Műveletek

Akadálymentes nézet Bezárás
  • Tartalom

30/1997. (IV. 29.) AB határozat

30/1997. (IV. 29.) AB határozat1

1997.04.29.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése iránt benyújtott indítvány alapján – dr. Kilényi Géza és dr. Szabó András alkotmánybíróknak a határozat alkotmányellenességet megállapító és megsemmisítést kimondó rendelkezéséhez csatolt különvéleményével – meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az országgyűlési képviselők jogállásáról szóló 1990. évi LV. törvény 24. § (2) bekezdésének második mondata – amely szerint: ,,A 13. §-ban meghatározott összeférhetetlenségi szabályokat a jelenleg mandátummal rendelkező képviselők mandátumuk elnyerésekor fennálló tisztségeinek vonatkozásában nem kell alkalmazni.'' – alkotmányellenes, ezért azt megsemmisíti.
Az Alkotmánybíróság az országgyűlési képviselők jogállásáról szóló 1990. évi LV. törvény 13–14. §-a, 18–19. §-a, valamint 22. §-a alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
1. Az Országgyűlés 1996. december 17-i ülésnapján elfogadta az országgyűlési képviselők jogállásáról szóló 1990. évi LV. törvény módosításáról szóló törvényt. A törvényt a köztársasági elnök az Alkotmány 26. § (2) bekezdése alapján megfontolás végett 1997. január 2-án visszaküldte az Országgyűlésnek. Az Országgyűlés a visszaküldött törvényjavaslathoz benyújtott módosító indítványok feletti záróvitát 1997. február 25-i ülésén lefolytatta, és a módosító indítványok a szavazás során nem nyerték el az országgyűlési képviselők szükséges támogatását. Ezzel egyidőben 52 országgyűlési képviselő indítványt nyújtott be az Alkotmánybírósághoz, amelyben azt kérte, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányellenesség szempontjából vizsgálja meg a törvényjavaslat aggályosnak tartott rendelkezéseit. A képviselőknek az indítványt benyújtó csoportja a törvényjavaslat zárószavazása előtt ügyrendi javaslatot terjesztett elő, amelyben az Alkotmánybíróság határozatának meghozataláig kérte a zárószavazás elnapolását. Az Országgyűlés elnöke az ügyrendi javaslat tárgyában nem rendelt el szavazást. Ezt követően került sor a törvényjavaslat zárószavazására. Az Országgyűlés kétharmados többséggel változatlan szöveggel ismét elfogadta, és 1997. február 27-én a köztársasági elnök aláírta a törvényt, amelyet 1997. évi V. törvényként a Magyar Közlöny, 1997. évi 20. számában, március 5-én hirdettek ki.
Az előzetes normakontroll gyakorlására irányuló indítványt benyújtó képviselők közül három országgyűlési képviselő ismét indítvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz. Indítványukban annak megállapítását kérik, hogy alkotmányellenes ,,az az eljárás, amely a Házszabály 140. § (1) bekezdésében foglaltak szerint a Házszabály 107. § (1) bekezdésében rögzített tartalommal négyötödös szavazáshoz köti 50 országgyűlési képviselőnek az 1989. évi XXXII. törvény 1. § a) pontjában, a 21. § (1) bekezdése a) pontjában, továbbá a 33. § (1) bekezdésében rögzített jogának gyakorlását''.
Álláspontjuk szerint, amennyiben az Alkotmánybíróság az eljárás alkotmánysértő voltát megállapítja, úgy az 52 képviselő által 1997. február 25-én benyújtott indítvány jogszerűen irányult előzetes normakontrollra és annak megfelelően bírálható el. Abban az esetben, ha az Alkotmánybíróság úgy ítéli meg, hogy a beadvány előzetes normakontrollra irányuló indítványként nem bírálható el, kérik, hogy az Alkotmánybíróság tekintse azt utólagos normakontrollra irányuló indítványnak, és az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 1. § b) pontjában szabályozott hatáskörében eljárva, állapítsa meg az indítvány által kifogásolt törvényi rendelkezések alkotmányellenességét és semmisítse meg azokat.
Az Alkotmánybíróság az indítványokat elkülönítette és külön eljárásban bírálta el az Országgyűlés Házszabályáról szóló 46/1994. (IX. 30.) OGY határozatban szabályozott eljárási rend alkotmányellenességének megállapítása iránt benyújtott indítványt.
2. Az Alkotmánybíróság a 29/1997. (IV. 29.) AB határozatában úgy döntött, hogy az indítványt az országgyűlési képviselők jogállásáról szóló 1990. évi LV. törvény módosításáról rendelkező 1997. évi V. törvény rendelkezései alkotmányellenességének utólagos megállapítása és megsemmisítése iránt benyújtott indítványként bírálja el. Mivel az indítvány nem felelt meg az Abtv. 22. § (2) bekezdése által az utólagos normakontroll gyakorlását kezdeményező indítvánnyal szemben támasztott követelményeknek, az Alkotmánybíróság indítványozókat hiánypótlásra hívta fel. Az Alkotmánybíróság eljárását e végzés alapján benyújtott indítványra nézve folytatta le.
Az indítvány az 1997. évi V. törvénnyel módosított 1990. évi LV. törvény (a továbbiakban: Okjtv.) 13–14. §-ainak, 18–19. §-ainak, 22. §-ának, valamint a 24. § (2) bekezdés második mondatának alkotmányellenességét vitatja.
Indítványozók álláspontja szerint:
– A törvény 13. §-ának c), d), e) és f) pontjában, valamint 14. §-ának b) pontjában foglalt rendelkezések sértik az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében szabályozott jogegyenlőség elvét, mert a képviselői összeférhetetlenség szempontjából megkülönböztetést tesznek gazdasági társaságok között.
– Az Alkotmány 9. § (1) bekezdését sértik a 13. § a) és b) pontjában foglalt rendelkezések, mert sérelmet szenved a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogúsága annak következtében, hogy az egyik tulajdoni formánál lehetőség van meghatározott tisztségek országgyűlési képviselő általi betöltésére, a másiknál nincs.
– A törvény 13. §-ának c), e), f) pontjában foglalt rendelkezések sértik az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiság elvéből folyó jogbiztonság követelményét.
– A törvény 14. § a) pontja sérti az Alkotmány 9. § (2) bekezdését, mert korlátozza a gazdasági versenyt azáltal, hogy kizárja a közbeszerzési eljárásban való részvétel lehetőségéből azokat a gazdálkodó szerveket, amelyek tisztségviselője országgyűlési képviselő.
– A törvény 18–19. §-ai, valamint 22. §-a az Alkotmány 59. § (1) bekezdésének sérelmét jelentő módon korlátoznak a magántitok és a személyes adatok védelme fogalomkörébe tartozó jogokat úgy, hogy a korlátozás a közélet tisztaságának megóvása szempontjából nem elkerülhetetlenül szükséges, s a szabályozott eljárás nem szavatolja az adatok valódiságát, így azok nem alkalmasak a képviselők érdekeltségi viszonyainak átláthatóvá tételére.
II.
Eljárása során az Alkotmánybíróság elsőként azt vizsgálta, hogy az Okjtv. 13–14. §-aiban megállapított gazdasági összeférhetetlenségi szabályok sértik-e az Alkotmány rendelkezéseit.
1. Az országgyűlési képviselők összeférhetetlenségéről az Alkotmány 20. §-ának (5) bekezdése rendelkezik: ,,A képviselő nem lehet köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság tagja, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa, az Állami Számvevőszék elnöke, elnökhelyettese és számvevője, bíró, ügyész, államigazgatási szerv dolgozója – a Kormány tagja és a politikai államtitkár kivételével –, továbbá a fegyveres erők, a rendőrség és a rendészeti szervek hivatásos állományú tagja. Törvény az összeférhetetlenség egyéb eseteit is megállapíthatja.''
Az Alkotmány e felhatalmazása alapján állapította meg az Országgyűlés a képviselői összeférhetetlenség új szabályait, köztük az indítványozók által vitatott gazdasági összeférhetetlenségi szabályokat.
Az Okjtv. vitatott rendelkezései a következő szabályokat tartalmazzák:
,,13. § Országgyűlési képviselő nem lehet:
a) állami vállalatnak, trösztnek, tröszti vállalatnak, közüzemi vállalatnak vezérigazgatója, vezérigazgató-helyettese, igazgatója, igazgatóhelyettese, igazgatótanácsának vagy vezető testületének és felügyelő bizottságnak tagja;
b) a helyi önkormányzatok, a nyugdíjbiztosítási önkormányzat és az egészségbiztosítási önkormányzat (a továbbiakban: önkormányzat) által alapított önkormányzati vállalatnak vezérigazgatója, vezérigazgató-helyettese, igazgatója, igazgatóhelyettese, igazgatótanácsának vagy vezető testületének tagja;
c) a szavazati jogok tíz százalékát meghaladó állami tulajdoni részesedéssel működő gazdasági társaság vezető tisztségviselője, igazgatótanácsának, igazgatóságának vagy vezető testületének, felügyelő bizottságának tagja, valamint a társasággal munkaviszonyban vagy munkavégzésre irányuló más jogviszonyban álló vezetője (vezérigazgatója);
d) önkormányzat teljes vagy többségi tulajdoni részesedésével működő gazdasági társaság vezető tisztségviselője, igazgatótanácsának, igazgatóságának vagy vezető testületének, felügyelő bizottságának tagja, valamint a társasággal munkaviszonyban vagy munkavégzésre irányuló más jogviszonyban álló vezetője (vezérigazgatója);
e) a szavazati jogok tíz százalékát meghaladó állami tulajdoni részesedéssel vagy önkormányzat teljes vagy többségi tulajdoni részesedésével működő gazdasági társaság által alapított gazdasági társaságnak vezérigazgatója, vezérigazgató-helyettese, igazgatója, igazgatóhelyettese, igazgatótanácsának, igazgatóságának vagy vezető testületének tagja;
f) privatizált gazdálkodó szervezetnél – a privatizációt követő két éven belül – vezérigazgató, vezérigazgató-helyettes, igazgató, igazgatóhelyettes, igazgatótanácsi vagy vezető testületi és felügyelő bizottsági tag;
g) hitelintézet, biztosító társaság, önkéntes kölcsönös biztosító pénztár, lakástakarékpénztár, nyugdíjbiztosító pénztár vezető tisztségviselője, igazgatótanácsának vagy vezető testületének, felügyelő bizottságának tagja, valamint a társasággal munkaviszonyban vagy munkavégzésre irányuló más jogviszonyban álló vezetője (vezérigazgatója).
14. § Országgyűlési képviselő nem lehet:
a) a közbeszerzésekről szóló 1995. évi XL. törvény hatálya alá tartozó szervezettel – a törvény hatálya alá tartozó beszerzések teljesítésére irányuló – szerződéses viszonyban álló gazdálkodó szervezet vezető tisztségviselője, felügyelő bizottsági tagja, valamint a gazdálkodó szervezettel munkaviszonyban vagy munkavégzésre irányuló más jogviszonyban álló vezetője (vezérigazgatója);
b) a képviselői mandátum fennállása alatt, illetve annak megszűnésétől számított két évig koncessziós társaság vezető tisztségviselője, felügyelő bizottsági tagja, valamint a gazdálkodó szervezettel munkaviszonyban vagy munkavégzésre irányuló más jogviszonyban álló vezetője (vezérigazgatója).''
Indítványozók az Okjtv. 13–14. §-aiban szabályozott összeférhetetlenségi okok közül azon tényállások alkotmányosságát vitatják, amelyek állami vagy önkormányzati tulajdonban álló, illetőleg az állam vagy önkormányzat tulajdoni részesedéssel rendelkező, valamint az állam valamely szervével szerződéses (koncessziós szerződés, közbeszerzési eljárás alapján megkötött szerződés, privatizációs szerződés) jogviszonyban álló gazdálkodó szervezet vezető tisztségének betöltését minősítik a képviselői megbízatással összeférhetetlennek. Álláspontjuk szerint, az a szabályozás, amely egyes gazdálkodó szervek esetén lehetőséget ad a vezető tisztségek országgyűlési képviselő által történő betöltésére, másoknál pedig nem, sérti az Alkotmány 70/A. §-át, valamint 9. §-ának (1) bekezdését. Az Alkotmány 9. § (2) bekezdésében szabályozott versenyszabadságot korlátozó szabálynak tekintik azt a rendelkezést, mely szerint a képviselő nem lehet olyan gazdasági társaság vezető tisztségviselője, amely a közbeszerzési törvény hatálya alá tartozó szervezettel szerződéses kapcsolatban áll.
2. Az indítvány ebben a részében megalapozatlan.
Az Alkotmánybíróság korábbi határozataiban már vizsgálta az országgyűlési képviselők összeférhetetlenségének alkotmányossági kérdéseit. [1359/B/1990. AB határozat ABH 1991, 580.; 55/1994. (XI. 10.) AB határozat ABH 1994, 296.]
Az 55/1994. (XI. 10.) AB határozatában megállapította, hogy az Alkotmány 20. § (5) bekezdése a képviselők hivatali összeférhetetlenségének azokat az eseteit határozza meg, amelyek a hatalommegosztás elvének érvényre juttatása szempontjából alapvetőek, és amelyeket a hatalommegosztás érdekében az Alkotmány védelemben kívánt részesíteni. Egyúttal felhatalmazást ad a törvényhozónak arra, hogy a képviselői összeférhetetlenségnek további eseteit állapítsa meg. E felhatalmazás alapján a törvényhozó széles döntési önállósággal rendelkezik az összeférhetetlenség szabályozásában. E döntési szabadságának alkotmányos korlátját az jelenti, hogy az Alkotmányban meghatározott összeférhetetlenségi okot nem szüntethet meg, nem korlátozhat, és további összeférhetetlenségi okok megállapítása során alapvető jogot alkotmányos indok nélkül nem korlátozhat. Ezen korlátok között nincs alkotmányos akadálya annak, hogy törvény az Alkotmányban szabályozottakon túl újabb összeférhetetlenségi okokat állapítson meg, vagy, hogy az ilyen törvényben szabályozott összeférhetetlenségi okokat a törvényhozó megszüntesse. [ABH 1994, 300.]
Az Alkotmánybíróság korábbi határozataiban az országgyűlési képviselők hivatali összeférhetetlenségét szabályozó törvényi rendelkezések alkotmányosságát vizsgálta. Megállapította, hogy a hivatali összeférhetetlenség, mint a modern képviselői összeférhetetlenség legkorábban kialakult formája, elsősorban a hatalommegosztás elvének érvényesülését, a törvényhozás, a képviselő más hatalmi ágaktól való függőségének megakadályozását szolgálja. Rámutatott arra is, hogy a parlamenti jog fejlődése során a képviselői összeférhetetlenség szabályai jelentősen kiszélesedtek, meghaladták a hivatali összeférhetetlenség körét. Kialakultak olyan alakzatai, amelyek a hatalommegosztás elvén túlmenő követelményeket is szolgálnak. Ebbe a körbe tartozik a gazdasági összeférhetetlenség. [ABH 1994. 299.]
Mivel az Alkotmány nem határozza meg az összeférhetetlenség törvényi szabályozásának kereteit, a törvényhozó döntési szabadsága körébe tartozik annak meghatározása, hogy mely gazdasági pozíciókat ítél olyannak, amelynek a képviselői megbízatás melletti betöltése a képviselői függetlenség és a közélet tisztasága szempontjából aggályos, ezért a képviselői megbízatással összeférhetetlen. Az Országgyűlés a mindenkori társadalmi, politikai, gazdasági viszonyokat, erkölcsi szempontokat, történetileg kialakult megoldásokat figyelembe véve, azokat mérlegelve dönt az összeférhetetlenségi okok meghatározásáról. Ezért a gazdasági összeférhetetlenségi okok köre országonként és történeti időszakonként különböző.
Az 1997. évi V. törvényben szabályozott összeférhetetlenségi okok több, egyaránt alkotmányos célt szolgálnak. Ilyen célok a törvény indokolása szerint:
– a képviselők anyagi, szervezeti, hatalmi függetlenségének biztosítása,
– a hatáskörök és hatalmi pozíciók koncentrálásának megakadályozása, a hatalmi ágak elválasztásának garantálása,
– a gazdasági és a politikai pozíciók összefonódásának megakadályozása,
– a nemkívánatos érdekérvényesítés és befolyásolás megakadályozása,
– a képviselőhöz méltatlan magatartást tanúsító képviselők megfosztása mandátumuktól, illetve annak megakadályozása, hogy a képviselői mandátumra méltatlan személyek képviselők lehessenek,
– a képviselők vagyoni és jövedelmi viszonyainak átláthatósága és ellenőrizhetősége.
Az Okjtv. 13–14. §-ainak az indítványozók által vitatott rendelkezései a gazdasági és a politikai pozíciók koncentrálásának megakadályozását, a nemkívánatos érdekérvényesítés és befolyás kizárását szolgálják.
3. Indítványozók az Alkotmány 9. § (1) bekezdésére, a tulajdoni formák egyenlőségének sérelmére hivatkozással kérik a 13. § a) és b) pontjában foglalt rendelkezések megsemmisítését. A 13. § c), d), e) és f) pontjai esetében pedig azért indítványozzák az alkotmányellenesség megállapítását, mert e rendelkezések alkotmányellenes módon tesznek különbséget gazdasági társaságok között azzal, hogy az egyiknél lehetségesnek tartják vezető tisztségek országgyűlési képviselő által történő betöltését, a másiknál pedig nem.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy nincs tartalmi összefüggés az indítványozók által vitatott törvényi rendelkezések és az alkotmányellenesség indokolására felhívott alkotmányi rendelkezések között.
Az Alkotmány 9. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy ,,Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú''.
Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése kimondja, hogy ,,a Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül''.
Az Alkotmánynak ez a rendelkezése a jogegyenlőség követelményét rögzíti. Azt jelenti, hogy az állam, mint közhatalom – mint jogalkotó és jogalkalmazó – a jogok és kötelezettségek megállapítása során köteles az azonos helyzetben levő jogalanyokat indokolatlan megkülönböztetés nélkül, egyenlőkként kezelni.
A vitatott összeférhetetlenségi szabályok címzettjei nem a gazdálkodó szervek, hanem az országgyűlési képviselők. Az, hogy a törvény a képviselői megbízatással összeférhetetlenné nyilvánítja meghatározott gazdálkodó szervezetek vezető tisztségeinek betöltését, a gazdálkodó szervezetek tulajdonosi jogállását, jogait, kötelezettségeit nem érinti, ezért a tulajdoni formák egyenlősége, a gazdálkodó szervezetek közötti jogegyenlőség szempontjából relevanciával nem bír. Az, hogy a gazdasági összeférhetetlenségi szabályok milyen hatást gyakorolnak a parlament összetételére, önmagában nem alkotmányossági kérdés, az összeférhetetlenségi szabályok e politikai hatásainak mérlegelése az Országgyűlés hatáskörébe tartozik.
Így az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Okjtv. 13. § a), b), c), d), e) és f) pontja tekintetében az Alkotmány 9. § (1) bekezdésének, valamint 70/A. § (1) bekezdésének – indítványozók által kifogásolt – sérelme nem állapítható meg.
4. Ugyancsak – tartalmi összefüggés hiányában – nem állapítható meg az Okjtv. 14. § a) pontjában foglalt rendelkezés alkotmányellenessége az Alkotmány 9. § (2) bekezdésében megállapított államcél megsértése miatt.
Indítványozók a 14. § a) pontjának téves értelmezésére alapítják alkotmányossági kifogásukat. Álláspontjuk szerint ez az előírás kizárja azt a gazdálkodó szervet a közbeszerzési eljárás lehetőségéből, amelynek a törvényben meghatározott tisztségét képviselő tölti be, és ez sérti a gazdasági verseny szabadságát.
A vitatott szabálynak ilyen értelem nem tulajdonítható. Ez a rendelkezés nem jelenti akadályát annak, hogy a gazdálkodó szervezet a közbeszerzésekről szóló 1995. évi XL. törvény hatálya alá tartozó eljárásban részt vegyen, és szerződést kössön. A gazdálkodó szervezet a közbeszerzés elnyeréséért folyó pályázati eljárásban jogosult részt venni. Más kérdés, hogy a közbeszerzési eljárás alapján megkötött szerződéssel összeférhetetlenségi helyzet keletkezik, amelyet a képviselő köteles megszüntetni. A képviselőnek döntenie kell, hogy az összeférhetetlenné vált megbízatásai közül melyikről mond le. A képviselőnek ez a kötelezettsége a gazdálkodó szervezet versenyhelyzetét, szerződéses szabadságát nem érinti.
5. Az Okjtv. 14. § b) pontjában foglalt rendelkezés alkotmányellenességének megállapítását azon az alapon kérik indítványozók, hogy az az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését sértő módon tesz különbséget az országgyűlési képviselők között. Álláspontjukat azzal indokolják, hogy míg más összeférhetetlenségi okok esetén a törvény csak a mandátum fennállása alatt tiltja meg a képviselő számára a képviselői megbízatással összeférhetetlen gazdasági pozíciók betöltését, addig a vitatott szabály alapján a képviselő a mandátum megszűnése után még két évig nem tölthet be koncessziós társaságnál vezető tisztséget.
Nem állapítható meg az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésének megsértése az Okjtv. e rendelkezésével kapcsolatosan sem. A vitatott előírás, mely szerint az országgyűlési képviselő a mandátum fennállása alatt, illetve annak megszűnésétől két évig nem tölthet be koncessziós társaságnál meghatározott vezető tisztségeket, nem tartalmaz képviselők közötti megkülönböztetést. A 14. § b) pontja minden országgyűlési képviselőre egyformán kötelező összeférhetetlenségi szabályt ír elő.
6. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésben szabályozott jogállamiság elvéből folyó jogbiztonság követelményének megsértése miatt támadják indítványozók a 13. § c) és e) pontjában foglalt szabályokat. Álláspontjuk szerint ezek a rendelkezések állandó jogbizonytalanságot teremtenek azáltal, hogy a tulajdoni arányok a részvénytársaságok egyes formáinak esetében állandóan változhatnak, és ezeknek a változásoknak az összeférhetetlenségi hatása az érintettek által kiszámíthatatlan. Ugyancsak a jogbiztonság sérelmére hivatkozással kérik a 13. § f) pontja alkotmányellenességének megállapítását. Ez esetben azáltal sérül a jogbiztonság alkotmányos követelménye szerintük, mert a törvény alapján nem állapítható meg, hogy mikor kell a privatizációs folyamatot befejezettnek tekinteni.
Indítványozóknak ez az alkotmányossági kifogása is megalapozatlan.
A privatizációs folyamatot az állam tulajdonában lévő vállalkozói vagyon értékesítéséről szóló 1995. évi XXXIX. törvény szabályozza. E törvény rendelkezései alapján értelmezhető az Okjtv. 13. § f) pontja.
Nemcsak a 13. § c) és e) pontjában szabályozott, hanem más összeférhetetlenségi okok esetén is előfordulhat, hogy az összeférhetetlenségi helyzet a képviselő tudomásától és magatartásától függetlenül jön létre. Erre tekintettel rendelkezik úgy a 20. § (1) bekezdése, hogy a képviselő számára az összeférhetetlenség megszüntetésére nyitva álló határidő az összeférhetetlenség fennállásának a képviselő tudomására jutásától kezdődik. A jogállamiság elvéből a képviselői összeférhetetlenségre nézve az összeférhetetlenség megszüntetésének követelménye vezethető le. A gazdálkodó szervezet mindenkori tulajdoni arányainak nyomonkövethetősége ehhez képest olyan kérdés, amely alkotmányossági problémának nem tekinthető.
III.
Az Alkotmánybíróság megalapozottnak találta az Okjtv. 24. § (2) bekezdés második mondatában foglalt előírás alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványt.
A 24. § (2) bekezdésének második mondata a következőképpen rendelkezik:
,,A 13. §-ban meghatározott összeférhetetlenségi szabályokat a jelenleg mandátummal rendelkező képviselők mandátumuk elnyerésekor fennálló tisztségeinek vonatkozásában nem kell alkalmazni.''
Indítványozók álláspontja szerint ez a szabály az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését sértő módon tesz különbséget a törvény 13. §-a alapján összeférhetetlenségi helyzetbe kerülő képviselők között, aszerint, hogy mikor szerezték mandátumukat.
Az Alkotmánybíróság már számos határozatában értelmezte az Alkotmány 70/A. §-ának (1) bekezdését. Kialakult gyakorlata szerint az Alkotmány e rendelkezését a jogegyenlőség általános elvét megfogalmazó alkotmányi követelményként értelmezte. Kimondta, hogy az alkotmányi tilalom elsősorban az alkotmányos alapjogok tekintetében tett megkülönböztetésekre terjed ki, abban az esetben, ha a megkülönböztetés nem emberi jog vagy alapvető jog tekintetében történt, az eltérő szabályozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az az emberi méltósághoz való jogot sérti. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata során ez utóbbi körben akkor ítélte alkotmányellenesnek a jogalanyok közötti megkülönböztetést, ha a jogalkotó önkényesen, ésszerű indok nélkül tett különbséget az azonos szabályozási kör alá vont jogalanyok között. [9/1990. (IV. 5.) AB határozat, ABH 1990, 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 77–78.; 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280–282.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 203. stb.]
Az Okjtv. 20. §-a úgy rendelkezik, hogy az országgyűlési képviselő a mandátuma érvényességének megállapításától vagy az összeférhetetlenségi helyzet keletkezésétől, illetve annak a képviselő tudomására jutásától számított harminc napon belül a vele szemben fennálló összeférhetetlenségi okot köteles megszüntetni, illetve annak megszüntetését kezdeményezni. Ennek megtörténtéig képviselői jogait nem gyakorolhatja és tiszteletdíjra sem jogosult. Ha a képviselő e kötelezettségének nem tesz eleget, bármely képviselő indítványára az Országgyűlés – a Mentelmi, összeférhetetlenségi és mandátumvizsgáló bizottság véleményének kikérése után – tizenöt napon belül határoz az összeférhetetlenség kimondásáról.
E szabályok alapján azok a mandátummal rendelkező képviselők, akik olyan tisztséget töltenek be, amely korábban nem minősült a képviselői megbízatással összeférhetetlennek, azonban az 1997. évi V. törvény hatálybalépésével összeférhetetlenné válik, a törvény hatálybalépésétől számított 30 napon belül kötelesek az összeférhetetlenségi helyzetet megszüntetni. Ez alól az általános szabály alól teremt kivételt a 24. § (2) bekezdésének második mondata, amely az Okjtv. 13. §-a által összeférhetetlennek nyilvánított gazdasági pozíciókat a mandátumuk elnyerése előtt megszerzett képviselőket mentesíti az összeférhetetlen helyzet megszüntetésének kötelezettsége alól. Ennek eredményeként az Okjtv. 13. §-ában megállapított összeférhetetlenségi szabályok alkalmazása szempontjából különbséget tesz azon képviselők között, akik a törvény hatálybalépésekor e rendelkezés alapján a képviselői jogállással összeférhetetlenné vált tisztséget töltenek be, aszerint, hogy mandátumuk megszerzése előtt vagy azt követően nyerték-e el gazdasági pozíciójukat. Ezzel azonos jogi helyzetben levő jogalanyok között különböztet, mert ugyanúgy jogszerűen vállalták gazdasági pozíciójukat azok a képviselők, akik a mandátumuk elnyerése után kaptak megbízást a 13. § alapján összeférhetetlenné váló gazdasági vezető tisztségre, mint azok, akiknek a megbízatása a mandátum megszerzése előtt keletkezett és megválasztásuk után fenntartották azokat.
A gazdasági funkciójukat mandátumuk megszerzése előtt elnyert képviselők preferálása – az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint – nem tekinthető pozitív diszkriminációnak sem, mert a megkülönböztetés mellett nem hozható fel a összeférhetetlenség rendeltetése szempontjából olyan indok, amely alkotmányos alapul szolgálhatna a megkülönböztetésre. Az Alkotmánybíróság már a pozitív diszkrimináció alkotmányos lehetőségét és fogalmi elemeit meghatározó döntésében megállapította, hogy pozitív diszkriminációt akkor lehet alkalmazni, ha ,,valamely – az Alkotmányba nem ütköző – társadalmi cél, vagy valamely alkotmányos jog csakis úgy érvényesíthető, hogy [a] szűkebb értelemben vett egyenlőség nem valósítható meg''. [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 48–49.]
A pozitív diszkrimináció alkalmazása a jogalkotó számára nem jelent feltétlen szabadságot: alkalmazása nem sértheti az egyenlő méltóságú személyként kezelés alkotmányos követelményét, s nem ütközhet az Alkotmányban pozitívan megfogalmazott alapjogokba sem. (ABH 1990, 49.)
Az Alkotmánybíróság később is megerősítette, hogy ,,a kivételt engedő szabálynál a hangsúly a funkcionalitáson van''. [33/1993. (V. 28.) AB határozat, ABH 1993, 247, 253.]
Az Alkotmánybíróság 1992 óta követett állandó gyakorlata szerint ,,az Alkotmány 70/A. §-ában megfogalmazott tilalom – amennyiben a különbségtétel sérti az emberi méltósághoz való jogot – kiterjed az egész jogrendszerre'', ideértve azokat a jogokat is, amelyek nem tartoznak az emberi jogok, illetve az alapvető állampolgári jogok közé. [61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 281.] Ugyanez a határozat a pozitív diszkrimináció tekintetében megállapította, hogy a mentességek és kedvezmények megállapításánál a jogalkotót széles körű mérlegelés illeti meg, s ennek során érvényesíthet az Alkotmányból le nem vezetett célkitűzéseket is. Az Alkotmánybíróság azonban azt is kimondta, hogy bár ez utóbbi mérlegelés célszerűségi vagy politikai felülbírálata nem tartozik hatáskörébe, ekkor is ellenőrizheti, hogy ,,a jogalkotó mérlegelési jogának gyakorlása során nem került-e ellentétbe az Alkotmány valamely rendelkezésével''.
E határozatot követően az Alkotmánybíróság más mércét alkalmazott az alkotmányos alapjogokat érintő diszkriminációra (a szükségesség/arányosság tesztjét), s más mércét arra az esetre, ha a 70/A. §-ban megfogalmazott diszkrimináció-tilalmat az alapjogokon kívüli egyéb jogokra terjesztette ki. Itt akkor állapít meg az Alkotmánybíróság alkotmányellenes megkülönböztetést, ,,ha a megkülönböztetésnek … nincs tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka, vagyis önkényes''. [35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197.] Ez a mérce azonban ugyanaz, mint amit az Alkotmánybíróság már 1990-ben a pozitív diszkrimináció alkotmányos alkalmazása korlátjaként megállapított: az önkényes, ésszerű indok nélküli megkülönböztetés sérti az emberi méltóság alapjogát, mert ilyen esetben a törvényhozó bizonyosan nem kezelte az érintetteket azonos méltóságú személyként, s nem értékelte mindegyikük szempontjait azonos körültekintéssel, figyelemmel és méltányossággal. Az ilyen szabályozás ,,a pozitív diszkrimináción belül is alkotmányellenes''. [1/1995. (II. 8.) AB határozat, ABH 1995, 31, 47.]
A fentiek szerint nincs jelentősége annak, hogy azon képviselők kivétele az összeférhetetlenségi törvény hatálya alól, akik gazdasági pozíciójukat korábban szerezték meg, mint mandátumukat, pozitív diszkrimináció-e, vagy egyszerűen nem alapjogot érintő különbségtétel a képviselők között. A megkülönböztetés alkotmányossága elbírálásánál mindkét minősítés esetén ugyanazt a mércét kell alkalmazni: van-e ésszerű, azaz nem önkényes indoka a különbségtételnek, különös tekintettel a törvény által elérni kívánt célra.
Az Okjtv. 24. § (2) bekezdésének vitatott rendelkezésében foglalt eltérő szabályozásnak tárgyilagos mérlegelés szerint nincs ésszerű indoka. A törvény hatálybalépését megelőzően semmiféle gazdasági összeférhetetlenségi tilalom nem állt fenn. A megkülönböztetésről szóló rendelkezést előterjesztője az Országgyűlésben azzal indokolta, hogy az összeférhetetlen gazdasági pozíciók megszerzése azoknál a képviselőknél hozható kapcsolatba e minőségükkel, akik ezekhez a gazdasági állásokhoz mandátumuk elérése után jutottak, míg azoknál, akik már ilyen gazdasági állások birtokában lettek képviselők, ez az összefüggés nem merül fel. Ez az indokolás a törvény céljait tekintve – különösen ,,a hatáskörök és hatalmi pozíciók koncentrálásának megakadályozása, a gazdasági és politikai pozíciók összefonódásának megakadályozása, továbbá a nem kívánatos érdekérvényesítés és befolyás megakadályozása'' szempontjából – teljesen irreleváns és ésszerűtlen; ezen kívül alapvetően félreérti az összeférhetetlenség intézményét is. Az összeférhetetlenség lényege ugyanis az objektív állapot, nem pedig annak keletkezése. Mindazok a negatív jelenségek, amelyeket a törvény ki akar küszöbölni az összeférhetetlennek minősített helyzetben lévő mindegyik képviselőnél ugyanúgy fennállnak, teljesen függetlenül attól, mikor keletkezett az összeférhetetlen helyzet. Az összeférhetetlenség a képviselő tudomásán kívül és közreműködésétől függetlenül is beállhat, vagy megszűnhet – például az állami tulajdon arányának változása következtében annál a vállalatnál, amelynek a képviselő tisztségviselője. Az előterjesztés indokolása még az összeférhetetlenség keletkezésére vonatkozó saját érvelésén belül is hibás: ha csak az országgyűlési képviselő gazdasági pozíciószerzési lehetőségeiben látja az összeférhetetlenség lényegét, akkor az összeférhetetlenségnek azokra a képviselőkre is ki kell terjednie, akik az előző parlamenti ciklusban, képviselőként jutottak gazdasági pozíciókba. Végül megjegyzi az Alkotmánybíróság, hogy az összeférhetetlenségi törvény feladata a népszuverenitást gyakorló országgyűlési képviselők közjogi jogállása egyik fontos elemének meghatározása; e jogállás egységességének megbontása igen súlyos alkotmányos indokokat kívánna.
Az Országgyűlés döntési szabadsága körébe tartozik annak eldöntése, hogy a törvény által meghatározott új összeférhetetlenségi szabályok alkalmazását indokoltnak tartja-e a törvény hatálybalépésével összeférhetetlenségi helyzetbe kerülő képviselőkre nézve vagy sem. Nem tekinthető alkotmányosnak azonban az a szabályozás, amely ugyanazon összeférhetetlenségi szabályok alkalmazása szempontjából önkényesen tesz különbséget azonos jogi helyzetben lévő képviselők között.
Az 1997. évi V. törvény nem tartalmaz visszaható hatályú szabályozást, a hatálybalépését megelőző időre magatartási szabályokat nem állapít meg. A törvényből a képviselőkre nézve csak annak hatálybalépését követően származnak kötelezettségek. Önmagában az a körülmény, hogy a képviselők másként cselekedhettek volna, ha előre láthatták volna a jogszabály módosítását, érvként megfogalmazható lenne minden, a képviselők jogállását érintő – az adott parlamenti cikluson belül hozott – jogszabály-módosítás esetében is. ,,A visszaható hatályú jogalkotás tilalmának ilyen kiterjesztő értelmezése alkotmányjogilag indokolhatatlan.'' [55/1994. (XI. 10.) AB határozat, ABH 1994. 305.]
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Okjtv. 24. § (2) bekezdésének második mondata alkotmányellenes, ezért azt megsemmisítette.
IV.
Indítványozók az Alkotmány 59. § (1) bekezdésének sérelmére hivatkozással kérik az Okjtv. 18–19. §-ainak és 22. §-ának megsemmisítését. Indítványukat azzal indokolják, hogy ,,e szabályok a magántitok és a személyes adatok védelme fogalomkörébe tartozó jogokat korlátoznak oly módon, hogy a korlátozás a közélet tisztasága megóvásának nem elkerülhetetlen eszköze, a szabályozott eljárás nem szavatolja az adatok valódiságát, s így a rendelkezések nem alkalmasak a közhatalmat gyakorlók, a politikai közélet szereplői érdekeltségi viszonyainak átláthatóvá tételére''.
Az Okjtv. 18. §-a az országgyűlési képviselők bejelentési kötelezettségét szabályozza a következő módon:
,,Az országgyűlési képviselő az Országgyűlés elnökének köteles bejelenteni minden, összeférhetetlenség alá nem eső
a) munkaviszonyát és munkavégzésre irányuló más jogviszonyát;
b) önálló vállalkozását, gazdasági társaságban, szövetkezetben, közhasznú társaságban fennálló részesedését (tagsági viszonyát), továbbá e szervezetekben betöltött vezető tisztségviselői megbízatását, felügyelő bizottsági tagságát;
c) alapítványát, alapítvány kezelő testületében fennálló tagságát, társadalmi szervezetben fennálló tagsági viszonyát, továbbá e szervezetek jogszabályban vagy alapszabályban meghatározott legfelsőbb, valamint ügyintéző és képviseleti szervében betöltött tisztségét;
d) köztestületben fennálló tagságát, valamint köztestület jogszabályban vagy alapszabályban meghatározott legfelsőbb, valamint ügyintéző és képviseleti szervében betöltött tisztségét;
e) az a)–d) pontokban meghatározottakon túlmenően, valamennyi – a képviselői megbízatáson kívüli – rendszeres, valamint az egyhavi képviselői tiszteletdíjat meghaladó mértékű eseti, illetve évente többszöri jövedelemmel járó tevékenységét, szerződéses jogviszonyát;
f) az a)–e) pontokban meghatározott jövedelmét.''
A 19. § vagyon-, jövedelem- és gazdasági érdekeltségi nyilatkozat megtételére kötelezi az országgyűlési képviselőt:
,,(1) A képviselő a mandátuma érvényességének megállapításától számított harminc napon belül, majd megbízatásának megszűnésétől számított harminc napon belül köteles az Országgyűlés elnökénél az e törvény 1. és 2. számú melléklete szerinti vagyon-, jövedelem- és gazdasági érdekeltségi nyilatkozatot (a továbbiakban: vagyonnyilatkozatot) tenni. A képviselő saját nyilatkozatához csatolni köteles a vele közös háztartásban élő házas- vagy élettársának, valamint gyermekének az 1. számú melléklet szerinti nyilatkozatát.
(2) Vagyonnyilatkozat elmulasztása esetén – annak benyújtásáig – a képviselő tiszteletdíjban nem részesülhet, képviselői jogait nem gyakorolhatja. A képviselői megbízatás megszűnése után kötelező vagyonnyilatkozat elmulasztása esetén a képviselő a korábbi vagyonnyilatkozatban meghatározott vagyonösszeg alapulvételével késedelmi kamatot köteles fizetni. Az Országgyűlés határozatban állapítja meg a vagyonnyilatkozat elmulasztásának tényét, és azt, hogy emiatt a képviselő késedelmi kamatot köteles fizetni az államnak. A határozatnak arra is utalnia kell, hogy a késedelmi kamat a képviselő megbízatásának megszűnését követő egy év leteltével bíróság által végrehajthatóvá válik. A késedelmi kamat mértéke minden naptári nap után a felszámítás időpontjában érvényes jegybanki alapkamat kétszeresének 365-öd része. Ha a volt képviselő a megbízatás megszűnését követő egy éven belül még nem tett vagyonnyilatkozatot, akkor az Országgyűlés a késedelmi kamat egy évre kiszámított összegének a bírósági végrehajtását köteles kérni. A további kamatfizetési kötelezettség ezzel megszűnik.''
A 22. § pedig az adatkezelés szabályait határozza meg:
,,(1) A vagyonnyilatkozatokat és a bejelentési kötelezettség alá tartozó tevékenységeket, valamint az összeférhetetlenséggel kapcsolatos minden nyilvántartást az Országgyűlés Mentelmi, összeférhetetlenségi és mandátumvizsgáló bizottsága vezeti.
(2) Az e törvény 1. számú melléklete szerinti vagyonnyilatkozatba csak a Mentelmi, összeférhetetlenségi és mandátumvizsgáló bizottság tagjai tekinthetnek be összeférhetetlenségi eljárás megindítása esetén.
(3) Az e törvény 2. számú melléklete szerinti nyilatkozatot az Országgyűlés elnöke nyilvánosságra hozza.
(4) A nyilvántartásban szereplő adatokat a képviselő záró vagyonnyilatkozatának megtételét követő 30. napon törölni kell.''
Az Alkotmány 59. § (1) bekezdése alapján a Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint ezt a jogot nem hagyományos védelmi jogként, hanem annak aktív oldalát is figyelembe véve információs önrendelkezési jogként értelmezi. Ezen értelmezés szerint e jog tartalma az, hogy mindenkinek szabadságában áll magántitkainak és személyes adatainak feltárásáról és felhasználásáról rendelkezni. A vagyonra vonatkozó adatok az ember magánszférájába tartoznak, magántitkot képeznek, és személyes adatnak minősülnek a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény (a továbbiakban: Avtv.) 2. § 1. pontja szerint is.
A magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog azonban nem abszolút jog, tehát törvény elrendelheti a magántitok és a személyes adat kötelező kiszolgáltatását és előírhatja a felhasználás módját is. A magántitok és a személyes adatok védelméhez való jognak ilyen törvényi korlátozása azonban csak abban az esetben minősíthető alkotmányosnak, ha az megfelel az Alkotmányban az alapjogi korlátozásokkal szemben támasztott követelményeknek. [20/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990. 70.; 15/1991. (IV. 13.) AB határozat, ABH 1991. 41, 43.; 21/1993. (IV. 2.) AB határozat, ABH 1993. 175, 176.; 60/1994. (XII. 24.) AB határozat, ABH 1994. 354, 355.]
Az indítványozók által vitatott szabályok a képviselőket megillető személyi adatok védelméhez való jog szempontjából két, egymástól eltérő mértékű korlátozást tartalmaznak. A 18. és 19. §-ok bejelentési és nyilatkozattételi kötelezettséget, adatszolgáltatási kötelezettséget írnak elő a képviselők magánszférájába tartozó, személyes adatokra nézve.
A 22. § (2) bekezdése pedig előírja a vagyonnyilatkozat – törvény 2. számú melléklete szerinti – kivonatának nyilvánosságra hozatalát. Azaz a képviselőnek ezek a kivonatban szereplő személyes adatai a közérdekű adatokéhoz hasonló jogi elbírálás alá esnek. Ezen adatok tekintetében az adatszolgáltatási kötelezettség előírásánál erőteljesebb korlátozás alá esik a személyes adatok védelméhez való jog.
A bejelentési és a nyilatkozattételi kötelezettségnek az összeférhetetlenségen túlmutató rendeltetése van. A képviselők számára előírt adatszolgáltatási kötelezettség a képviselő vagyoni, jövedelmi viszonyainak átláthatóságát hivatott biztosítani. A mandátum keletkezésekor és megszűnésekor tett vagyonnyilatkozat, valamint a bejelentési kötelezettség teljesítése teszi lehetővé az összeférhetetlenségi szabályok betartásának, valamint annak az ellenőrzését, hogy a képviselő e pozícióját nem arra használja-e fel, hogy meg nem engedett anyagi előnyhöz jusson, vagy családját ilyen előnyhöz juttassa.
Az Alkotmány nem állít követelményeket a gazdasági összeférhetetlenség szabályozásának mélysége, szigora tekintetében. Az Országgyűlés mérlegelési jogkörébe tartozik annak eldöntése, hogy a törvényi célok érvényesítése érdekében milyen mértékű adatszolgáltatási kötelezettséget ír elő. Nagy döntési szabadsággal rendelkezik atekintetben, hogy adott politikai körülmények között milyen mértékben ítéli korlátozhatónak saját ügyében az információs önrendelkezési jogot, hogy a képviselőn kívül, a képviselő mely családtagjaira terjeszti ki a nyilatkozattételi kötelezettséget, és mely vagyoni, jövedelmi és érdekeltségi adatokat von be az adatszolgáltatási kötelezettség körébe.
Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az Okjtv. 18–19. §-a a törvény céljaival – különösen a képviselők vagyoni jövedelmi viszonyai átláthatóságának és ellenőrizhetőségének biztosításával – összhangban, e célok megvalósításához szükséges mértékben és arányosan korlátozza az adatszolgáltatási kötelezettség körébe bevont személyek információs önrendelkezési jogát.
Nem megalapozott indítványozóknak az az érvelése sem, hogy mivel az Okjtv. nem szabályozza az adatkezelés rendjét, nem biztosított a képviselők által szolgáltatott személyes adatok védelme.
Az Okjtv. 22. § (1) bekezdése alapján a vagyonnyilatkozatok, a bejelentési kötelezettség alá eső tevékenységekre vonatkozó, valamint az összeférhetetlenséggel kapcsolatos más nyilvántartások vezetése, a képviselők személyi adatainak kezelése a Mentelmi, összeférhetetlenségi és mandátumvizsgáló bizottság feladata. A bizottság e tevékenységére vonatkoznak az Avtv.-nek a személyi adatok kezelésére vonatkozó szabályai.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Okjtv. 18–19. §-ai által a képviselők számára előírt adatszolgáltatási kötelezettség nem tekinthető a személyes adatok védelméhez fűződő jog alkotmányellenes korlátozásának.
Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a vagyonnyilatkozat kivonat nyilvánosságra hozatalát elrendelő törvényi rendelkezéssel kapcsolatosan sem állapítható meg az Alkotmány 59. § (1) bekezdésének sérelme.
Az Alkotmánybíróság a 60/1994. (XII. 24.) AB határozatában az Alkotmány 61. §-ában szabályozott információszabadság és a személyes adatok védelméhez való jog egymáshoz való viszonyának elemzése nyomán kifejtette, hogy ,,a közhatalmat gyakorlók vagy politikai közszereplést vállalók esetében a személyeknek – különösen a választópolgároknak – a közérdekű adatok megismeréséhez fűződő joga elsőbbséget élvez az előbbiek olyan személyes adatainak védelméhez képest, amelyek köztevékenységük és annak megítélése szempontjából jelentősek lehetnek. Az e körbe eső személyes adatok megismerhetőségére nem csupán az állami és a politikai közélet informált megvitatása érdekében van szükség, hanem az állami szervek helyes megítéléséhez és a működésükbe vetett bizalom megalapozásához is''. [ABH 1994. 355.]
A 22. § (3) bekezdése nem a teljes képviselői vagyonnyilatkozat, hanem csak a törvény 2. számú mellékletében szabályozott kivonat nyilvánosságra hozatalát rendeli el. Ez a kivonat a képviselő vagyonának mértékére, valamint gazdasági érdekeltségei körére vonatkozó, olyan korlátozott információkat tartalmaz, amelyek alapján a képviselő vagyoni helyzete, vagyoni helyzetének változása megítélhető.
A képviselőknek ezek a vagyoni adatai olyan személyes adatnak minősülnek, amelyek a képviselő köztevékenységének megítélése szempontjából jelentőséggel bírnak. A vagyonnyilatkozat kivonatának nyilvánosságra hozatala a választópolgárok számára átláthatóvá és ellenőrizhetővé teszi a képviselők vagyoni és érdekeltségi viszonyait és ezáltal eszköze a képviselők – és rajtuk keresztül az Országgyűlés – tevékenységébe vetett bizalom megerősítésének.
A képviselők tevékenységének átláthatósága és tájékozott megítélése szempontjából nem minősül szükségtelen és aránytalan alapjogi korlátozásnak az, hogy a törvényben meghatározott adatokra nézve a közérdekű adatok nyilvánosságának alkotmányos elve érvényesül.
Indítványozók e rendelkezések alkotmányellenessége mellett azzal is érvelnek, hogy mivel a szabályozott eljárás nem nyújt biztosítékot az adatok valódiságára, a bejelentési és vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettség az elérni kívánt alkotmányos cél elérésére alkalmatlan eszközök. A bejelentési és a nyilatkozattételi forma kétségtelenül lehetővé teszi hamis adatok közlését. Ez azonban nem teszi alkalmatlanná az adatszolgáltatás alkotmányos céljainak elérésére ezeket az intézményeket. Ha a képviselő ellen összeférhetetlenségi eljárás indul, a Mentelmi, összeférhetetlenségi és mandátumvizsgáló bizottságnak módjában áll ellenőrizni az adatok valósságát. A szolgáltatott adatok valódiságának legfontosabb biztosítéka a képviselő érdekeltsége abban, hogy valós információkat adjon vagyoni helyzetéről, mert ez szolgálja biztonságát és szavahihetőségét. A valóságnak meg nem felelő adatok szolgáltatása esetén, ennek a ténynek a nyilvánosság elé tárása jelentősen befolyásolja a választópolgároknak a képviselőről alkotott értékítéletét, a képviselő tevékenységének a közvélemény által történő hátrányos megítéléséhez vezet.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Okjtv. 18–19. §-a, valamint 22. §-a nem sérti a képviselők számára az Alkotmány 59. § (1) bekezdésében biztosított személyes adatok védelméhez való jogot.
Alkotmánybírósági ügyszám: 335/B/1997/6.
Dr. Kilényi Géza alkotmánybíró különvéleménye
A határozat egyéb rendelkezéseivel egyetértve a 24. § (2) bekezdésének megsemmisítésére irányuló rendelkezés ellen – értelemszerűen az indokolás ahhoz kapcsolódó részére is kiterjedő érvénnyel – különvéleményt jelentek be.
Különvéleményem indokoltságát az adja, hogy nem pusztán egy – valljuk meg őszintén: nem kardinális jelentőségű – törvényi rendelkezés megsemmisítéséről van szó, hanem messze többről: az Alkotmánybíróságnak az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdéséhez való viszonyáról és ezen keresztül a testület szerepfelfogásáról, amely utóbbival kapcsolatban nem először – és vélhetően nem is utoljára – írok különvéleményt.
A határozat indokolása helyesen és a testület hagyományaihoz híven, széles körű összefüggésrendszerbe ágyazva, egészen az 1990-es alkotmánybírósági határozatokig visszanyúlva igyekszik alátámasztani a rendelkező rész vitatott részét. Lényegében ugyanezt teszem én is, csupán – törekvéseim szerint – még szélesebb alapokra építve és bemutatva az Alkotmánybíróság gyakorlatának differenciáltságát, finom belső disztinkcióit.
Az Alkotmány 70/A. §-a az alaptörvénynek az indítványozók által leggyakrabban hivatkozott rendelkezése. Ezzel magyarázható, hogy az Alkotmánybíróság sokszor és sokféle nézőpontból foglalkozott ezzel a szabállyal, nem egyszerre és egy csapásra alakult ki a testületnek a 70/A. § (1) bekezdéséhez való viszonya, hanem bizonyos kezdeti alapvetések évről évre – esetenként határozatról határozatra – gazdagodtak, s testületi döntések hosszú sorozata nyomán jött létre az a nézetrendszer, amelyet a testület az alaptörvény hivatkozott rendelkezésére felépített.
Az évek folyamán a 70/A. § (1) bekezdésére alapozott indítványokban négy tipikusnak mondható – s a maga nemében rendkívül veszélyes – téveszme bukkant fel, amelyektől az Alkotmánybíróság – nem egyszer hosszas belső viták eredményeként – kategorikusan elhatárolta magát.
a) Az első téveszme a szűk látókörű szöveghez kötöttség jegyében akként fogalmazódott meg, hogy mivel az Alkotmány a személyek között ,,bármifajta különbségtételt tilt'', a jog köteles mindenfajta különbségtételt mellőzni, a személyek között ténylegesen meglévő olyan különbségekre sem lehet tekintettel, mint pl. az életkor, a meghatározott nemhez való tartozás, a rokkantság vagy egyéb okból fennálló munkaképesség-csökkenés stb. Az Alkotmánybíróság határozatok egész sorában mutatott rá ennek a mechanikus egyenlősítést (azonos elbánást) követelő álláspontnak a tarthatatlanságára, rámutatva: a jog tulajdonképpeni társadalmi rendeltetésével kerülne szembe, ha a személyek között ténylegesen meglévő különbségeket mindig és minden vonatkozásban figyelmen kívül hagyná. Ez ugyanis oda vezetne, hogy szociális segélyre vagy más állami támogatásra egyaránt alanyi joga lenne a valóban szükséget szenvedőnek és annak a személynek, akinek pl. havi félmillió forintos jövedelme van. Az azután már egészen más kérdés, hogy a különbségtétel létjogosultságát és főként alkotmányosságát csak a konkrét szabályozás tekintetében lehet megítélni; az életkor szerinti különbségtétel pl. alkotmányellenes lehet polgári jogi jogalanyiságnál, de egyáltalán nem az a büntetőjogi felelősség szabályozásánál vagy a választójogosultság megállapításánál. [61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 282.]
b) A másik téveszme az volt, hogy a diszkrimináció tilalma kizárólag ,,az emberi és állampolgári jogok'' körében irányadó, míg az e körbe nem tartozó jogok esetén az Alkotmány 70/A. §-ának (1) bekezdése nem köti a jogalkotót. Eme gondolatmenet jegyében könnyen el lehetne jutni a szegregáció alkotmányossá nyilvánításához, annak kimondásával, hogy mivel a gépkocsival való parkoláshoz avagy az italfogyasztáshoz való jog nem tartozik az alapvető jogok körébe, alkotmányossági szempontból nem kifogásolható bizonyos etnikai kisebbséghez tartozók számára külön parkolóhely kijelölése, illetőleg az említett személyek kitiltása bizonyos szórakozóhelyekről. Éppen ezért az Alkotmánybíróság elvi jelentőséggel mutatott rá, hogy az alaptörvény 70/A. §-ának (1) bekezdésében megfogalmazott tilalom az emberi méltósághoz való jog közvetítésével irányadó az egész jogrendszerre. [61/1992. (XI. 20.) AB határozat ABH 1992, 280.]
c) Felmerült olyan felfogás is, hogy a diszkrimináció tilalma csak a hátrányos megkülönböztetésre irányadó, míg az általános szabálytól kedvező irányban való eltérés esetén, azaz az általános szabály hatálya alá tartozókon belül egy szűkebb csoport számára kedvezményes elbírálás elrendelésénél vagy lehetővé tételénél teljes mértékben szabad keze van a jogalkotónak. Az Alkotmánybíróság kellő alappal mutatott rá: az alaptörvény hivatkozott rendelkezése – és az Alkotmánybíróság alkotmányossági felülvizsgálati jogköre – mind a diszkriminációra, mind az ún. ,,pozitív diszkriminációra'' kiterjed. (Az utóbbi kifejezés nyelvészeti torzszülemény ugyan, de mivel a jogi szakzsargonban elfogadottá vált és az Alkotmánybíróság is átvette, a továbbiakban magam is használom.) Az már egészen más kérdés és a későbbiekben ez kerül majd különvéleményem középpontjába, hogy a testület két, egymástól nagymértékben különböző tesztet alakított ki a diszkrimináció és a pozitív diszkrimináció alkotmányosságának elbírálására nézve. [26/1991. (V. 20.) AB határozat ABH 1991, 70, 71.; 9/1990. (IV. 25.) AB határozat ABH 1990, 46, 48.; 56/1995. (IX. 15.) AB határozat ABH 1995, 260, 270.]
d) Időről-időre felbukkan olyan nézet is, amely szerint annyira szoros tartalmi összefüggés van az Alkotmány 70/A. §-ának (1) és (3) bekezdése között, hogy a pozitív diszkrimináció alkalmazásának egyetlen elfogadható alkotmányos indoka lehet, az tudniillik, ha a kedvezményes elbánás valamely esélyegyenlőtlenség kiküszöbölésére irányul. Az Alkotmánybíróság a legcsekélyebb mértékben sem azonosult azonban e felfogással, éppen ellenkezőleg: egész sor határozatában ismerte el a pozitív diszkrimináció alkotmányos létjogosultságát olyan esetben, amikor szó sem volt semmiféle esélyegyenlőtlenségről, hanem az állam az említett szabályozás révén valamely – általa fontosnak tartott és alkotmányossági szempontból nem kifogásolható – gazdaságpolitikai vagy társadalompolitikai cél elérését kívánta elősegíteni vagy megkönnyíteni. [424/B/1994. AB határozat ABH 1995, 692–698.; 61/1992. (XI. 20.) AB határozat ABH 1992, 280, 281.]
Eme vázlatos áttekintés után rátérve már most a vitatott rendelkezésre, mindenekelőtt arra szeretnék visszautalni, szeretném hangsúlyozni: az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata az alaptörvény 70/A. § (1) bekezdése kapcsán kétféle tesztet alakított ki: egy szigorúbbat a diszkrimináció, s egy lényegesen kevésbé szigorút a pozitív diszkrimináció alkotmányosságának megítélésére.
E helyen az előbbivel azért nem szükséges foglalkoznom, mert a megsemmisített rendelkezés normatani szempontból a pozitív diszkrimináció iskolapéldája.
Az országgyűlési képviselők összeférhetetlenségének szabályozásánál megítélésem szerint a törvényalkotó három, kodifikációs és alkotmányossági szempontból egyaránt ,,tiszta'' megoldási mód közül választhatott volna.
1. Kiindulhatott volna abból, hogy az összeférhetetlenségi szabályoknak a parlamenti ciklus tartalma alatt ex nunc hatályú megváltoztatása – amelyre nem most került sor első ízben – ha nem is alkotmánysértő, de egy demokratikus jogállamban kevéssé ildomos, mivel szélsőséges esetben a parlamenti erőviszonyok jelentős ,,átrajzolását'' is magával hozhatja. Erre figyelemmel dönthetett volna úgy, hogy az újonnan konstruált összeférhetetlenségi okok csak a legközelebbi parlamenti ciklus kezdetétől jutnak érvényre.
2. Lényegében hasonló megfontolásból, de a jogbiztonságot és ezen belül a szerzett jogok tiszteletben tartását is figyelembe véve a törvényalkotó rendelkezhetett volna akként is, hogy az új összeférhetetlenségi szabályok azonnal hatályba lépnek ugyan, de csak a törvény kihirdetése után keletkező összeférhetetlenségi esetekre nézve.
3. Végül vezethette volna a törvényalkotót az a szempont is, hogy a közélet tisztaságának biztosítását helyezi előtérbe, ezért az új összeférhetetlenségi szabályokat azonnal hatályba lépteti, méghozzá a törvény hatálybalépésének napján fennálló valamennyi összeférhetetlenségre is kiterjedő érvénnyel, tekintet nélkül az összeférhetetlenség keletkezési időpontjára.
A törvényalkotó – vélhetően gondos megfontolás után – egy negyedik, valójában kompromisszumos megoldási módot választott, amikor főszabályként úgy rendelkezett, hogy az 1997. évi IV. törvény a kihirdetésétől számított 30. napon lép hatályba. Ehhez képest az érintett képviselők egy csoportját az általános szabályhoz képest kedvezményezett helyzetbe hozta az a rendelkezés, amelynek értelmében ,,a 13. §-ban meghatározott összeférhetetlenségi szabályokat a jelenleg mandátummal rendelkező képviselők mandátumuk elnyerésekor fennálló tisztségeinek vonatkozásában nem kell alkalmazni''.
Az Alkotmánybíróságra – egyebek mellett – annak elbírálása hárult, hogy az újonnan megállapított összeférhetetlenségi szabályok által érintett képviselők csoportján belül alkalmazott iménti különbségtétel alkotmányellenes-e vagy sem.
Az Alkotmánybíróság – mint az közismert – precedensbíróság, ami azt jelenti, hogy az egyszer kimondott jogelvek magát a testületet is kötik, mindaddig, amíg azoktól kifejezetten el nem határolódik, és ki nem nyilvánítja, hogy a jövőben más elvi alapról kiindulva végzi ítélkező tevékenységét.
Az ismertetett konkrét kérdés szempontjából meghatározó fontosságúnak tartom a 721/B/1995. AB határozatot, amely elvi jelentőséggel mondotta ki a következőket: ,,az új – különösképpen a jogviszonyokat jelentősen módosító – jogszabályok megalkotása során többnyire mellőzhetetlen feladat, hogy a jogszabályi hatályváltozások időszakára a jogalkotó rendezze a korábbi és az új szabályok alkalmazhatóságának kérdéseit…
A jogalkotó nagyfokú szabadsággal rendelkezik abban a vonatkozásban, hogy valamely új jogszabályban biztosított jog érvényesíthetőségének kezdetét mely időponttól kezdődően állapítja meg. A hatály idejének meghatározása annyiban vethet fel alkotmányossági kérdést, amennyiben az Alkotmány 70/A. §-ba ütköző, a személyek faj, szín, nem, nyelv, vallás, vélemény, származás, születési vagy egyéb helyzet szerinti hátrányos megkülönböztetésre vezet, vagy amennyiben visszamenőleges hatállyal állapít meg kötelezettséget.'' (ABH 1995, 799.)
Jómagam annak idején is egyetértettem az idézett megállapítással, s ez a véleményem időközben egy jottányit sem változott. Ahhoz mindössze annyit fűzök hozzá: ha valamely új jogszabályban biztosított alanyi jog érvényesíthetőségének kezdő időpontja meghatározásánál ,,a jogalkotó nagyfokú szabadsággal rendelkezik'', ugyanez hatványozottan áll az új kötelezettség, megszorítás vagy jogtól való megfosztás eseteire, főként olyankor, ha a jogalkotó hosszabb ideje fennálló és stabilizálódott életviszonyba avatkozik be az érintettekre hátrányos módon.
A törvényalkotó többnyire érzi is az e tekintetben rá nehezedő fokozott felelősséget, ezért a magyar jogrendszerben számtalan példa található arra, hogy újonnan megállapított szigorítást vagy követelményt a jogalkotó fokozatosan, lépcsőzetesen, késleltetett módon, illetőleg a szerzett jogok vagy stabilizálódott életviszonyok lehetőség szerinti kíméletével vezet be. Álljon itt néhány példa ennek bizonyítására!
A közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény 124. § (4) bekezdésének d) pontja szerint: ,,az általános iskola nyolcadik évfolyamának elvégzéséről kiállított bizonyítvány utoljára azoknak a tanulóknak tanúsít alapfokú végzettséget, akik az 1998/99. tanévben fejezik be tanulmányaikat a nyolcadik évfolyamon.''
Ugyanezen (12) bekezdés eszerint: ,,ha a nem magyar állampolgár a (11) bekezdésben foglaltak szerint megkezdte középiskolai tanulmányait, és nem fizetett térítési díjat vagy tandíjat, tanulmányait a magyar állampolgárokkal azonos feltételekkel fejezheti be.''
A felsőoktatásról szóló 1993. évi LXXX. törvény 123. §-ának (1) bekezdése szerint: ,,a 3. § (1) bekezdés d) pontja tekintetében az e törvény hatálybalépését megelőzően kinevezett egyetemi tanárokat habilitáltnak kell tekinteni, és habilitáló egyetemnek azt az egyetemet kell tekinteni, amelyre őket kinevezték.'' A példákat vég nélkül lehetne sorolni. Az sem megy ritkaságszámba, hogy a törvényalkotó a hatálybaléptetés késleltetését a potenciálisan érintettek csoportján belüli pozitív diszkrimináció segítségével oldja meg. Erre a legjobb példa az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 55. §-a.
A pozitív diszkrimináció alkotmányosságának megítélését illetően az Alkotmánybíróság immár ,,klasszikus'' – azóta számtalanszor idézett és mindmáig irányadó – döntése a 61/1992. (XI. 20.) AB határozat. Ebben a testület elvi jelentőséggel mutatott rá a következőkre:
,,A mentességek és kedvezmények meghatározásánál a jogalkotót széles körű mérlegelési jog illeti meg. Ennek gyakorlása során tekintettel lehet bizonyos, az Alkotmányban is nevesített jogra – pl. az egészséges környezethez vagy a szociális biztonsághoz való jogra – de ezen túlmenően érvényre juttathat az Alkotmányból közvetlenül le nem vezethető, esetenként rövid távra irányadó gazdaságpolitikai, életszínvonal-politikai és egyéb célkitűzéseket. Ekként tehát, noha a jogalkotót a mentességek és kedvezmények megállapításánál is követik az Alkotmányban meghatározott jogi korlátok, a jogalkotói mérlegelésnél nem a jogi, hanem az egyéb szempontok játsszák a meghatározó szerepet, s ebből eredően az esetleges helytelen, a társadalom érdekeivel ellentétes tartalmú mérlegelés is elsődlegesen politikai felelősséget von maga után.
A kifejtettekből következik, hogy a kedvezményekre vonatkozó jogszabályi rendelkezések alkotmányossági felülvizsgálata során az Alkotmánybíróság hatáskörébe kizárólag annak ellenőrzése tartozik: a jogalkotó mérlegelési jogának gyakorlása során nem került-e ellentétbe az Alkotmány valamely rendelkezésével, s az Alkotmánybíróság nem jogosult a jogalkotói mérlegelés célszerűségi – pl. gazdaságpolitikai – szempontú felülbírálatára.'' [61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 281.]
Az Okjtv. 24. §-ának (2) bekezdését az idézett elvi alapvetés fényében lehet és kell vizsgálni.
Az Alkotmánybíróság most elfogadott határozata szerint: ,,a gazdasági funkciójukat mandátumuk megszerzése előtt elnyert képviselők preferálása – az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint – nem tekinthető pozitív diszkriminációnak sem, mert a megkülönböztetés mellett nem hozható fel olyan indok, amely alkotmányos alapul szolgálhatna a megkülönböztetésre.'' A határozat egyébként arra hivatkozással minősíti önkényesnek az Országgyűlés döntését, mivel ,,önmagában az a körülmény, hogy a képviselők másként cselekedhettek volna, ha előre láthatták volna a jogszabály módosítását, érvként megfogalmazható lenne minden, a képviselők jogállását érintő – az adott parlamenti cikluson belül hozott – jogszabály-módosítás esetében is''.
Annyi kétségtelenül igaz: mivel az Alkotmány 20. §-ának (5) bekezdésében meghatározott összeférhetetlenségi okok nem alkotnak zárt rendszert, a hivatkozott bekezdés utolsó mondatában foglalt felhatalmazás folytán a képviselőségen kívül más tisztséget is betöltő vagy más kereső foglalkozást is folytató képviselők feje fölött Damoklész kardjaként lebegett annak lehetősége, hogy az Országgyűlés az Alkotmányban lévő felsorolást további összeférhetetlenségi esetekkel egészíti ki. Az új jogi szabályozás tartalma – miként ezt a törvényjavaslat körüli hosszadalmas viták ékesen bizonyítják – teljességgel kiszámíthatatlan volt.
Ilyen körülmények között az eldöntendő kérdés mindössze az, vajon az érintett képviselők a jövőbeli, esetleges, kiszámíthatatlan tartalmú és hatálybalépésű jogi szabályzásból eredően azonos mértékű bizonytalansági kockázatot vállaltak-e, avagy kockázatvállalásuk mértékében kimutatható-e valamilyen különbség. Erre a kérdésre az Alkotmánybíróság csak akkor képes helyes választ adni, ha önmagára is vonatkoztatja az önmaga által kialakított ama tesztet, amelynek értelmében ,,a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni''. [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46., 48.; 1419/B/1995. AB határozat, ABH 1996, 593.]
Jómagam az ismertetett teszt alapján az alábbi következtetésre jutottam:
Rendkívül nagy, nem csupán saját magára, hanem családja életszínvonalára is kiható kockázatot vállal az a képviselőjelölt, aki az összeférhetetlenség bizonytalan időpontú és tartalmú jogi szabályozásának várható bekövetkezése mellett úgy vállalja a választáson való megmérettetést, hogy nem tudja:
– akár egyéni választókerületben, akár listán megválasztják-e vagy sem,
– pártja milyen eredményt ér el a választások során (mivel ettől függ a parlamenti tisztségekből való részesedés mértéke),
– a választásokat követően mennyi lesz a képviselői tiszteletdíj (az alapdíjat, a tisztségek után járó pótdíjat és az egyéb járandóságokat is figyelembe véve, mivel az erre vonatkozó jogi szabályozás változása épp úgy kiszámíthatatlan, mint az összeférhetetlenségre vonatkozó szabályozásé),
– megválasztják-e valamilyen tisztségre (pl. az Országgyűlés tisztségviselőjévé, bizottsági taggá vagy vezetővé avagy frakcióvezetővé vagy frakcióvezető-helyettessé).
A vázolt tényezőktől függően ugyanis a képviselő tiszteletdíjának mértéke kétszeres, sőt háromszoros eltérést is mutathat. Ezen túlmenően olyan helyzet is előállhat, hogy a képviselő – épp országgyűlési tisztségei miatt – gyakorlatilag képtelen tovább folytatni korábbi jövedelemszerző tevékenységét, s ezért két dolog közül választhat: vagy nyomban a választásokat követően cserben hagyja pártját és választóit (amit lelkiismeretes ember nem igen tesz), vagy mind ő, mind családja beéri a korábbinál lényegesen szerényebb életkörülményekkel. Mindez azért áll szoros összefüggésben az összeférhetetlenséggel, mert a képviselőjelölt sem azt nem tudja: meglévő tisztsége vagy jövedelmező foglalkozása a későbbiek során összeférhetetlennek minősül-e, sem pedig azt, hogy megválasztása esetén mekkora összegű tiszteletdíjra számíthat, s e tiszteletdíj milyen mértékben képes ellensúlyozni az esetleg összeférhetetlennek bizonyuló gazdasági vagy egyéb tisztség feladása folytán bekövetkező jövedelemkiesést. A parlamenti demokráciának azonban képviselőkre van szüksége, s ez az adott körülmények között csak úgy érhető el, ha akadnak olyan, közéleti elkötelezettségű személyek, akik vállalják a többszörös bizonytalansági tényezőkből fakadó kockázatot.
Az ismertetett kockázatvállalásnál összehasonlíthatatlanul kisebb annak a képviselőnek a kockázatvállalása, aki az összes iménti kérdésre tudja már a választ, s akinek pl. a parlamenti ciklus vége felé kínálnak fel valamely gazdasági tisztséget.
Amennyiben tehát a törvényalkotó a kockázatvállalás mértékében kimutatható jelentős különbségre tekintettel – alapos megfontolás után – úgy döntött, hogy az újonnan megállapított összeférhetetlenségi okokra vonatkozó rendelkezések hatálybaléptetésénél pozitív diszkriminációt alkalmaz, e döntése nem csupán nem önkényes, de épp e szabályozási mód felel meg az Alkotmánybíróság által támasztott, s az imént idézett követelménynek.
Ez okból a törvény most megsemmisített rendelkezése nem alkotmányellenes, s teljes összhangban áll az Alkotmánybíróság korábbi határozataival.
Csatlakozom a különvéleménynek az alkotmányossági mércéről szóló megállapításaihoz és az ebből levont következtetéshez.
Dr. Szabó András s. k.,
alkotmánybíró
1

A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.

  • Másolás a vágólapra
  • Nyomtatás
  • Hatályos
  • Már nem hatályos
  • Még nem hatályos
  • Módosulni fog
  • Időállapotok
  • Adott napon hatályos
  • Közlönyállapot
  • Indokolás
Jelmagyarázat Lap tetejére