GK BH 1996/650
GK BH 1996/650
1996.12.01.
A fuvarozó által tévesen kiszolgáltatott küldeménnyel jogalap nélkül gazdagodó átvevő – tömegáruk esetén – elsősorban az eredeti állapotot köteles helyreállítani, vagyis azonos mennyiségű és fajtájú árut köteles visszaszolgáltatni. Az ezt felváltó pénzben történő kártérítés akkor válik esedékessé, amikor a természetbeni visszaszolgáltatás meghiúsulása bebizonyosodik [Ptk. 355. § (1)–(2) bek., 361. § (1)–(2) és (4) bek.; GK 45.].
A kereset szerint 1990. december 4-én a 626 094 és a 626 096 sz. SZMGSZ fuvarlevelekkel Rubezsnajó állomásról két kocsi karbamidküldeményt adtak fel A. K. Co. címzett részére. A küldemények 1990. december 12-én érkeztek Záhony állomásra, ahol a MÁVTRANS téves diszponálása következtében az árut nem az eredeti fuvarlevél szerinti címzettnek, hanem az Új Élet Mgtsz alperesnek szolgáltatták ki.
A két kocsi karbamidküldemény 124 tonna súlyú volt, ellenértéke 18 600 USA-dollárnak megfelelő 1 445 534 Ft-ot tett ki, amelyet a MÁV BEIG 1991. december 3-án kártérítésként kifizetett a fuvarlevél szerinti címzett részére. A MÁV BEIG az 1991. augusztus 28-án kelt levelével felhívta az alperest annak közlésére, hogy kinek és mikor fizette ki az áru ellenértékét. A felszólításra az alperes nem válaszolt. A felperes 1993. március 11-én ismételt felszólítást intézett az alpereshez, melyben a Ptk. 361., illetve 363. §-aira utalással kérte az áru természetben történő visszaszolgáltatását. Az alperes 1993. március 17-én levélben közölte, hogy a felperes a karbamid ellenértékét a T. Vállalattól kérje.
A felperes 1992. július 28-án keresetet terjesztett elő az alperes által megjelölt T. Vállalat ellen. E kereset azonban megalapozatlan volt, figyelemmel arra, hogy a nevezett vállalat nem volt részese a fuvarozási szerződésnek, ezért ez az eljárás szünetelés folytán megszűnt.
Az alperes az ismételt felszólításoknak nem tett eleget, ezért a felperes - most már az ellene indított - keresetében kérte, hogy a bíróság kötelezze a két kocsiküldemény áru természetbeni visszaszolgáltatására, továbbá a perköltség megfizetésére.
Az alperes a kereset elutasítását - elsődlegesen elévülésre hivatkozva - kérte. Érdemben előadta, hogy az alperes és a T. Vállalat között 1990. január 31-én együttműködési szerződés jött létre, melynek alapján az alperes arra vállalt kötelezettséget, hogy a T. Vállalatnak a Szovjetunióból érkező küldeményeit a vagonokból kirakja, és megfelelő módon csomagolva azokat továbbítja. Az alperes a perbeli karbamidküldemény átvételekor nem tudott arról, hogy a két kocsiküldemény nem a T. Vállalat megrendelésére érkezett, ezért azt a korábbi küldeményeknek megfelelően átvette, az átrakodásról, az áru csomagolásáról gondoskodott, és továbbította azt a T. Vállalat diszpozíciója szerint. Miután az áru nem maradt az alperes birtokában, ezért a felperes megalapozatlanul hivatkozik a jogalap nélküli gazdagodás szabályaira.
Az alperes pernyertessége érdekében a T. Vállalat a perben beavatkozóként vett részt.
Az elsőfokú bíróság a bizonyítási eljárás lefolytatását követően meghozott ítéletével a felperes keresetét elutasította, egyben kötelezte a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek a jogi képviselettel felmerült 70 000 Ft perköltséget. Az ítélet indokolása szerint a felperes keresete megalapozatlan, mert az eljárás során megállapítást nyert, hogy a felperes és az alperes között szerződéses kapcsolat nem állt fenn. Az alperes és a perben beavatkozóként eljáró T. Vállalat között volt együttműködési szerződés a perbeli időszakban, az alperesnek azonban nem volt tudomása arról, hogy a perbeli két vagon karbamid tévesen került a részére kiszolgáltatásra, ezért azt a szerződéses kötelezettsége alapján - a kirakodást és csomagolást követően - haladéktalanul továbbította a T. Vállalat utasítása szerint. Az alperestől ezt figyelembe véve a felperes nem követelheti a karbamid természetbeni kiadását, mert hiszen az nincsen az alperes birtokában.
A beavatkozó elismerte, hogy az alperes kiszolgáltatta részére a két vagon karbamidot, álláspontja szerint a felperes az igény érvényesítésével elkésett, a követelés elévült. A felperes maga sem vitatta, hogy a jogalap nélküli gazdagodás címén történő keresetet azért terjesztett elő, mert a fuvarozási szerződések alapján támasztható igények már elévültek. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az elévülés kezdő időpontja a küldemény kiszolgáltatásának időpontja, illetőleg az az idő, amikor a küldeményt ki kellett volna szolgáltatni. A felek együttes előadásából pedig nem vitás az a tény, hogy a kiszolgáltatásra 1990. december 12-én került sor. A fentiekre tekintettel a bíróság megállapította, hogy a felperes helytelenül jelölte meg kereseti kérelmének jogalapját, mert jogalap nélküli gazdagodás címén sem az alperessel sem a beavatkozóval szemben követelést nem támaszthat. A fuvarozás általános szabályai szerint követelhette volna vissza az általa kártérítésként megfizetett összeget, ezen igényének érvényesítésével azonban mindkét féllel szemben késedelmeskedett, ezért ez a követelése elévült.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, és annak megváltoztatásával az alperes kereset szerinti marasztalását kérte. A Ptk. 364. §-a értelmében a jogalap nélküli gazdagodásra a kártérítés szabályait kell alkalmazni. A Ptk. 355. §-ának (1) bekezdése alapján a felperes természetben is követelheti a gazdagodás visszaadását. Érvelése szerint a dolog természetbeni kiadása esetén az elévülési idő 5 év, a felperes pedig keresetét ezen időn belül nyújtotta be.
A beavatkozó ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását indokai alapján kérte. Hangsúlyozta, hogy a küldemények téves kiszolgáltatásának tényét csak közel egy év után állapította meg a felperes. Sem az alperesben, sem a beavatkozóban fel sem merülhetett a gyanú, hogy a perbeli szállítmányok nem a beavatkozót illetik, különös tekintettel arra, hogy a MÁVTRANS a továbbítási díjat is a T. Vállalatnak számlázta le. Tény, hogy a felperes hosszú időn át nem kereste a két vagon szállítmányt, és csak másfél év elteltével indított fizetési meghagyásos eljárást a beavatkozó ellen, mely azonban szünetelés folytán megszűnt. Csak újabb év elteltével indított az alperes ellen eljárást a jogalap megváltoztatásával. A felperes ismeri a karbamid tulajdonságát, mely hat hónap elteltével megváltozik, és így gyakorlatilag alkalmatlan lesz a rendeltetésszerű használatra, ezért eleve csak pénzkövetelést érvényesíthetett volna, amennyiben igényét az elévülési időn belül előterjeszti. Vitatta azt a felperesi álláspontot, mely szerint az elévülési idő akkor kezdődik, amikor a dolog természetbeni kiadásának lehetetlenné válásáról a jogosult értesül.
Az alperes ellenkérelmében szintén az ítélet helybenhagyását kérte.
A fellebbezés - az alábbiak szerint - annyiban alapos, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján a perben megnyugtató döntés nem hozható.
A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezési tárgyalás alapján megállapította, hogy a perbeli két vagon karbamidküldeményt a felperes a belföldi eredeti címzett helyett tévedésből az alperesnek szolgáltatta ki 1990. december 18-án illetve 19-én. Az átvétel során vagy azzal kapcsolatban különösebb gondatlanság az alperes részéről azért nem mutatható ki, mert rendszeresen vett át neki címzett karbamid-küldeményeket az adott időszakban, ezeket a küldeményeket a beavatkozó megbízásából feldolgozta és továbbította. Ennek következtében az alperes joggal vitatta, hogy az alapvetően a felperesi mulasztásból hozzá került küldemények értékével jogalap nélkül gazdagodott volna, ez - állítása szerint - a küldemény továbbadása révén a beavatkozónál következett be.
A felperes az 1990. december 18-i, illetve 19-i kiszolgáltatást követően - az eredeti címzett kerestetése és fellépése folytán - végül is megállapította egyrészt, hogy az eredeti címzett szempontjából a küldemények elvesztek, ezért részére azok ellenértékét kifizette. Megállapította azonban azt is, hogy e küldemények tévedés folytán az alpereshez kerültek, akit 1991. augusztus 28-i levelével keresett meg a küldemény sorsa után érdeklődve, majd lényegében ugyanilyen tartalmú levelet intézett az alpereshez és a beavatkozóhoz 1991. október 18-án is. A felperesnek az 1991. augusztus 28-i, majd az 1991. október 18-i levelei tartalmuknál fogva kifejezetten sem felszólításnak, sem a küldemény kiadására vonatkozó felhívásnak nem tekinthetők. Ilyenformán a felperesi levelek elévülést megszakító jellege nem állapítható meg.
A felperes 1992. július 28-án - tehát még az elévülési időn belül - fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmet terjesztett elő a beavatkozóval szemben. Az így indult eljárás azonban szünetelés folytán 1993 szeptemberében megszűnt. A felperes csak 1993. április 13-án lépett fel az alperessel szemben a perbeli keresetével, és a részére tévesen kiszolgáltatott küldemény természetbeni visszaadására kérte azt kötelezni.
A GK 45. sz. állásfoglalás szerint gazdálkodó szervezetek közötti jogviszonyban a kártérítési követelés elévülési ideje egy év, ha a kár megtérítése csak pénzben lehetséges.* Minden egyéb esetben a kártérítésre az általános elévülési idő irányadó, még akkor is, ha a bíróság az eredeti állapot helyreállítására, illetőleg természetbeni kártérítésre irányuló kereset alapján pénzben állapítja meg a kártérítést. Az állásfoglalás indokolásából kitűnően a bíróság a kártérítés módjának megállapítása tekintetében a felperes kereseti kérelméhez nincs kötve, illetve mert a jogosult a kár természetben való megtérítését is követelheti, ezért az utóbbira nézve az elévülési idő - figyelemmel arra, hogy nem pénzkövetelés - öt év. Az ötéves elévülési idő alkalmazásának lehetősége nem szűnik meg, ha csak utóbb állapítható meg, hogy a kár természetben már nem téríthető meg. A fenti szabályok, illetve az általános polgári jogi rendelkezések a perbeli esetben azért irányadóak, mert a Ptk. 364. §-a szerint a jogalap nélküli gazdagodásra egyébként a kártérítési szabályokat kell alkalmazni.
A Ptk. 355. §-ának (1) bekezdése szerint a kárért felelős személy köteles az eredeti állapotot helyreállítani, ha pedig az nem lehetséges, vagy a károsult a helyreállítást alapos okból nem kívánja, köteles a kárt megtéríteni. Ugyanezen § (2) bekezdése akként rendelkezik, hogy a kárt pénzben kell megtéríteni, kivéve, ha a körülmények a kár természetbeni megtérítését indokolják. A kár természetbeni megtérítése különösen akkor lehet indokolt, ha a kártérítés tárgyát a károkozó maga is termeli, vagy az egyébként a rendelkezésére áll.
A karbamid igen nagy mennyiségben forgalomba hozott és a gazdasági életben állandóan felhasznált termék. E tulajdonságát alapul véve megállapítható, hogy a Ptk. 355. §-ának (2) bekezdése szerinti feltétel fennáll, nevezetesen hogy a felperes a tévesen kiszolgáltatott küldemények természetbeni visszaszolgáltatását azért igényelhette, mert a karbamid az alperes rendelkezésére állt, ha nem is konkrétan a tévesen kiszolgáltatott küldeményrész formájában, hanem tömegáru jellegénél fogva. A kereset benyújtását követően megállapítható volt, hogy az alperes a karbamidot nem hajlandó természetben kiszolgáltatni, ezért a fentiekből folyóan, különösen a GK 45. sz. állásfoglalás alapján az alperes a két vagon karbamid árát tartozik a felperesnek megtéríteni. A felperesi követelés tehát ekkor, a kereset benyújtását követően vált pénzköveteléssé.
A Ptk. 361. §-ának (1) bekezdése szerint, aki másnak rovására jogalap nélkül jut vagyoni előnyhöz, köteles ezt az előnyt visszatéríteni. Ugyanezen § (2) bekezdése értelmében nem köteles visszatéríteni a gazdagodást az, aki attól a visszakövetelés előtt elesett, kivéve, ha számolnia kellett a visszatérítés kötelezettségével, és felelőssége a gazdagodás megszűnéséért megállapítható, vagy rosszhiszeműen jutott a gazdagodáshoz. Az eddig megállapítható tényállásból az vezethető le, hogy az alperes a felperes rovására jutott vagyoni előnyhöz, amit vissza kellene téríteni, nem bizonyított, illetve nem tisztázott azonban az, hogy az alperesnél kimutatható-e gazdagodás, és ha igen, milyen mértékű, mert a jogalap nélküli gazdagodás szabályai szerint csak a gazdagodást kell a kötelezettnek kiadni, és nem a másik fél kárát kell megtéríteni. A két fogalom között lényeges eltérés is mutatkozhat az összegszerűséget illetően.
Nem tisztázott az sem, hogy az alperesnek számolnia kellett-e visszatérítési kötelezettségével, mert az eddig rendelkezésre álló adatok arra mutatnak, hogy az alperesnek nem kellett feltétlenül észlelnie a téves kiszolgáltatást.
Ezeket a körülményeket az elsőfokú bíróság eltérő jogi álláspontja folytán nem vizsgálta, ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 252. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az újabb határozat hozatalára a városi bíróságot utasította. A megismételt eljárásban elsődlegesen azt kell vizsgálni, hogy az alperes és a beavatkozó közötti szerződés alapján milyen elszámolási kapcsolat volt érvényben, ennek keretében, feltételezve az alperes jóhiszeműségét, az alperes gazdagodáshoz jutott-e, és ha igen, milyen nagyságrendben, mert ha ez megállapítható, akkor ennek kiadásával tartozik a felperes részére. (Legf. Bír. Gf. III. 32.000/1994. sz.)
* Az 1993. évi XCII. törvény 40. §-a (4) bekezdésének a) pontja hatályon kívül helyezte a Ptk. 324. §-a (1) bekezdése a) pontjának második mondatát, amely gazdálkodó szervezetek egymás közötti jogviszonyában a pénzkövetelések elévülési idejét egy évben állapította meg, a perbeli esetben azonban még a korábban hatályban volt rendelkezéseket kell alkalmazni.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás