BK BH 1996/349
BK BH 1996/349
1996.07.01.
A büntetés céljának a szem előtt tartása mellett az enyhítő rendelkezés kimerítő alkalmazásával, végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása indokolt azzal az anyával szemben, aki a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő 11 éves gyermekét, annak a kívánságára megöli [Btk. 37. §, 83. §, 87. § (2) bek. d) pont, 89. §, 166. § (1) bek.].
Az elsőfokú bíróság az 1994. október 31. napján kihirdetett ítéletével a vádlott bűnösségét emberölés bűntettében állapította meg, ezért őt 2 évi - végrehajtásában 3 évi próbaidőre felfüggesztett - börtönbüntetésre ítélte. A megállapított tényállás lényege a következő.
A gimnáziumi érettségivel rendelkező vádlott munkanélküli. Munkaviszonyát beteg gyermeke gondozása miatt szüntette meg 1992. évben. Első házasságából született nagykorú fia önálló keresettel rendelkezik, külön háztartásban él. A vádlott jelenleg a férjével él, akivel 1977-ben kötöttek házasságot. A vádlott vagyontalan. Büntetlen előéletű. A vádlottnál 1994. február hó 10. napján elvégzett orvosi vizsgálat alapján autoimmun betegséget diagnosztizáltak. Orvosi kezelést nem vesz igénybe. A vádlott beszámítási képessége kifogástalan, de eddigi életvezetése kiegyensúlyozatlan, beilleszkedési nehézségekkel küzdő emocionális labilitással, valamint hiszteriform önsajnálattal jellemzett szociopathiás személyiségfejlődésre utal, aki a negatív pszichés traumákat esetenként irreálisan próbálja megoldani. A vádlott hiszteroid diszharmonikus személyiségű.
A vádlottnak a férjével kötött házasságától 1982. január 4. napján Andrea utónevű gyermeke - a sértett - született. A házastárssal közösen nevelték a vádlott első házasságából származó fiúgyermeket is. Családi és házaséletük ideális volt. A gyermekek testi és szellemi fejlődését a házaspár maximálisan biztosította.
1991. év nyarán az akkor 9 éves sértett többször panaszkodott hasfájásra, láza felszökött. Az év végén a kislány bőrén vérbeszűrődések keletkeztek, teste különböző részein kisebb-nagyobb dudorok jelentek meg, majd eltűntek. Étvágytalan lett, és testi gyengesége olyan mértékben nőtt, hogy iskolába sem tudott járni. 1992. év januárban Andreát kivizsgálás végett a gyermekkórházba szállították, ahol lupus erythematodes (LED) betegséget diagnosztizáltak. 1992. március 13-ig folyamatos kórházi kezelés alatt állt, és az év többi részében is hosszabb-rövidebb megszakításokkal szintén kórházi kezelésre szorult. Állapota kismértékben javult, de a tanulmányait nem tudta folytatni. A vádlott a munkaviszonyát megszüntette, hogy minden idejét a gyermeke ápolásával töltse. Tisztában volt azzal, hogy kislánya gyógyíthatatlan betegségben szenved, mert az orvosi közlésen túl a szakirodalomban is utánaolvasott a betegség jellegének és várható következményeinek.
1993. év elején rosszabbodott a sértett egészségi állapota, és ismét kórházi kezelésre szorult, két ízben is megműtötték, és szeptember 17-ig folyamatos kórházi kezelés alatt állt. 1993. évben egy-két hét kivételével a sértett állandó kórházi ápolásra kényszerült. Testszerte bőrelváltozások, nyirokcsomó-duzzanatok keletkeztek. A betegség a gyermek belső szerveit is megtámadta, a veseműködés folyamatos romlásának jelei is mutatkoztak. Mindezen tünetek nagy fájdalommal jártak, és egyre gyakrabban jelentkeztek. A betegség előrehaladását orvosi eszközökkel nem lehetett megakadályozni. A fájdalomcsillapítók hatása is rövid ideig tartott. A gyermek vénáit preparálták, állandó jelleggel kapott infúziót, a fájdalmakat nagyon nehezen viselte.
A vádlott mindennap bement a kórházba, reggeltől este kb. 21 óráig a kislánya mellett töltötte a napot. Nagy szeretettel és türelemmel foglalkozott gyermekével, próbálta elterelni a figyelmét a fájdalmairól. Hétvégeken, amikor a kislány állapota engedte, hazavitte.
1993. szeptember 16. napján a sértett további kezelésének a megbeszélése érdekében orvosi konzíliumot tartottak. Felmerült a gyanú, hogy a betegség szövődményeképpen daganat alakult ki, és ennek a megállapítására több, további szenvedéssel járó vizsgálatot kellett volna elvégezni.
A sértett fájdalmai intenzívebbé válásával egyidejűleg egyre gyakrabban foglalkozott az öngyilkosság gondolatával. Eleinte azt mondogatta édesanyjának, hogy szeretne meghalni, kitépni az infúziókat. Később arra is kérte az édesanyját, hogy segítsen neki meghalni. Amikor megtudta, hogy további vizsgálatoknak vetik alá, levelet írt szüleinek, amelyben arra kérte őket, hogy vigyék ki a kórházból, mert már nem bírja tovább a "szúrást és a vizsgálatot". Írta továbbá, ha nem viszik el, benyúl a konnektorba, vagy megszökik és úgy hal meg.
A vádlott és férje, részben a gyermek könyörgésére, részben azon kezelőorvosi tájékoztatásra, hogy a kislány egészségi állapotán nem tudnak segíteni, és rövidesen meg fog halni, 1993. szeptember 17-én a válságos állapotban levő gyermeket saját felelősségükre a gyermekkórházból hazaszállították azzal, hogy további gyógykezelését Hamburgban kívánják folytatni. A külföldön történő gyógykezelést a vádlott és férje kizárólag azért mondta a kezelőorvosnak, hogy könnyebben kiadják a kislányt a kórházból.
1993. szeptember 29-én napközben ismét erősödtek a sértett fájdalmai. Délben és este 1-l szem Algopyrint, Andaxint, Eunoctint vett be ideg- és fájdalomcsillapítás végett. Éjszakára a rosszulléte erősödött, szíve gyorsan vert, fulladozott, széklete véres volt, veséjében szúrásszerű fájdalmat érzett. A vádlott az éjszakát leánya mellett virrasztva töltötte, aki a rosszullétét követően hajnalban elaludt. Kb. 8 óra után a sértett felébredt, és a szobájába lépő vádlottal közölte, hogy nagyobb mennyiségű altatót vett be, Eunoctint. Fájdalmai közepette arra kérte, hogy menjen fel vele a ház 10. emeletére, és onnan együtt ugorjanak le. A vádlott el is kezdte öltöztetni a gyermeket, de nem tudott a kérésnek eleget tenni. Ekkor a kislány arra kérte, hogy a vízzel teli fürdőkádba dobja be a működő hajszárítót az édesanyja, mert olvasta valahol, hogy ez halálos áramütést okoz. A vádlott kb. 9 óra 30 perckor a kádba kb. 50 cm magasságban vizet engedett, és a sértettet besegítette. A vádlott magához vette a 320 watt teljesítményű, Németországból származó hajszárítót, és egy másfél méter hosszúságú hosszabbító segítségével az előszobában levő konnektorba dugta, majd a fürdőszobába vitte. Először nem tudta teljesíteni leánya kérését, és kiment a fürdőszobából, majd azzal ment vissza, hogy a kérést megtagadja. A helyiségbe lépve ismét eszébe jutott mindaz a szenvedés, amelyet gyermekének még át kell élnie, és az időközben bekapcsolt hajszárítót a kislány bal oldala mellett, deréktájon a vízbe engedte. A szellőzőmotor fordulatszáma és a ventilátor zaja a víz alatt csökkent, így a vádlott azt hitte, hogy a hajszárító leállt, ezért kb. 10 másodperc múlva - miután az áramütés nem következett be - azt a vízből kiemelte. A mosógépről ezután jobb kezével felvett egy törülközőt, azt a gyermek arcára dobta, míg bal kezével a bal lábát megrántotta oly módon, hogy a feje a víz alá merüljön. Ekkor mindkét kezével - a lábát elengedve - mellénél a víz alá nyomta. Miután a kislány egészségi állapota erősen leromlott, igen kevés erő elengedő volt a víz alatt tartásához. Egy-két gyenge mozdulat után, pár másodperc alatt beállt a halál.
A vádlott ezután leengedte a kádból a vizet, azalatt gyermekét felültette, és letakarta meztelen testét. Ekkor szólt a fiának, hogy "baj van, meghalt az Andi", és kérte, hogy segítsen a fürdőkádból a testet kiemelni. A vádlott felöltöztette a halott gyermeket pizsamába. Kb. fél órát töltött a szobában, majd a második szobában tartózkodó fiához ment, és elmondta, hogy ő "segített Andinak meghalni", majd közölte, hogy elmegy a rendőrségre. Egy táskába tette a hajszárítót, a törülközőt és a fia kíséretében jelentkezett a rendőrkapitányságon, ahol feljelentette magát.
A sértett betegsége a halála előtti időszakban előrehaladott stádiumban volt, és ilyenként igen nagy fájdalmakkal és szenvedésekkel járt. A LED elnevezésű és az egész szervezetre kiterjedő alapbetegség gyógyíthatatlan. A gyermek halála maximum kettő-három hónap múlva a betegséggel összefüggésben törvényszerűen bekövetkezett volna.
A fentiekről a vádlott tudomással bírt. A sértett egyébként 1993. szeptember 30. napján nem szedett be nagy mennyiségű Eunoctint, halálát a víz alá merülés miatt bekövetkezett fulladás okozta. Alapbetegségére, állapotára figyelemmel a fulladással kapcsolatos agónia kifejezetten rövid lehetett.
Az első fokú ítélet ellen az ügyész jelentett be fellebbezést a vádlott terhére, hosszabb tartalmú, végrehajtandó szabadságvesztés és közügyektől eltiltás kiszabása végett.
A legfőbb ügyész átiratában a vádlott egészségi állapotára vonatkozó részében az első fokú ítéletet részben megalapozatlannak tartotta. Az elsőfokú bíróság ugyanis tényként állapította meg, hogy a vádlott is a sértettel azonos (lupus erythematodes: LED) megbetegedésben szenved, és ezt a körülményt a büntetés kiszabása körében nagyobb súlyú, büntetést enyhítő tényezőként vette figyelembe. Elmulasztotta azonban a vádlott megbetegedéséről, a betegség stádiumáról és az ezzel kapcsolatos körülményekről az igazságügyi orvosszakértői vizsgálaton alapuló szakvélemény beszerzését. Az említett megalapozatlanság kiküszöbölése érdekében indítványozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság rendeljen el bizonyítást, és ennek keretében vizsgáltassa meg a vádlottat igazságügyi orvos szakértővel nevezett egészségi állapotára, betegségére és gyógykezelésére nézve. A fellebbezési tárgyaláson a legfőbb ügyész a büntetés súlyosítását célzó fellebbezést fenntartotta. Mindenekelőtt az első fokú ítéletnek - a másodfokú eljárásban elrendelt bizonyítás eredményeként a vádlott egészségi állapotára vonatkozó adatokkal történő módosítását, továbbá az ítéleti tényállás - a sértett gyermek állapotrosszabbodására vonatkozó - iratellenes megállapítása helyesbítését indítványozta.
A legfőbb ügyész perbeszédében annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a vádlott magatartásában a "praemeditáció" bizonyos jelei is fellelhetők. A vádlott ugyanis meg sem várta a kórházi ápolás során szükségszerűen alkalmazandó gyógykezelést, a "külföldi gyógyíttatás" címén saját felelősségére a sértettet hazaszállíttatta. Ezt követően a kislány nem részesült orvosi kezelésben, csak fájdalomcsillapítókat és nyugtatókat kapott. Nagy a valószínűsége annak, hogy a "halálba segítés" gondolata a vádlottban már ekkor megfogalmazódott. Az elkövetés indítékával kapcsolatban hangsúlyozta: a vádlott cselekményét döntően az határozta meg, hogy a sértett hosszan tartó, nagy fájdalommal járó betegségének, kórházi kezelésének minden fizikai és lelki terhe ráhárult. Egy idő után elfáradt, nem tudta elviselni ezt az emberfeletti igénybevételt. A cselekmény jogi értékelését érintően utalt arra, hogy a vádlott cselekménye mindenképpen az emberölés bűntettének alapeseteként értékelendő. Büntető Törvénykönyvünk a kívánatra ölést - mint az emberölés bűntettének privilegizált esetét - nem ismeri. Rámutatott a legfőbb ügyész arra is, hogy a vádlott esetében az aktív euthanásiáról sem lehet szó. Ez a fogalom ugyanis kizárólag a beteg és az orvos közötti kapcsolatot feltételezi. Amikor és ahol erre a jogszabály lehetőséget ad, akkor is vizsgálni kell - többek között -, hogy a sértett beleegyezése, kívánata megtörtént-e, továbbmenően a sértettet megilleti-e az erre vonatkozó rendelkezési jog. Álláspontja szerint a 11 éves gyermeknek ilyen tartalmú kérése jogi szempontból komolynak nem értékelhető, mivel a polgári jog szabályai szerint sem cselekvőképes.
A büntetés kiszabásával kapcsolatban kifejtette, hogy adott esetben nincs helye az elsőfokú bíróság által - az enyhítő rendelkezés alkalmazásával - kiszabott legenyhébb tartalmú büntetés alkalmazásának. A bűnösség foka, a cselekmény tárgyi súlya és az általános visszatartó hatás elérésére hosszabb tartalmú, végrehajtandó szabadságvesztés kiszabását indokolja. A közügyektől eltiltás alkalmazását azonban szükségtelennek ítélte.
A védő mindenekelőtt a "kívánatra ölésre" hivatkozott. Utalt az öngyilkosságban közreműködésre, valamint az erős felindulásban elkövetett emberölés bűntettére. Ezeknek a bűncselekményeknek a törvényi büntetési tétele lényegesen enyhébb, holott a vádlott cselekményének a társadalomra veszélyessége ezeknél nyilván kisebb fokú. Azt az álláspontját juttatta kifejezésre, hogy a védence nem érdemel végrehajtandó szabadságvesztést, mert a szeretet és irgalom által diktált kényszerhelyzetben cselekedett.
Az ügyészi fellebbezés az alább kifejtettek szerint alapos. A Legfelsőbb Bíróság az ügyészi fellebbezéssel megtámadott első fokú ítélet felülbírálata során arra a megállapításra jutott, hogy az első fokú ítélet részleges - nem a tényállás túlnyomó részét érintő - megalapozatlanságban szenved. A megalapozatlanság abban jelentkezik, hogy az ítélet részben hiányos, iratellenes és téves megállapítást is tartalmaz. A bűntetti eljárásban érvényesülő rendelkezések szerint a részleges megalapozatlanság részben a másodfokú eljárásban felvett bizonyítás útján, részben az iratok tartalma alapján a tényállás kiegészítésével, illetőleg helyesbítésével kiküszöbölhető volt.
Az elsőfokú bíróság az ítéletet - a történeti tényállást is ideértve - túlnyomó részében a vádlott tárgyaláson előterjesztett vallomására alapozta. Ezen túlmenően figyelembe vette a kórházi orvos és ápolónővérek vallomását, és elfogadta a gyermek édesapja, valamint a sértett féltestvére nyilatkozatait is.
Elöljáróban jegyzi meg a Legfelsőbb Bíróság, hogy az elsőfokú bíróság elmulasztotta - a megkövetelhető - különös gonddal vizsgálni a vádlott szavahihetőségét, holott az üggyel kapcsolatos többféle állítása is megcáfolást nyert az eljárás során. Az idevonatkozó - esetleges értékelési tevékenységét tükröző - indokolási kötelezettségének sem tett mindenben eleget.
A Legfelsőbb Bíróság egyetértve a legfőbb ügyész indítványával, bizonyítás felvételét rendelte el az ügyben. Ennek keretében beszerezte a vádlott betegségéről, a betegség stádiumáról és az ezzel kapcsolatos körülményekről az igazságügyi orvos szakértői vizsgálaton alapuló szakvéleményt. Az említett orvos szakértői vélemény, valamint az iratok tartalma alapján - a Be. 258. §-a (1) bekezdésének a) pontjában foglalt rendelkezés szerint - az első fokú ítélet az alábbiakkal szorult helyesbítésre, illetve kiegészítésre:
A vádlott nem szenved - az elhalt sértettel azonos - lupus erythematodes (sem discoid, sem sistémiás) betegségben, és olyan betegsége sem véleményezhető, amely a büntetés elviselési képességét befolyásolná. A vádlott a nyomozati eljárásban úgy nyilatkozott, hogy egészségesnek érzi magát. Az első fokú eljárásban azt állította, hogy ő is a sértettel azonos megbetegedésben szenved. Ennek bizonyítására a vádlott olyan orvosi dokumentumokat mutatott be, amelyek sem fejléccel, sem hivatali pecséttel, sem az orvos aláírásával ellátva nem voltak. Ennek ellenére az elsőfokú bíróság a tényállásban a vádlott szóban forgó betegségét tényként megállapította, és annak a büntetés kiszabása körében nagyobb súlyú büntetést enyhítő hatást tulajdonított. A másodfokú eljárásban beszerzett orvos szakértői vélemény ezt az állítást megcáfolta.
A sértett gyermek a hazaszállítását követően az elbocsátó kórház által megszabott gyógyszereket nem kapta meg. Igazoltan csak nyugtatókat (Eunoctin, Andaxin) és fájdalomcsillapítókat (Algopyrin) szedett. Orvosi kezelésben, orvosi felügyeletben nem részesült.
A sértettet a gyermekkórház - abban a tudatban, hogy a sértettet a továbbiakban Hamburgban kezelik - adta ki a szülőknek 1993. szeptember 17-én a saját felelősségükre. Egyben felhívták a figyelmet arra, hogy a gyermek gyógyszerezését előre tervezni nem tudják, mert az az aktuális állapotának függvénye. Figyelmeztették a szülőket arra, hogy a steroid- és cyclosporinadagolás elhagyása a gyermekre "végzetes" következményekkel járhat. Közölték a szülőkkel azt is, hogy a gyermek állandó orvosi és kórházi kezelésre szorul. A kislányt azonban nem külföldi gyógykezelésre, hanem hazaszállították, ahol orvosi kezelésben - még inkább állandó orvosi felügyeletben - egyáltalán nem részesült. Ebből adódóan a szükséges gyógyszerek kiírására, a kislány aktuális egészségi állapotának megfelelő adagolására sem került sor. Az adott nyomozati vallomása szerint a sértett kórházból történt hazaszállítása idején arra gondolt, hogy a gyermek a kórházban is csak fájdalomcsillapítót kapott, azt otthon is szedheti. Arra is gondoltak, hogy a gyermek - legyengült állapota miatt - egy-két napnál tovább nem fog élni.
A sértett egészségi állapota a kórházból történt hazaszállítása utáni időben - 1993. szeptember 17-től szeptember 30-ig - a körülményekhez képest lényegesen javult. Kedélyállapota jobb lett, megnyugodott. Érdeklődött a tv-műsorok iránt, széklete, vizelete rendeződött, súlya is gyarapodott. Iratellenes tehát az első fokú ítéletnek az a megállapítása, amely szerint a sértett gyermek állapota az említett időszakban - a pár napos javulást leszámítva - rohamosan rosszabbodott, és 1993. szeptember 29-én fájdalmai napközben is erősödtek, éjszakára pedig a rosszulléte fokozódott. Ezt a megállapítást számos - az elsőfokú bíróság által is elfogadott - bizonyíték cáfolja. Ellentmond az első fokú ítéleti megállapításnak - többek között - az ápolónővér tanúvallomása, aki előadta, hogy a vádlottal 1993. szeptember 27-én találkozott. Ez alkalommal a vádlott őt úgy tájékoztatta, hogy otthon a kislány állapota sokat javult, és örül, hogy családi környezetben van. Hasonló tartalmú vallomást tett a sértett édesapja is. Úgy nyilatkozott, hogy a gyermek a szóban forgó időszakban cselekvőképes volt, önállóan öltözködött, étkezett. A tanú beszámolt arról is, hogy lánya a bűncselekmény elkövetése előtti napot szinte végigaludta. Amikor az elkövetés napján hajnali 4 órakor a mellékhelyiségbe ment, a kislány a saját szobájában aludt. Felesége mellette volt. Elmondta a férjének, hogy a sértett nem kapott elég levegőt, ezért kinyitotta az ablakot. A konyhában dolgozó vádlott csak annyit mondott a férjének, hogy az éjszaka "fenn volt" a kislánynál. A tanú a nyomozás során még arról is vallott, hogy játékot vett a sértettnek, azért ment haza délelőtt 11 óra körül, amikor már a kislány halott volt, a vádlott pedig elment a rendőrségre. Továbbmenően cáfolja az ítéleti megállapítást a sértett mostohatestvérének a nyilatkozata is. Nevezett úgy vallott, hogy a sértett kedélye a kórházból történt hazaszállítása után fokozatosan javult, nyugodt állapotba került, tv-t nézett. A bűncselekmény elkövetésének előtti este (szeptember 29-én) későn ért haza, ekkor a húga tv-t nézett. A tanú 11 órakor feküdt le, addig semmi rendkívüli nem történt.
A vádlott maga is csak szeptember 29-ét említi annak a napnak, amikor "kezdett a betegség támadni". A korábbi időszakra úgy nyilatkozott, hogy a gyermek kedélye javult, széklete, vizelete rendeződött. A vádlott azonban azt is vallotta, hogy szeptember 29-én fodrásznál járt. Figyelemmel a vádlottnak a sértett kórházi kezelése során tanúsított áldozatos közreműködésére, elképzelhetetlen, hogy a gyermekét súlyos fokú rosszullét esetén magára hagyja vagy más felügyeletére bízza.
Tény, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő sértett állapotában bekövetkezett rosszabbodás (a betegség természete miatt) hullámokban jelentkezett. A vizsgált időszakban azonban ilyen állapot nem volt igazolható. Itt jegyzi meg a Legfelsőbb Bíróság, hogy a sértett gyermek a betegségnek ebben a stádiumban - beleértve a kórházi gyógykezelését is - orvosi utasításra fájdalomcsillapítóként csak Algopyrint szedett, de nem zárható ki, hogy az elkövetés reggelén a gyermek állapota rosszabbra fordult. Az elsőfokú bíróság ítélete a fenti kiegészítéssel és helyesbítéssel megalapozott, megfelel a bizonyítás eredményének. Az elkövetés tényét a vádlott sem vitatta. Azt a körülményt pedig, hogy a kiskorú sértett többszöri kérésére hajtotta végre a bűncselekményt - ellenkező adat hiányában, az "in dubio pro reo" elve alapján - a vádlott vallomását elfogadva állapította meg az elsőfokú bíróság.
A tényállásnak a másodfokú eljárásban történt kiegészítése, illetőleg helyesbítése alapján a vádlott cselekményével kapcsolatban mindenekelőtt arra vonható következtetés, hogy amikor a vádlott a sértett gyermeket a kórházból hazavitte, az utasításnak megfelelő gyógykezelésben nem részesítette, tudatában felmerült annak lehetősége is, hogy ez a mulasztás a gyermek sorsát érintően végzetes következményekkel, a sértett rövid időn belül bekövetkező halálával járhat. Másfelől megállapítást nyert, hogy a gyermek egészségi állapota az otthon tartózkodás ideje alatt kielégítő volt, változás csak az elkövetés napjának reggelén - miután a férje a lakásból eltávozott - következhetett be. Csak ekkor intézhette a sértett az édesanyához az első fokú ítéletben is rögzített kérést.
Mindebből a Legfelsőbb Bíróság arra a meggyőződésre jutott, hogy a vádlott magatartását a gyermeke iránt érzett sajnálaton, a fájdalom megszüntetésére irányuló törekvésen túlmenően döntően befolyásolta az a körülmény, hogy a gyermek hosszan tartó betegségével, ápolásával kapcsolatos testi és lelki teher a családon belül egyedül rá hárult. Ezt a rendkívüli megterhelést a továbbiakban nem tudta elviselni. Erre enged következtetni a kórházi ápolók vallomása, miszerint a vádlott a gyermek kórházi gyógykezelése vége felé "megfáradt". A vádlott maga is úgy nyilatkozott az első fokú eljárásban az utolsó szó jogán, hogy "fokozatosan kialakuló, borzasztó lelki állapotban követtem el a bűncselekményt".
A megalapozottnak elfogadott tényállás alapján okszerűen vont következtetést az elsőfokú bíróság a vádlott bűnösségére, és a cselekményét is helyesen minősítette emberölés bűntettének.
A cselekmény jogi értékelését illetően a kiindulópont a hatályos Büntető Törvénykönyvnek az a rendelkezése, amely az emberölés "privilegizált" eseteként a kívánatra történt emberölést nem ismeri. Megjegyzi azonban a Legfelsőbb Bíróság, hogy a 11 éves gyermek ilyen irányú kérése vagy kívánsága komolynak és teljesíthetőnek akkor sem lenne értékelhető, ha a jogszabály ellenkező törvényi rendelkezést tartalmazna.
Miután az elsőfokú bíróság "aktív euthanásiának" nevezi a vádlott cselekményét, a Legfelsőbb Bíróság is szükségét látta annak, hogy ezzel a kérdéssel - ha röviden is - foglalkozzék. Az euthanásia (könnyű, szép halál) a gyógyíthatatlan beteg halálának meggyorsítása vagy előidézése, szenvedéseinek megrövidítése céljából. Büntetőtörvényeink ezt tiltják még akkor is, amikor célja a fájdalmaktól megkímélés vagy az ölés a beteg határozott kívánságára történik. Fontos utalni arra, hogy - konkrét törvényi tiltás nélkül, attól függetlenül is - e fogalmon mindenekelőtt és kifejezetten "orvos-beteg" kapcsolat értendő. Ilyen esetben a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő, nagy fájdalmat átélő embert akár kérésre, akár orvosi döntés alapján az "orvos" (és kifejezetten az orvos) a halálba segíti, vagy ezt a folyamatot meggyorsítja. Más személy - kívülálló - ezt a feladatot nem láthatja el. Az adott büntetőügy kapcsán tehát eleve nem lehet szó euthanásiáról.
A büntetés kiszabásának a kérdését megvizsgálva a Legfelsőbb Bíróság mindenekelőtt a Btk. 37. §-ában megfogalmazott büntetési célt tartotta szem előtt. Eszerint a büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más, bűncselekményt kövessen el. A törvény tehát a büntetés célját két szinten határozza meg, a különös szintjén álló cél: a bűnözés megelőzése, mégpedig mind az egyéni, mind az általános megelőzés. Az általános szinten a büntetés célja a társadalom védelme. Az egyéni és az általános megelőzés a társadalom védelmének egy-egy olyan oldala, amelyeknek együttesen kell megvalósulnia ahhoz, hogy a büntetés célja elérhető legyen. Ennek előrebocsátása után kellett vizsgálni, hogy a vádlottal szemben alkalmazott büntetés kiszabása körében melyek voltak azok a büntetést enyhítő és súlyosító körülmények, amelyek a büntetés mértékét meghatározták.
A másodfokú eljárásban történt ítéleti tényállás - módosítás miatt - mellőzni kellett a büntetést enyhítő körülmények sorából azt a megállapítást, hogy a vádlott ugyanolyan betegségben szenved, mint amilyenben a gyermeke szenvedett. A vádlott aktuális egészségi állapotát a szakértő kifogástalannak ítélte meg. Büntetést növelő hatást kellett ellenben tulajdonítani annak, hogy a vádlott magatartásában az előre kiterveltség bizonyos jelei is felismerhetők. A bűnösség fokát bizonyos mértékig módosította az a körülmény, hogy az elkövetést nemcsak a sértett ismert helyzete és kérése, hanem nagymértékben a vádlott idegkimerült állapota motiválta.
Egyebekben az elsőfokú bíróság helyesen tárta fel a bűnösségi körülményeket. Nevezetesen messzemenően és nagy nyomatékkal büntetést enyhítő tényező, hogy a vádlott korábban mindent megpróbált a gyermeke életben tartásáért.
Összességében tehát nem tévedett az eljárt bíróság, amikor a vádlott esetében az enyhítő rendelkezés kimerítő alkalmazásával 2 évben határozta meg a szabadságvesztés tartamát.
A büntetés súlyosítása - figyelemmel a bűncselekmény elkövetésétől az ügy jogerős befejezéséig eltelt hosszabb időre - a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint nem volt indokolt.
A Btk. 89. §-ának alkalmazására - a kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának a felfüggesztésére - azonban nem látott alapot. A Legfelsőbb Bíróság mindenekelőtt arra kíván rámutatni, hogy a módosított ítéleti tényállás tükrében - a büntetést enyhítő és súlyosító körülmények ismert módosulása, megváltozása miatt - a vádlottal szemben végrehajtás alá kerülő szabadságvesztés az arányos büntetés. Elsősorban nem indokolja a büntetés végrehajtásának a felfüggesztését az elkövetett bűncselekmény nagyobb tárgyi súlya. Ez a rendelkezés ellentétben állna az általános megelőzés követelményével is, nevezetesen: a büntetésnek az a célja, hogy másokat visszatartson a hasonló bűnelkövetésektől, hatástalan maradna.
A Legfelsőbb Bíróság úgy találta, hogy ezzel a büntetéssel a társadalom tagjait a hasonló jellegű cselekményektől hatásosan lehet visszatartani és meghatározott pozitív irányba befolyásolni.
A közügyektől eltiltás mellékbüntetés kiszabását a Legfelsőbb Bíróság is szükségtelennek találta, így az ítélet egyéb rendelkezését helybenhagyta. (Legf. Bír. Bf. IV. 220/1995. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás