MK BH 1996/68
MK BH 1996/68
1996.01.01.
A Szövetkezeti Törvény szerint a szövetkezet és a tagja között létrejött munkaviszony jellegű jogviszonyra – többek között – a Munka Törvénykönyve rendelkezéseit kell alkalmazni. E rendelkezésből következik, hogy a végkielégítés mértéke, a felmentési idő tartama szempontjából munkaviszonyban töltött időként csak a munkaviszony jellegű jogviszonyban eltöltött időt kell figyelembe venni [1992. évi I. tv. 65. § (1) bek.].
A felperes 1967. július hó 15. napjától tagsági viszonyban állt az alperessel. Az 1989. április 1. napján kötött munkamegállapodás szerint szántóföldi növénytermesztési ágazatvezető munkakörben dolgozott.
Az alperes elnöke 1993. december 16-án felhívta a felperest, nyilatkozzon, valóban alapítója és ügyvezetője-e egy mezőgazdasági termelést és értékesítést végző kft.-nek. A felperes az 1993. december 24. napján kelt levelében bejelentette, hogy az értesülés megfelel a valóságnak, a kialakult helyzetet meg kívánja szüntetni, a jövőben vállalkozási jelleggel működne együtt az alperessel.
Az alperes igazgatósága 1993. december 30. napján a felperes munkaviszony jellegű jogviszonyát - összeférhetetlenségre hivatkozással - megszüntette.
A felperes keresetében a rendkívüli felmondás hatályon kívül helyezését, az alperesnek a kiesett időre és a felmentési időre járó bér, háromszoros végkielégítés és 1994. március 1. napjától keresetkülönbözet megfizetésére kötelezését kérte. A felmentési idő és a végkielégítés mértéke szempontjából a tagsági viszony létesítésének napjától kérte az alperesnél eltöltött idejét figyelembe venni. Egyhavi átlagkeresetének összegét 64 735 forintban jelölte meg, amit az alperes által személyi jövedelemadó-bevallásához kiadott igazolás alapján számított ki.
1994. március 1. napjától falugazdász megbízást kapott, az ebből származó havi 7427 forint jövedelme és a korábbi átlagkereset-különbözetére tartott igényt az ítélet jogerőre emelkedésének napjáig. Előadta, hogy ügyvezetőként nem volt jövedelme, mert a kft. a kiadások után maradó bevételt ismét befektette.
A munkaügyi bíróság ítéletével a rendkívüli felmondást hatálytalanította, az alperest 400 089 forint elmaradt munkabér és munkabér-különbözet, 336 756 forint végkielégítés, 84 195 forint felmentési időre járó átlagkereset, valamint 673 512 forint kétszeres végkielégítésnek megfelelő kártérítés megfizetésére kötelezte.
Az ítélet indokolása szerint az alperes rendkívüli felmondásából nem állapítható meg a munkaviszony megszüntetésének konkrét oka, a tényleges összeférhetetlenség. A munkaügyi bíróság az alperes intézkedésének jogellenessége miatt az Mt. 100. §-ában meghatározott jogkövetkezményeket alkalmazta azzal, hogy a felperes havi átlagkeresetét 56 126 forint összeggel vette figyelembe. A felmentési idő és a végkielégítés mértékénél az alperesnél eltöltött teljes tagsági időt jogszerző időnek tekintette. Elfogadta a felperes igényét a falugazdászi jövedelme és a munkaügyi bíróság által figyelembe vett havi átlagkeresettel elérhető jövedelem különbözetére.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezést, a felperes csatlakozó fellebbezést nyújtott be. Az alperes elsődlegesen a munkaügyi bíróság ítéletének megváltoztatásával a felperes keresetének teljes elutasítását kérte, mert a felmondás indoka kitűnt az intézkedésből. Másodlagosan a munkabér-különbözet megfizetésére kötelezését sérelmezte, mert a felperes ügyvezetőként anyagi előnyre tett szert, amit döntése szerint havi díjazásként vagy osztalékként kapott meg, esetleg gépekbe, eszközökbe fektette, amit jövedelemként figyelembe kell venni a megtérítésre kötelezésnél. A felperes csatlakozó fellebbezésében az alperesnek az általa megjelölt 64 735 forint havi átlagkereset alapján történő kötelezését kérte.
A megyei bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét részben megváltoztatva, az elmaradt munkabér és a munkabér-különbözet összegét 112 252 forintra, a felmentési időre járó átlagkeresetet 56 126 forintra, kártérítés címén az alperest terhelő marasztalási összeget 112 252 forintra szállította le, mellőzte az alperes kötelezését 336 756 forint végkielégítés és az első fokú perköltség megfizetésére, egyebekben a munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta. A jogerős ítélet indokolása szerint az alperes rendkívüli felmondása jogellenesen volt, ezért a felperes az Mt. 100. §-a alapján igényt tarthat a kiesett időre, a felmentési időre járó bér, valamint a végkielégítés háromszorosának megtérítésére. A felmentési idő és a végkielégítés mértéke szempontjából azonban a felperesnek az alperesnél eltöltött idejét csak 1992. január 20. napjától lehet figyelembe venni, mert ezzel a nappal alakult át az alperessel kötött munkamegállapodása munkaviszony jellegű jogviszonnyá, a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény (Szvt.) hatálybalépéséről és az átmeneti szabályokról szóló 1992. évi II. törvény (Ámt.) 55. §-a szerint. A felperes ezért nem rendelkezik az Mt. 95. §-a (4) bekezdésének a) pontjában meghatározott legalább háromévi munkaviszonnyal, rendes felmondás esetén végkielégítés nem illetné meg. A jogellenesség miatt kétszer egyhavi átlagkeresetre jogosult. Felmentési ideje is a munkaviszony jellegű jogviszonyban eltöltött időnek megfelelően alakul. Az átlagkereset összegét a munkaügyi bírósággal azonos összegben vette figyelembe, mert a magasabb összeget mutató igazolás az átlagkeresetbe nem számítható jövedelemrészeket is tartalmazott. Alaptalannak találta a felperes igényét a keresetkülönbözet megfizetésére a falugazdászi megbízást követő időre, mert a felperes által csatolt pénztárkönyv adatai nem alkalmasak a jövedelem megállapítására, egyes nagy összegű kiadásait az APEH hiteltérdemlően nem igazolta. A felperes nem vette igénybe az egyébként nyereséges kft.-től járó díjazását, mert azt másként hasznosította a társaságban, ez azonban az alperesre nem hárítható. A felperes nem bizonyította, hogy az alperesnél elért - levonásokkal csökkentett - jövedelme és a vállalkozói jövedelme között olyan számottevő különbség van, amit az alperes megtéríteni tartozik.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben a másodfokú ítélet hatályon kívül helyezésével a munkaügyi bíróság ítéletének a csatlakozó fellebbezése szerinti megváltoztatását kérte. Előadta, hogy az alperesnél az Szvt. hatálybalépését megelőzően tagsági viszonyban töltött idejét is figyelembe kell venni a végkielégítés és a felmentési idő szempontjából, mert ez indokolatlan megkülönböztetésre vezetne a szövetkezet alkalmazottaihoz képest. Vállalkozóvá válásától - 1994. március 1. napjától - hitelesített pénztárkönyvvel bizonyította a kiadásait és a bevételeit, az APEH az egyes tételeket nem igazolhatja. Ebben a körben a másodfokú bíróság nem folytatott le bizonyítást, ezért megalapozatlanul utasította el az igényét a munkabér-különbözetre. Sérelmezte az átlagkeresetének összegét is, mert annak kiszámítására az Mt. 152. §-ának (5) bekezdése az irányadó, tehát be kell számítani a szabadság idejére kifizetett munkabért is.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem a következők szerint alapos.
1. Az Ámt. 55. §-a szerint a szövetkezet és tagja között a korábbi jogszabályok alapján kötött munkamegállapodás az Szvt. 65. §-ában meghatározott szerződéssé alakul. Ez a rendelkezés az 59. § (1) bekezdése szerint a törvény kihirdetése napján, vagyis 1992. január hó 20-án lépett hatályba.
Az Szvt. 65. §-ának (1) bekezdése szerint a szövetkezet és a tagja között létrejött munkaviszony jellegű jogviszonyra - többek között - az Mt. rendelkezéseit kell alkalmazni. Az előbbi rendelkezésekből következik, hogy a végkielégítés mértéke, a felmentési idő tartama szempontjából munkaviszonyban töltött időként csak a munkaviszony jellegű jogviszonyban eltöltött időt lehet figyelembe venni, ez pedig a felperes esetében 1992. január hó 20. napján kezdődött. A jogerős ítélet ezzel kapcsolatban helytállóan állapította meg a felperes felmentési idejét, valamint az Mt. 100. §-a alapján megillető végkielégítés mértékét.
2. Az Mt. 100. §-ának (1) bekezdése szerint meg kell téríteni a munkavállaló elmaradt munkabérét, ha a munkáltató jogellenesen szüntette meg a munkaviszonyt. Nem kell megtéríteni a munkabérnek (egyéb járandóságnak) azt a részét, amely máshonnan megtérült.
A felperes 1994. március hó 1. napjától vállalkozó lett, falugazdászként működött, valamint ellátta annak a kft.-nek az ügyvezető tisztségét, amelynek tagja. Az ebből származó jövedelmét a költségeit és bevételeit feltüntető pénztárkönyvvel kívánta bizonyítani azzal, hogy a különbség tekinthető megszerzett jövedelemnek. A pénztárkönyv adatai azonban nem alkalmasak az Mt. szerint figyelembe veendő jövedelem megállapítására, ugyanis ezek között olyan kiadási tételek is szerepelnek, amelyek a tevékenység eredményéből származó beruházásokat tüntetik fel. Ezzel kapcsolatban helytállóan utalt a megyei bíróság arra, hogy a felperes szabadon dönthetett a jövedelem felhasználásáról, azonban ennek a vállalkozásba történő beruházása esetén nem tarthat igényt a keresetkülönbözet, mint elmaradt munkabér megtérítésére. Téves azonban az az álláspont, hogy az egyes tételeket a felperesnek az adóhatósággal igazoltatnia kell. Ilyen igazolást az adóhatóság nem köteles adni. Be kellett volna szereznie a másodfokú bíróságnak a felperes és a kft. 1994. évre vonatkozó adóbevallásait. Ezekből ugyanis megállapítható, hogy milyen jövedelemre tett szert a felperes a vállalkozásából, valamint milyen jövedelem esett rá a kft. működéséből, függetlenül annak mikénti felhasználásától, mert a vállalkozásba fektetett jövedelem után is kell társasági adót fizetni. E körben mind a munkaügyi bíróság, mind a megyei bíróság ítélete megalapozatlan.
3. A perben az alperes két eltérő tartalmú, de ugyanazon a napon kiállított igazolást csatolt a felperes 1993. évi keresetéről. Az egyik igazolás szerint 244 napra 673 506 forintot kapott, amelyből 538 805 forint volt az alapbér, a többi jutalom. Az igazolás az egyes hónapokra átlagkeresetet jelöl meg, külön részletezés nélkül. A másik igazolás szerint a felperes összesen 776 816 forintot keresett, amelyből 134 701 forint éves jutalom volt. Ez utóbbi igazolás összegszerűen megegyezik a felperes személyi jövedelemadó-bevallásához adott munkáltatói igazolás adataival. Az első igazolás szerint a felperes havi átlagkeresete 56 126 forint, a másik igazolásból kitűnően 64 734,66 forint.
Az eljárt bíróságok a kisebb átlagkereset kiszámítására alkalmas igazolást fogadták el arra hivatkozva, hogy a kétszeres kifizetés elkerülésére a felperes szabadságának idejére fizetett munkabér nem vehető figyelembe.
Az alperes által kiadott igazolásokból szabadságmegváltás vagy szabadságra fizetett munkabér nem tűnik ki. Kétszeres kifizetésről egyébként is akkor lehetne beszélni, ha ugyanazt az összeget ugyanarra az időszakra kétszeresen kellene figyelembe venni. Itt azonban a két időszak egymástól eltér. Az eljárt bíróságok nem vonták mérlegelési körbe az alperes eltérő nyilatkozatait, ezért nem lehetett volna aggálymentesen megállapítani az alperesre kedvezőbb átlagkeresetet. Az alperes kevesebb összegről szóló igazolása egyébként havi átlagkereseteket tüntet fel, noha az Mt. 152. §-ának (1) bekezdése szerint az alapul szolgáló időszakban, vagyis az 1993. évben kifizetett munkabér időarányos átlagát kell kiszámítani, alkalmazva a (2) bekezdés rendelkezését is.
Az új eljárás során ezért az alperest kötelezni kell annak bizonyítására, hogy 1993-ban milyen összegű munkabért fizetett ki a felperesnek, amely az átlagkereset alapjául szolgáló összegbe beszámít.
A Pp. 275/A. §-ának (3) bekezdése alapján a Legfelsőbb Bíróság a felek felülvizsgálati eljárási költségét és a felülvizsgálati eljárás illetékét csak megállapította, annak viseléséről az új határozatot hozó bíróság dönt. (Legf. Bír. Mfv. II. 10.281/1995. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás