GK BH 1997/134
GK BH 1997/134
1997.03.01.
A létre sem jött vagy valamilyen ok (pl. felmondás) miatt megszűnt szerződést biztosító mellékkötelezettség – az adott esetben a kötelezett által nem vállalt bankgarancia – bírói ítélettel nem hozható létre, a hiányzó nyilatkozat nem pótolható. Ez akkor is irányadó, ha a kötelezett előzetesen előszerződés formájában vállalta, hogy a későbbi időpontban bankgaranciát fog adni [Ptk. 199. §, 208. § (3) bek., 249. §., 295. §, 321. § (1) bek., 324. § (2) bek.].
A C. Vállalkozási és Szolgáltatásszervező Kisszövetkezet (a továbbiakban: C. Kisszövetkezet) lízingbeadó és a H. Számítástechnikai Kft. (a továbbiakban: H. Kft.) lízingbevevő 1990. március 26-án megállapodtak abban, hogy egy későbbi időpontban lízingszerződést kötnek. A H. Kft. vállalta, hogy a lízingszerződéshez szükséges bankgaranciát megszerzi, bankjától erre nézve szándéknyilatkozatot szerez be.
Az alperes 1990. március 27-én a C. Kisszövetkezetnek címzett szándéknyilatkozatot tett, mely szerint bankgaranciát fog vállalni az 1991., az 1992. és az 1993. években a H. Kft. által igénybe vett lízingdíjra, az akkori feltételek szerint. Az alperes 1990. április 6-án a C. Kisszövetkezethez címezve garanciát vállalt 1990. április 9-től május 4-ig a H. Kft. által fizetendő 31 560 000 forint lízingdíjra. A C. Kisszövetkezet az alperes által kiadott, bankgaranciára irányuló kötelezettségvállalást 1990. április 30-án a felperes jogelődjére, a C. L. Kft.-re engedményezte. Ezt követően a felperes jogelődje és a H. Kft. között - 1990. május 1. napján - határozott időre lízingszerződés jött létre, mellyel a H. Kft. három db bányaipari rakodógép használatára szerzett jogot. A 130 millió forint összegű lízingdíjat a H. Kft. 1990 és 1993 között négy részletben volt köteles megfizetni. A lízingszerződés 19. pontjában a H. Kft. kötelezettséget vállalt arra, hogy a szerződés aláírását követő 15 napon belül a lízingdíjrészletekre bankgaranciát ad a lízingbeadónak.
Az alperes 1991. január 2-án megállapodott a H. Kft.-vel abban, hogy 1991. január 2-ától 20-áig 20 350 000 forintra bankgaranciát vállal. Az alperes a megállapodásnak megfelelő tartalommal 1991. január 8-án a felperes jogelődjével, a C. L. Kft.-vel szemben fizetési kötelezettséget vállalt arra az esetre, ha a H. Kft. a lejáratkor nem teljesítene. A továbbiakban az alperes a felperes felé bankgaranciát nem vállalt.
A C. L. Kft. jogutódaként a C. L. Rt. az 1993. január 29-én kelt levelében felhívta az alperest, hogy az 1993. január 1-jén lejárt lízingdíjat az általa kiadott nyilatkozat alapján fizesse meg. Az alperes a fizetéstől elzárkózott, ezért a C. L. Rt. felperes a keresetében 15 725 000 forint és ennek 1993. január 1-jétől a kifizetésig járó törvényes késedelmi kamata, továbbá a perköltség megfizetésére kérte az alperest kötelezni. Követelését az alperes 1990. március 27-i keltű nyilatkozatára alapította, amely alapjául szolgált az alperes által 1990. április 6-án és 1991. január 8-án kiadott bankgaranciáknak is. A felperes szerint a fentiek alapján az alperes az 1993-ban esedékes lízingdíj megfizetése elől nem zárkózhatott el azon az alapon, hogy nem vállalt bankgaranciát. Arra az esetre, ha a bíróság az alperes 1990. március 27-i keltű szándéknyilatkozatát nem fogadná el bankgaranciaként, az alperes ezen nyilatkozatát előszerződésnek kérte tekinteni és - másodlagos kereseti kérelmével - ennek alapján kérte az alperest teljesítésre kötelezni.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Tagadta, hogy az 1990. március 27-én kelt szándéknyilatkozata bankgarancia vállalásának minősülne, így ebből fizetési kötelezettsége keletkezhetett volna. Előadta, hogy ezzel a felperes is tisztában volt, ezért kötötte ki a lízingszerződésben, hogy a H. Kft.-nek a szerződés aláírását követő 15 napon belül kell a bankgaranciát átadni. A bankgarancia átadását tehát a felperesnek nem tőle, hanem a H. Kft.-től kellett volna kérnie, mégpedig az egyes lízingdíjak esedékessége előtt. Azt nem vitatta, hogy adott a H. Kft.-nek bankgaranciát 1990. április 6-án és 1991. január 8-án, de ezek meghatározott összegre és meghatározott időtartamra vonatkoztak. A perbeli összegre viszont bankgaranciát nem vállalt.
Az elsőfokú bíróság az időközben E.-L. Rt.-vé átalakult felperes keresetét elutasította. Megállapította, hogy a felperes által hivatkozott, 1990. március 27-én kelt alperesi szándéknyilatkozat a tartalmánál fogva sem minősül bankgarancia- vállalásnak, amit az utóbb kiállított két bankgarancia is bizonyít. A lízingszerződés szerint a bankgaranciát a H. Kft.-nek kellett volna beszereznie és a felperesnek szolgáltatnia. Úgy ítélte meg, hogy a peres felek között előszerződés sem jött létre, jogviszony hiányában pedig a felperes keresete alaptalan.
Az ítélet elleni fellebbezésében a felperes az alperes kereset szerinti marasztalását kérte oly módon, hogy a bíróság a Ptk. 249. §-a alapján - figyelemmel a Ptk. 208. és 199. §-ára - kötelezze az alperest bankgarancia kiadására, vagy - a Ptk. 295. §-a szerint - ítéletével pótolja az alperes bankgarancia-vállaló nyilatkozatát. Szerinte az alperes 1990. április 6-án és 1991. január 8-án a bankgaranciát valójában az 1990. március 27-én kiadott "keret bankgarancia" vállalása alapján adta ki. Állította, hogy a felperes mindig időben megkérte a bankgaranciát, és azt a perbeli eset kivételével meg is kapta. Ezért jóhiszeműen értelmezhette úgy az alperes szándéknyilatkozatát, hogy a lízingszerződés megkötéséhez a megfelelő biztosíték a rendelkezésére áll. A felperes szerint az elsőfokú bíróságnak - amennyiben az volt a jogi álláspontja, hogy a felek között szerződés nem jött létre - a felek jogviszonyát a Ptk. 6. §-a alapján kellett volna elbírálnia, keresetének jogcímét ezért vagylagosan ezen a jogcímen is előterjesztette.
Az alperes az első fokú ítélet helybenhagyását kérte. Előadta, hogy a banktól a H. Kft. kért bankgaranciát, a megállapodás közöttük jött létre, és ennek megfelelően a H. Kft. és a bank között 1991. január 2-án létrejött megállapodás alapján adta ki 1991. január 8-án a bankgaranciát vállaló nyilatkozatot. Ezt követően, az 1992. és 1993. évekre sem a H. Kft., sem a felperes nem kérte az esedékes lízingdíjra - annak fizetési határideje előtt - a bankgarancia-vállalási nyilatkozatot.
A Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A felperest az alperes javára 150 000 forint másodfokú részperköltség, az állam javára pedig 750 000 forint fellebbezési eljárási illeték megfizetésére kötelezte, és úgy rendelkezett, hogy a felperes a költségeit maga viseli. A másodfokú bíróság a fellebbezési eljárásban a felperes által F/1-től F/20-ig csatolt okiratok alapján az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást azzal egészítette ki, hogy a felperes 1990. november 21-én - az 1990. március 27-én kiadott szándéknyilatkozatra hivatkozva - az alperestől bankgarancia kiadását kérte az 1991. január 1-jén esedékes 40 700 000 forintra. Ezt a levelet a felperes egyidejűleg elküldte a H. Kft.-nek is, akitől legkésőbb 1990. december 5-ig kérte a bankgarancia eredeti példányának a megküldését. A felperessel szemben az E. M. Bank Rt. mint a V. Takarékszövetkezet jogutódja, a H. Kft. megbízása alapján 1991. december 4-én az 1992. január 2-án esedékes 47 000 000 forint lízingdíjra 1992. január 2-ától 15-ig bankgaranciát vállalt, utalva a V. Takarékszövetkezet által kiadott szándéknyilatkozatra. A felperes az 1993. január 15-én esedékes 15 725 000 forint lízingdíj megfizetésére- miután azt a kötelezett nem fizette ki - 1993. január 5-én az E. M. Bank Rt.-t is felszólította. A felszólításra a V. Takarékszövetkezet azt válaszolta, hogy 1993. január elejére nincsen bankgaranciából származó kötelezettsége, majd hivatkozott arra is, hogy a szándéknyilatkozatot nem ő, hanem az E. és V. Takarékszövetkezet adta ki.
A Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság a fentiek alapján abban a vitás kérdésben foglalt állást, hogy a perbeli szándéknyilatkozat értelmében az alperes köteles-e a felperessel szemben az 1993. évben esedékes, de a H. Kft. által ki nem fizetett lízingdíjat megfizetni. A Ptk.-nak a bankgaranciára vonatkozó rendelkezéseiből kiindulva az adott tényállás alapján - az elsőfokú bírósággal egyezően - arra a következtetésre jutott, hogy az alperes 1990. március 27-én kiadott szándéknyilatkozata nem minősül a Ptk. 209. §-a szerint kötelezettségvállalásnak, azt a felperes is szándéknyilatkozatnak és nem bankgaranciának tekinthette. Ez kitűnik a felperesnek az alpereshez és a H. Kft.-hez intézett, 1990. november 21-én kelt leveleiből, amelyekben a bankgarancia kiadását kérte az 1991. évre vonatkozóan, 40 700 000 forint esedékes lízingdíjrészletre. A másodfokú bíróság azonban az elsőfokú bíróságtól eltérő álláspontot foglalt el abban a kérdésben, hogy az alperes 1990. március 27-én kiadott, a felpereshez címzett nyilatkozata - figyelemmel a Ptk. 199. §-ában foglaltakra - tartalma alapján a Ptk. 208. §-ában szabályozott előszerződésnek tekinthető-e. A másodfokú bíróság álláspontja szerint ez a nyilatkozat előszerződésnek minősül, ezért a felperesnek ebből eredően joga volt arra, hogy az alperestől az esedékes lízingdíjak fizetési határidejének lejárta előtt - a perbeli esetben 1993. január 1. előtt - a bankgarancia kiadását igényelje. Azt azonban nem kérheti az előszerződés alapján, hogy a kötelezett nem teljesítése miatt a bank a kötelezett helyett fizessen. Megállapította a másodfokú bíróság, hogy a felperes sem az 1992., sem az 1993. évben a lízingdíj-fizetési kötelezettség lejárta előtt nem hívta fel az alperest a bankgarancia vállalását tartalmazó nyilatkozat kiadására. Azt sem bizonyította, hogy a H. Kft.-t az 1993. évre esedékes lízingdíj-fizetési kötelezettség lejárta előtt felhívta volna a törlesztés konkrét összegének megfelelő bankgarancia átadására. A felperes a H. Kft. kötelezett helyetti teljesítésre az alperest 1993. évben először 1993. január 29-én hívta fel, utalva a bankgaranciára, miután az 1993. január 1-jén esedékes lízingdíjat a H. Kft. nem fizette ki. A másodfokú bíróság rámutatott arra, hogy miután a bankgarancia a szerződés megerősítését és biztosítását szolgáló mellékkötelezettség, a lízingdíj fizetési határidejének lejárta után az előszerződés ellenére a felperes az alperestől nem követelheti a bankgarancia kiadását, mert ez - a nem fizetés ismeretében - már nem a szerződés megerősítését szolgáló biztosíték lenne, hanem valójában a kötelezett lejárt tartozásának az átvállalása. Erre pedig az alperes a szándéknyilatkozatában nem vállalt kötelezettséget. Ugyanilyen okoknál fogva nincs jogi lehetőség arra, hogy a bíróság a Ptk. 208. §-ának (3) bekezdése szerint a bankgaranciát létrehozza.
A Legfelsőbb Bíróság a Ptk. 295. §-ára alapított felperesi igénnyel kapcsolatban rámutatott, hogy ez a jogszabályhely előszerződés esetén nem alkalmazható, mert arra a Ptk. 208. §-a tartalmaz speciális rendelkezéseket. A Ptk. 295. §-a csak olyan esetekben alkalmazható, amikor a jognyilatkozat adása a véglegesen létrejött szerződésből eredő szerződéses kötelezettség elmaradását van hivatva pótolni. A Legfelsőbb Bíróság végül rámutatott, hogy a Ptk. 6. §-ára alapított felperesi igényt a másodfokú bíróság érdemben azért nem vizsgálta, mert a felperesnek az első fokú eljárásban érvényesített keresetéhez képest ez a másodfokú eljárásban meg nem engedett keresetváltoztatásnak minősül. A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, melyben vagylagos kérelemként az alperest 15 725 000 forint összegű bankgarancia kiadására vagy ugyanakkora összeg és ennek késedelmi kamatai, valamint a perköltség megfizetésére kérte kötelezni, avagy a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és új eljárás elrendelését kérte. A felperes szerint jogszabálysértő a másodfokú bíróságnak az a megállapítása, mely szerint az alperes 1990. március 27-i, előszerződésnek minősülő nyilatkozata alapján a felperes a bankgarancia kiadását csak az esedékes lízingdíj fizetési határidejének lejártáig igényelhette. Kifejtette, hogy a másodfokú bíróság ezzel anyagi jogi jogvesztő határidőt állapított meg a felperes terhére, az el nem évült követelése tekintetében, figyelmen kívül hagyva, hogy a mellékkötelezettségek mindaddig élnek és hatályosak, amíg a főkötelezettség követelhető. A felperesnek a felszámolás alatt álló H. Kft.-vel szembeni - a felszámolóhoz időben bejelentett és szabályosan visszaigazolt - lízingdíj-követelése nem évült el. Hivatkozott a Ptk. 324. §-ának (2) bekezdésére, amelynek alapján a mellékkövetelések a kapcsolódó főkövetelés elévülésével együtt évülnek el, a perbeli esetben tehát a felperes követelése nem évült el, ezért az bírói úton érvényesíthető.
A felperes hivatkozott arra is, hogy a Ptk. 208. §-ának (5) bekezdésében nem található olyan rendelkezés, amely szerint a bankgarancia a lízingdíj fizetésének esedékessége után már nem mellékkötelezettség, tehát az előszerződés ellenére a bankgarancia kiadása jogosan megtagadható lenne. A Ptk. 208. §-a nem tartalmaz olyan rendelkezést, hogy az előszerződésbe foglalt nyilatkozat alapján a szerződés létrehozása bármilyen határidőhöz kötött lenne, ezért az erre vonatkozó követelés az elévülési időn belül bármikor érvényesíthető. A felperes szerint a másodfokú bíróság jogi álláspontja a mellékkötelezettséget a szerződést biztosító jellegétől fosztja meg, amelynek pedig az a funkciója, hogy a jogosult - az esedékes főkövetelés nem teljesítése esetén - ebből kielégíthesse magát. A felperes álláspontja szerint nincs olyan szabály a Ptk.-ban, amelyre a másodfokú bíróság hivatkozik, nevezetesen amely előírná, hogy az előszerződési formában ígért bankgarancia-nyújtást jogvesztő határidőként kizárólag a főkövetelés esedékessé válásáig kérheti a jogosult. Ellenkezőleg, az előszerződés alapján a jogosult az esedékességhez közeli határnaptól az elévülési időn belül bármikor kérheti a teljesítést, a mellékkötelezettségi szerződés létrehozását, illetve az adott esetben a bankgarancia jognyilatkozat kiadását.
A másodfokú bíróságnak azzal a megállapításával kapcsolatban, amely szerint nem bizonyította, hogy a bankgarancia kiadására a lízingdíj esedékessége előtt akár a kötelezettet, akár az alperest felhívta volna, a felperes előadta, hogy ezt nem volt köteles írásban megtenni. Arra vonatkozóan, hogy szóban, telefonon történt ilyen felhívás, az ügyben eljárt személyek tanúkénti meghallgatását indítványozta, mely indítványának a bíróság nem adott helyt. A felperes szerint ezzel a bíróság megsértette a Pp.-nek a bizonyításra vonatkozó szabályait [163. § (1) bek., 164. §]. A felperes hivatkozott még arra, hogy a bankgarancia kiadására az alperest több ízben is felhívta, ami a levelezésből kiderül, az alperes viszont újabb és újabb adatkéréssel az időt húzta, és a hosszas egyeztetés végül is eredménytelenül zárult.
A felülvizsgálati kérelem további részében a felperes azzal kapcsolatos álláspontját fejtette ki, hogy az előbb említett egyeztetéssel a jogszabályban előírt kötelezettségének tett eleget, és az ehhez szükséges idő múlását nem lehet úgy értelmezni, hogy ezzel a felperes - egyébként az elévülési időn belül - elvesztette volna a bankgarancia kiadása iránti igényét. Az ezzel ellentétes jogi álláspont szerinte ellenkezik a jóhiszemű joggyakorlásnak a Ptk. 4. §-ának (1) bekezdésében megfogalmazott alapelvével. Ezen okfejtésének alátámasztására hivatkozott a Pp. 80. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra, továbbá a Ptk. 277. §-ára, amelyeket szerinte a másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyott. A felperes az ügy eldöntése szempontjából irrelevánsnak minősítette azt, hogy a lízingdíj esedékessége előtt a kötelezettet vagy az alperest írásban felhívta-e a bankgarancia kiadására.
A másodfokú bíróságnak a Ptk. 295. §-ára alapított keresettel kapcsolatban kifejtett álláspontjára, mely szerint ez a jogszabályhely előszerződés esetén nem alkalmazható; a felperes a felülvizsgálati kérelmében azt adta elő, hogy miután ő a Ptk. 295. és 199. §-aira a kereset jogalapjaként együttesen is hivatkozott, a másodfokú bíróság a - Pp. 213. §-ának (1) bekezdésébe ütközően - a kereset jogalapját teljes egészében nem bírálta el. Álláspontja szerint az alperes - az 1990. március 27-i, a Ptk. 199. §-a szerinti nyilatkozata alapján - köteles a bankgarancia kiadására, annak alapján tehát teljesítésnek van helye, és miután az alperes a teljesítési határidő letelte ellenére a jognyilatkozatkiadási kötelezettségének nem tett eleget, a Ptk. 295. §-ának alkalmazásához a törvényben megkívánt előfeltételek fennálltak.
A felperes szerint a Ptk. 6. §-ára alapított kereseti követelését a másodfokú eljárásban a bíróságnak érdemben kellett volna vizsgálnia, azt érdemi vizsgálat nélkül nem utasíthatta volna el, mert már az elsőfokú bíróságnak is fel kellett volna a felperes figyelmét hívni arra, hogy kereseti kérelme nem meríti ki az őt megillető jogokat. Mivel ezt az elsőfokú bíróság elmulasztotta, a másodfokú bíróságnak emiatt a fellebbezési kérelem és ellenkérelem korlátaira tekintet nélkül hatályon kívül kellett volna helyeznie az elsőfokú bíróság ítéletét, vagy a felperesi kérelmet érdemben kellett volna elbírálnia, az általa hivatkozott jogeseti döntések és az ezekben hivatkozott eljárásjogi szabályok alapján [Pp. 253. § (3) bek., Pp. 247. § (1) bek.].
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében - lényegében korábbi védekezését megismételve - a jogerős ítélet hatályában való fenntartását indítványozta.
A jogerős ítélet - bár részben az indokolásában kifejtettektől eltérő indokokkal - megfelel a jogszabályoknak.
A felperes a keresetében - az 1990. március 27-én kelt nyilatkozat alapján - részben az alperes fizetésre kötelezését kérte arra hivatkozva, hogy a nyilatkozat aláírásával az alperes bankgaranciát vállalt (Ptk. 249. §).
Az ügyben eljárt bíróságok helyesen mutattak rá arra, hogy ez a nyilatkozat nem minősül bankgaranciának, mert abban nincs megjelölve a kötelezettségvállalás határideje és összeghatára. Ennek a kereseti követelésnek az elutasítása ezért megfelelt a jogszabályok rendelkezésének.
A felperes keresetében - vagylagosan - a Ptk. 208. §-ának (3) bekezdésére és 295. §-ára hivatkozva kérte az alperesnek bankgarancia kiadására való kötelezését is. Helytálló a felperes azon érvelése, hogy a Ptk. 324. §-a (2) bekezdésének rendelkezése következtében a vállalt bankgarancia alapján a fizetés - a bankgaranciában megjelölt határidőn belül - mindaddig követelhető, amíg a főkövetelés nem évült el. Ez a rendelkezés azonban a jelen ügyben azért nem irányadó, mert a felperesnek ez a kereseti kérelme nem az alperes által vállalt bankgarancia alapján a teljesítésre (fizetésre), hanem a bankgarancia - az annak vállalására vonatkozó nyilatkozat - kiadására kötelezésre irányult. A bankgarancia a Ptk. 249. §-ában szabályozott szerződést biztosító mellékkötelezettség. Bankgaranciát ezért csak olyan szerződéshez kapcsolódóan lehet kiadni, amely még nem szűnt meg. A bankgaranciának ezen a sajátosságán nem változtat az, hogy a bankgaranciát - mint szerződést biztosító mellékkötelezettséget - nem a szerződő felek valamelyike vállalja, hanem harmadik személy adja ki. Az előbbiekből következik, hogy a megszűnt - vagy létre sem jött - szerződéshez kapcsolódóan a bíróság ítélete alapján sem létesülhet bankgarancia.
A felülvizsgálati eljárás során kiegészített tényállás szerint a per tárgyát képező lízingszerződést, amelynek lejárati ideje egyébként 1993. november 1. napja volt, a felperes az 1993. február 5. napján kelt levelével - amelyet az alperes 1993. április 1. napján vett át - felmondta. Ennek folytán a szerződés megszűnt [Ptk. 321. § (1) bek.]. A felperes jogelődje pedig csak ezt követően, 1993. június 14. napján terjesztette elő a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmét. Az alperes ellentmondása folytán perré alakult eljárás során ezért a felperes nem követelhette megalapozottan azt, hogy a bíróság a már korábban megszűnt lízingszerződéshez kapcsolódóan az alperest bankgarancia kiadására kötelezze. Ebből következik, hogy az ügy elbírálása szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a bíróság a felperes által felajánlott bizonyítást, tanúk meghallgatását mellőzte Mivel a felülvizsgálati kérelem elbírálása szempontjából nem volt jelentősége annak, hogy az alperes 1990. március 27-én kelt nyilatkozata előszerződésnek minősül-e, a Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgálati bíróság a jogerős ítélet indokolásából az erre vonatkozó megállapítást mellőzte, ennek folytán a felperes idevonatkozó, okafogyottá vált felülvizsgálati kérelmével nem foglalkozott.
A felperes alaptalanul hivatkozott jogszabálysértésre amiatt, hogy a fellebbezési eljárás során a biztatási kár megtérítése iránt előterjesztett keresetét a másodfokú bíróság meg nem engedett keresetváltoztatásnak minősítette, és ezért érdemben nem bírálta el. A Pp. 274. §-a a másodfokú eljárásban a kártérítés vonatkozásában a kereset megváltoztatását csak annyiban engedi meg, hogy a felperes az eredetileg követelt dolog helyett utóbb beállott változás folytán más dolgot vagy kártérítést követelhet, ez a feltétel pedig a jelen ügyben nem áll fenn. A Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság ezért a jogszabályokkal összhangban mellőzte a biztatási kár megtérítése iránti követelés érdemi elbírálását.
Mindezek alapján megállapítható volt, hogy a jogerős másodfokú ítélet nem sértett jogszabályt, illetőleg az ügyben releváns ténymegállapításai okszerűtlen vagy logikailag ellentmondó megállapításokat nem tartalmaztak. Erre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgálati bíróság a jogerős ítéletet - az indokolás említett megállapításának mellőzésével - a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta, és a Pp. 81. §-ának (1) bekezdése alapján - amely a 275/B. §-ának következtében a felülvizsgálati eljárásban is irányadó - kötelezte a felperest az alperes jogi képviselője munkadíjának megfizetésére a 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet 1. §-a alapján megállapított összegben. A 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 15. §-ának (1) bekezdése alapján arra is kötelezte a felperest, hogy az illetékfeljegyzési joga folytán le nem rótt, az 1990. évi XCIII. tv. 50. §-ának (1) bekezdése szerint megállapított felülvizsgálati eljárási illetéket fizesse meg. (Legf. Bír. Gfv. X. 32 156/1995. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás