon foltos vérbeszűrődést, bal oldalon a gégefőporcnál vérbeszűrődést és a bal oldali görgetegizomban vérbeszűrődést szenvedett.
A sértett halálának közvetlen oka a tüdőgyulladás volt, mely az általános vérmérgeződéses állapot szövődményeként lépett fel.
A hajas fejbőr foltszerű vérbeszűrődései közepes erejű tompa erőbehatás során keletkeztek. A jobb oldali halántékizom vérbeszűrődése hosszanti kiterjedésű eszközzel, közepes erővel leadott ütéstől jött létre. A bal oldali halántékizom vérbeszűrődése, a bal oldali falcsont és halántékcsont, valamint a koponyaalap törése és a bal oldali halántéklebeny zúzódása nagy erejű, direkt tompa erőbehatás következménye, valamint ugyanezen erőbehatás indirekt úton hozta létre a jobb oldali halántéklebeny zúzódását, ellencsapódásos mechanizmus folytán. A jobb homlokzat feletti folytonosságmegszakítás, a bal felső szemhéj folytonosságmegszakítás, az orrcsont törése és a bal oldali homloklebeny zúzódása, valamint a bal oldali halántéklebeny sérülése egyetlen, nagy erejű, hosszanti kiterjedésű eszközzel leadott erőbehatástól jött létre. A jobb halántékizomzaton keletkezett sérülés egy külön erőbehatással jött létre, mely sérülés sávszerű volt. Ez hozta létre az agy jobb féltekéjében keletkezett sérüléseket is. Az agy alapi felszínének többszörös zúzódását a fejet ért nagy erejű erőbehatások együttesen vagy külön-külön is létrehozhatták. Mindkét felső szemhéj vérbeszűrődése a koponyaalapi törés következményeként jött létre. A bal vese zsíros tokjának és a bal oldali görgetegizom vérbeszűrődése egyetlen, közepes erejű tompa erőbehatás következménye, mely lehetett ütés vagy rúgás is.
A megyei bíróság ítéletét a Legfelsőbb Bíróság az I. r. vádlott és védője által felmentésért, a téves jogi minősítés miatt, a II. r. vádlott tekintetében pedig az ügyész által súlyosításért bejelentett fellebbezések alapján bírálta felül.
A legfőbb ügyész a II. r. terhelt terhére bejelentett fellebbezést fenntartotta, és bizonyítás felvételét indítványozta. Az I. r. vádlott védője a másodfokú eljárásban ugyancsak bizonyítási indítványt terjesztett elő, és tanúk kihallgatását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a legfőbb ügyész, valamint az I. r. vádlott védője által előterjesztett bizonyításkiegészítési indítványoknak helyt adott és a Be. 240. §-a alapján bizonyítás felvételét rendelte el. A másodfokú tárgyaláson lefolytatott bizonyítás során nem lehetett kétséget kizáróan tisztázni, hogy az I. r. vádlott a sértett ruházatának a meggyújtását megelőzően használt-e égést segítő (gyorsító) anyagot avagy sem. Nem vezetett eredményre e kérdés tisztázása kapcsán a kihallgatott orvosok tanúvallomása sem. A tanúként meghallgatott orvosok vallomásai ugyanis ebben a kérdésben nem voltak egybehangzóak, és nem voltak alkalmasak annak a megnyugtató bizonyítására, hogy a sértettet a felgyújtását megelőzően valamilyen égést gyorsító anyaggal öntötték le. Nem vitt közelebb a kérdés tisztázásához az igazságügyi vegyész szakértő véleménye sem.
A Legfelsőbb Bíróság a bizonyítási eljárás során az I. r. vádlott elé tárta a rendőrőrsön első ízben történt gyanúsítotti kihallgatásáról felvett jegyzőkönyvet, amelyben ez a vádlott azt állította, hogy a vallomásának a sértett megveréséig terjedő része fedi a valóságot, ám az azt követő események leírása valótlan. Állította, hogy a továbbiak jegyzőkönyvezésére a vele szemben alkalmazott kényszer hatására került sor.
A Legfelsőbb Bíróság az I. r. vádlott első kihallgatását tartalmazó jegyzőkönyvet, mint bizonyítékot bevonta a másodfokon felvett bizonyítás körébe, és azt az elsőfokú bíróság által értékelt bizonyítékokkal összhangban - és a megyei bíróság által levont következtetéseknek megfelelően - vizsgálta. A Legfelsőbb Bíróság abból indult ki, hogy az elsőfokú bíróság nem fogadta el az I. r. vádlottnak azt a védekezését, mely szerint a kihallgatását végző rendőrök vele szemben kényszert alkalmaztak. A jegyzőkönyv tehát a vádlott olyan vallomását tartalmazza, amely kényszermentesen született. A vallomás hitelt érdemlőségét és esetlegesen bizonyítékként elfogadását tehát ennek az alapulvételével kellett megítélni.
Az I. r. vádlott a másodfokú tárgyaláson is fenntartotta azt az állítását, mely szerint a szembesítés során vele szemben kényszert nem alkalmaztak. Ennek az eljárási cselekménynek során a II. r. vádlottal szembesítették és ekkor nem vonta kétségbe a testvérének azt az állítását, hogy amikor visszatért hozzá és a sértetthez, akkor annak ruhája már lángolt, majd utóbb a sértettet együttesen húzták a pocsolyához és oltották el a ruháját.
Az elsőfokú bíróság a II. r. vádlott vallomására, mint közvetlen bizonyítékra és bizonyítékokon alapuló ténybeli következtetésre alapozta azt a megállapítását, amelyből okszerűen vont következtetést az I. r. vádlott bűnösségére. A szembesítési jegyzőkönyvben foglaltak bizonyítékul elfogadásából pedig csak arra lehetett következtetést levonni, hogy amit az I. r. vádlott a rendőrségen először történt kihallgatása során elmondott, az - a saját cselekményét illetően - nem mond ellent azoknak a bizonyítékoknak, amelyeket az elsőfokú bíróság a tényállás megállapításának az alapjául elfogadott.
Az elsőfokú bíróság a tényállást a II. r. vádlott vallomására alapította, mely azt tartalmazta, hogy miután a sértettet a testvérével közösen bántalmazták, a sértettel levő személy - K. M. - elfutott, ő pedig utánaszaladt. A menekülőt azonban nem érte utol, és ezért mintegy 100 m üldözés után visszafordult, és elindult visszafelé. Amikor a helyszínre visszaért, látta, hogy a sértettnek ég a ruházata, és a bátyja ott áll mellette. Amikor megkérdezte az I. r. vádlottat, hogy mi történt, attól azt a választ kapta, hogy nem tudja. Ebből, valamint a bíróság által elfogadott egyéb bizonyítékokból az elsőfokú bíróság helyesen és logikusan jutott arra a megállapításra, hogy a sértett ruházatát kizárólag az I. r. vádlott gyújthatta meg.
A bizonyítékok e logikai láncolatába pedig pontosan beilleszthető az I. r. vádlottnak az első rendőrségi kihallgatása során a bűnösséget is beismerő vallomásának az a része, mely azt tartalmazza, hogy a sértett ruházatát a nála levő műanyag öngyújtójával ő gyújtotta meg. Beismerő vallomása mindenben fedi az elsőfokú bíróság által mérlegeléssel megállapított és - ténybeli következtetéssel is igazolt - tényeket. Az I. r. vádlott beismerésének - mint bizonyítéknak - a hitelt érdemlősége, annak elfogadása vagy elvetése azon alapulhat, hogy ez a vallomás a bíróság által elfogadott többi bizonyítéknak mennyiben felel meg, avagy azoknak mennyiben mond ellent.
A bizonyítékok értékelése az elsőfokú bíróság feladata, ez a bírói tevékenység a másodfokú eljárásban sem érinthető, amennyiben az eljárási szabályoknak, az iratoknak és a logika követelményeinek egyaránt megfelel. A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezési eljárás során bizonyítást folytatott le, és a tárgyalás anyagává tette az I. r. vádlott nyomozati vallomását, így lehetővé vált e bizonyíték értékelése és ezáltal az első fokon felvett bizonyítás tartalmai kiegészítése. Ez a kiegészítés azonban nem mondhatott ellent azoknak a következtetéseknek, amelyeket az elsőfokú bíróság a mérlegelés során helyesen vont le. Mivel az elsőfokú bíróság - a II. r. vádlott vallomását elfogadva - azt állapította meg, hogy a sértett ruházatának a meggyújtásakor a II. r. vádlott nem volt jelen, a Legfelsőbb Bíróság az I. r. vádlott vallomásából nem fogadta el, és nem értékelte bizonyítékként e vádlottnak azt az állítását, mely szerint a sértett ruházatának a meggyújtásakor az öccse is jelen volt.
I. A megyei bíróság az I. r. vádlott első ízben tett beismerő vallomását az értékelt bizonyítékok köréből kirekesztette, és annak az érdemi vizsgálatát mellőzte. Ezt azzal indokolta, hogy a gyanúsított vallomásának jegyzőkönyvezésénél a nyomozó hatóság eljárási hibákat vétett, és azok folytán ez a bizonyíték az értékelésre alkalmatlan.
Az elsőfokú bíróságnak ez az álláspontja téves. A bizonyítékok értékelését az elsőfokú bíróságnak tartalmi és formai okból egyaránt el kell végeznie. Az adott esetben a megyei bíróság a szóban levő fontos bizonyíték tartalmi vizsgálatát formai hibák észlelésére hivatkozással nem végezte el. Álláspontjának kialakításánál az elsőfokú bíróság helytelenül értelmezte az eljárási törvény több rendelkezését. A Be. 60. §-ának (2) bekezdése értelmében az erőszakkal, fenyegetéssel vagy más hasonló módon senkit sem szabad vallomásra kényszeríteni, a hivatkozott törvényhely (3) bekezdése szerint pedig a Be. rendelkezéseivel ellentétesen lefolytatott bizonyítás eredménye bizonyítékként nem vehető figyelembe. Az 1989. évi XXVI. törvény 5. §-a iktatta be a Be. 60. §-ának (3) bekezdését. E törvényhelyhez fűzött miniszteri indokolás szerint az eljárási törvény kiegészítését az tette indokolttá, hogy a Be. 60. §-a a törvényellenes bizonyítási módszerekre vonatkozó tiltó szabályt tartalmazott, és hiányzott a törvényellenes bizonyítás általános jellegű szankciója. Ezt a hiányt kívánta pótolni a Be. 60. §-ának (3) bekezdése, amely kimondta, hogy nem vehető figyelembe annak a bizonyításnak az eredménye, amelyet a Be. rendelkezéseivel ellentétesen folytattak el. A törvény módosított szövege nem hagy kétséget aziránt, hogy a Be. 60. §-ának (3) bekezdése a (2) bekezdésben tilalmazott eljárási magatartás kógens szankcióját állapítja meg. Az adott ügyben az elsőfokú bíróság gyakorlatilag a Be. 60. §-a (3) bekezdésének az alkalmazásával járt el, amikor az I. r. vádlott beismerő vallomását elvetette, noha maga állapította meg azt, hogy az I. r. vádlottal szemben a vallomásának felvételekor a nyomozó hatóság kényszert nem alkalmazott, és a vádlottnak erre vonatkozó védekezése nem volt elfogadható. Ez utóbbi védekezés cáfolatára egyébként széles körű bizonyítást folytatott le, mert meghallgatta mindazokat a hivatalos személyeket, akik a gyanúsított meghallgatásában érintve voltak, és ez utóbbi személyek nyilatkozatait értékelve jutott arra a meggyőződésre, hogy az I. r. vádlottnak a kényszer alkalmazására vonatkozó hivatkozása merőben alaptalan. Mégis ezzel a megalapozott és indokolt megállapításával került ellentétbe az elsőfokú bíróság, amikor e kényszermentesen született gyanúsítotti vallomást, mint bizonyítékot nem értékelte. A Be. 60. §-a (3) bekezdésének az alkalmazására tehát az adott esetben nem volt törvényes ok. A Be. 60. §-ának (1) bekezdése olyan előírásokat tartalmaz, amelyek a bizonyítás törvényességének az alapvető követelményei közé tartoznak. Ennek a rendelkezésnek a megsértése csak abban az esetben eredményezheti valamely eljárási cselekménynek a figyelmen kívül hagyását - és ezzel összefüggésben akár az első fokú ítéletnek a hatályon kívül helyezését -, ha a valamely törvényes kötelezettség megszegése vagy elmulasztása olyan eljárási szabálysértést valósít meg, amely az ítéletet lényegesen befolyásolja.
II. Az I. r. vádlott kihallgatásának az eredményét tartalmazó jegyzőkönyvvel kapcsolatban az elsőfokú bíróság ügyviteli szabálytalanságokat észlelt. Ezek a hiányosságok azáltal valósultak meg, hogy a jegyzőkönyv feltételének kezdeti és befejező időpontját a nyomozó hatóság nem tüntette fel, a hatóság tagjának a megjelölése a jegyzőkönyv kezdetekor más személyt tartalmazott, mint aki végül a jegyzőkönyvet e minőségben aláírta. Hibaként rótta fel a nyomozó hatóság terhére az elsőfokú bíróság azt is, hogy a védő részvételének a jogosultságát illetően a kioktatás nem szabályszerűen történt, továbbá azt is, hogy a nyomozó hatóság a feltárt tényekkel szemben nem a törvénynek megfelelően minősülő bűncselekménnyel gyanúsította az I. r. vádlottat.
A Legfelsőbb Bíróság ezzel kapcsolatban megállapította, hogy a nyomozati iratoknál levő jegyzőkönyv azt tartalmazta, hogy az I. r. vádlottat a nyomozó hatóság a Btk. 166. §-ának (1) bekezdésébe ütköző emberölés bűntettének a Btk. 16. §-a szerinti kísérletével gyanúsította, és ezt arra a tényre alapozta, mely szerint az I. r. vádlott 1993. december 18-án a késő esti órákban a testvérével, a II. r. vádlottal együtt előzetes szóváltást követően tettleg bántalmazta a sértettet, aki ennek következtében súlyos, életveszélyes sérüléseket szenvedett.
A jegyzőkönyvből is kitűnően a gyanúsítottat a Be. 132. §-ának (2) bekezdésében foglaltak szerint kioktatták arra, hogy védőt választhat vagy védő kirendelését kérheti, mert e tárgyban azt válaszolta, hogy erről majd később nyilatkozik. Ezt a kijelentését az aláírásával is igazolta, melyből az is következik: tisztában volt azzal, hogy a védelmének az ellátására ügyvédet vehet igénybe, de ebben a kérdésben akkor még nem tudott dönteni.
Az I. r. vádlott, mint gyanúsított a jegyzőkönyv minden oldalát az arra történt kioktatással együtt aláírta, hogy nem köteles vallomást tenni, és azt a kihallgatás bármely szakaszában megtagadhatja, és a vallomása az ügyében bizonyítékul felhasználható [Be. 87. § (2) bek.]. A jegyzőkönyvet lezárva valóban nem a kihallgatást megkezdő K. A. r. főhadnagy, hanem az azt befejező V. M. r. százados írta alá. A jelentősebb tárgyi súlyú, bonyolultabb ténybeli megítélésű, élet elleni bűncselekmények felderítésénél rendszerint tapasztalható, hogy a nyomozó hatóság több szakember közreműködésével vizsgálja az ügyet. Ennek során nem szokatlan, ha a gyanúsított kihallgatásában több rendőrtiszt is részt vesz. Az ilyen eljárási magatartás tehát megszokott, és önmagában eljárási szabálysértésként nem róható fel. Az azonban természetesen elvárható, sőt megkövetelendő, hogy amennyiben valamely személy meghallgatásánál több rendőrtiszt működik közre, akkor jelenlétük pontos időbeni feltüntetése mellett a jegyzőkönyv reá vonatkozó részét mindegyik írja alá. Ennek az elmulasztása azonban nem érinti a jegyzőkönyvben foglaltaknak a tartalmi helyességét.
A gyanúsított kihallgatásáról felvett jegyzőkönyv - az ellenkező tartalmú bizonyítékok híján - azt igazolja hitelesen, hogy az I. r. vádlott a legfontosabb eljárási jogaira történt kioktatás ismeretében, a rendőrség hivatalos helyiségében, a nyomozó hatóság - eljárási cselekmények foganatosítására beosztásánál fogva feljogosított - tagja előtt, az aláírással tanúsított szövegű vallomását megtette. Az elsőfokú bíróság által lefolytatott bizonyítás eredményeképpen az is beigazolódott, hogy erre a vallomásra kényszerítő eszközök igénybevétele nélkül került sor.
Az ügyvitel körébe tartozó alaki hiányosságok nem eredményezhették a Be. 261. §-ának (1) bekezdésében említett relatív eljárási szabálysértés megállapítását, annál kevésbé, mert ennek bizonyítékként elfogadása az ítélkezés alapjául szolgáló tényállás bizonyítékainak a körét csupán kiegészítette, de önmagában az ügy érdemi eldöntését nem befolyásolta.
A nyomozó hatóság olyan időpontban közölte az alapos gyanút az I. r. vádlottal, amikor a sértett még életben volt. Az addig feltárt adatok ismeretében a Btk. 166. §-ának (1) bekezdésébe ütköző emberölés bűntettének a kísérlete lehetett a bűncselekmény helyes megnevezése. Ennél szakszerűbb büntetőjogi minősítés a nyomozás szakaszában a nyomozó hatóság tagjaitól nem is várható el, mert az eljárás tárgyául szolgáló magatartás pontos és a Btk. Különös Részében írt minősítés a bizonyítás teljes anyagának az ismeretében dönthető el, végső soron pedig ez nem is a nyomozóhatóság, hanem a bíróság feladata.
A nyomozás során felvett, a gyanúsított kihallgatásáról készült jegyzőkönyv előbb említett formai hiányosságai tehát nem jártak a Be. 60. §-ának (1) bekezdésében előírt általános követelmények sérelmével, ezért a Be. 60. §-a (3) bekezdésének az alkalmazása kizárt, és a Be. 261. §-ának (1) bekezdésében foglalt eljárási szabálysértés megállapíthatóságát sem eredményezhették.
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás - az így kiegészített, illetőleg helyesbített bizonyítási anyagra figyelemmel - minden tekintetben megalapozott, ezért az első fokú ítélet felülbírálatra alkalmas.
Az irányadó tényállás alapján a megyei bíróság okszerűen vont következtetést a vádlottak bűnösségére.
A cselekmények büntetőjogi minősítését illetően az elsőfokú bíróság tévedett, amikor a II. r. vádlott életveszélyt okozó testi sértés bűntetteként értékelte cselekményét társtettesként elkövetettnek minősítette. Az I. r. és a II. r. vádlottak ugyanis a Btk. Különös Részének két, különböző törvényi tényállásába ütköző bűntettet valósították meg, márpedig társtettességet csak ugyanazon bűncselekmény esetében lehet megállapítani. Ez nem jelenti ugyan a teljességgel azonos jogi minősítést, de legalább a bűncselekmény alapeseti törvényi tényállásának azonosnak kell lennie, tehát a társtettesi elkövetés az emberölés és az életveszélyt okozó testi sértés bűntettének a viszonylatában nem valósulhat meg. Erre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a II. r. vádlott tekintetében a társtettesi elkövetés megállapítását mellőzte. A II. r. vádlott terhére súlyosításért bejelentett ügyészi fellebbezés, illetőleg az I. r. vádlottnak és védőjének a fellebbezése a következők szerint nem alapos.
Az I. r. vádlott többszörös visszaeső, aki jelentős tárgyi súlyú, a közfelfogás szerint is mélyen elítélendő, könyörtelen bűncselekményt valósított meg. Ehhez képest a vele szemben kiszabott szabadságvesztés inkább enyhe, mint eltúlzott. Erre figyelemmel vele szemben a Legfelsőbb Bíróság a büntetés enyhítésére indokot nem látott.
Nem találta alaposnak a Legfelsőbb Bíróság a legfőbb ügyésznek a II. r. vádlott büntetésének a súlyosítására irányuló fellebbezését sem.
A megállapított tényállás szerint a II. r. vádlott nem ölési, hanem a testi épséget sértő cselekményt valósított meg. Cselekményének a tárgyi súlya és az alanyi bűnösségének a foka az I. r. vádlotthoz képest lényegesen enyhébb. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a bizonyítási eljárás eredményességét és a tényállás tisztázását nagy fokban megkönnyítette az ő kezdettől fogva őszinte beismerő vallomása, amelynek lényegét a testvérével történt szembesítés során is fenntartotta. Ez utóbbi körülményekre figyelemmel a vele szemben alkalmazott fő- és mellékbüntetés eltúlzottan enyhének nem tekinthető, ezért a Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletének a büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezését. A II. r. vádlott tekintetében a bűnösségi körülmények felsorolása azonban annyiban szorul helyesbítésre, hogy az életveszélyt okozó testi sértés bűntettével kapcsolatban az eshetőleges szándékkal elkövetés nem enyhítő körülmény, ezért azt a Legfelsőbb Bíróság mellőzte.
A vádlottak alkoholista életmódjával függött össze a súlyos bűncselekmény elkövetése, ezért a törvénynek megfelelően rendelte el az elsőfokú bíróság a vádlottak kényszergyógyítását.
A megyei bíróság ítéletének egyéb rendelkezései törvényesek és megalapozottak, ezért azokat a Legfelsőbb Bíróság helyes indokaiknál fogva helybenhagyta. (Legf. Bír. Bf. V. 1772/1995. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás