Műveletek

Akadálymentes nézet Bezárás
  • Tartalom

GK BH 1996/52

GK BH 1996/52

1996.01.01.
A kereskedelmi bankok között létrejött együttműködési megállapodás alapján a váltó kiállítójának bonitásáról nyújtott információ jogi természete [1/1965. (I. 24.) IM r. 43. § (1) bek. 2. pont, 48. § (1) bek., 70. § (2) és (6) bek., Ptk. 198. § (1) bek., 298. § a) pont, 299. § (1) bek., 318. §, 361. §].
Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte a II. r. alperest, hogy két munkanapon belül hozza az I. r. alperest, mint váltókötelezettet olyan pénzügyi helyzetbe, hogy az általa a felperes, mint rendelvényes javára Kecskeméten 1992. január 30-án kiállított 22 000 000 Ft követelést tartalmazó, 1992. május 8-i lejáratú váltót teljesíteni tudja. Az I. r. alperest pedig a II. r. alperes teljesítésének tűrésére kötelezte. Kötelezte továbbá arra, hogy kártérítés címén fizesse meg a felperesnek 22 000 000 Ft tőketartozásnak 1992. május 12-től a kifizetés napjáig járó, a mindenkori jegybanki alapkamat kétszerese 6,3%-kal csökkentett késedelmi kamatát, továbbá mindkét alperest, hogy fizessenek meg a felperesnek 15 nap alatt egyenként 300 000-300 000 Ft perköltséget.
Ítéletének indokolásában tényként állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a felperes az I. r. alperessel korábban bankkölcsönszerződést kötött, amelyben 20 000 000 Ft bankkölcsönt nyújtott az I. r. alperesnek, az I. r. alperes pedig e szerződés fedezeteként Kecskeméten 1992. január 30-án egy 22 000 000 Ft követelést tartalmazó, 1992. május 8-i lejáratú, a B. Bank Rt. k.-i fiókjához telepített saját váltót - fedezeti váltót - állított ki a felperes, mint rendelvényes javára. A kereskedelmi bankok 1987-ben együttműködési megállapodást kötöttek, amelynek 1. pontja szerint az abban részt vevők a váltók leszámítolása előtt - megkeresésre - információt nyújtanak egymásnak a váltót kiállító gazdasági helyzetéről. A 2. pont szerint amennyiben a társ pénzintézet "a váltó jó" információt szolgáltat, és a váltó kiállítója - az idegen váltó elfogadója - lejáratkor nem teljesít, akkor az információt szolgáltató bank a váltókötelezettet olyan helyzetbe hozza, hogy az két munkanapon belül teljesíteni tudjon. A perbeli váltó elfogadását megelőzően a felperes a kereskedelmi bankok között 1987-ben kötött együttműködési megállapodás alapján információt kért az I. r. alperes számláját vezető II. r. alperestől az I. r. alperes bonitását, azaz fizetési képességét és készségét illetően. A II. r. alperes a fenti váltóra a "váltó jó" információt adta, ez alapján a felperes a váltót "leszámítolta". 1992. április 9-én az I. r. alperes csődbejelentést tett, ezt követően értesítette a felperest, hogy a fizetési kötelezettségének nem tud eleget tenni. A felperes a váltót a telepeshez fizetés végett bemutatta, a teljesítéshez szükséges fedezet azonban az I. r. alperes számláján nem állt rendelkezésre, ezért a telepes a váltóra 1992. május 8-án óvást pótló banki nyilatkozatot vezetett. Ezt követően a felperes a váltóból eredő igényei érvényesítése érdekében a II. r. alpereshez fordult. A II. r. alperes azonban a fizetést nem teljesítette arra hivatkozással, hogy a váltókötelezett csődbejelentése miatt az I. r. alperes részére hitelt nem folyósíthat, ezért a bankok közötti együttműködési megállapodás ellenére sem tudja a váltóban szereplő összeget kifizetni. Az I. r. alperes ellen indult csődeljárás 1992. július 7-én került közzétételre.
Az elsőfokú bíróság az I. r. alperessel szemben megalapozottnak találta a felperes keresetét. Megállapította, hogy az I. r. alperes az 1/1965. (I. 24.) IM rendelet (a továbbiakban: Vár.) 43. §-a (1) bekezdésének 2. pontja, valamint a 48. §-ának (1) bekezdése szerint köteles a felperesnek a váltóból eredő követelését kiegyenlíteni. A Vár. 70. §-ának (2) bekezdése szerint a felperes követelése, mint váltókövetelés az I. r. alperessel szemben egy év alatt 1993. május 8-án elévült ugyan, de ez nem mentesíti az I. r. alperest a fizetési kötelezettsége alól. A Vár. 70. §-ának (6) bekezdése szerint ugyanis a felperes az I. r. alperessel szemben az igényét a jogalap nélküli gazdagodás szabályai szerint is érvényesíthetné. Az elévülési határidő a Ptk. 324. §-ának (1) bekezdése szerint ez esetben is egy év, az I. r. alperes viszont a felperes igényét elismerte, a csődeljárás során az egyezségi tárgyalásokba bevonta, amely cselekményekkel a Ptk. 327. §-ának (1) bekezdése szerint az elévülést megszakította, ezért a jogalap nélküli gazdagodás címén előterjesztett igény nem évült el. Az elsőfokú bíróság úgy rendelkezett, hogy az I. r. alperes köteles tűrni, hogy a II. r. alperes a perbeli váltóra teljesítést eszközöljön, őt magát viszont teljesítésre nem kötelezte.
Megalapozottnak találta az elsőfokú bíróság a felperesnek a II. r. alperes marasztalására irányuló keresetét. Az 1987-ben a kereskedelmi bankok között kötött megállapodással kapcsolatosan az elsőfokú bíróság megállapította, hogy ez egy többalanyú szerződéses kötelem, amelyből az abban részt vevő felekre kölcsönösen jogok és kötelezettségek hárulnak. Az abban foglaltak a szerződés alanyaira mindaddig kötelező érvényűek, és a Ptk. 198. §-ának (1) bekezdése szerint kikényszeríthetőek, amíg a szerződő felek a megállapodást közös elhatározással meg nem szüntetik vagy valamelyik fél a felmondás jogával nem él. Önmagában az alapul szolgáló körülmények megváltozása, a csődeljárás szabályozása nem teszi érvénytelenné a korábbi megállapodást, és mert a váltókötelezett pénzügyi helyzetéről adott tájékoztatás időpontjában a II. r. alperes a szerződést még nem mondta fel, köteles azt teljesíteni, azaz az általa adott "váltó jó" minősítésre tekintettel köteles lett volna az I. r. alperest olyan pénzügyi helyzetbe hozni, hogy az a lejárt váltótartozását teljesíthesse. Tekintve, hogy a szerződéses kötelezettsége nem pénzfizetésre, hanem egy szolgáltatás teljesítésére irányult - ami gyakorlatilag a II. r. alperesnél az adós részére ún. kényszerhitelezést jelentett -, a Ptk. 324. §-a (1) bekezdésének első fordulata szerint öt év alatt évül el, azaz az ez irányú szolgáltatás tőle a váltó lejáratától számított öt éven belül követelhető.
Nem tulajdonított jogi jelentőséget az elsőfokú bíróság annak a körülménynek, hogy a II. r. alperes hitelezési szabályzatával ellentétes lett volna a csődbe került gazdálkodó szervezet hitelezése. Úgy ítélte meg, hogy a II. r. alperesnek a hitelezéssel kapcsolatos belső szabályzatát a bankközi szerződéssel összhangban álló módon kellett volna kialakítani, vagy pedig a szerződést az abban biztosított lehetőséggel élve fel kellett volna mondania. A II. r. alperes a tájékoztatás kiadása időpontjában, 1992. február 4-én a bankközi szerződést még nem mondta fel, ezért a belső szabályozásában foglaltaktól függetlenül köteles a bankközi szerződésben írt feltételek beállta esetén a felperessel szemben helytállni. A teljesítés módját illetően utalt rá, hogy a szerződésben az alkalmazandó banktechnikai eljárást nem határozták meg, csupán azt rögzítették, hogy amennyiben esedékességkor a váltókötelezett nem teljesít, őt olyan pénzügyi helyzetbe kell hozni, hogy két munkanapon belül teljesíteni tudjon. A II. r. alperes ennek az eredménynek a szolgáltatására vállalt kötelezettséget, ezért közömbös, hogy az eredmény elérése érdekében a II. r. alperes milyen banktechnikai megoldást választ és hogy azt milyen módon realizálja az I. r. alperessel, mint váltókötelezettel. A bankközi szerződés teljesítésével a II. r. alperes a Ptk. 298. §-ának a) pontja szerint késedelembe esett, ezért nem csupán póthatáridőt köteles vállalni a Ptk. 300. §-ának (3) bekezdése* szerint a teljesítésre, hanem viselnie kell a szerződésszegéssel kapcsolatos jogkövetkezményeket és adott esetben, ha a késedelmét kimenteni nem tudja, a Ptk. 299. §-ának (1) bekezdése szerint kártérítést is köteles fizetni. Megállapította, hogy a felperesnek az alperes késedelmes teljesítésével késedelmi kamatban kompenzálható kára keletkezett, amelyet a Ptk. 299. §-ának (1) bekezdése, valamint a 318. §-ának (1) bekezdése alapján köteles a felperesnek megfizetni. A késedelmi kamat mértékét a 86/1990. (XI. 14.) Korm. rendelet és az ahhoz kapcsolódó MNB-közlemények alapján állapította meg, levonva azonban abból a 6% váltókamatot és 3‰ váltódíjat, amihez a felperesnek a váltótartozás kapcsán kell hozzájutnia.
Az ítélet ellen mindkét alperes fellebbezett; az I. r. alperes kizárólag az ítéletnek a perköltséggel kapcsolatos rendelkezését kifogásolta, és a perköltség megfizetése alóli mentesítését kérte. Előadta, hogy az I. r. alperes a váltóból eredő fizetési kötelezettségét mindvégig elismerte, mivel azonban ellene csődeljárás indult, csupán arra volt lehetősége, hogy a kivitelezőivel a tartozásuk kiegyenlítése tekintetében csődmegállapodást kössön és ennek megfelelően teljesítse a fennálló kötelezettségeit. Az első fokú ítélet vele szemben marasztaló rendelkezést nem is tartalmazott, a követelésben érdemben a II. r. alperest marasztalta, az I. r. alperest csupán a kényszerhitel nyújtásának tűrésére kötelezte. Az I. r. alperes a hitelezőivel csődegyezséget kötött. Ezzel az eljáró megyei bíróság a vele szemben indult csődeljárást befejezetté nyilvánította. A jelen perben az I. r. alperes pervesztesnek nem tekinthető, ezért kérte az elsőfokú bíróság ítéletének részbeni megváltoztatását, az első fokú perköltség megfizetése alóli mentesítését és a felperes perköltségekben marasztalását.
A II. r. alperes fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását, a II. r. alperessel szemben a kereset elutasítását és a 22 000 000 Ft váltótartozásban és járulékaiban az I. r. alperes marasztalását kérte. Előadta, hogy az elsőfokú bíróság ítéletének rendelkező részét nem lehet végrehajtani, tekintve, hogy az elsőfokú bíróság a teljesítés módját ténylegesen nem határozta meg. A II. r. alperes ettől függetlenül sem kötelezhető a váltótartozásnak és a járulékainak kifizetésére. A nyilatkozat kiadásával a II. r. alperes a váltótartozás kiegyenlítéséért nem vállalt készfizető kezességet, a bankok között 1987-ben kötött megállapodás szerint a teljesítés csupán hitel nyújtásával lehetséges. Hitelt viszont kizárólag szerződés alapján nyújthat a pénzintézet az ügyfélnek; amelynek feltételeit egyrészt a belső banki utasítások, másrészt a pénzforgalomról és bankhitelről szóló jogszabályok határozzák meg. Amennyiben az I. r. alperesnek kölcsönt nyújtana, úgy nem csupán a belső banki szabályait, hanem a pénzforgalomról és bankhitelről szóló 39/1984. (XI. 5.) MT rendelet 8. §-ának (2) bekezdésében foglaltakat is megsértené, tekintve, hogy a bankkölcsönnek anyagi értékkel fedezve kell lennie, ennek hiányában a pénzintézet bankkölcsönt nem folyósíthat. Az I. r. alperes a váltó esedékességekor csődeljárás alatt állt, időközben a hitelezők egyezsége alapján a csődhelyzet ugyan megszűnt, viszont a cég mérlege, vagyoni és üzleti kimutatásai egyértelműen bizonyítják, hogy egy 22 000 000 Ft értékre kötött kölcsönszerződés megkötéséhez az I. r. alperes a csődhelyzet megszűnése ellenére sem tud megfelelő anyagi értékeket fedezetként felajánlani. Megfelelő anyagi fedezet hiányában az I. r. alperes meghitelezése nem lehetséges.
Hivatkozott továbbá arra is a II. r. alperes, hogy a bankközi megállapodásban írt kötelezettség egyéb feltételek fennforgása esetében is csak akkor terhelné a II. r. alperest, ha a banki információt váltó leszámítoláshoz nyújtotta volna. Ezzel szemben a perbeli esetben a felperes nem a váltó leszámítolásához kérte az információt, hanem a bankkölcsön fedezeteként felajánlott váltó "elfogadásához". A korábban kötött kölcsönszerződés fedezeteként kiállított váltó elfogadását nem lehet váltóleszámítolásként értelmezni, ezért a perbeli váltóból eredő követelését a felperes a II. r. alperessel szemben a "váltó jó" információ ellenére sem érvényesítheti. Az elsőfokú bíróság eljárási szabálysértésére is hivatkozott, mert a felperes keresete alapján egy perben döntött az I. r. alperes és a felperes, valamint a felperes és a II. r. alperes közötti jogviszonyban. A felperes az I. r. alperessel szemben a keresetét a perbeli váltóra, illetőleg az érvényes váltójogszabályokra, majd keresetmódosítás folytán a bankkölcsönszerződésre alapította. Csak a II. r. alperessel szembeni keresetével összefüggésben kérte az I. r. alperesnek a szolgáltatás tűrésére való kötelezését. Ezzel szemben az elsőfokú bíróság a felperesnek az I. r. alperessel szemben előterjesztett - az I. r. alperes marasztalására irányuló - kereseti kérelme tekintetében döntést egyáltalán nem hozott, és csupán a II. r. alperes által nyújtandó szolgáltatás tűrésére kötelezte. Tekintve, hogy sem jogszabály, sem a váltómegállapodás nem ír elő az I. és a II. r. alperesek között egyetemleges fizetési kötelezettséget, az elsőfokú bíróságnak külön eljárásban, elsősorban az I. r. alperest kellett volna marasztalnia, és csak az ezen eljárás kapcsán indult eredménytelen végrehajtás esetében lett volna helye egyáltalán a II. r. alperes perlésének. A felperesnek a II. r. alperessel szemben előterjesztett keresete ehhez képest idő előtti, és azt már ez okból is elutasítani kérte.
A felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult.
A fellebbezés a következők szerint alapos:
A Legfelsőbb Bíróság nem osztotta az elsőfokú bíróságnak az ítéletben elfoglalt jogi álláspontját. Az iratokból megállapítható, hogy a bankok között 1987-ben kötött megállapodás célja váltóműveletek esetére a pénzintézetek kockázatának csökkentése volt. A megállapodás szerint a bankok az információt váltó leszámítolása előtt nyújtották, a leszámítolásból eredő kockázat kivédése érdekében. A váltó leszámítolása azt jelenti, hogy a pénzintézet a váltó átruházása útján egy később lejáró követelést vásárol meg. A váltó lejárata előtt kifizeti annak értékét a vétel napjától a lejárat napjáig járó kamatok és leszámítolási költségek levonása mellett. Ily módon megszerzi a váltó tulajdonát, és mint jogszerű váltóbirtokos a lejáratkor a váltóból eredő igényét a váltó kiállítójával és a fizetés elmaradása esetén a váltó átruházójával szemben érvényesítheti. Ennek a pénzintézeti tevékenységnek az a kockázata, hogy a váltó lejáratának idejére az egyenes adós vagy a megtérítési váltóadós (forgató) fizetőképtelenné válhat, ezért a pénzintézetek együttműködési megállapodásának célja az volt, hogy a bankok csak a megfelelő bonitású váltókötelezettek váltóit vegyék meg. A bankok között létrejött megállapodás értelmében tehát a váltókötelezett számlavezető bankja a váltó leszámítolását megelőzően a kiállító bonitásáról nyújtott "váltó jó" információval az érdeklődőt arról tájékoztatja, hogy a váltó leszámítolása nem jelent anyagi kockázatot, azt nyugodtan megvásárolhatja, mert egy megfelelő bonitású váltókötelezett váltójának jut a birtokába.
A perbeli esetben viszont a váltó az I. r. alperes által a felperestől felvett bankkölcsön fedezetéül szolgált, nem pedig leszámítolás kapcsán került a felpereshez. A bankkölcsönszerződést a felek 1991. augusztus 5-én kötötték, ekkor folyósította a felperes az I. r. alperesnek a 20 000 000 Ft hitelt. Az I. r. alperes fizetési kötelezettsége e kölcsönszerződésen alapult. Az adós a teljesítési határidő módosítását kérte, és a felperes csak a kölcsönprolongáláshoz kérte az I. r. alperestől a váltó fedezetül történő kiállítását, a II. r. alperestől pedig a banki információt. Az I. r. alperes a váltót 1992. január 30-án állította ki, a felperes január 31-én kért banki információt a II. r. alperestől, amelyet 1992. február 4-én, vagyis olyan időpontban kapott meg, amikorra a kölcsön nyújtása és a szerződés módosítása már megtörtént. A felperes tehát - ellentétben az első fokú ítélet megállapításával - nem számította le a váltót, annak ő volt a rendelvényese, azt a nyújtott kölcsön ellenében, annak fedezetéül kapta. Ebből következik, hogy a váltó leszámítolásából a felperesnek kockázata sem keletkezett, ezért a II. r. alperes sem köteles viselni az információadáshoz fűződő szerződéses következményeket. A felperes kockázata a kölcsön nyújtásakor állt fenn és annak meghosszabbításakor, amelyet a II. r. alperesnek ezt követően - 1992. február 4-én - adott információja nem befolyásolt. A felperes az I. r. alperes marasztalása iránt előterjesztett keresetet az első fokú eljárásban megváltoztatta, és a másodfokú eljárásban is úgy nyilatkozott, hogy az I. r. alperest csupán a II. r. alperes teljesítésének tűrésére kérte kötelezni. Tekintve, hogy a II. r. alperes a fentiek szerint teljesítésre nem kötelezhető, az I. r. alperessel szemben a teljesítés tűrésére irányuló kereset is megalapozatlan.
A Legfelsőbb Bíróság ezért az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése szerint megváltoztatta, és a keresetet elutasította. (Legf. Bír. Gf. I. 30. 540/1994. sz.)
  • Másolás a vágólapra
  • Nyomtatás
  • Hatályos
  • Már nem hatályos
  • Még nem hatályos
  • Módosulni fog
  • Időállapotok
  • Adott napon hatályos
  • Közlönyállapot
  • Indokolás
Jelmagyarázat Lap tetejére