GK BH 1996/490
GK BH 1996/490
1996.09.01.
Közúti fuvarozás esetén, ha jogszabály a rakodási időket nem szabályozza, a gépkocsi rakodását annyi idő alatt kell befejezni, amennyi megfelelő, gondos, de intenzív munkavégzés mellett az adott áruféleség rakodásához szükséges. Az álláspénz – ha azzal összefüggésben keletkezik, hogy a feladó a fuvarozáshoz, a határátlépéshez stb. szükséges okiratokat nem bocsátja a fuvarozó rendelkezésére – a feladót terheli [Ptk. 491. § (1) bek., 492. § (4) bek., 493. § (1) bek.; 1971. évi 3. tvr.-tel kihirdetett Nemzetközi Árufuvarozási Egyezmény (CMR) 11. cikk].
Az ellentmondás folytán perré alakult ügyben a felperes - nemzetközi fuvarozással kapcsolatban felmerült kocsiállásdíj címén - 288 000 Ft és annak kamatai, valamint a perköltség megfizetésére kérte az alperest kötelezni.
Az alperes a kereset elutasítását kérte azzal védekezve, hogy az állásidő a felperes hibájából következett be, ezért azt nem háríthatja át az alperesre.
Az eljárás során a felperes a keresetét 225 400 Ft tőkére és kamatára leszállította, az alperes pedig beszámítási kifogással élt, mert a kamionok állása következtében 181 650 Ft-os kára keletkezett.
Az elsőfokú bíróság a bizonyítási eljárás lefolytatását követően meghozott ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 225 400 Ft-ot és annak 1991. január 1. napjától a kifizetés napjáig járó, a mindenkori jegybanki alapkamat kétszeres szorzatának megfelelő mértékű késedelmi kamatát, valamint 49 484 Ft perköltséget. Az ítéletet 43 750 Ft tekintetében előzetesen végrehajthatónak nyilvánította, mert a kereseti követelés ezen részét az alperes elismerte.
Az ítélet indokolása szerint a módosított kereset alapos, míg a beszámítási kifogás nem alapos, mert a Ptk. 488. §-ának (1) bekezdésében foglaltak szerint a fuvarozási szerződés alapján a fuvarozó díjazás ellenében köteles a küldeményt a rendeltetési helyére továbbítani és a címzettnek kiszolgáltatni; a 491. § (1) bekezdése pedig kimondja, hogy a feladó köteles a fuvarozónak a küldemény továbbításához vagy az útközben szükséges hatósági kezeléséhez a megfelelő okmányokat átadni. Végül a 492. § (4) bekezdése értelmében, ha a feladó késlekedik a berakással, a fuvarozó a kárának megtérítését követelheti.
A bíróság által kirendelt igazságügyi szakértő - akinek véleményét a felek sem vitatták - szakvéleményében megállapította, hogy az alperes mulasztása egyértelműen fennáll, mert a rakodásnál a díjmentesnek tekinthető rakodási időt meghaladó ideig kellett a kamionoknak a fel- és lerakóhelyeken várakozniuk, továbbá amiatt, hogy az áruszármazási bizonyítványt nem mellékelték, ami szintén az alperes ügykörébe eső hiányosság. Figyelemmel arra, hogy a felperest alvállalkozója az állásidővel felmerülő költséggel megterhelte, és ezt az összeget a felperes kifizette, ez olyan vagyoncsökkenés, amely kárnak minősül, és amelynek megtérítését kérheti az alperestől a hivatkozott jogszabályhelyek alapján.
Az elsőfokú bíróság az alperes beszámítási kifogását nem fogadta el, mert az azt alátámasztó bizonyítékokat az iratokhoz nem tudta csatolni, ezért a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése alkalmazásával a beszámítási kifogást, mint megalapozatlant, nem vette figyelembe.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett, és annak részbeni megváltoztatásával - a 43 750 Ft-os marasztalást meghaladóan - a felperes keresetének elutasítását kérte. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság a beszámítási kifogását elutasította. Fenntartotta azt az álláspontját, hogy a kocsiállásra nem az alperes érdekkörében felmerült okok miatt került sor. Utalt arra, hogy a konkrét fuvarozások során fuvarlevelek készültek, a fuvarlevelek közül a 372/90. és a 484/90. számú számlához mellékelt fuvarlevelek egyértelműen azt is tartalmazzák, hogy a fuvarozáshoz szükséges okmányokat a feladó a fuvarozó rendelkezésére bocsátotta. Ezt meghaladóan a fuvarlevelek nem állnak az alperes rendelkezésére, mert azokat a fuvarozó a részére nem küldte meg. A fuvarlevelek eredeti vagy másolati példányai tehát a felperes birtokában maradtak, így azokat ő lett volna köteles bemutatni a bíróságnak vagy a szakértőnek.
Előadta, hogy az elsőfokú bíróság a döntése meghozatalánál figyelmen kívül hagyta a Ptk. 494. §-ának (1) bekezdésében foglaltakat, amely azt tartalmazza, hogy a feladó köteles a fuvarozónak a küldemény továbbításához, vagy útközben szükséges hatósági kezeléséhez a megfelelő okmányokat átadni, amíg ez nem történik meg a fuvarozó a küldemény átvételét megtagadhatja. Az áruk átvételét a fuvarozó nem tagadta meg, ezért arra nincs semmilyen bizonyíték, hogy ezeket az okmányokat a megrendelő ne adta volna át.
Utalt az alperes a Ptk. 493. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra is, mely szerint a fuvarozónak a küldemény továbbításában a gazdaságosság és a küldemény biztonságának figyelembevételével kell eljárnia. Indokolatlannak tartotta az olasz határon eltöltött állásidőt, különös tekintettel arra, hogy utána minden magyarázat nélkül az olasz hatóságok átengedték a szállítmányokat. Állítása szerint a felperes semmilyen akadályközlést nem tett az alperes irányában; a határon álló kamionok állásának okát sem telefonon, sem telefaxon, sem egyéb más módon nem közölte a megrendelővel, aki gyors intézkedéssel a szükséges lépéseket megtehette volna. Ebből következően a Ptk. 495. §-a (1) bekezdésének második mondata szerint a tájékoztatási kötelezettség hiányából származó kárért kizárólag a fuvarozó felelős.
Az igazságügyi szakértői véleményben foglaltakat sem fogadta el, mert a szakértő hiányos iratok alapján terjesztette elő véleményét. A bizonyítási teherrel kapcsolatban felhívta a Pp. 164. §-ának (1) bekezdésében foglaltakat, mely szerint a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. A fuvarokmányok hiányossága folytán a felperesnek konkrét bizonyítékokat kellett volna becsatolnia az állásidőre nézve, mely azonban nem történt meg.
A felperes ellenkérelmében az ítélet helybenhagyását kérte. Előadta, hogy a kocsiállás azért merült fel, mert a gépkocsik rakodása elhúzódott, illetve a küldemény származási bizonyítvány nélkül érkezett Olaszországba. A fentieket a felperes az első fokú eljárásban csatolt iratokkal bizonyította, az alperes ennek ellenkezőjét bizonyítani nem tudta.
A fellebbezés nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezési tárgyalás és a per anyaga alapján megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a kellően feltárt tényállásból helyes következtetéssel és jogi minősítéssel hozta meg az alperest kötelező ítéleti döntését. A Legfelsőbb Bíróság ezért a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése szerint indokainál fogva helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletét, és a részletes indokolást ebből következően a Pp. 254. §-ának (3) bekezdése értelmében - az alábbi kiegészítéstől eltekintve - mellőzte.
A perbeli fuvarozások külföldre irányultak, ezért a per eldöntése során az 1971. évi 3. tvr.-tel kihirdetett Nemzetközi Árufuvarozási Egyezmény (CMR) 1. §-a értelmében elsősorban e nemzetközi szabályzat rendelkezései az irányadók. A CMR a berakási határidőre nézve - a vasúti fuvarozási szabályzathoz hasonlóan - nem tartalmaz rendelkezést. A kialakult bírói gyakorlat szerint a gépkocsi rakodását annyi idő alatt kell befejezni, amennyi megfelelő, gondos, intenzív munka mellett - az adott áruféleséget alapul véve, de - a megrakáshoz szükséges. A szakvéleményből kitűnően a berakási időt az alperes túllépte, aminek következtében - ugyancsak a gyakorlat szerint - ún. álláspénzt tartozik a fuvarozónak megtéríteni. A felperes által felszámított, ezen az alapon nyugvó álláspénz nem tekinthető túlzottnak, mert ennek mértéke szempontjából a kieső időben elvégezhető fuvarfeladat ellenértékéből, mint alaptényezőből kell kiindulni.
A CMR 11. cikke szerint a feladó köteles a fuvarlevélhez csatolni azokat az iratokat, amelyek az áru kiszolgáltatása előtt végrehajtandó vám- vagy más hatósági kezeléshez szükségesek. Ugyanitt a CMR akként rendelkezik, hogy a fuvarozó nem köteles vizsgálni ezeknek az iratoknak a tartalmi helyességét. A feladó felelős a fuvarozóval szemben minden kárért, amely az iratok és felvilágosítások hiányából a fuvarozót terhelik. A CMR rendelkezései alapján tehát a határon való állásidőnek anyagi vonzata éppen úgy az alperest terheli, mint a berakáskori - szükségesnél nagyobb mérvű - állás, és mivel a szakvélemény kimutatta a CMR 11. cikke szerinti tényállás fennállását, ezért az ebből eredő következmények is az alperest terhelik úgy, ahogy azt az elsőfokú bíróság is megállapította a - CMR háttérjogát képező - Ptk. alapján.
Az alperes beszámítási kifogással is élt a felperes követelésével szemben, a fellebbezésében ezt hangsúlyozta ki elsődlegesen. Ezzel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság is azt állapította meg, hogy a beszámítással kapcsolatos bizonyítási kötelezettségének az alperes semmilyen formában sem tett eleget, a beszámítási kifogás elutasítása ebből következően megalapozott volt. (Legf. Bír. Gf. III. 32.002/1994. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás