BK BH 1996/351
BK BH 1996/351
1996.07.01.
I. Az önbíráskodás bűntettében nincs helye a bűnösség megállapításának, ha a vádlott az általa jogszerűen birtokolt földterületen a szövetkezet által jogellenesen végzett aratási munka folytatását erőszakkal, illetőleg fenyegetéssel akadályozza meg [Btk. 273. § (1)–(2) bek., 22. § i) pont; Be. 214. § (3) bek. c) pont; Ptk. 188. § (1) bek., 190. § (1) bek.].
II. Büntethetőségi akadály fennállása esetén a vádlottat azon bűncselekmény miatt emelt vád alól kell felmenteni (vagy a vele szemben indított eljárást megszüntetni), amelynek a magatartás – az említett akadály hiányában – büntetőjogilag helyesen minősülne (Be. 213. §, 214. §, 220. §).
A városi bíróság a vádlott bűnösségét önbíráskodás bűntettében állapította meg, és őt ezért 120 napi tétel pénzbüntetésre ítélte, az egynapi tétel összegét 200 forintban állapította meg, és a kiszabott pénzbüntetés végrehajtását 1 évi próbaidőre felfüggesztette. A megállapított tényállás lényege a következő.
A vádlott büntetlen, nős, a felesége köztisztviselő, két gyermekét tartja, egy kft. ügyvezető igazgatója.
A vádlottnak összesen huszonegy - részben közeli, részben távolabbi - rokona, hozzátartozója az 1993 végén tartott árverésen kárpótlási jegyekért a mezőgazdasági szövetkezet földterületéből összesen mintegy 49 hektár földterület tulajdonjogát szerezte meg. A tulajdonosok szóbeli megállapodást kötöttek a vádlottal, amely szerint az összes földterületet bérbe adják neki, ő maga műveli a területet, és az egyes rokonoknak személyenként és aranykoronánként 20 kg búzát fizet. Ez a gyakorlatban tulajdonosként 1200-1500 kg búzát jelentett az 1994 nyarán történt betakarításkor, míg az ezután megmaradó búza értéke jelentette volna a vádlott mezőgazdasági tevékenységének a hasznát.
Az említett egybefüggő földterületet 1993 őszén az említett szövetkezet művelte meg: szántotta, vetette, műtrágyázta stb. Ezen munkálatok ellenértéke, az ún. mezei leltár vagy zöldleltár, melynek megfizetésére szólította fel a szövetkezet az egyes tulajdonosokat.
A vádlott az említett területen semmilyen arányban nem szerzett tulajdont, az egyes tulajdonosokkal a terület bérletére kötött szóbeli megállapodást hivatalosan nem közölték a szövetkezettel, ennek megfelelően a szövetkezet az egyes tulajdonosokat szólította fel: nyilatkozzanak arra vonatkozóan, hogy a területüket maguk kívánják-e művelni, a szövetkezetnek adják-e bérbe, illetve a birtokbavételt a gazdasági év végén kívánják-e, tehát a betakarítást követően. 1994. január végén az egyes tulajdonosok a felszólítást közölték a vádlottal, aki az ő nevükben, de a saját pénzéből a szövetkezet által megállapított zöldleltár ellenértékét befizette a szövetkezet pénztárába. A nagy sietségben azonban tévedésből négy tulajdonos részére megállapított mezei leltár ellenértékét nem fizette meg.
A szövetkezet vezetése a könyvelés jelentése alapján észlelte, hogy a négy személy részéről a mezei leltár ellenértékének a befizetése elmaradt, ezért az 1994. május 3., majd június 23. napján kelt felszólításokban ennek megfizetésére szólította fel a nevezetteket azzal a kioktatással, hogy a befizetés elmaradása esetén a tulajdonukban álló területről a termést a szövetkezet fogja betakarítani. A felhívásokról a vádlott is tudomást szerzett, de a szövetkezet vezetői is tudták - bár nem hivatalosan -, hogy az egész területet a vádlott bérli, műveli, és gyakorlatilag annak a bérlője.
A vádlott azonban időközben tudomást szerzett arról, hogy a szövetkezet a búza vetését előmozdító, hektáronkénti 2000 forint állami vetési támogatásban részesült. Az az álláspontja alakult ki, hogy a szövetkezet a zöldleltár értékébe beállított bizonyos munkákat (pl. a műtrágyázást) nem vagy nem a feltüntetett értékben végzett el, s mindezek tükrében vitatni kezdte a mezei leltár szövetkezet által kimunkált összegét, jóllehet azt korábban a többi 17 tulajdonos esetében fenntartások nélkül megfizette. Mindezt az aratás előtti hónapokban a szövetkezet tudomására hozta, kérte, hogy a leltár értékére vonatkozóan részletes kimutatást készítsen a szövetkezet. Megállapodás azonban a szövetkezet és a vádlott között nem született, a vádlott a felszólításokat követően a kifejtett megfontolásból nem fizette meg a négy személyre megállapított mezei leltár összegét.
Elérkezett az aratás ideje, és a kerületi igazgató közölte a vádlottal, hogy a négy személy tulajdoni hányadának megfelelő területről a szövetkezet fogja betakarítani a búzát. Erre a vádlott kijelentette, hogy ezt minden eszközzel megakadályozza, ha kell "felgyújtja az egész táblát". Miután a szövetkezet sem engedett az álláspontjából, és várható volt a vádlottal való összeütközés, vita, a kerületi igazgató utasítást kapott, hogy a mezei leltárt be nem fizető négy személy tulajdoni hányadának megfelelő területet a táblában mérjék ki, illetve hatósági tanúk jelenlétének a biztosítására adott utasítást, elrendelve azt is, hogy a vitatott területről learatott mennyiséget külön tárolják, hogy annak a mennyisége a későbbiekben egyértelműen bizonyítható legyen.
Ilyen előzmények után, 1994. július 17. napján a délelőtti órákban a kerületvezető igazgató utasítást adott a vitatott terület aratására, mely munkát négy kombájnnal 9 óra körüli időben kezdték meg. Jelen volt ekkor a kerületi igazgató, a növénytermesztési agronómus, az ágazatvezető, a kerületi gépész és természetesen a négy kombájn vezetője. A gépek elkezdték a betakarítást, és a kimért területről már nem rögzíthető mennyiséget le is arattak.
Minderről tudomást szerzett a vádlott, aki egy kívülálló személy által vezetett tehergépkocsival megjelent a község határában levő földterületen. Indulatos állapotban kiszállt a gépkocsiból, a kerületi igazgatóhoz ment. A "Hova szállítjátok ezt a búzát?" kérdést tette fel, majd nyomban ezzel egy időben az arcára irányított ütést adott le, melyet a sértett reflexszerűen felemelt bal alkarjával védett ki. Ekkor a vádlott visszaszaladt a tehergépkocsihoz, vélhetően azzal a szándékkal, hogy a kombájnok további munkavégzését megakadályozza, és egy kétséget kizáróan meg nem állapítható súlyú kalapácsot vett magához. Kalapáccsal a kezében a kerületi igazgató és az agronómus felé szaladt, akik az álló búzában futni kezdtek a vádlott elől. A vádlott egy darabon üldözte őket, az utolérés reménye azonban nem kecsegtetett, ezért a vádlott egy idő után megállt. Mindezt észlelték a kombájnok vezetői is, akik megálltak a gépekkel.
Ezt követően az igazgató és a vádlott távolabbról meg nem határozható tartamú "tárgyalást" folytattak, majd az igazgató a kombájnoknak kezével jelzést adott. Ekkor az első kombájn vezetője ismét elindult a géppel, melyet észlelt a vádlott is. Ekkor kezében a kalapáccsal, kb. 15 méter távolságból futni kezdett a kombájn felé, mire a kombájn vezetője ismét leállította a gépet. Az indulatos vádlott felmászott a kombájnra, a vezető azonban - tartva attól, hogy a vádlott őt bántalmazni fogja - belülről magára zárta a fülke ajtaját.
Az igazgató átlátva, hogy ilyen körülmények között az aratást nem tudják folytatni, utasítást adott a gépeknek a táblából való kiállásra, majd értesítették a rendőrséget. A vitatott területről mintegy 160 mázsa búzát arattak le, a következő napon a vádlott saját gépeivel az általa bérelt terület egészéről learatta a búzát.
Az igazgató a vádlott részéről őt ért bántalmazás miatt magánindítványt nem kívánt előterjeszteni.
A városi ügyészség kényszerítés bűntette miatt emelt vádat, melyet a tárgyaló ügyész a bizonyítási eljárás lefolytatását követően változatlanul fenntartott.
A tényállásban leírt cselekmény alapja a vádlott és a szövetkezet közötti, vagyonjogi természetű vita, annak az eldöntése, hogy a megszerzett földtulajdon birtokba adása függ-e a mezei leltár megfizetésétől, ténylegesen mekkora legyen ez utóbbinak az összege, végül ki tartozik kinek és mennyivel. Az ügy kapcsán pedig az a vagyoni kérdés merült fel, hogy ki jogosult learatni a mezei leltár értékét meg nem fizető négy személy területéről a búzát.
A vádlottat kizárólag az indította a tényállásban leírt cselekmény elkövetésére, hogy a szövetkezet által elvetett búzát ő jogosult learatni, és erre a szövetkezetnek nem volt joga.
Kérdés, hogy az aratás megkezdése értékelhető-e egy idegen tulajdon elleni olyan jogtalan támadásnak, amely a vádlott részéről jogos védelmi helyzetet alapoz meg, és törvényessé teszi a kerületvezető igazgató bántalmazását, a búzatáblában való megkergetését, a kombájn vezetőjének bántalmazására irányuló magatartás tanúsítását.
A városi bíróság ezt a kérdést nemlegesen válaszolta meg. Kétségtelen, hogy a helyes megoldás az lett volna, hogy a vádlott és a szövetkezet megegyezéssel betakarítják a termést, a vitatott területről származót külön kezelik, és majd a jogvita mindenkire kötelező eldőlését követően számolnak el.
Az aratás megkezdése azonban a bíróság szerint nem tekinthető a már említett jogtalan, idegen vagyon elleni támadásnak, mivel a szövetkezet a tulajdonosokat többször felszólította a teljesítésre, kioktatva őket, hogy ennek az elmaradása esetén a szövetkezet fog betakarítani. A vádlott is tudatában volt ennek, az aratás közvetlen megkezdése előtt is szóban figyelmeztették.
A vádlott valamennyi tulajdonos nevében vitatta a mezei leltár szövetkezet által megállapított összegét, és ez a kérdés csak a polgári per jogerős befejezését követően fog megnyugtatóan eldőlni, a vádlottnak azonban nem volt joga, hogy a vitatott vagyonjogi igényének a tényállásban leírt magatartással szerezzen érvényt, ezért a városi bíróság álláspontja szerint a Btk. 273. §-ának (1) bekezdésébe ütköző önbíráskodás bűntettét valósította meg.
Az ítélet ellen egyfelől az ügyész jelentett be fellebbezést a téves jogi minősítés miatt és a büntetés súlyosítása - a pénzbüntetés végrehajtásának a felfüggesztésére vonatkozó rendelkezés mellőzése - végett; fellebbezett a vádlott és a védője is a felmentés végett.
A megyei főügyészség átiratában kizárólag súlyosítás, végrehajtandó pénzbüntetés alkalmazása céljából tartotta fenn az ügyészi perorvoslatot. Kiemelte, hogy a cselekmény jogi minősítése megfelel az anyagi jogszabálynak. Az elsőfokú bíróság az eljárás perrendszerű lefolytatása mellett lényegében helyesen állapította meg a történeti tényeket. Ez a tényállás azonban néhány vonatkozásban kiegészítésre szorult. A módosításokat - melyeknek a büntetőjogi felelősség főkérdése tekintetében volt alapvető jelentőségük - az iratok tartalma alapján a megyei bíróság a Be. 258. §-a (1) bekezdésének a) pontja értelmében a következőkben állapította meg.
1994. január végén a földhivatal a kérdéses közel 49 hektár földterületet az új tulajdonosoknak át is adta, elvégezve a határvonal helyszíni bemutatását. Ettől kezdődően a vádlott a kárpótlási tulajdonosokkal kötött megállapodás értelmében tényleges használatba vette a teljes földterületet, és azon különböző munkálatokat (fejtrágyázás, vegyszeres gyomirtás) végzett.
A vádlott összesen 4 tulajdonos részére megállapított 4,63 hektár területet érintő ún. "mezei leltár" (a szövetkezet által a vetőmag vásárlására és a művelés költségeire fordított összeg) ellenértékét - mely hektáronként 15 690 forintot, összesen tehát 72 644 forintot jelentett - nem fizette meg. Részletes kimutatás azért nem született, mert a mezőgazdasági szövetkezet és a vádlott az egyes tételekkel kapcsolatban nem tudott megegyezni.
A vádlott kérdőre vonta az igazgatót, hogy hová szállítják az őt megillető búzát, és miután a szövetkezeti vezetőtől azt a választ kapta, hogy a szövetkezet telepére; és mert az aratás is folytatódott tovább, ezt követően ütött a vádlott az igazgató felé.
A megyei bíróság az első fokú ítélet tényállását azzal egészítette ki, hogy a vádlott kalapáccsal a kezében azért futott a szövetkezeti vezetők után, hogy az általa használt földterületről kikergesse, eltávolítsa őket, megakadályozva ezzel a további önhatalmú aratási munkálatokat. Végül megállapította a megyei bíróság, hogy a mezőgazdasági szövetkezet által 2,8 hektár földterületről önkényesen learatott 161 q búza értéke 132 020 forint volt.
Az így kiegészített és helyesbített tényállás a másodfokú bíróság számára a felülbírálat során irányadó volt.
A lényegében helyesen megállapított történeti tényekből téves okfejtéssel vont következtetést az elsőfokú bíróság a vádlott bűnösségére. Ez nyilván abból fakadt, hogy nem vizsgálta teljes mélységében a vádbeli időben fennállott tulajdon- és birtokviszonyokat; illetve figyelmen kívül hagyta a Ptk.-ban szabályozott és a birtokost megillető birtokvédelmi előírásokat és rendelkezéseket. A Ptk. 188. §-ának (1) bekezdése szerint ugyanis, ha a birtokost a birtokától jogalap nélkül megfosztják vagy birtoklásában zavarják (tilos önhatalom), birtokvédelem illeti meg, a Ptk. 190. §-ának (1) bekezdése szerint pedig a birtokos a birtoka ellen irányuló támadást - a birtok megvédéséhez szükséges mértékben - önhatalommal is elháríthatja.
A birtoktól való megfosztásra vezető vagy a birtoklást zavaró magatartás akkor valósít meg birtokháborítást, ha nincs jogalapja. Ezt a Ptk. a tilos önhatalom fogalmával jelöli. A birtoklás tényén alapuló birtokvédelem egyik elvi alapja az önkényesség, az önbíráskodás kizárása. A birtoktól való megfosztást, a birtoklásban való zavarást eredményező magatartásnak csak akkor van jogalapja - az egységes bírói gyakorlat szerint - ha a jogosultság közvetlenül arra a magatartásra vonatkozik, amelynek eredményeként a birtok zavarása vagy elvonása bekövetkezik, és a birtokos nem jogosult a birtoklásra, illetőleg birtoklásának megzavarását tűrni köteles. Minden más magatartást a bírói gyakorlat jogalap nélkülinek tekint.
A tilos önhatalom objektív fogalom, tehát a magatartás elkövetése önmagában kiváltja a jogi következményeket, nem szükséges még az sem, hogy a magatartás felróható legyen, és nincs jelentősége ebből a szempontból az elkövető jó- vagy rosszhiszeműségének sem. Az esetek döntő többségében a birtoksértő saját érdekében cselekszik, tehát az elkövető személye és az érdekkör egybeesik. A magatartás elkövetőjének személye és az érdekkör a jogi személy esetében válik el általában; a jogi személy minősül birtokháborítónak az érdekében eljáró személyek cselekményei által.
A birtokvédelemre való jogosultság tehát a birtokost megilleti. A birtokvédelem egyik eszköze a megengedett önhatalom. Az önhatalom gyakorolható a birtok ellen irányuló támadás esetén azzal a céllal, hogy a birtokos a támadást elhárítsa. A birtok ellen irányuló támadás fogalma szűkebb, mint a birtokháborításé. Támadáson azt a magatartást lehet érteni, mely közvetlenül a dolog felett gyakorolt hatalmat fenyegeti, nem pedig a dolog rendeltetésszerű használatához fűződő érdeket. Ehhez képest a birtokos erőszakkal meghiúsítja, hogy a dolog birtokát tőle elvonják; megakadályozhatja, hogy más a dolgot használatba vegye, az ingatlanára behatoljon stb.
Az önhatalom az egyéb feltételek fennállása esetén is csak akkor megengedett, ha a birtok megvédéséhez szükséges mértéken nem terjed túl. A szükséges mérték meghatározásánál abból kell kiindulni, hogy a támadás elhárítása, illetőleg a birtok visszaszerzése érdekében nem lehet a birtoksértőnek aránytalanul nagyobb hátrányt okozni, mint amit a birtokos részére a birtokháborítás jelentene.
A Ptk. birtokvédelemmel kapcsolatos mindezen szabályozása és az ennek nyomán követett bírói gyakorlat tükrében a megyei bíróság álláspontja szerint az adott ügyben a mezőgazdasági szövetkezet minősült birtokháborítónak az érdekében eljáró szövetkezeti vezetők és dolgozók cselekményei által; a vádlott pedig a birtokvédelem jogos eszközével, a megengedett önhatalommal élt a tényállásban írt cselekmény kifejtése során.
A közel 49 hektáros földterület az árverést követően a kárpótlási jeggyel rendelkező licitálók tulajdonába ment át. 1994. év elején pedig a földhivatal a tényleges használatba adást, a birtokba adást is elvégezte. A fenti időszaktól kezdve a tulajdonosokkal kötött szóbeli megbízásos szerződések értelmében a vádlott volt a teljes terület birtokosa. Ezen az állapoton az semmiben nem változtat, hogy a mezőgazdasági szövetkezetnek 4 tulajdonossal szemben összesen 72 644 forint "zöldleltár" erejéig kötelmi igénye keletkezett. Ez a kötelmi igény, a követelés a mezőgazdasági szövetkezet javára semmilyen tulajdonosi vagy birtokosi jogosítványokat nem keletkeztetett, és a szövetkezetet egyáltalán nem jogosította fel arra, hogy akár a követelése erejéig is a kárpótlási tulajdonosoknak a vádlott használatában, birtokában levő földjén betakarítási munkálatokat végezzenek.
Amikor tehát a szövetkezet vezetői önkényen a beosztott kombájnosoknak erre adtak utasítást és engedélyt, és amikor mindez 2,8 hektár földterületet érintően teljesedésbe is ment, tilos önhatalommal éltek, a jogtalanság talaján álltak. Ilyen magatartással szemben a birtoka ellen irányuló jogtalan támadás elhárítása érdekében a vádlottat megillette a jogos önhatalom.
A vádlott a rendelkezésre álló adatok szerint tevékenysége során az arányosság követelményeit megtartotta. Miután arról értesült a szövetkezeti vezetőtől, hogy az általa használt földterületről learatott búzát a szövetkezet telephelyére szállítják; és látta, hogy az aratás - megjelenése ellenére - tovább folytatódik, ekkor ütött az igazgató arca felé, amit a nevezett a karjának felemelésével elhárított. A vádlott látva, hogy teljesen tehetetlen az őt károsító szövetkezeti tevékenységgel szemben, kalapácsot ragadott, és kikergette a földterületről a szövetkezeti vezetőket. Ezután az egyik kombájn elé állt - mivel vezetői intésre a gépek tovább folytatták az aratást - így akadályozta meg annak továbbhaladását, illetve úgy, hogy kalapáccsal a kezében felmászott a már álló kombájnra, hogy azt a munka befejezésére bírja.
Végül is mindezek után sikerült csak a vádlottnak elérnie, hogy vezetői utasításra a kombájnok levonultak a területről. Ekkor viszont már 2,8 hektárról kb. 161 q búzát learattak, és azt el is szállították.
A vádlott cselekménye a birtokost megillető önhatalom az adott esetben a megyei bíróság álláspontja szerint a birtok megvédéséhez szükséges mértéken nem terjedt túl. A vádlott - aki gépekkel és több személlyel egymaga állott szemben - kénytelen volt ezt a megoldást választani a vagyoni igénye megóvása érdekében. A támadás elhárítása és a további földterületen történő aratás megakadályozása nem okozott aránytalanul nagyobb hátrányt, mint amit a vádlott részére a birtokháborítás jelentett; sőt még ő károsodott így is, mert a szövetkezet kötelmi igénye fele olyan mértékű volt, mint az önkényesen learatott és elszállított búza értéke.
Mindezekből viszont büntetőjogilag az következik, hogy a vádlott magatartása az adott esetben a jogos önhatalommal való, szükséges mértékű és keretek között maradó élés a jogos vagyoni igényének megóvása terén megengedett, jogszerű eszköznek, tevékenységnek minősült. Így bűncselekmény létrejöttéről nem lehet szó.
Ezért a megyei bíróság a Btk. 22. §-ának i) pontjában meghatározott és a Btk. 273. §-ának (2) bekezdésében nevesített büntethetőséget kizáró okból a Be. 214. §-a (3) bekezdésének c) pontja alapján felmentette a vádlottat az önbíráskodás bűntettének a vádja alól.
Az adott esetben kényszerítés bűntette miatt történt ugyan a vádemelés, de a helyes jogi értékelés mellett - mint ahogy erre az elsőfokú bíróság is helytállóan rámutatott - a Btk. 273. §-ának (1) bekezdése szerinti önbíráskodás bűntette a vád törvényszerű minősítése. A vádhoz kötöttség pedig azt jelenti, hogy a bíróság a vád tárgyává tett tényekhez van kötve, a minősítéshez azonban nem. Mindezekből következően - összhangban a kialakult bírói gyakorlattal is - büntethetőséget kizáró ok esetén azon bűncselekmény alól kell a felmentő rendelkezést meghozni, amely - a büntethetőségi akadály hiányában - a helyes jogi értékelés mellett megállapítható lett volna. Ez a magyarázata annak, hogy a megyei bíróság az önbíráskodás bűntette miatti vádat jelölte meg a felmentés kapcsán a határozat rendelkező részében. (Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság 3. Bf. 656/1995. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás