PK BH 1997/231
PK BH 1997/231
1997.05.01.
A kapcsolattartás meggátlásával kialakított "állandóság" a kifogásolható magatartást tanúsító javára előnyként nem értékelhető [Csjt. 76. § (1) bek., New York-i Egyezmény – 1991. évi LXIV. tv. – 12. cikke].
A peres felek 1981. január 3-án kötöttek házasságot, amelyből 1984. június 15. napján Domonkos nevű gyermekük született.
Az elsőfokú bíróság a felek házasságát felbontotta, a közös gyermeket az alperesnél (az apánál) helyezte el, és rendelkezett a felperes gyermektartásdíj-fizetési kötelezettségéről. Szabályozta a felperes és a gyermek közötti kapcsolattartást, az utolsó közös lakás használatát pedig akként osztotta meg, hogy a felperest egy szoba, az alperest két szoba kizárólagos használatára jogosította fel, a mellékhelyiségek közös használata mellett. Indokolásában megállapította, hogy a felek a házasságkötést megelőzően hét évig szerelmi kapcsolatot tartottak fenn, a házasságkötésre az alperes korábbi házasságának felbontása után került sor. A házasság 1988-tól egyre fokozódó mértékben megromlott. Ebben közrehatott, hogy a felperes a gyermekgondozási segély lejárta után visszament dolgozni, egzisztenciálisan "előretört", ami a korábbi helyzethez képest az együttélés egyensúlyát megbontotta azáltal, hogy az alperesnek a családban betöltött meghatározó szerepe háttérbe szorult. Ezzel egyidejűleg a felek szexuális kapcsolata - mely viszonyukban igen jelentős szerepet töltött be - szintén megromlott, a felek között egyre gyakoribbá váltak a nézeteltérések. 1993. március 23-án egy szóváltás alkalmával az alperes a felperest kétszer arcul ütötte, ekkor a felperes az életközösséget megszakította, és a közös lakásból elköltözött. A gyermek ekkor az alperes gondozásában maradt. Közvetlenül az életközösség megszűnése után a felek még kísérletet tettek a gyermekkel kialakítandó kapcsolatuk megegyezésen alapuló rendezésére, a helyzet elmérgesedése folytán azonban az ebben a tárgyban kötött peren kívüli megállapodásuk nem ment foganatba.
A kirívó mértékben ellenségessé vált viszonyban a felek sorozatosan tettek egymás ellen büntető feljelentéseket, egymás egzisztenciális és erkölcsi lejáratása céljából különböző hatóságoknál bejelentésekkel éltek, és egymás munkáltatójához a másik megbecsülését és erkölcsi elismerését veszélyeztető, sértő hangú írásbeli közleményeket küldtek. Az így kezdeményezett eljárások során a felek elmarasztalására nem került sor.
A bontóper megindulása után bíróság előtti egyezségben a szülők a gyermek váltott elhelyezésében állapodtak meg, majd a bíróság ideiglenes intézkedésével a kisfiút az apánál helyezte el. Később a felek részegyezségben szabályozták az anyát megillető, 1993. év végi kapcsolattartási jogot, melyet a felperes túllépett, és bár az alperes maga sem hitte, hogy a gyermeket veszély fenyegeti, a rendőrséggel köröztette a kisfiút, és további eljárásokat kezdeményezett a felperessel szemben.
A fenti körülmények a felek kapcsolatát véglegesen és helyrehozhatatlanul megrontották, ezért az elsőfokú bíróság a házasságot felbontotta. A gyermek elhelyezését illetően megállapította, hogy mindkét szülő nevelési alkalmasságával kapcsolatban kétségek merültek fel. A felperes felkérésére H. K. által készített pszichológiai szakvélemény adatait felhasználva arra a következtetésre jutott, hogy a gyermek "a tudatos struktúrák szintjén az apát preferálja, a tudat alatti és az élményfolyamatokkal telített kommunikációk azonban az anyához való kötődését jelzik". Minthogy a szakvélemény elkészítését követően a gyermek az alperesnél élt, ahol gondozása a pedagógusi vélemények és környezettanulmányok szerint megfelelő volt, a bíróság újabb szakértő kirendelése nélkül a gyermek "választását" vette alapul, amikor a tízéves kisfiút az alperesnél helyezte el.
Az első fokú ítélet ellen a felperes a gyermek nála való elhelyezése érdekében fellebbezett.
A másodfokú bíróság az első fokú ítéletnek a gyermek elhelyezésére, ezzel összefüggésben pedig a gyermektartásdíjra és a kapcsolattartásra vonatkozó rendelkezéseit megváltoztatta, a gyermeket az anya gondozásában helyezte el, és kötelezte az alperest a gyermek 15 napon belüli átadására. A fellebbezési eljárásban a felek a lakáshasználattal kapcsolatban kérték az eljárás szünetelését, ezért a másodfokú bíróság az ügyben részítéletet hozott.
A fellebbezési eljárásban - figyelemmel arra, hogy az elsőfokú bíróság döntését kizárólag a felek egymással szembeni durva, kíméletlen, rágalmazó hangú, de eredményre nem vezető feljelentéseire, az egymás lejáratását célzó csatolt iratanyagra és a felperes felkérésére készült, ezért egyoldalú pszichológus szakértői véleményre alapította -, a bizonyítás széles körű kiegészítése vált szükségessé, melynek lefolytatása után a másodfokú bíróság a tényállást az alábbiakkal egészítette ki:
Dr. F. É. igazságügyi pszichológus szakértő véleménye szerint a gyermek az apai környezetbe beilleszkedett, bár az anyával fenntartott kapcsolat is fontos a számára. Egyik szülői környezet negatív ráhatását sem lehetett kizárni, az eltelt huzamosabb időre és a gyermek kinyilvánított akaratára figyelemmel azonban a szakértő az apai elhelyezés mellett foglalt állást.
Az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága felülvéleményének megállapításai is utalnak arra, hogy a mindkét fél igyekezett a gyermeket a maga oldalára állítani, és ennek eszközéül a másik szülő erkölcsi lejáratását és a gyermek személyiségének kedvezőtlen irányú befolyásolását használták fel. Álláspontja szerint azonban a felperesnél jelentkező kedvezőbb személyiségjegyek, eredményesebb társadalmi kompenzációs készség - annak ellenére, hogy a gyermek az apát részesíti előnyben - az anyánál történő elhelyezést "megfelelőbben biztosítja".
Az egyéb peradatokból kitűnően - a jogerős ítélet indokolása szerint - a szülők kíméletlen viszálykodása a lelkileg érzékeny gyermeknél zárkózottságot, idegességet és nyugtalanságot váltott ki, ebben a helyzetben a gyermek tűrőképessége a végsőkig beszűkült, amit jelez, hogy a fellebbezési eljárás időszakában szükségessé vált a gyermek kórházban történő mentálhigiéniai, pszichiátriai kezelése is. Az alperes tekintetében patológiás személyiségjegyeket az orvosi vizsgálatok nem tártak fel.
A szülők nevelési alkalmassága átlagos szinten megfelelő, a gyermek azonban folyamatosan érzelmileg megterhelő élettérben él, nála visszafogott, gátolt magatartásforma dominál, amellyel az apai elvárásoknak igyekszik megfelelni. A gyermekről természetben gondoskodó és megfelelő fizikai ellátást nyújtó alperes a kisfiút érzelmileg teljes mértékben az anya ellen neveli, így nem is alakulhatott ki megfelelő, bensőséges kapcsolat a gyermek és a felperes között. A gyermeket 1993 szeptembere óta gondozó alperes nem tudott olyan megfelelő körülményeket teremteni, amelyben a gyermek az anyával való találkozásokat pozitív élményként éli meg, nem tudott felülemelkedni a saját ellenséges érzelmein, ezzel a gyűlölködő légkörben nevelkedő, serdülőkor előtt álló gyermek egészséges társadalmi beilleszkedését akadályozta. Ez a hátrányos nevelési tendencia a gyermek fejlődése szempontjából kifejezetten káros, a jövőben pedig veszélyeztethető lehet, mert ilyen körülmények között fennáll az esélye annak, hogy a gyermek mindkét szülőjével szembefordul.
Mindezeket a körülményeket mérlegelési körébe vonva a másodfokú bíróság az Egészségi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságnak felülvéleményét aggálytalannak találta, és azt az egyéb peradatokkal egybevetve álláspontjának kialakításánál döntőnek fogadta el.
A jogerős ítélet ellen az alperes élt felülvizsgálati kérelemmel, melyben a másodfokú ítélet hatályon kívül helyezését és az első fokú ítélet helybenhagyását kérte.
Álláspontja szerint a jogerős ítélet a Pp. 206. §-át, 182. §-ának (3) bekezdését és a 253. §-ának (2) bekezdését, valamint a Csjt. 76. §-ának (1) bekezdését sérti. Hivatkozott arra, hogy H. K. és dr. F. É. pszichológus szakértők véleménye szerint a gyermek nála történő elhelyezése kedvezőbb, az ezzel részben ellentétes ETT-szakvélemény pedig nem a bíróság által feltett kérdésekre válaszolt, így az ítélkezés alapját nem képezhette volna. A gyermek alperesnél való megfelelő ellátását a környezettanulmányok, pedagógusi vélemények alátámasztották, és maga a gyermek is következetesen úgy foglalt állást, hogy az apával kíván élni, ezen a véleményén az eljárás befejezéséig nem változtatott. Az alperesnél való elhelyezés felel meg az állandóság követelményének is, az a megállapítás pedig, hogy az alperes a kisfiút az anya ellen neveli, kizárólag a felperes előadásán alapul. Utalt arra, hogy a gyermek pszichiátriai kezelését éppen a felperes közrehatása tette szükségessé, egyébként pedig a gyermek iskolai tanulmányi eredménye egyenletes és jó, ezt pedig az alperes szeretete és gondoskodása biztosítja. Kiemelte, hogy a családi élet felbomlásáért a felperest terheli a felelősség, így a Legfelsőbb Bíróság 19. sz. irányelvével módosított 17. sz. irányelvében foglalt szempontok is maradéktalanul a gyermek apai elhelyezése mellett szólnak.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában tartására irányult.
A jogerős ítélet nem jogszabálysértő.
A Pp. 206. §-ának (1) bekezdése értelmében a bíróság a tényállást a felek előadásának és a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékoknak az egybevetése alapján állapítja meg, a bizonyítékokat a maguk összességében értékeli és meggyőződése szerint bírálja el. Ha a felülvizsgálati kérelem azt sérelmezi, hogy a bíróság a tényállást a Pp. 206. §-ának megsértésével állapította meg, a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alkalmazásának akkor van helye, ha a bizonyítás hiányos volt, vagy a tényállás iratellenes, illetőleg a bíróság a bizonyítékokat nem a maguk összességében értékelte, ennélfogva a megállapított tényállás nyilvánvalóan okszerűtlen vagy logikailag ellentmondó.
Az alapul szolgáló ügyben az elsőfokú bíróság által lefolytatott, a másodfokú bíróság által kiegészített bizonyítás teljes körű volt, kiterjedt a gyermek otthoni, iskolai körülményeire, és feltárta a gyermek és szülők személyiségének és kapcsolatának a gyermekelhelyezés szempontjából irányadó jellemzőit és azokat az okokat is, melyek a család szétesését, a felek megromlott kapcsolatát és a gyermekkel kapcsolatos magatartásukat meghatározták.
A Pp. 163. §-ának értelmében a bíróság dönti el a szükséges bizonyítás körét, és az így rendelkezésre álló bizonyítékokat mérlegeli.
Az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságának véleménye választ adott a bíróság által feltett kérdésekre: megállapította, hogy a gyermeknek az anyához fűződő érzelmei megtartottak, egyben utalt arra, hogy a jelenlegi élethelyzetében az apa játszik elsődleges szerepet, és az tükröződik a gyermek tudatos állásfoglalásában is. Leszögezte, hogy mindkét fél részéről jelentkezett az a törekvés, hogy a gyermeket a maga oldalára állítsa, és az erre irányuló eszközeik a másik szülő lejáratására irányultak, ami a gyermek személyiségfejlődésében negatív hatásként jelentkezett. Utalt arra, hogy az átlagtól eltérő személyiségvonások az apánál állapíthatók meg, sérelmi vagy sikerveszélyeztetettséget jelentő helyzetben az alperes gátlástalanul megnyilvánuló etikai, társadalmi szabályokat áthágó magatartása a gyermek számára a jövőbeni fejlődését veszélyeztető negatív modellt jelent, míg az anya önérvényesítő törekvései a nevelés vonatkozásában szintén kedvezőtlenek, ezeket azonban társadalmilag megfelelően kompenzálja, így a gyermeknek az anyánál való személyiségfejlődése előnyösebbnek látszik.
Az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságának szakvéleménye és a felperesi felkérésre készült véleménye, valamint dr. F. É. pszichológus szakértői véleménye közötti ellentmondások látszólagosak, csupán hangsúlybeli eltéréseket tartalmaznak. Dr. F. É. is megállapította, hogy az alperes magatartása szubjektív és indulatvezérelt, élményfeldolgozása szenzitív színezetű, projektív tendenciájú, ami azonban nem éri el a kóros szintet. A felperesnél jó színvonalú intellektus, kiegyenlített, ép személyiségfunkciók jelei állapíthatók meg, alkalmazkodási készsége és személyiségkontrollja jó színvonalú, belső feszültségeit fokozott külső aktivitással oldja fel. Lényegében azonos megállapításokat tartalmaz H. K. pszichológus részleges vizsgálatainak eredménye, mely szakértői véleményként nem értékelhető, abból is kitűnik azonban, hogy a gyermek apai orientációját az apai ráhatások erősítik fel, az alperes a házastársi konfliktushelyzetből kialakult sérelmeit a gyermekre viszi át, amelyre a gyermek gátlásos elhárítási rendszert alakított maga körül, és ez a személyiségét beszűkítette. Az, hogy az alperes emellett a gyermek fizikai ellátása körében megfelelő tevékenységet fejt ki, nevelési alkalmasságának megállapításához nem elegendő.
Az elhelyezés tárgyában tett szakértői javaslatok annyiban térnek el egymástól, hogy dr. F. É. a gyermek kinyilvánított véleménye és az alperes által megteremtett állandóság talaján kereste a megfelelőbb elhelyezés irányadó szempontjait, ugyanakkor az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága a szülők személyiségjegyeiből és társadalmi beilleszkedési készségükből vonta le következtetéseit.
A Gyermekek Jogairól szóló, New Yorkban 1989. november 20-án elfogadott, és az 1991. évi LXIV. törvénnyel a hazai jogrendbe beiktatott Egyezmény 12. cikke tartalmazza azt, hogy az egyezményben részes államok az ítélőképessége birtokában lévő gyermek számára biztosítják azt a jogot, hogy minden őt érintő kérdésben szabadon kinyilváníthassa véleményét; a gyermek véleményét, figyelemmel korára és érettségi fokára, kellően tekintetbe kell venni. Azt, hogy a gyermek "ítélőképessége birtokában" van-e, a kora és helyzete alapján kell vizsgálni. A felek gyermeke a jogerős ítélet meghozatalakor 11 és fél éves volt, ami önmagában is kérdésessé teszi, hogy elhelyezésének kérdésében ítélőképes-e. A kialakult helyzetet tekintve azonban egyértelműen megállapítható, hogy a gyermek a több mint három évig tartó, intenzív apai ráhatás folytán az elhelyezését illetően független és saját érdekei kellő mérlegelésén alapuló állásponttal nem rendelkezhet. Ennek kialakításában éppen az alperes gátolta őt azzal, hogy az anyai szerep lejáratásával, az anya elleni fokozott ellenérzés kialakításával tudati szinten olyan, az anyától való eltávolodást idézett elő, amelyben a gyermeknél az apai befolyás - az anyáéval kapcsolatos érzelmek megtartottsága mellett - meghatározóan érvényesült. Ezt a helyzetet bizonyítják a pedagógusi vélemények, melyek a gyermek szorongásairól és arról adnak számot, hogy a serdülőkor előtt álló gyermek a társai előtt a korának nem megfelelő, a női társadalomra rosszalló megjegyzéseket tett. Ez önmagában is jelzi, hogy a gyermeknél a társadalmi beilleszkedés normái már most bizonyos devianciát mutatnak. Az ilyen magatartás kialakulásának veszélyeit egyébként a pszichológus szakértői vélemények is jelzik.
Az alperes által hivatkozott állandóság, amelyet az alperes a gyermekre gyakorolt lelki kényszerrel, részben pedig az anyai kapcsolattartás meggátlásával alakított ki, a perben az alperes javára szóló előnyként nem értékelhető. A felperes befolyásolást tartalmazó törekvései a gyermeknél már jelentkező személyiségzavarok kialakulásában azért nem válhattak jelentőssé, mert az érzelmileg ellene hangolt kisfiúval kevés időt töltött együtt.
A kifejtett szempontok szerint nincs döntőjelentősége annak, hogy a házasság megromlásában a házasfelek milyen magatartást tanúsítottak. Az alperesnek a felperes sérelmére elkövetett tettlegességét követően önmagában az, hogy a felperes ezt a helyzetet nem tűrte el, a konfliktusok elkerülése érdekében a közös lakást elhagyta, és az életközösséget megszakította, nem értékelhető akként, hogy a felperes a gyermeke sorsával szemben is közönyt tanúsított, így ez a magatartás a terhére nem vehető figyelembe.
A fentiekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet megalapozott és kellően megindokolt álláspontjával értett egyet, ezért azt az Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 20 708/1996. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás