GK BH 1997/356
GK BH 1997/356
1997.07.01.
A takarékbetét-szerződés és a kölcsönszerződés elhatárolási szempontjai [Ptk. 523. § (1)–(2) bek., 533. § (1)–(4) bek.; 1988. évi IX. tv. 23. § (1)–(2) bek.; 1989. évi 2. tvr. 1. § (1) bek.].
A felperes és az I. r. alperes 1991. május 15-én szerződést kötöttek, amelynek alapján a felperes 4 000 000 Ft-ot adott át az I. r. alperesnek, aki kötelezettséget vállalt arra, hogy az átvett összeget 1991. november 30-án annak évi 40% ügyleti kamatával együtt visszafizeti, vagy az átadó kifejezett kívánságára új "konstrukcióvá" alakítja. A szerződés azt is tartalmazta, hogy az 1989. évi 2. tvr. értelmében a takarékbetét összegének visszafizetéséért az állam helytáll. Az I. r. alperes a szerződés lejártakor a visszafizetési kötelezettségének nem tett eleget. A felperes a keresetében arra hivatkozott, hogy a felperes és az I. r. alperes között takarékbetét-szerződés jött létre, ezért az I. r. alperest a Ptk. 533. §-ának (1) bekezdése szerint kérte kötelezni az általa átvett 4 000 000 Ft és annak 866 667 Ft-ot kitevő ügyleti kamata és ezen összeg járulékai megfizetésére. Előadta továbbá, hogy a takarékbetétben elhelyezett összegek visszafizetéséért a Ptk. 533. §-a (4) bekezdésének a szerződéskötéskor hatályos szövegezése szerint az állam helytállási kötelezettséggel tartozik, és mert az I. r. alperes időközben felszámolás alá került, a II. r. alperest az I. r. alperessel egyetemlegesen kérte kötelezni a betétben elhelyezett összeg és járulékai visszafizetésére.
Az I. r. alperes a keresetet elismerte.
A II. r. alperes magával szemben a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint a felperes és az I. r. alperes között nem takarékbetét-, hanem a Ptk. 530. §-a szerinti betéti szerződés jött létre, a betétben elhelyezett összegek visszafizetéséért pedig az állam helytállási kötelezettsége nem áll fenn.
Az elsőfokú bíróság - az I. r. alperes elismerésére is figyelemmel - egyetértett a felperes jogi álláspontjával, amely szerint a felek között takarékbetét-szerződés jött létre, ezért az 1992. május 20-án kelt ítéletében kötelezte az I. r. alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 4 693 337 Ft tökét, ennek 1991. december l. napjától a kifizetés napjáig járó évi 42% kamatát, míg a felperes ezt meghaladó kamatigényét elutasította. A felperes illeték-feljegyzési joga folytán le nem rótt elsőfokú eljárási illeték megfizetésére a pernyertesség és pervesztesség arányában az I. r. alperest és a felperest kötelezte. A II. r. alperes vonatkozásában megállapította, hogy az I. r. alperes fizetési kötelezettségéért helytállással tartozik.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezett, amelyben megállapítás helyett a II. r. alperesnek az I. r. alperessel egyetemlegesen történő marasztalását kérte, tekintve, hogy az I. r. alperes felszámolását a bíróság elrendelte, a felszámolási eljárás közzétételét követően a kötelezettség egyetemlegessé vált. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság ítéletében a perköltségigény tekintetében marasztaló rendelkezést nem hozott, de a felperes ez irányú keresetét sem utasította el.
A Legfelsőbb Bíróság az 1993. április 9-én kelt végzésében az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett - az I. r. alperest marasztaló - rendelkezését nem érintette, a II. r. alperesre vonatkozó fellebbezett rendelkezését viszont - a fellebbezési kérelem és ellenkérelem korlátaira tekintet nélkül - hatályon kívül helyezte, és ebben a keretben az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította. Megállapította, hogy az elsőfokú bíróság az eljárás lényeges szabályait sértette meg azzal, hogy a felperesnek a II. r. alperes marasztalása iránt előterjesztett keresete tárgyában döntést nem hozott, ezért a II. r. alperessel kapcsolatos ítéleti rendelkezés érdemben nem volt felülbírálható. A végzés indokolása szerint a megismételt eljárásban az elsőfokú bíróságnak vizsgálnia kell, hogy a felperes és az I. r. alperes között takarékbetét-szerződés, betéti szerződés, avagy egyszerű kölcsönszerződés jött-e létre, tekintve, hogy a szerződés minősítésétől függ, hogy fennáll-e az I. r. alperes által kötött szerződés teljesítéséért a II. r. alperes helytállási kötelezettsége. Megállapította, hogy az elsőfokú bíróság az I. r. alperes vonatkozásában a felperes ügyvédi munkadíja tekintetében nem határozott, ezért a Pp. 225. §-ának (1) bekezdése szerint az ítéletet ki kell egészítenie.
A megismételt eljárásban az I. r. alperesnek a perbeli időszakban érvényes üzletszabályzatát nem sikerült felkutatni. Az I. r. alperes az adott időszakban gazdálkodó szervezettel takarékbetét-szerződést nem kötött, kizárólag folyószámla-szerződéseket és a felperes szerződéséhez hasonló megállapodásokat kötöttek. A Magyar Nemzeti Bank jogi főosztálya által adott tájékoztatás szerint 1991 májusában a felek a betéti, a takarékbetéti, illetőleg a kölcsönszerződések üzleti kamatait a polgári jog vonatkozó szabályainak keretei között szabadon állapíthatták meg, kötelező előírás az MNB részéről nem volt hatályban.
Az elsőfokú bíróság a megismételt eljárásban 1994. augusztus 31-én hozott ítéletében a felperesnek a II. r. alperessel szemben előterjesztett keresetét elutasította, és kötelezte a felperest, hogy fizessen meg a II. r. alperesnek 15 nap alatt 121 665 Ft jogtanácsosi munkadíjat és az államnak 281 598 Ft elsőfokú és 500 Ft fellebbezési eljárási illetéket. Kötelezte az I. r. alperest, hogy fizessen meg a felperesnek az őt képviselő ügyvéd kezéhez 15 nap alatt 234 665 Ft ügyvédi munkadíjat. Ítéletének indokolásában az elsőfokú bíróság megállapította, hogy miután az I. r. alperes üzletszabályzata nem állt rendelkezésére, és a kiköthető kamatok mértéke sem nyújtott kellő eligazítást, a bíróság nem tudott egyértelműen állást foglalni abban a kérdésben, hogy a felperes és az I. r. alperes betéti, avagy egyszerű kölcsönszerződést kötöttek-e, az azonban teljességgel bizonyos, hogy az általuk kötött szerződés nem minősül takarékbetét-szerződésnek. Utalt a Ptk. 533. §-ának (1) bekezdésében, valamint az 1989. évi 2. tvr. 1. §-ának (1) bekezdésében írtakra, amely szerint a takarékbetét-szerződés létrejöttének lényeges feltétele, hogy a pénzintézet az átvett összegről takarékbetét-könyvet vagy egyéb okmányt állítson ki. A II. r. alperes által csatolt - az I. r. alperes által 1991 októberében megszüntetett - takarékbetét-könyvekről készített kimutatásból azt állapította meg, hogy az I. r. alperes takarékbetéteket sorszámozott betétkönyvek ellenében fogadott be. A felperes a pénzintézet által kiállított takarékbetét-könyv létezését nem bizonyította, ennek hiányában a takarékbetét-szerződés létrejöttét nem lehetett megállapítani. A II. r. alperes helytállási kötelezettsége csak a takarékbetétben elhelyezett összegek visszafizetése vonatkozásában áll fenn, ezért a II. r. alperessel szemben a keresetet elutasította.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, amelyben többirányú kérelmet terjesztett elő. Mindenekelőtt kérte annak megállapítását, hogy az elsőfokú bíróság által hozott ítélet a felperesi fellebbezéssel nem érintett részeiben jogerőre emelkedett, ennél fogva a megismételt eljárásban hozott elsőfokú ítélet terjedelme csak a felperest megillető perköltség vonatkozásában helytálló. Kérte továbbá ez alapján annak megállapítását, hogy a Legfelsőbb Bíróság végzése ítélt dolgot érintve rendelkezett az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezéséről, a fellebbezési kérelem és ellenkérelem korlátaira tekintet nélkül, mivel a 4. számú végzés meghozatalának időpontjában már nem volt elbírálatlan jogvita a főkövetelés tekintetében a peres felek között. Kérte másodsorban azt megállapítani, hogy az elsőfokú bíróságnak a megismételt eljárásban hozott ítélete részítélet, mert a főkövetelés tárgyában nem rendelkezik az I. r. alperes marasztalásáról, és vele szemben elutasító rendelkezést sem tartalmaz.
Az ügy érdemében előadta, hogy az elsőfokú bíróság a megismételt eljárásban nem foglalt állást a felperes és az I. r. alperes jogi kapcsolatának minősítése kérdésében, ezért nem tett eleget a hatályon kívül helyező végzésben írtaknak. Nem derítette fel az I. r. alperes által az egyes szerződéstípusokban fizetett kamatokat, és az ügy egyéb lényeges körülményei is felderítetlenek maradtak. Sérelmezte, hogy a Magyar Nemzeti Bank a bírósági megkeresésre adott válaszában túlterjeszkedett a megkeresésen, és kifejezetten jogi kérdésben is állást foglalt, ezért a Magyar Nemzeti Bank megkeresésre adott válaszát kérte figyelmen kívül hagyni. Kérte, hogy a Legfelsőbb Bíróság a teljes korábbi eljárást áttekintve, vegye az ügyet revízió alá, és - tartalma szerint - a II. r. alperes marasztalását kérte. Könyvszakértői bizonyítás elrendelését kérte arra vonatkozóan, hogy hasonló tartalmú szerződések esetén a II. r. alperes elismerte a helytállási kötelezettségét.
A II. r. alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte.
A fellebbezés nem alapos. A felperes a fellebbezésében eljárási szabálysértésekre hivatkozott, ezért a Legfelsőbb Bíróság elsősorban azt vizsgálta, hogy az elsőfokú bíróság megsértette-e az eljárás lényeges szabályait. A felperes előadásával szemben megállapította, hogy a fellebbezéssel támadott elsőfokú ítélet nem részítélet, az elsőfokú bíróság ítéletének az I. r. alperest marasztaló rendelkezése - fellebbezés hiányában - jogerőre emelkedett, az ítélet részbeni hatályon kívül helyezésére csak a II. r. alperesre vonatkozó rendelkezés tekintetében került sor. A felperes módosított - marasztalásra irányuló - keresetét az elsőfokú bíróság nem bírálta el, így a felperes alaptalanul hivatkozott az elsőfokú ítélet anyagi jogerejére.
A felperes fellebbezése érdemben is alaptalan. A Legfelsőbb Bíróság egyetértett az elsőfokú bíróság jogi álláspontjával, azt csupán azzal egészíti ki, hogy az államnak a takarékbetétben elhelyezett összegek visszafizetéséért való felelőssége jogszabályon alapul, és mint ilyen, nem függ a felek megállapodásától. Tekintve, hogy a perbeli szerződést egy pénzintézet és egy gazdálkodó szervezet kötötte, a másodfokú eljárásban is abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy a felek között takarékbetét-szerződés, avagy a bank- és hitelviszonyok keretei között szabályozott egyéb szerződéses jogviszony jött-e létre. A Ptk. 533. §-ának (1) bekezdése, valamint a takarékbetétről szóló 1989. évi 2. tvr. 1. §-ának (1) bekezdése szerint takarékbetét: az annak gyűjtésére jogosult pénzintézetnél takarékbetét-szerződés alapján betétkönyv vagy más okirat ellenében elhelyezett pénzösszeg. A takarékbetétet tehát a pénzintézet veszi át, takarékbetét-könyv vagy más okmány ellenében. A fenti jogszabályhelyek értelmezésében okmány a pénz elfogadójának üzlete körében kiállított okirat, ami lehet takarékbetét-könyv vagy ahhoz hasonló más okirat. A perbeli esetben sem takarékbetét-könyv kiállítására, sem pedig más okmány, így takaréklevél vagy takarékbélyeg átadására nem került sor, a peres felek csak a szerződést foglalták írásba külön okmány kiállítása nélkül, ezért a felek által kötött megállapodás takarékbetét-szerződésnek nem tekinthető.
A felperes sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy ha nem takarékbetét-szerződés, úgy valójában milyen jogviszony jött létre a felek között.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletében kifejtetteket a következőkkel egészíti ki:
A vállalkozási nyereségadóról szóló 1988. évi IX. törvény 23. §-a (1) bekezdésének az 1991. december 31-éig hatályos szövegezése szerint [hatályon kívül helyezte a társasági adóról szóló 1991. évi LXXXVI. törvény 20. §-a (6) bekezdésének b) pontja] az adóalany pénzeszközét más adóalanynak, illetve egyéb jogi személynek ideiglenesen vagy véglegesen átadhatja. A (2) bekezdés szerint a pénzeszközök ideiglenes átadása esetén a pénzeszközöket átadó és átvevő állapodik meg az átadás időtartamáról és a kamatfizetés feltételeiről. A fenti jogszabályi rendelkezés szerint nem volt jogi akadálya annak, hogy bármely gazdálkodó szervezet akár pénzintézetnek ideiglenesen átadja a rendelkezésére álló pénzeszközét kamat fizetése ellenében. Az ilyen jellegű pénzátadás viszont tartalmában a Ptk. 523. §-ának (1) és (2) bekezdésében szabályozott kölcsönszerződésnek minősül. A perbeli esetben a felek által 1991. május 15-én kötött szerződés szerint a felperes az átmenetileg fel nem használt 4 000 000 Ft összegű pénzeszközét adta át a pénzintézet részére 1991. május 15. és 1991. november 30-a közötti időtartamra, évi 40% kamat felszámítása mellett. A fenti szerződési kikötések még a szóhasználatukban is megfeleltek az 1988. évi IX. törvény 23. §-a (1) és (2) bekezdésében írtaknak, következésképpen ez a megállapodás takarékbetét-szerződésnek nem, kizárólag kölcsönszerződésnek tekinthető. A Ptk. 533. §-a (4) bekezdésének a perbeli időben hatályos szövegezése szerint viszont az állam helytállási kötelezettsége kizárólag a takarékbetétek visszafizetéséért áll fenn, a kölcsönszerződés visszafizetéséért az állam nem tartozik helytállni. A Legfelsőbb Bíróság nem találta célravezetőnek a felperes által bejelentett további bizonyítékok beszerzését és a bejelentett bizonyítási indítványok teljesítését. A felperes a bizonyítási indítványában annak szakértői vizsgálatát kérte, hogy az állam magánszemélyek részére hasonló megállapodások alapján teljesített-e és mennyiben kifizetéseket az Sz. és Vidéke Takarékszövetkezet helyett. A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint az, hogy az állam - méltányosság gyakorlásával azonos vagy hasonló megállapodások alapján - magánszemélyek részére kifizetéseket teljesített, az a perbeli megállapodást nem teszi takarékbetét-szerződéssé. Olyan további bizonyítékot pedig a felperes sem tudott megjelölni, amely a perbeli szerződés takarékbetét jellegét bizonyítaná, vagy erősítené.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság érdemben helyes ítéletét a szükséges indokolásbeli kiegészítéssel, a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése szerint helybenhagyta. (Legf. Bír. Gf. I. 33 055/1994. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás