944/E/1996. AB határozat
944/E/1996. AB határozat*
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítvány tárgyában meghozta az alábbi
h a t á r o z a t o t :
Az Alkotmánybíróság az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvénnyel összefüggésben, mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványt elutasítja.
I n d o k o l á s
I.
1. Az indítványozók álláspontja szerint alkotmánysértő helyzetet eredményezett, hogy az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény (a továbbiakban 3.Kpt.) hatálya a II. világháború alatt katonai szolgálatra kényszerített személyekre nem terjed ki.
Az indítványozók szerint a honvédelemről szóló 1939. évi II. tc. alapján katonai szolgálatra kötelezettek sérelmei hasonlóak a munkaszolgálatra kötelezettekével viszont a 3. Kpt. csak az utóbbiak tekintetében biztosít kárpótlást. Álláspontjuk szerint aki a katonai szolgálat alatt megsérült, vagy életét vesztette — sem ő, sem hozzátartozója — nem részesül a 3.Kpt. alapján kárpótlásban, a hadirokkantak és más hadigondozottak ellátásáról szóló 1933. évi VII. tc.-et pedig az 1945—1989 közötti időszakban nem hajtották végre.
Indokolatlannak tartják az indítványozók a megkülönböztetést azon az alapon, hogy a különböző szabadságkorlátozásokat az állam milyen politikai indokkal rendelte el.
Az indítványozók kérték a jogalkotónak a mulasztás megszüntetésére való kötelezését azzal, hogy a 3.Kpt. 3. § c) pontját egészítse ki annak kimondásával, hogy kárpótlás jár a közvetlenül harcoló alakulatnál és a nem harcoló alakulatnál teljesített munkaszolgálat mellett a katonai szolgálat után is.
Véleményük szerint az alkotmányellenesség az Alkotmány 55. § (1) bekezdése és 70/A. § (1) bekezdése alapján áll fenn.
2. Az Alkotmány vonatkozó rendelkezései a következőket tartalmazzák:
Az Alkotmány 55. § (1) bekezdése szerint: A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. A 70/A. § (1) bekezdése pedig kimondja, hogy: A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
3. Az Alkotmánybíróság az indítványt — tartalma szerint — mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványként bírálta el.
II.
Az Alkotmánybíróság a rendelkező részben foglalt döntését az alábbiakra alapozza.
1. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. tv. 49. § (1) bekezdése szerint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására akkor kerülhet sor, ha a jogalkotó szerv jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta és ezzel alkotmányellenességet idézett elő.
Az Alkotmánybíróságnak e hatáskör gyakorlásával kapcsolatosan — többek között — kifejtette, hogy a jogalkotó szerv jogszabályalkotási kötelezettségének konkrét jogszabályi felhatalmazás nélkül is köteles eleget tenni:
— ha a jogi szabályozás iránti igény annak nyomán állott elő, hogy az állam jogszabályi úton beavatkozott bizonyos életviszonyokba és ezáltal az állampolgárok valamely csoportját megfosztotta alkotmányos joguk érvényesítésének gyakorlati lehetőségétől [22/1990. (X. 16.) AB hat, ABH 1990. 83, 86.],
— továbbá ha alapjog érvényesüléséhez szükséges jogszabályi garanciák hiányoznak [35/1992. (VI. 10.) AB hat. ABH 1992. 204, 205., 37/1992. (VI. 10.) AB hat. ABH 1992. 227, 231.].
2. Az Alkotmánybíróság a 3.Kpt.-vel összefüggésben — a fölmerült különböző alkotmányossági problémák kapcsán — az 1/1995. (II. 8.) AB hat.-ban (ABH 1995. 31.) (a továbbiakban ABh.), illetve a 22/1996. (VI. 25.) AB hat.-ban (ABK 1996. június—július 195.) foglalt állást, de a jelen ügyben felmerült problémával még nem foglalkozott.
Az Alkotmánybíróság az ABh.-ban meghatározta azokat az alapvető szempontokat, amelyek a nem-vagyoni kárpótlás alkotmányossági megítélésénél általában irányadóak.
Ennek megfelelően rámutatott az Alkotmánybíróság, hogy a 3.Kpt. meghatározó jogalapja a méltányosság, a visszamenőleges kárpótlásra nincs az államnak alkotmányos kötelezettsége. Az Alkotmánybíróság azt is kifejtette, hogy nem következik az állam visszamenőleges kárpótlási kötelezettsége közvetlenül az Alkotmány 55. § (3) bekezdésében írt rendelkezésből, amely kimondja, hogy az, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogva tartás áldozata volt, kártérítésre jogosult. (ABH 1995. 45.)
E határozat több helyen nyomatékosítja, hogy a különféle jogcímeken keletkezett, de eredetileg érvényesíthetetlen, illetőleg a jogállam által megkövetelt személyi jóvátételek egységesítése és visszamenőleges hatályú megállapítása ex gratia jellegű, (ABH 1995. 47.) s mint ahogy már az Alkotmánybíróság korábban leszögezte, nincs senkinek joga arra, hogy egy ex gratia juttatás meghatározott formájában részesüljön. (16/1991. (IV. 2.) AB hat., ABH 1991, 62.).
A törvényhozó alkotmányos mozgástere és szabadsága ezért igen nagy, s a 3.Kpt. személyi hatálya tárgyában tágabb mint a tulajdoni sérelemokozásokkal kapcsolatos kárpótlási törvényeknél volt. Egyedüli alkotmányos követelmény, hogy a kedvezményezetti kör ismérvei ésszerűek legyenek, azaz ne legyenek önkényesek és a szabadon meghatározott, objektív ismérveknek megfelelő kritériumok minden érintett személyre bármely megkülönböztetés nélkül, egyaránt és egyformán vonatkozzanak.
A jogok elosztásánál érvényesülnie kell az egyenlő elbánás követelményének, de a jogosulti csoportok politikai szempontú kiválasztása nem dőlhet el az Alkotmánybíróságon. Az, hogy az állam, mit tekint ,,politikai oknak'', az ugyanúgy nem alkotmányossági kérdés, mint a szuverén államnak az az elhatározása, hogy egyáltalán ad-e kárpótlást. A múltbeli személyi sérelemokozások miatt az Alkotmány alapján ,,várományi joga'' sincs senkinek. (ABH 1995. 52—53)
III.
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy sem az Alkotmány — indítványozó által felhívott rendelkezéseiből — sem a hatályos törvényi rendelkezésekből nem következik olyan alkotmányos állami kötelezettség, amely pusztán a katonai szolgálat után kárpótlási jogosultságot teremt. A jogalkotói feladat elmulasztását azonban nemcsak kifejezett törvényi felhatalmazás hiánya miatt nem lehet megállapítani, de a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség fennállását előidéző — fönt idézett — egyéb feltételek (alapjog érvényesüléséhez szükséges garancia hiánya, vagy az életviszonyokba történő jogszabályi beavatkozás nyomán előállott alkotmányellenes megkülönböztetés) se áll fönn. A törvényalkotó az Alkotmány 55. § (1) bekezdése alapján nem követett el olyan, a szabályozás hiányából fakadó mulasztást, amely alkotmányellenességhez vezet.
Nem áll fenn mulasztás a 70/A. (1) bek. alapján sem. Az indítványozó által azonosként kezelt katonai szolgálat és munkaszolgálat a szabadságkorlátozásnak mind célját, mind tartalmát tekintve, két egészen különböző formája, ezek azonos alapra helyezése nyilvánvalóan téves feltevésen alapszik.
Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében megfogalmazott megkülönböztetési tilalom nem jelenti azt, hogy mindenfajta megkülönböztetés tilos. A megkülönböztetés tilalma arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba. A jogosultságok és a kedvezmények elosztásának szempontjait azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell meghatározni [9/1990. (IV. 25.) AB hat. ABH 1990, 48.]. Az Alkotmánybíróság más döntéseiben arra is utalt, hogy ha nem eleve jogosultak megkülönböztetéséről van szó, akkor csak az követelhető meg, hogy a nem egyenlő kezelésnek ésszerű oka legyen, azaz az ne minősüljön önkényesnek [16/1991. (IV. 20.) AB hat. ABH 1991, 62.].
Jelen esetben a katonai szolgálat, — mint a honvédelmi kötelezettség teljesítéséhez kapcsolódó szabadságkorlátozás — és a munkaszolgálat — mint önkényes megkülönböztetésen alapuló szabadság és egyéb alapjogelvonás — eltérő kezelésének ésszerű indokai fennállnak (függetlenül attól, hogy esetleg mind a kettőt katonai behívóval foganatosították).
2. Fölvetették az indítványozók a katonai szolgálat során bekövetkezett egészségkárosodás, vagy az élet elvesztése esetére szóló kárpótlási jogosultság hiányát is.
Az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásának alapja — mint ahogy erre a 3.Kpt. preambuluma is utal — az egykor történt nemzetiségi, vallási, faji, vagy politikai, állami önkénnyel párosult nyílt diszkrimináció.
A 3.Kpt. által érintett személyi körtől azonban — a fönt kifejtettek szerint — élesen el lehet határolni azt a személyi kört, amely a II. világháborúban katonai szolgálattal kapcsolatosan ért sérelem. Az előbbi vonatkozásban ugyanis nyílt állami üldöztetésről, s ennek nyomán okozott sérelemről van szó.
Nyilvánvaló tehát, hogy ebben az esetben is a csoportképzés elvei szükségszerűen eltérőek, jól körülhatárolható két különböző személyi körrel állunk szemben. Természetesen a katonai szolgálat során bekövetkezett, illetve az azzal összefüggő sérelmek felvethetnek állami gondoskodási igényt, de az elhatárolhatóság az eltérően kezelést mindenképpen megalapozza.
A törvényalkotó az indítvánnyal érintett személyi kört azonban nem hagyta ellátatlanul. A katonai szolgálat, illetve a harci cselekményekkel összefüggő testi épség, vagy egészség károsodása, a hadieredetű fogyatkozást szenvedettek stb., illetve bizonyos vonatkozásban a családtagjaik a hadigondozásról szóló 1994. évi XLV. törvény alapján részesülnek ellátásban.
Az indítványozó által vélt — alkotmánysértő mulasztást eredményező — alkotmányellenes megkülönböztetés ebben az összefüggésben sem áll fenn.
3. Mindezeket figyelembevéve az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy sem az Alkotmány 55. § (1) bek.-ből, sem a 70/A. §-ból nem következik olyan törvényalkotói feladat, amely alapján a 3.Kpt. személyi hatályát ki kellene terjeszteni a katonai szolgálat után járó, valamint a hadigondozottak kárpótlására. Mint ahogy az Abh.-ból vett fönti idézett is mutatja ésszerű indokon nyugszik, és nem tekinthető önkényesnek, hogy a 3.Kpt. e személyi körről nem rendelkezett. Az állam az Alkotmány által is megkívánt gondoskodási kötelezettségének a hadigondozásról szóló 1994. XLV. törvénnyel tett eleget.
Az Alkotmánybíróság a fentiek alapján a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványt elutasította.
Budapest, 1997. március 10.
Dr. Sólyom László s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal s. k., |
Dr. Holló András s. k., |
Dr. Kilényi Géza s. k., |
Dr. Lábady Tamás s. k., |
Dr. Szabó András s. k., |
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k., |
Dr. Vörös Imre s. k., |
Dr. Zlinszky János s. k., |
*
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás