BK BH 1996/456
BK BH 1996/456
1996.09.01.
Abban az esetben, ha a cselekmény tárgyi és alanyi ismérveinek az együttes vizsgálata során nincs elegendő adat annak a megnyugtató és teljes bizonyossággal történő megállapítására, hogy az elkövető tudata a véghezviteli magatartás kifejtésének időpontjában átfogta az életveszélyes sérülés bekövetkezésének a reális lehetőségét: a cselekmény nem a be nem következett eredmény szerinti életveszélyt okozó testi sértés bűntette kísérletének, hanem a tényleges gyógytartamhoz igazodó testi sértés bűncselekményeként minősül [Btk. 13. §, 16. §, 170. § (2) bek. és (5) bek. 1. ford.].
A megyei bíróság az 1995. március 3. napján meghozott ítéletével a vádlottat életveszélyt okozó testi sértés bűntettének a kísérlete, rablás bűntette és magánlaksértés bűntette miatt halmazati büntetésül 5 évi börtönbüntetésre, valamint 6 évre a közügyektől eltiltásra ítélte, egyben elrendelte a vádlottal szemben korábban kiszabott 4 hónapi szabadságvesztés végrehajtását. A megállapított tényállás lényege a következő.
A vádlott alkalmi munkából él, többször volt büntetve szándékos vagyon elleni bűncselekmények miatt. A vádlott 1993. december 11-én erősen ittas állapotban bement a családi ház nyitott kapuján az udvarba, és a bezárt hátsó bejárati ajtót berúgta, ezzel a zárat kiszakította. Az álmából ébredt 89 éves sértett asszonyt fojtogatta, tőle pénzt követelt, majd a fojtogatást időnként abbahagyva, a szekrényből rámolt ki különböző dolgokat, a szekrény egyik fiókját a tartalmával együtt a földre szórta, a sértett hiába hivatkozott arra, hogy nincs pénze. A szekrény egyik fiókjában talált 34 cm hosszúságú kenyérvágó kést kézbe kapva az idős sértettet az ágyra lökte, a torkát megragadta a késsel hadonászott, eközben bal vállánál, illetve nyaktövénél kb. 2 cm hosszúságú felületes metszett sérülést okozott, végül az idős sértettnek a kést megragadva, sikerült azt a vádlott kezéből kirántani és a sarokba hajítani, eközben azonban a bal kezét a kés pengéje elvágta és azon felületes sérülést okozott.
Közben a vádlott élettársa - aki követte őt a nyitott ajtón - cigány nyelven szólt valamit a vádlottnak, aki ezt követően megfordult, és elhagyta a lakást.
A vádlott a kutatás során megtalálta a sértett pénztárcáját, abból kivett 350 forintot és elvitte.
A sértett a bűncselekmény következtében a gége magasságában, a hangrésnek megfelelően a gégenyálkahártya alatt vérömlenyt és lágyrész zúzódást, a mellkas elülső felszínén hámhorzsolással járó körülírt bőr alatti vérömlenyt, továbbá a bal váll nyaki részén és a bal kéz második-harmadik ujján metszett jellegű sérüléseket szenvedett. A gégetáj sérülésének tényleges gyógytartama 2 hét és ez - a gége vizenyőjének veszélye, illetve a nyaki nagyerek leszorítása következtében agybénulás vagy sokkos állapot kialakulásának a veszélye miatt - életveszélyhelyzet létrehozására alkalmas volt. A többi sérülés tényleges gyógytartama 8 napon belüli.
A sértett a sérelmére elkövetett bűncselekmények miatt a magánindítványát előterjesztette.
Az ítélet ellen a vádlott és a védője felmentés érdekében jelentett be fellebbezést. A védelem álláspontja szerint nem lett kétséget kizáróan bebizonyítva az, hogy a vádlott volt a cselekmény elkövetője.
A legfőbb ügyész az ítéleti tényállás szűk körű kiegészítése mellett a testi épséget sértő cselekmény jogi minősítése megváltoztatását, ennek a cselekménynek súlyos testi sértés bűntetteként történő minősítését, egyebekben pedig az elsőfokú bíróság ítéletének a helybenhagyását indítványozta.
A védelmi fellebbezések alaptalanok.
Az elsőfokú bíróság a büntetőeljárás szabályainak a maradéktalan megtartásával folytatta le az eljárást, amelynek az eredményeként a bizonyítékokat a lehetséges mértékben feltárta. Ezek a bizonyítékok elégségesnek bizonyultak a vádlott cselekményeinek a helyes ténybeli és jogi megítéléséhez.
Kétségtelen, hogy az elsőfokú bíróság szűk körű és bizonyos tekintetben hiányos nyomozati adatok alapján kényszerült a tényállás megállapítására. A nyomozás során nem végezték el az akkor még lehetségesnek mutatkozó valamennyi nyomazonosítást (hajszál-azonosítást, a vádlott ruházatán talált ürülékszennyeződés és a sértett lakásán talált ugyanilyen szennyeződés azonosítását) és az odorológus, illetve a szerológus szakértő bevonása sem járt egyértelmű eredménnyel.
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás azonban lényegileg azon alapult, hogy a vádbeli napon éjszaka a sértettet a lakásán támadás érte, a támadója erőszakkal hatolt be a lakásba, a támadás eredményeként a sértett súlyos testi sérülést szenvedett, és végül a sértett nyomban a cselekmény elkövetése után a támadójáról, valamint annak a helyszínre érkező élettársáról olyan személyleírást adott, ami a támadója személyének az azonosítására nyújtott lehetőséget. Ezeket a megnyugtatóan bizonyított adatokat vetette össze az elsőfokú bíróság az ügy egyéb adataival, és sokoldalú mérlegeléssel állapította meg azt, hogy a vádbeli cselekmény elkövetője a vádlott volt.
Az elsőfokú bíróság által alapvetően megállapított tényállás azonban több részlete tekintetében, az iratok tartalma alapján [Be. 258. § (1) bek. a) pont] kiegészítésre, illetve helyesbítésre szorul.
Hiányos az elsőfokú bíróság ítéletének a tényállása a vádlott személyiségével összefüggő tényeknek a megállapítása körében. A Legfelsőbb Bíróság az igazságügyi elmeorvos szakértőnek a szakvéleménye alapján a tényállást azzal egészíti ki, hogy a vádlott - bár alacsony intellektusú, képzetlen személy, de - értelmileg nem fogyatékos, az elmeműködés más kóros zavarában sem szenved, és a cselekménye elkövetésekor sem szenvedett. A cselekménye elkövetésekor a vádlott típusos (szokványos) ittas állapotban volt, nála a kóros részegség tünetei még annak csökevényes formájában sem jelentkeztek.
Magának a cselekménynek a tényállását a Legfelsőbb Bíróság a sértett nyomozati vallomásai, valamint a tanúk vallomásai alapján azzal pontosítja, hogy a vádlott 1993. december 11-én éjfél körüli időpontban hatolt be a bezárt bejárati ajtó berúgásával a sértett lakásába.
Az igazságügyi orvos szakértőnek az ítélkezés alapjául az elsőfokú bíróság által is elfogadott aggálymentes szakvéleménye alapján a tényállás kiegészítésre szorul azzal is, hogy a sértett fojtogatása a vádlott részéről erőteljesen és tartósabban történt.
Nem felelt meg teljesen az igazságügyi orvos szakértő által rögzített adatoknak a sértett sérüléseinek a megjelölése sem. Az orvos szakértő véleménye szerint a sértettnek a bal vállán keletkezett metszett jellegű bőrsérülése, míg a nyaktőnél ilyen sérülést a szakértő nem írt le. Ennélfogva a késsel okozott sérülések megjelölése körében iratellenesen került megállapításra a sértettnek a nyaktövénél keletkezett metszett sérülése, amit ezért a Legfelsőbb Bíróság a tényállásból kirekesztett.
Félreérthető az elsőfokú bíróság ítéletének az a ténymegállapítása, amely szerint akkor jelent meg a vádlott élettársa a helyszínen, amikor a vádlott a sértett nyakát megragadva a késsel hadonászott felé. A vádlott élettársának a megjelenésére - a sértett vallomása szerint - már csak azután került sor, miután a sértett a vádlott kezéből a kést kicsavarta, és a vádlott a sértett torkának a megragadásával felhagyott.
A fenti kiegészítésekkel és helyesbítésekkel az elsőfokú bíróság ítéletének a tényállása a felülbírálatra alkalmassá vált.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróságnak a bizonyítékokat értékelő tevékenységével kapcsolatban - a védelem érveivel szemben - a következőkre mutat rá.
Kétségtelen: az elsőfokú bíróság ítéletének az indokolása a bizonyítékok értékelése körében szétszórt, az értékelő megállapítások nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz. Az azonban megállapítható, hogy az elsőfokú bíróság az értékelő tevékenysége során a sértettnek a nyomozás kezdeti szakaszában tett azokat a vallomásait fogadta el, amelyek a tartalmukban összhangban állnak az eljárás egyéb adataival is.
A sértett a feljelentésében és az első kihallgatásai alkalmával elmondta, hogy felismerte a támadóját abban a cigány származású személyben, aki neki a lakására két héttel korábban szenet szállított. Ezt a körülményt pedig a vádlott vallomása is alátámasztotta. A vádlott ugyanis igazolta a sértett előadását annyiban, hogy valóban szállított szenet röviddel a vádbeli esetet megelőzően a sértett részére, sőt azt is elismerte, hogy a vádbeli nap éjjelén járt a sértett lakásán. A vádlottnak az az előadása azonban teljesen életszerűtlen, mely szerint azért kereste fel éjjel a sértettet, hogy tőle a szénszállításból eredő tartozását elkérje. Az éjjeli időpont ugyanis korántsem a szokásos ideje a tartozások behajtásának, főként, ha egy magányos idős asszonyról van szó.
Ezen túlmenően a sértett az első vallomásaiban pontos személyleírást adott nemcsak a támadójáról, hanem annak a helyszínen megjelenő élettársáról is. Leírta ez utóbbi személy ruházatát (pl. azt, hogy rózsás mintás kendőt viselt). A leírás mindkét személyt illetően olyan pontosnak bizonyult, hogy annak alapján a cselekmény miatt a helyszínre érkező rendőrök azonosítani tudták a sértett támadóját azzal a személlyel, akivel szemben az este folyamán az egyik közeli vendéglátóhelyen intézkedtek. Ez a személy pedig a vádlott volt, akit a személyleírás alapján el is fogtak, és a vádlott élettársának a külseje is pontosan megfelelt a sértett által adott személyleírásnak.
További döntő bizonyíték - és ez is a sértett első nyomozati vallomásának az elfogadhatóságát támasztja alá -, hogy a sértett nyomban a cselekmény megtörténte után átment a szomszédba, és elpanaszolta a sérelmére elkövetett cselekményt. A sértett szomszédja a vallomásában mindenben igazolta a sértett előadását, a vallomásából nem lehet olyan következtetésre jutni, hogy a sértett bizonytalanul és összefüggéstelenül adta volna elő a vele történteket. Az a körülmény sem látszik aggályosnak a sértett előadásában, hogy miként történt meg a részéről a vádlott kezében levő kés kicsavarása. A sértettnek a bal keze sérült meg, azon keletkezett metszett jellegű sérülés, ez pedig egyértelműen arra utal, hogy a vele szemben levő vádlottnak a jobb kezében volt az a kés, amit a sértett abból a védekezése során kicsavart.
Végezetül a feltárt adatok birtokában teljes bizonyossággal kizárható az önkezű elkövetés is. Ennek egyébként a sértett részéről sem indoka, sem célja nem lett volna.
A kifejtetteknek a következtében nem helytálló a védelemnek az az érvelése, hogy az elsőfokú bíróság kétséges bizonyítékokra alapozta az ítéletét. Ellenkezőleg, az ítélet ténymegállapításai perrendszerű bizonyítékokon és azok törvényes mérlegelésén nyugszanak. Szóba sem kerülhet az, hogy az elsőfokú bíróság a Be. 61. §-a (4) bekezdésének sérelmével a kétséget kizáróan nem bizonyított tényeket a vádlott terhére értékelte volna. A felmentést célzó fellebbezések ezért eredményre nem vezethettek.
Az elsőfokú bíróság a megállapított tényállásból okszerűen következtetett valamennyi cselekmény vonatkozásában a vádlott bűnösségére. A bűnösségre vont következtetés a Legfelsőbb Bíróság által kiegészített és helyesbített tényállás tekintetbe vételével is - helytállónak bizonyult.
Kétségtelen viszont, hogy az elsőfokú bíróság ítélete a rablás bűntettének és a magánlaksértés bűntettének értékelt cselekményekkel kapcsolatban jogi indokolást nem tartalmaz. Az ítéletnek ez a hiányossága azonban nem akadálya a másodfokú felülbírálatnak. A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróságnak az ítéletét e cselekmények vonatkozásában az alábbi jogi indokolással egészíti ki.
Ami a rablás bűntettét illeti, a vádlott célja már a sértett lakásába való behatolás időpontjában is a sértett pénzének erőszakos úton történő megszerzése volt. A sértett személyével szemben alkalmazott, a fojtogatásban és a késsel való hadonászásban megnyilvánuló, ezáltal a sértett akaratát bénító, lenyűgöző erejű erőszak, illetve fenyegetés nem a sértett életének a kioltását, hanem a pénzének a megszerzését célozta. Miután pedig a vádlott 350 forintot a rablási erőszak, illetve a rablási fenyegetés alkalmazása révén elvett a sértettől, a rablás bűntettének a Btk. 321. §-ának (1) bekezdésében meghatározott tényállása, mint befejezett bűncselekmény megvalósult.
Ezzel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság észlelte, hogy a főügyészség a vádiratában a rablás bűntettének a kísérletével vádolta meg a vádlottat, azzal összefüggésben, hogy a vádbeli tények között a 350 forintnak a vádlott részéről történő eltulajdonítása nem szerepelt. A Legfelsőbb Bíróság vizsgálta azt is, nem jelenti-e a vádelv sérelmét annak az ítéletben történő megállapítása, hogy a vádlott a sértett pénzét elvette, és ennek a cselekménynek - a váddal szemben - befejezett rablás bűntetteként való minősítése. A pénz elvételére vonatkozó adatok már a nyomozás során is felmerültek, a tárgyaláson pedig a pénz elvételét hitelt érdemlő bizonyítékok támasztották alá. A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint az ítéleti tényállásnak a fenntartott vádhoz képest való ilyen jellegű módosulása nem megy túl a tettazonosság keretein, ezáltal a cselekmény befejezett rablás bűntetteként történő értékelése nem sérti a vádelvet.
A tényállásból kiderül, a vádlott a rablásra irányuló szándéka megvalósítása végett dolog elleni erőszak alkalmazásával - a bezárt ajtót berúgva - éjjel hatolt be a sértett lakásába. A házijog sérelme folytán ezzel a cselekményével a vádlott a Btk. 176. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdésének a) pontjában írt elkövetési módra tekintettel - a (4) bekezdése szerint minősülő magánlaksértés bűntettét követte el.
A kifejtetteknél fogva a vádlott cselekményeinek rablás bűntetteként és magánlaksértés bűntetteként való minősítése érdemben helyes volt.
Nem értett egyet viszont a Legfelsőbb Bíróság a testi épséget sértő cselekmény jogi minősítésével.
Az elsőfokú bíróság - a váddal egyezően - életveszélyt okozó testi sértés bűntette kísérleteként értékelte a vádlottnak a rablási erőszak kifejtése során alkalmazott, a sértett fojtogatásában megnyilvánuló azt a magatartását, ami a sértettnél a gégenyálkahártya alatti vérömlenyt és lágyrészzúzódást idézett elő, és nyolc napon túli tényleges gyógytartamánál fogva, súlyos testi sérülésnek volt tekintendő. Ezt az álláspontot az elsőfokú bíróság döntően az igazságügyi orvos szakértőnek arra a megállapítására alapozta, ami szerint a gégetáj megsértése alkalmas volt az életveszélyes helyzet létrehozására, akár a sértett életének a kioltására is. Az első fokú ítéletben azt fejtette ki a bíróság, hogy bár a vádlott tagadása miatt nem sikerült felderíteni, mi játszódott le a vádlott tudatában a sértett torkának a többszöri megszorításakor, az bizonyos, hogy nem kívánta az életveszélyes helyzet beálltát, hanem annak a lehetőségébe belenyugodott.
Ez az álláspont téves. A Legfelsőbb Bíróság 15. számú irányelvében kifejtettek és az azon nyugvó következetes ítélkezési gyakorlat szerint nem a vádlott nyilatkozatán, hanem objektív következtetésen kell alapulnia annak a megállapításnak, hogy a vádlott szándéka milyen bűncselekmény elkövetésére irányult. A cselekmény alanyi és tárgyi ismérveinek együttes vizsgálatával kell állást foglalnia abban, hogy a vádlott tudata a cselekmény elkövetésekor ténylegesen mit fogott át, milyen eredmény bekövetkezésével számolt. Ha pedig nincs elégséges adat annak a megnyugtató megállapítására, hogy a vádlott tudata a súlyosabb eredmény bekövetkezésének a reális lehetőségét is átfogta volna, a be nem következett súlyosabb eredmény szerint minősülő bűncselekmény kísérletéért a büntetőjogi felelőssége nem állapítható meg.
Az adott esetben az nem vitás, hogy a vádlott súlyos testi sértés okozására irányuló támadást intézett a sértett testi épsége ellen, és a súlyos testi sérülés a sértettnél be is következett. Az viszont már nem állapítható meg a tények alapján a szükséges bizonyossággal, hogy a tudata átfogta volna a sértett életveszélyes állapotba kerülésének a lehetőségét, ami be sem következett.
A 89 esztendős életkorú, és emiatt a védekezési képességében jelentősen korlátozott sértettnél a jóval erősebb fizikai adottságokkal rendelkező vádlott a rablási erőszak kifejtése során a kezébe vett késsel súlyos testi sérülést nem okozott a sértettnek, noha ezt könnyűszerrel megtehette volna. Nincs tehát elégséges alap annak a megállapítására, hogy a sértett nyakának a megszorításakor a sértett életveszélyes sérülésének a képzete a vádlott tudatában felmerült.
Arra vonatkozóan sincs elegendő adat, hogy külső körülmény (akár a sértett védekezése, akár a vádlott élettársának a felszólítása) gátolta volna meg a vádlottat abban, hogy a sértett bántalmazását mindaddig folytassa, amíg az életveszélyes helyzet a sértettnél ténylegesen bekövetkezik.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a vádlottnak a testi épségét sértő cselekményét a ténylegesen bekövetkezett eredmény szerint a Btk. 170. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és (2) bekezdése szerint minősülő súlyos testi sértés bűntettének értékelte.
Az elsőfokú bíróság egyébként a büntetés kiszabása során helyesen volt tekintettel a vádlott cselekményének és a személyének a jelentős társadalomra veszélyességére, a kiszabott fő- és mellékbüntetés ezekkel arányban áll.
A Legfelsőbb Bíróság ítélkezési tapasztalata szerint az utóbbi időben az idős életkorú, magányos, a védekezésre kevéssé képes, kiszolgáltatott helyzetben levő személyek sérelmére, a közvetlen anyagi haszonszerzés céljával indított életet vagy testi épséget veszélyeztető támadások gyakoriakká váltak. Az ilyen cselekmény elkövetőivel szemben ezért hatékonyabb társadalmi védekezés, a törvény szigorának az alkalmazása szükséges.
A vádlott már többször összeütközésbe került a törvénnyel. A korábban vele szemben alkalmazott nevelő jellegű büntetések nem érték el a kívánt eredményt, ez a magasabb fokú személyi társadalomra veszélyességére mutat.
Mindezeket tekintetbe véve a Legfelsőbb Bíróság úgy találta, hogy az elsőfokú bíróság által kiszabott büntetés mértéke - a részben megváltoztatott jogi minősítés ellenére - sem mutatkozik eltúlzottan szigorúnak, ezért a büntetés enyhítésére sem látott lehetőséget.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a jogi minősítés körében megváltoztatta, míg az ítéletnek az egyéb rendelkezéseit helybenhagyta. (Legf. Bír. Bf. III. 818/1995. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás